ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                                 írta Miski György

 

                                Ötvenkettedik rész

 

  (Nyolcadik kötet) Ötvenhat:

 

  Szombaton ismét nekirugaszkodtunk a Renault-val a távoli tájaknak. Szép idő volt, az esős, hideg és szeles napok után csaknem kánikulával telt az egész nap. Anyám jött velünk, mivel nagyon elege lett már a sok gondból-bajból, úgy érezte, ráfér egy kiadós lazítás. Megegyeztünk, ahogy azt szoktuk egyéb alkalmakkor is, elfelezzük a benzinköltséget, így mindenki jó jár. Anikómmal hét óra előtt néhány perccel már Budafokon, a Sörház utcában voltunk, előtte kilencezerért tankoltam, valami huszonöt litert, a szokott benzinkútnál. Meghallva a kocsink hangját, anyám, kezében az elemózsiás kosarával, már jött lefelé a kastély bejárati lépcsősorán. Székesfehérvárig a Velencei-tó déli partján vezető, nyaralótelepülésekkel telezsúfolt úton mentünk, itt ráálltunk a Veszprém felé mutató 8-as főútra. Elsőként Várpalotán álltam meg. Egy dombra települt, újabb építésű lakópark alatti földteraszon leparkoltam, hogy nyugodtan ehessünk, mert valamennyiünkre ráfért már a reggelizés. Utána megkerestem a város központját, és az autó lezárása után felfedezőútra indultunk. Mindjárt előttünk tornyosultak az előbb várként, később palotaként funkcionáló, a város összképét meghatározó védművek, mögöttük a tornyokkal (Újlaky-Thury vár). Gondolom, innen származik a település mai neve, a vár és a palota szavak összeillesztéséből. Várpalotán található az ország egyetlen Trianon-múzeuma. Miután kellő számú fotót készítettem a csinos erődítményről, a várról s egyben palotáról, a templom melletti úton felkaptattam a dombtető nagy részét elfoglaló Zichy-kastélyhoz, a negyed tízkor még zárva tartó múzeum bejárata elé. Anyám és Anikóm odalent, a vár közelében maradt. Mire visszatértem, anyáméknak hűlt helyét találtam, mint kiderült, bementek a várudvarra. Mivel első nekifutásra nem leltem első világháborús emlékművet, egymagamban eredtem neki a környéknek, s kisvártatva rátaláltam az újabb korban állított kőoszlopra, ami a vár mögötti füves téren látható. Szerintem ez a sematikus alkotás egyszerűen méltatlan a történelmi városhoz, de nem én döntöttem úgy, hogy ez az unalmas kődarab legyen a hősi emlékmű. Anikómmal és anyámmal a kocsinál találkoztunk megint, s mentünk tovább. A 8-as útról Öskünél letértem, de a falucskában csak második világháborús emléktáblára akadtam. A katolikus templom oldalába van falazva. Viszont felsétáltunk az elpusztult Újlaky-vár (XI-XII. század) egyedül fennmaradt donjonjából kialakított "Kerektemplomhoz", amit a helybéliek, tévesen, a török korból itt maradt minaret maradványának tartanak. A falu szélén elhúzó vasúti sínek tőszomszédságában emelkedő kis domb tetejéről kiváló rálátás nyílik a településre, és a távoli Bakony kékes vonulataira. A szomszédos Hajmáskér a szocializmus átkos esztendőiben a "hazánkban ideiglenesen állomásozó" szovjet hadsereg egyik fontos katonai bázisa volt. Az Öskü-Hajmáskér-8-as főút által határolt háromszögben gyakran tartottak éleslövészetet, tankkal, ágyúval, ahogy illik. A Zichyek által épített, hatalmas területen fekvő kastélyszerű építmény, bent a falu központjában, eredetileg a magyar katonatisztek elszállásolására szolgált, ilyen célból készült a XX. század legelején, még az első világháború előtti években. A szürkére festett falak komoran mutattak a késő tavaszi verőfényben, a főbejárat fölé magasodó, mára a mutatóitól is megfosztott, egykor működő óraszerkezettel ellátott, romantikus vonalvezetésű torony messzire látszik. Az egész épületegyüttes rendkívül elhanyagolt, erről állítólag nem az épületet főhadiszállásként kezelő oroszok tehetnek. Ha igaz, az országból való távozásuk idején viszonylag ép kastélyt valami külföldi mágnás vette meg, aki azonban semmit sem törődött a pofás épületek állagával, s ennek mára meg is lett a látszatja. Omladozó falak, cseréphiányos, roskadozó tetőzet, bevert ablaküvegek, hó és eső ellen bedeszkázott ablakok az első emeletig. S amikor az itteni fényképezéseim végeztével pár száz méterrel odébb belebotlottam a minden bizonnyal az egész birtok díszbejáratául szolgáló, az összeomlás szélére sodródott, egykor helyre kis épületre, elkeseredésemben és dühömben köptem egy hegyeset. Elsétálva a boltíves kapu alatt, az épület túloldalán bukkantam ismét napfényre. Zavaró monoton zúgásra lettem figyelmes. A fejem feletti kis ablakok egyikének sarkában egymás fején és hátán taposó darazsak ezrei vertek tanyát, de odabent, a lakók által rég elhagyott szobában még ennél is többen nyüzsöghettek. Gyorsan elhúztam a csíkot a levegőben egyetlen hatalmas, fekete szőlőfürtként kavargó kis fenevadaktól, nehogy rám támadjon egy, mert akkor ösztönösen követi a többi, a kocsim meg harminc méterre várakozott. Nem vagyok allergiás a csípésükre, de húsz-harminc szúrás méregmennyisége már komoly egészségi gondokat okozhat. Átmeneti idegbénulás, légzési nehézségek, szédülés, szívritmuszavarok és hasonló csemegék. Szóltam is a fényképezőgépével a boltív felől közeledő anyámnak (Anikóm a kocsinál maradt), hogy ne közelítsen, mert a helyszín parányit életveszélyes. Átkiabáltam neki, hogy forduljon vissza a kocsi felé, s amikor a nyílt és biztonságos terepen megint egymás mellé értünk, visszafordulva mutattam, miért szerencsésebb választás a tisztes távolságtartás. A háromszáz méterrel odébb eső, kisebb magaslatra állított templom előtti parkban látható a fémből öntött, kétalakos első világháborús emlékmű, aminek a talapzatára utóbb csavarozták fel a két világháborúban elesett katonák nevét felsoroló márványlapot. A 8-as főút túloldalán rejtőzködő kicsi Sóly megvolt öt perc alatt, mivel emlékműnek hírét-hamvát sem találtam. A kimondottan erős idegzetűeknek ajánlott kereszteződésnél visszakászálódtam a veszprémi útra, s tíz percen belül a királynék városában találtuk magunkat. Alig találtunk parkolóhelyet a kocsiktól zsúfolt vár oldalában, de némi szerencsével lett az is. A szépen renovált ódon épületekkel szegélyezett hangulatos tereknek és utcáknak, melyek összképileg hasonlóságot mutatnak a budai vár köztereivel, gyalogosan vágtunk neki, s a templomokkal és szemrevaló palotákkal kísért sétány végében eljutottunk Szent István király és Gizella királyné szobrához. Pechünkre oda- és visszamenet kifogtunk egy népesebb külföldi, valószínűleg orosz csoportot, melynek nemcsak a gyerek, de a felnőtt tagjai is éktelenül hangosan "beszélgettek"; enyhe kifejezés, ha azt mondom, nem a hely szellemiségének megfelelően viselkedtek. Az autóhoz visszatérve tettem egy nagyobb kört a városban, mire véletlenül rátaláltam a félreeső park közepén álló első világháborús emlékműre. Veszprémből elég könnyen kitaláltam, noha Székesfehérvárhoz hasonlóan itt sem kényeztetik el az autósokat eligazító táblákkal, s máris a közigazgatásilag a városhoz tartozó, amúgy északra eső Gyulafirátóton jártunk. Az első helyen vélelmezett katolikus templom környékén fia világháborús szobor nem állt, de nem adtam fel. Megint a szerencsének, és persze a nyitott szemnek köszönhetően a falut átszelő 82-es út túloldalán, a kastély előtti parkban megtaláltam. Szép, ámbár új darab, de a kivitelezés minőségéből látszik, hogy tisztelet és szeretet övezi a két háború helybéli elesetteinek emlékét. Majdnem beér az út Zircre, de előtte egy-két kilométerrel van egy leágazása Olaszfaluba. A község temploma - az ilyen eseteken mindig meglepődöm - a dimbes-dombos területen elhelyezkedő falu völgyében található, valamilyen oknál fogva itt találtak számára megfelelő helyet. Kerített kertjében - kissé oldalvást elhelyezve - látható az emlékmű, amely, valószínűleg a takarékosság jegyében, megint mindkét világháború hőseire emlékeztet. Zirc helyes kisváros, szép környezete, a Bakony rengetegének a városkát körülölelő gyűrűje eleve rengeteg természeti látnivalóval ajándékozta meg. Tárgyi nevezetessége a városon keresztül kanyargó út jobb oldalán emelkedő, kettős tornyú apátsági templom, és ennek kiszolgáló épületei, valamint a klasszicista homlokzatú apátsági épület. Az egész egy kerítéssel övezett park mélyén található, a park bejáratától fantasztikus, látványos fotókat lehet készíteni a dekoratív épületegyüttesről. Bementünk a templom homályos és hűs előterébe - a nagy melegben legalább felfrissültünk egy kicsit -, ennél beljebb azonban csak a tetemes árú belépőjegy révén juthattunk volna, ám a borsos ár nemcsak bennünket, szinte mindenki mást, aki körülöttünk tülekedett, távol tartott a különben tetszetős belső látnivalóktól. A zárt, üvegezett nagy ajtón, és az oldalsó üvegfalakon keresztül láttuk, hogy a vénségtől megbarnult padsorok előtti részen valami misefélét tartanak, épp az ostyaosztás fennkölt pillanatát kaptuk el. Odakint az udvaron szép számban gyülekeztek az esküvőre érkező autók. A legnagyobb és legdrágábbnak látszó terepjáró hátsó ülésén a hófehérbe öltöztetett rózsás képű, babaarcú menyasszony mosolygott vadul. Ahogy elnéztem a terebélyes idomokkal megáldott arát és a vendégkoszorút, az ifjú párnak lesz mit aprítania a levesbe. A kocsihoz visszafelé ballagva anyámék betértek az út melletti, láthatóan igen népszerű, vevőktől zsúfolt cukrászdába, mert Anikóm megkívánta az édességet. Hm, addig jó, amíg nem a savanyú uborkát kívánja meg. Én az út másik oldalán húzódó házak árnyékában vártam rájuk. Két lekváros tekerccsel a kezében, az egyikkel lényegében már a gyomrában, a felém közeledő Anikóm elégedett benyomást keltett. Anyám nem vett magának semmit. A 82-es úton tovább haladva északra, tíz és még valamennyi kilométer után letértünk a Csesznekre vezető mellékútra. Sok szépet láttam életemben, hiszen mind gyerekként, mind ifjú koromban sokat utaztam az országban. Később meg még többet. Sok ezer kilométerre rúgó belföldi útjaim során az eredendően eklektikus természet sokféle megnyilvánulási formájával találkoztam. Sokfélével, hiszen másképp szép az alföldi síkvidéki táj, másképpen gyönyörű a hegyvidéki, a dombos, a folyó menti, a tó menti stb. De, igazság szerint, most alighanem rábukkantam, itt, a régvolt betyárjairól elhíresült Bakony belsejében az általam idehaza valaha látott legszebb, legharmonikusabb látképre. Csesznek és környéke panorámája egyedülálló. Zirc felől jőve, még a faluszéli temetőnél letettem az autót,mert megállásra késztetett a táj szépségének szinte nyakamba zúduló hulláma. Ezt nem igazán lehet leírni, de teszek egy bágyadt kísérletet. Még mielőtt igazán megemészthettem volna a látottakat, anyám és Anikóm társaságában felkaptattam a mellettünk lévő füves domb nyergébe, ahonnan még pazarabb kilátás nyílt, mind az alattunk maradt útról. Anyám nálunk is feljebb indult, s pár másodperc múlva eltűnt a domb tetejére vezető rekettyésben, Anikómmal meg lehuppantunk a dús fűbe, amolyan kétpárevezős módra, azaz a kicsim elém ült, én meg szorosan a háta mögé. Előttünk mintegy kilométer távolságban, szemközt, a hegycsúcsra települt cseszneki vár jelentős és romantikus romjait sütötte a Nap, alatta és körülötte mindenütt erdőség húzódott. A faluból nem láttunk semmit, mert, mint hamarosan kiderült, a temető után erősen lejtő út elrejtette az alacsony házak tetejét. A várhegytől nyugatra, nekünk tehát bal kézre, mély, de eléggé széles völgy húzódott, mindenesetre volt annyira széles, hogy a földjét művelés alá vonják. Harsány zöldben pompázó, rendezett sorokba ültetett veteményesek illetve legelők váltották egymást, ember sehol. Helyettük viszont több szólamban felcsendülő, élénk madárfüttyöt visszhangzott a felettébb békebeli hangulatot árasztó, a távolabbi hegyek mögött enyhe kanyarral eltűnő völgymélyedés, melynek másik felén meredeken futott felfelé az ismét csak buja erdőséggel borított hegyoldal. Az ujjatlan trikót viselő Anikóm selymes tapintású, meleg bőrének dőlve boldog voltam, hogy részese lehetek az élet napfényes oldalát bemutató élménynek. Nos, tájleírásként mindössze ennyire futja szerény szókincsemből, de nem is olvasni, nézni, mi több, látni kell mindezt, és akkor már nem éltünk hiába. Amúgy, a község völgyben lévő református temploma melletti kertben megtaláltam a világháborús emlékművet is. Csesznekről kizárólag jót tudok mondani, mindenkinek ajánlom. Bakonyszentkirályra úgy estünk be, hogy a harmincéves térkép szerint kicsit odébb kellett volna lennie. Ehhez képest, mindjárt a cseszneki faluvég táblát követően megláttuk a szentkirályit. A katolikus templom előtti kertecskében látható a szerény, álló téglalap formájú kis emlékmű. Alig tudtam átkelni hozzá az úton, mert a Győr felől jövő forgalom meglepően kitartónak bizonyult. Bakonyszentkirály, noha a térképen és a valóságban egyaránt kicsi település, forgalmas útelágazásnál fekszik, mert rajta megy keresztül a Győrt Székesfehérvárral, illetve a Győrt Veszprémmel összekötő bakonyi út. A négy kilométerre, délkeletre fekvő Bakonyoszlop a második világháború előtt tisztán sváb községnek számított, de ahogy az utcán, talán valami helyi ünnepség miatt jövő-menő lányok népviseletét elnéztem, a háború utáni kitelepítések sem változtattak érdemben a nemzetiségi összetételen. A tetőig felállványozott torony aljában, a kis bejárati előcsarnok két egymással szemközti falán látható a két világégés egy-egy emléktáblája. Mondanom sem kell, mindkettőn kizárólag német családnevek sorakoztak. A kertben nagyobbacska emlékművet kaptak a kitelepítésre ítéltek. Az innen öt percre eső Dudar magyar falu, féldomborműves emlékműve a templomdomb déli lábánál kialakított díszparkban áll. Itt egyébként negyedórás pihenőt tartottunk, megettük a maradék hideg kaját, s csak némi szusszanás után indultunk a zsáktelepülés Bakonynána felé. Miként a templom falán elhelyezett márványtábla névsora tanúsítja, ezt a falut is svábok lakták, illetve alighanem most is lakják. Innen visszafelé vezetett az út, úgyhogy rövidesen megint Dudarra értünk, ahonnan keletre, Csetény felé mentünk. Elsőre nem találtuk az emlékművet, pedig megjártuk az összes lehetségesnek vélt helyszínt. A települést átszelő út mentén megállított autó mellett álltam tanácstalanul, amikor szemből feltűnt a legelőről visszaérkező tehéncsorda, amely ma már sajnos vidéken is egyre ritkább látvány. A nagyjából ötven darab tarka és barna tehén fáradt komótossággal tartott hazafelé, a csendesen baktató felnőttek közt elvegyült néhány, a külvilág dolgait némi intellektuális érdeklődéssel szemlélő borjú is. Mögöttük a szikár termetű pásztor jött a két lompos kutyájával. Azonnal a fényképezőgépért nyúltam, közben anyám megkért, készítsek pár képet az ő gépével is. Miután elballagott az egykedvű, maga körül álmosító szénaillatot árasztó csorda, s mi a kocsival lépésben utánuk eredtünk, úgy fél kilométerrel odébb, az út jobb szélén álló egyik ház keskeny előkertjében megláttam a keresett szobrot. Addigra a tehenek eltűntek egy oldalvást álló porta szélesre tárt kapubejáróján. Mind ugyanoda tartozott. Csetény következett, ahol megint szerencsével jártunk. Még a Cseténybe való érkezésünket megelőzően, messziről láttuk azt az összesen négy szélerőművet, amelyek mint magas szárú, hófehér, keskeny levelű lóherék meredtek a kék égre. A falut elhagyva kisvártatva bekötőúthoz értünk, melynek murvás szalagja a legközelebbi erőmű alá és elé kanyarodott. Amint kiszálltunk az autóból, a fejünk felett meghallottuk azt a baljós, sejtelmes és félelmetes búgást és suhogást, amit a három, irdatlan méretű propellerként forgó lapát okozott. A Magyarországon egyelőre kevés helyen fellelhető építmény lehetett vagy tizenöt-húsz emelet magas. Körülbelül ilyen magasságban volt a forgótengelye, amire a három, egyenként körülbelül harminc méter hosszú keskeny lapátot szerelték. A stabil kerítéssel közrefogott, a tövénél mintegy nyolc-tíz méter kerületű, felfelé enyhén vékonyodó szárban valószínűleg lift szállította a munkásokat, ha odafent bármi szerelni való akadt. Ötven méterrel hátrébb kellett mennem, ha az egészet be akartam fogni a fényképezőgép optikájába. A torony alatti parkolóban motorkerékpárokon érkezett, bőrszerkós fiatalok, és egy személyautóval jött család tekergette hátra a nyakát, amint a félelmetes gép munkáját figyelték borzalommal elegy csodálkozás kíséretében. Innen, a széljárta domb széles platójáról remek kilátás nyílt minden irányba, ekképp a macskaugrásra fekvő Szápárra is. A kicsiny, de belül gazdagon díszített katolikus templom mögötti temetőben ráleltem az újabb időkből való, keresztet formáló emlékműre. Mind a kereszt, mind a szárának döntött, az elesettek nevét tartalmazó tábla fekete márványból készült. A temetőből érdekes tájfotókat készítettem. Az előteret a virágoktól színes sírok és az ominózus fekete kereszt töltötte ki, a bal oldali hátteret a csinos templom szentély felőli része, a jobb oldalit az innen nézve magas dombon álló szélerőművek adták. Bakonycsernye szlovák falu. Az innenső szélén magasodó dombra épült szép templomát ravaszul, a plébánia telkén vagy a hiányos kerítésű szomszéd udvar felől, szinte rejtve lehet megközelíteni, de én mégis bevettem, mint kitartó ostromlók a képükbe irritálóan vigyorgó várat. Azonban hiába jártam a közelében, emlékműnek nem bukkantam nyomára. A hosszában legalább négy kilométeres falut kétszer jártam végig, de félóra múltán feladtam és odébb álltam. A templomot bevettem, a falu mégis legyőzött. Közeledett az alkony, és még előttem volt egy olyan bányásztelepülés, aminek a neve a térképen nem is található. Némi eredménytelen kutakodást követően a helybéli kocsma két, avatott látogatójánál megejtett érdeklődésemre azt a választ kaptam, hogy itt ugyan nemhogy emlékmű, még templom sem található. Kocsma viszont szemlátomást igen. Nos, akkor nyomás tovább! A hamarosan elénk kerülő útelágazásnál jobbra Balinka, s ezzel a távoli Székesfehérvár felé indultam. Balinkán a télen eredménytelenül jártam. Anikóm társaságában fordultam meg errefelé, de sem itt, sem a városi rangú Bodajkon nem láttunk első világháborús emlékművet. Akkoriban megállás nélkül elhajtottam a két település között félúton fekvő, rég bezárt kőbánya mellett, mely pont úgy fest, mintha egy óriás nagyot harapott volna az erdős domboldalból. Néhány, vöröses színű sziklára odaszáradt a felsebzett ínye vére. Ezúttal húsz percre megálltam, mert anyám köveket szeretett volna hazavinni, kerti dísznek. Utunkat a csomagtartóban elhelyezett húsz kiló mészkővel nehezedve folytattuk. Bodajkon átsuhantam, és ráálltam a fehérvári útra. A hosszúra nyúlt tél folyamán nemcsak Anikómmal, de egyedül is megfordultam erre, s akkoriban, ha jól emlékszem, az erős hófúvástól lépésben lehetett haladni a sarkvidéki viszonyokat felmutató 81-es főúton. Most késő tavaszi, meleg idő járta, kétfelől a délutáni Nap aranyfüstjétől csillogó zöld mezők és fasorok kísérték az országút sima aszfaltján csendesen suhanó autót. A városba tévedő autósok eligazodását segítő tábláktól feltűnően mentes Székesfehérváron, ösztöneimre hallgatva, úgy haladtam keresztül, mint kés a vajon, aztán a Velencei-tó déli partja következett, s Diósdon át megérkeztünk Budafokra. Kövestől kitettük az utolsó órában a macskáját féltőn emlegető anyámat, lerendeztük a benzinnel kapcsolatos anyagiakat, aztán nyomultunk Zugló felé. Az indulástól számítva háromszáznegyven kilométert tettünk meg, s közben tizenhárom újabb emlékművem lett. Meg egy rakás élménnyel gazdagodtam.  Kelt 2010.05.30.

 

  (Nyolcadik kötet) Ötvenhét:

 

  Tegnap volt a Magyarország jelenére és jövőjére végzetes csapást mérő trianoni békediktátum aláírásának 90. évfordulója. A jogi aktus 1920. június 4-én, magyar idő szerint délután 15 óra 30 perckor a Nagy Trianon-palota folyosóján esett meg (a megelőző tárgyalások a Kis Trianon-palotában folytak), amivel mindent elveszítettünk. És itt most nem pusztán a világtörténelemben példa nélküli területi és gazdasági veszteségekről van szó, hanem arról, hogy a földgolyó minden nemzetét az a sajátos lelkierő tartja életben, amely a múlt dicsőségesebb eseményeiből, a jelen sikereiből, és a mindig szebb jövőbe vetett hitből merít erőt, s amelytől minket ott és akkor megfosztottak. A múltunkban, ha a történelmünk során megnyert harcok számát vesszük alapul, nem sok dicsőséget találni, szinte minden jelentősebb harcunk elbukott, legfeljebb csatákat nyertünk. Olykor fontos csatákat, de a végső győzelem mindig kicsúszott a kezünkből. Minket csaknem kipusztított a tatár: talán már ekkor, 1241-42 vérzivataros éveiben, a felperzselt falvak százaival, az Árpáddal bejött ősmagyarok egyenesági leszármazottai tízezreinek felkoncolásával, rabszíjra fűzésével elveszett mindaz, amit a közös vérből valók ösztönös és természetes összetartásának, összetartozásának, vagyis nemzeti érzésnek nevezünk. Az irtózatos pusztítás nyomán a klasszikus értelemben vett magyarság elveszítette számbeli többségét a Kárpát-medencében, de az új honalapítónak méltán nevezett IV. Béla király szervezőkészsége mégis életben tartotta a magyar politikai dominanciát. Dicső királyunk, kinek Árpád és Szent István után megint a haza létét köszönhetjük, német lovagokat és katonákat, kétkezi, szorgos iparosokat és földműveseket hívott be, hogy az ország egyes, szinte egészen elnéptelenedett vidékein újraszervezzék az életet. Várakat építsenek a határok védelmére, ha újból erős ellenség támadna ránk. A további századok alatt újabb és újabb betelepülések történtek, különösen a termékeny Rajna túlnépesedett vidékéről, s mivel még ezek száma sem bizonyult elegendőnek, a későbbi királyok a Balkán felől utat engedtek az addig feltűnés nélkül szivárgó román terjeszkedésnek. A különböző szövetségi kényszerek miatt az olykor messzi, idegen tájakon vívott csatákba vitt, s onnan megfogyatkozva hazatérő magyarok mind több idegennel találkozhattak idehaza. A török megszállás előtt Erdély egyharmada szász kézen volt, de a gazdaságban kulcsszerepet játszó felvidéki bányavárosok mindegyike szintén német (cipszer) irányítás alatt működött. A havasalföldi bojároktól jobbágyoknak megvett románok (akkoriban oláhoknak nevezték őket) már építhették ortodox templomaikat Erdély-szerte, s a délvidéki szerbek (akik meg anno rácok voltak) élettere is kezdett mind északabbra húzódni. Ez volt a történelem utolsó kegyelmi pillanata, amikor a magyarnak még esélye volt, hogy saját nemzete által kitöltött hazája legyen a Kárpátok karéja alkotta természetes határok között. De jött az iszlámnak, mint az egy igaz hitnek a kereszténység rossz útjára tévedt (gyaur - hitetlen) magyar testvérek közötti, tűzzel-vassal való terjesztését elhatározó török, s minden esélyünk elszállt. A százötven éves uralom alatt, különösen az annak első harmadában megejtett öldöklések, rabszolgasorba taszítások, egész országrészek elpusztítása megtörték a nemzet gerincét. Igaz, a törökök vittek innen magyart, rácot és oláhot egyaránt, hiszen a rabszolgának nincs nemzetisége, csak munkaereje és parancsolója. Azonban az amúgy is kevés magyarból így alig maradt valami, azok is leginkább az északi végvárak vonala mögé szorulva, illetve a külön paktum révén fejedelemséget szerzett Erdély oltalmában. Ez volt a három részre szakadt haza korszaka. Az északi Felvidéket az erőteljes osztrák (Habsburg) nyomás alatt álló magyar (vagy éppen osztrák származású) királyok ellenőrizték, a nagyobbik, megszállt részt a törökök, és a jogilag három náció által uralt (a nemes magyar, székely, szász, valamint a lélekszámban mindhárom felett álló, de a többiekkel nem egyenjogú, merthogy jobbágysorban élő román) Erdélyt megint a magyarok közül választott fejedelmek igazgatták. A törökök kitakarodását követően a Habsburg-házból való királyok irányították a nemzetiségi összetételt illetően immár vegyessé vált országot, amelynek területén kialakultak a mai napig nagy vonalakban meglévő nemzetiségi elhatárolódások. A Felvidék felső kétharmadán elszaporodtak a harcokból huzamosabb ideig kimaradt szlovákok (régiesen tótok), nem kevés német és csekély lengyel, valamint rutén beütéssel. A háborúkat jobban megszenvedő Kárpátalja rutén többségű volt és az is maradt, Erdélyben és a Partiumban meghatározó népelemmé vált a román, s csak utánuk következett a megcsappant magyar (a székellyel együtt), s a német (szász). Néhány településen előretört a bolgár, török, görög, örmény, zsidó és cigány népesség, de ezen falvak száma elhanyagolható. A Délvidéken megint drámai változásokkal zárult a török uralom, itt a Szerb (rác) népesség lett a meghatározó erő. Nyugat-Magyarország, újabban Várvidék (Burgenland), szinte száz százalékig német-osztrák lett. A maradék területen, lényegében a mostani Csonka-Magyarország területén sem élt mindenütt homogén magyar tömb. A Dunántúlon németek (svábok) és szlovákok (tótok), a Dél-Dunántúlon - főleg Pécs környékén - szerbek, a Tiszántúlon, főként a Békéscsaba környéki kistelepülés- és tanyavilágban szlovákok, a Börzsönyben, a Cserhátban és a Mátrában németek és szlovákok, a Zempléni-hegységben a szlovákok foltozták, pöttyözték a magyar etnikai térképet. Az Óbuda, Buda és Pest egyesítésével 1873-ban létrejött Budapesten, mint székesfővárosban kisebbségben élt a magyar, a budai lankákon zömmel németek és német családnevű zsidók termesztették a szőlőiket és árulták a boraikat, a pesti oldalon meginduló iparosodásban szintén ők jártak az élen. A magyarság lényegében a Duna-Tisza közén, a Duna mentén, az Alföld ritkán lakott középső, és népesültebb keleti vidékein (Hajdúság, Bihar, Szatmár), a sűrűbben települt Dunántúl nagyobb részén, a Duna túloldalán fekvő Csallóközben és Mátyusföldön, Nógrádban, Gömörben és a Felső-Bodrogközben, délen a Drávaközben, Bácskában és Észak-Bánátban, Erdélyben a Székelyföldön és Kalotaszegen, ezenkívül pár kisebb tájegységben alkotott összefüggő, jelentős lélekszámú tömböt. Sok magyar áldozatot követeltek a török hatalom megszűnése utáni Habsburg-elnyomás elleni küzdelem jegyében kirobban Thököly- és II. Rákóczi-féle kuruc felkelések, melyeknek fegyveres alakulatai leginkább a Hajdúságból és Szatmárból verbuvált, jobbágyi és paraszti sorban élő magyarokból tevődtek ki. Az 1848-49-es szabadságharc megint rosszul sült el, mert a később győztes osztrákok "menet közben" úgyszólván minden követelését teljesítették az ellenünk hergelt nemzetiségeknek, s többek közt olyan kegyetlenkedések maradtak megtorlatlanul, mint a románok abrudbányai, nagyenyedi és zalatnai vérengzései, amelyeknek ártatlan magyar polgárok tízezrei estek áldozatul. Ezek következtében több erdélyi vármegyében megváltoztak a nemzetiségi arányok, értelemszerűen a magyarság kárára. Az 1867-es kiegyezés robbanásszerű iparosodást, általános gazdasági fellendülést, ezzel párhuzamosan - belpolitikai, nemzetiségi vonatkozásban - látszatbékét hozott az országnak. A magyarral mindenben egyenlő jogállásúvá lett nemzetiségeink mind lélekszámban, mind anyagi, mind ideológiai (nacionalizmus, sovinizmus, pánszlávizmus) tekintetben megerősödtek, s ha az ország különböző részein élő népek sokban nem is, egyben, a megátalkodott magyarellenességben biztosan közös nevezőre jutottak. Az első világháború kitörése, illetve a háborúnak az Osztrák-Magyar Monarchiára nézve szerencsétlen alakulása a kezükre játszott. A frontokon még javában tartottak a váltakozó szerencsével vívott ütközetek, amikor sorra jelentették be igényeiket az önrendelkezésre, vagyis a majdani önálló állami létre, illetve, amely nemzetiségnek már volt Magyarországgal határos hazája, mint a román népnek, az általa igényelt területek átcsatolásáért lobbizott az antant hatalmaknál. És, mit tesz Isten, ezt a háborút sem nyertük meg! Jaj a legyőzötteknek (vae victis!), tartja az ítéletet jelző hüvelykujjukat könnyen tornásztató cézároktól származó latin mondás, s mi kétszeresen legyőzöttek lettünk. Nemcsak külső, de belső ellenségeink is diadalmaskodtak felettünk, s lettünk, amivé lettünk. Csonka-Magyarország lassú kiveszésre ítélt, a szocializmus negyven éve alatt szándékosan meggyengített nemzettudatú, a fontos nemzeti ügyekben összetartásra képtelen, hedonista lakói. A kilencven éve egyharmad méretűre nyesett politikai határaink messze nem esnek egybe az azokon egyelőre túlmutató etnikaival, de, mint az egyre gyorsabban párolgó tóban rekedt halak, úgy halunk ki a sekély széltől a mélyebb közép felé haladva, s csak idő kérdése, hogy az átforrósodott belső vizeken is kapkodjunk a megritkult oxigén után.

  Ha úgy tetszik, az előző sorok szolgáljanak afféle hangulati felvezetésként a tegnapi Magyar Nemzetben Trianoni veszteségeink címmel, Ludwig Emil tollából megjelent cikk rövidesen idézésre kerülő mondatai elé. Nincs értelme teljes terjedelmében idemásolni az elszomorító és elgondolkoztató sorokat, a lényeget viszont kicsemegéztem a jeles publicista írásából. Tehát:

  "Az újszülött Csehszlovákiának juttatott Felvidék három és félmillió lakosából több mint másfél millió volt magyar (1938-ig odatartozott a Ruszinszkónak nevezett Kárpátalja is), a Romániának ítélt területekkel csaknem kétmillió magyar került idegen uralom alá, Szerbia fennhatósága alá majdnem 700 ezer magyar került."

  "Magyarországnak az 1910. évi - a háború előtti utolsó - népszámláláskor 18 264 533 lakosa volt. Ebből az utódállamok fennhatósága alá került 10 781 773 lakos, köztük összesen 3 727 205 magyar. A csonka országban maradt 7 481 954 főből... 7 156 727 fő volt magyar anyanyelvű, pontosan helytálló tehát az az állítás, hogy minden harmadik magyar ember idegen uralom alá került. Az első világháború kitörésekor Magyarország területe 282 870 négyzetkilométer volt (a horvát megyék és Fiume nélkül), a trianoni békediktátum ebből 62 947 négyzetkilométert ítélt Csehszlovákiának, 20 956 négyzetkilométert Szerbiának, 102 787 négyzetkilométer jutott Romániának, ez egymagában nagyobb terület annál, amennyit Magyarország megtarthatott: az osztrákok annektálta 5055 négyzetkilométer híjával összesen 91 114 négyzetkilométert. Nem voltak szűkmarkúak a győztesek.

  A Magyar Királyi Statisztikai Hivatal 1920 után felmért adatai szerint a magyar gazdaság az alábbi veszteségeket szenvedte el a trianoni döntés következményeként: 22,3 millió hold szántóföldből elveszett 12,7 millió hold (57 százalék), 10,3 millió hold legelőből 7,4 millió hold (72 százalék), elveszett félmillió holdnyi szőlő egyharmada. Odalett 12,6 millió hold erdő 85 százaléka, összesen 10,8 millió hold, többnyire tölgy-, bükk- és fenyőerdők. A kenyérgabona, a takarmány- és kapásnövények termő területeinek átlag 60 százaléka veszett el. Az 1918-ban számon tartott 1,6 millió lóból 850 ezer, 7,3 millió sertésből 3,5 millió, 6,2 millió szarvasmarhából 4 millió a veszteség. A 6,5 milliós juhállomány 1,8 millióra fogyatkozott. A középkor óta európai rangú só-kitermelésünk, aminek évi mennyisége 2,5 millió mázsa volt, nullára apadt, mivel az összes sóbányánk a határon kívülre került, hasonlóképpen az évente 12,5 millió mázsa vasércet és a 105 ezer mázsa rezet termő bányáinkhoz. A 80 millió mázsás évi széntermelésnek egyharmada elveszett, az összesen 1,7 millió lóerő energiát termelő vízi erőműveink több mint 90 százaléka került az utódállamok birtokába. Hévízforrásaink, ásványvizeink, a fürdőhelyek és magaslati gyógyhelyek 70-90 százaléka elveszett.

  A fontosabb termékek után a magyar ipar legjellemzőbb termékeinek felsorolása elé kívánkozik az a néhány számadat, ami a korszak legfontosabb szárazföldi infrastruktúrájára, a vasútra vonatkozik. A Magyar Királyság teljes vasúthálózatának hossza 19 723 km volt, ebből elveszett 11 359 km, megmaradt 8364 km (42,2 százalék). A felvidéki és erdélyi vasútvonalak ritkább és rövidebb hálózatával azonban fordított arányban állt a gazdasági jelentőségük a nyersanyag- és áruszállításban, értékük a személyforgalomban. A Budapestről a távoli országhatárokig sugaras rendszerben tervezett és megépített fővonalak mindegyikét elvágta a trianoni határ, a fontos összekötő vasutak - mint a Szatmár-Nagyvárad-Arad vonal - megszerzése céljából még az államhatárokat is beljebb tolták a magyarok lakta területre. A 11 028 km állami kőútból 7865 km került idegen kézre (60 százalék), 6011 km hajózható vízi útból 3993 km veszett el (65 százalék). Az ipari ágazatok közül a fa- és papíripar szenvedte el a legnagyobb veszteségeket: millió koronában számolt éves volumenben a fafeldolgozás 186 milliójából elveszett 145 millió, a papírgyártás 50 milliójából 38 millió korona termelési érték. A vas- és fém-, a textil- és ruházati ipar, az élelmiszer- és vegyianyag-gyártás értéke "csak" a felére csökkent - a Budapesten koncentrálódott gyáripar miatt -, ám az alap- és nyersanyagok jóval nagyobb hányadát kellett importálnunk, mint 1920 előtt. Statisztikai források szerint a békekötés előtti Magyarországon 4224 gyár működött, ebből a határokon túlra került 2166, itthon maradt 2075 - ha az 1919 augusztusában a fővárosi üzemeket is kifosztó románok magukkal nem vitték. Súlyos kár érte a gazda- és fogyasztási, valamint a hitelszövetkezeteket is Trianon miatt: a 2292 hitelszövetkezetből 1805 elveszett (60 százalék)."

  Eddig a konkrét adatokat felsoroló idézet. Nos, mint látható, a győztesek nem voltak szívbajosak, megszereztek minden megszerezhetőt, vittek minden mozdíthatót, és vittek minden örök darabnak gondoltat, egyaránt. Eltelt 90 nyugtalan év, s nemhogy javultak volna, egyenesen romlottak az újsütetű szomszédainkkal fennálló kapcsolataink. Az a legfőbb bajuk velünk, hogy még a világon vagyunk, s a puszta létünkkel emlékeztetjük őket a gyalázatos módon szerzett javakra. A trianoni trauma nemcsak a magyarokat, a körülöttünk élő népeket is túszként tartja fogva. Nekünk fájnak a veszteségeink, nekik lelkifurdalásuk van a lopott holmi miatt. Érzik, tudják, jussuk is csak annyi lehet, mint tolvajnak a mástól szerzett cucchoz. Nem valószínű, hogy ezen a tájon valaha is béke lesz a szívekben.

  Más téma. Délelőtt bevágtam magam a kocsiba, és kiugrottam Tökölre, apám sírját meglátogatni. Utoljára az április 23-i temetést követő hétvégén jártam kint, azaz több mint egy hónapja. A sír rendben van, szépen fejlődnek rajta az Anikóm által ültetett virágok. Anyám néhány napja járt kint, a fejfa alá helyezett kis üveg vizében három szál, fonnyadásnak indult, ehhez képest meglepően illatos rózsaszálat találtam. Kidobtam őket, én magam nem vittem virágot. Van elég a síron domboruló földben, s úgy vannak jól, ahogy vannak. Köszöntem az éterben elém siető öregemnek, s miután készítettem tíz fotót a parányi kertként tündöklő, virágos sírhalomról, leültem a pár lépésre eső ravatalozó hűs árnyékába. Nyolc méterről néztem, néztem azt a nyurga, sötétre festett fejfát, de a helyén kisvártatva az ültében a Zichy Jenő utcai étkezőasztal fölé hajoló, keresztrejtvényt fejtő apám kopott házi köntösbe öltözött alakját láttam, amint a szemüvege mögül gondosan böngészi a megoldandó feladatot. Jobb kezében az elmaradhatatlan Symphonia füstölgött, balja közelében a kósza muslicák ellen söralátéttel letakart, félig üres borospohár várt a következő kortyolásra. A homályos háttérben Dórika suhant el tálcával a kezében, az asztal sarkára telepedett Kormos macska sárga szemekkel figyelte a plafon közelében zümmögő légy kétségbeesett repkedését. Apám a maga mély, rekedtes hangján dünnyögött valamit a fantáziátlan rejtvénykészítőkről, akik sosem tudnak újdonsággal előrukkolni, s a feladványaikban mindig az unalomig ismert sémákat alkalmazzák. Reszketeg kézzel beírta helyes választ, aztán rám emelte barna szemeit, levette és a behajtott újságra ejtette a bolhapiacról származó, vastag keretes szemüvegét, és a nyekkenő széken hátradőlve, elrévedő tekintettel belekezdett a hússzor hallott történetbe, ami a negyvenes évek elején Szatmárnémetiben esett meg vele, régvolt középiskolás diák korában. Korábban sem szakítottam félbe azzal, hogy részletekbe menően ismerem az évek során mind színesebbé váló történetet, hogyan tehettem volna most, amikor - képzeletben - megint együtt voltunk? Apa és fia egymás társaságában, de már a létezés két, egymástól erősen elütő megnyilvánulási formájában. Ehelyett elméláztam az általam ismert világot jellemző élet furcsaságain, meg az apámhoz kapcsolódó jó emlékeimen, és a szívemet markoló bánat terhétől sírva fakadtam. Hagytam, hadd rázza vállaimat a sírás, mert könnyebbséget hozott az érzések kavargó füstjével illanó fájdalom. Még jó, hogy rajtam volt az erős napsütés ellen védő, sötét napszemüveg, ámbár alig járt arra valaki, s ha mégis meglátnak kisírt szemmel, pirosló orral, akkor mi van? Öt percen át taknyos gyerekként zokogtam a ravatalozó árnyas oldalánál, s a végére, hogy kiadtam lelkem keserűségének javát, megkönnyebbülten lélegeztem mélyeket a rengeteg zöld növénytől és a tarka virágoktól fűszeres illatú levegőből. Megsimogatva a fejfa napsugártól átmelegedett csúcsát, búcsúztam az öregemtől, ígérve, hogy jövök még erre a hónap vége felé.  Kelt 2010.06.05.

 

  (Nyolcadik kötet) Ötvennyolc:

 

  Majdnem elfelejtettem említeni, noha számomra igen fontos dolog történt péntek este, mikor is, több elhalasztott találkozó után, végre elnézett hozzám a szomszédságomból ősszel elköltözött Vili, aki a számítógépek és a számítástechnika nagy mágusa. Értékes tudását azért szerettem volna mielőbb igénybe venni, mert a gépem C meghajtóján elfogyott az összes tárhely, s magam nem tudtam orvosolni a helyzetet. Hülye vagyok a géphez, de legalább nem tagadom. Midőn este fél kilenc tájban, morogva jelző Csicsa kutyámmal a lábamnál, a küszöb magasságából felfedeztem a sötétedő udvaron irányomba imbolygó alakban Vilmos mestert, megörültem. Pár hónapja, a tél folyamán láttam utoljára, azóta sokat fogyott. A kölcsönös üdvözlést követő felvezető beszélgetés alatt kiderült, korántsem holmi hiúsági okokból eredeztethető karcsúsítás szenvedő alanyával állok szemközt, hanem a rengeteg stressz és munka által meggyötört honfitársamat tisztelhetem benne. Mivel, a szokatlanul bőséges tavaszi esőzések következtében, lévén ordenáré árvíz az ország némely pontján, Vili egy barátjával karitatív tevékenységre adta a fejét. Maguk találták ki, hogy egyáltalán s mi módon. Nem néztem volna ki a fiúból, de bérelt teherautóval hordják az élelmiszert és az ivóvizet a borsodi térségbe, leginkább a vízzel elárasztott Edelénybe és környékére. Aznap már megtett két fordulót Pest és Edelény között, levezetett több mint nyolcszáz kilométert, s ha végez a gépem megreparálásával, még az éjszaka folyamán tesznek egy újabb kört, viszik a pesti kis- és középvállalkozások által ingyenesen felajánlott élelmiszereket, ruhaneműket, meg ami a bajban lévőknek ilyenkor elkél. Merthogy a Sajó, a Bódva, a Hernád és a többi jómadár mostanság tengerré duzzadt vize napok alatt egész életek munkáját vágta haza. Sorra dőlnek a vízben álló házak, s a tévében is eleget látott mocskos ár magával ragad kutyát, macskát, háziszárnyast, süldő malacot, minden élő és holt értéket. Itt, Budapesten is, derékig érő víz alatt vannak a pesti és budai alsó rakpartok, a leginkább fenyegetett Margitszigetet és a Római-partot nyúlgátakkal védik, eddig több-kevesebb sikerrel, merthogy a Római-part néhány utcájában csónakkal kell közlekedni. Hát igen, az idén kiugróan pocsék április végét és májust tudhatunk magunk mögött. Először jött egy kéthetes, rendkívül intenzív esős időszak, amit egyhetes jó idő követett. Mindenki úgy vélte, hurrá, vége a megpróbáltatásoknak. Mindenfelé bontották a töltések erősítésére szolgáló homokzsák-rakásokat, amikor ismét veszettül esős idő tört ránk, hideggel és viharos széllel, színről színre csakúgy, mint az első periódus alkalmával. Az első támadás után még meg sem szikkadt töltések - hiába rakta tízezer önkéntes megint a zsákokat - már nem bírták el az újabb, még hevesebb esőzést követő árhullámot, és, mindenkit elképesztve, jött a rengeteg víz, néhol valóságos tengert varázsolva a szántók és legelők fölé. Mondanom sem kell, Vilmos fiú emberileg hatalmasat nőtt a szememben. A számítógép javítása egy órát vett igénybe, s hogy az időközben a munkából hazatért Anikómmal valamiképp tartsuk benne a lelket, főztünk neki egy jó erős feketét, meg a munka finisében átnyújtottam ötezer forintot. Először szabadkozott, hogy nem azért, izé, meg minden, de tudom, nekem is jól jönne az a nem is olyan kevés pénz, különösen, ha mint Vili tette, megdolgozom érte. Erősködtem, hogy kimondottan ragaszkodom a hálám ilyen formán való kifejezéséhez, mire eltette a pénzt. A gépem a hosszabb gyengélkedés után ismét tökéletesen szuperál, végre megint tölthetek le képeket, s nyugodtan használhatom az újonnan telepített szövegszerkesztőt, mivel a régit egy két héttel ezelőtti oktalan beavatkozásom eredményeként sikerült eltüntetnem a programok közül. Aztán Vili eltűnt az éjszakában, és reméltem, hogy a fáradtságtól nem alszik el a volán mögött  Kelt 2010.06.07.

 

  Vége az ötvenkettedik résznek