ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                               írta Miski György

 

                             Ötvenharmadik rész

 

  (Nyolcadik kötet) Ötvenkilenc:

 

  Szerdán, a hétközi szabadnapomon voltam mindenütt, már ami apám nyugdíjmaradékának kézhez kapásához szükségeltetett; vagyis a közjegyzőnél, ahol 7100 forint leszurkolása ellenében kézhez kaptam a pénzfelvételi jogosultságomat igazoló közjegyzői engedélyt, utána tiszteletemet tettem a nyugdíjfolyósítónál. Szerdán az ügyfélszolgálat negyed négyig tart nyitva, én zárás előtt nyolc perccel estem be. Négy perccel később megint az utcán találtam magam, ment minden, mint a karikacsapás. Igaz, az ügyintéző fickó nem kecsegtetett gyors eljárással, hiszen annyit ígért, hogy egy hónapon belül kipostázzák a pénzt, de legalább a végére értem ennek az ügynek. Pedig igencsak sürgős lenne az a hetvenötezer forint. Anikómmal azt sem tudjuk, a családi költségvetésünkön tátongó lyukak közül melyiket tömjük be előbb, és akkor nem beszéltem az egyéb résekről. Süllyed a hajó, de a fedélzetet a kapitány hagyja el utoljára, ha pedig nem marad számára mentőcsónak, akkor úgy járt, ahogy. Nem szeretnék csődöt jelenteni a hiénaként viselkedő közműcégek és az autóvételt finanszírozó hotelfolyósító (dögkeselyű) felé, de ha állam lennék, akkor mos sürgős hitelfelvételért folyamodnék a nemzetközi bankoknál. Csakhogy nem vagyok állam (nem úgy, mint XIV. Lajos francia király), viszont egyáltalán nincs senki, aki segíthetne, akár kölcsönnel, akár másképp. A helyzet kezd kimondottan drámaira fordulni, és kezdem unni a fátumként üldöző pechszériánk kitartását. Nézzük a kivonatolt listát: az egész kezdődött apám engem lelkileg megviselő végső vergődésével, majd a szinte megváltásként bekövetkező halálával. Az öregem egy árva petákot nem hagyott rám - gondolom, Dóra vagy a lánya eltapsolta az utolsó kivételével az összes járandóságát -, a temetési költségekre nemcsak a Dóra által összegyűjtött 180.000 forint, de az anyámtól az 56. születésnapomra ajándékként kapott negyvenezer is ráment. A nyugtatók miatt bekövetkezett figyelmetlenségemben apám halála napján ripityára törtem a kocsim elejét, emiatt anyámtól háromszázezret kértem kölcsön, amit hat hónapon keresztül, ötvenezres részletekben kell törlesztenem - ezzel jövő januárig kapásból oda a havi fizetésem negyven százaléka . Hogy a hullámok ne csapjanak egészen össze a fejünk felett, háromszázezerért - fájó szívvel - megváltam volna a félmilliót érő, nagy keservesen összekuporgatott pénzből és a régi fotóim, képes levelezőlapjaim javának eladásából származó bevételből összejött fényképezőgépemtől, ami még ennyiért sem kellett senkinek. Legalábbis az ismerősök között nem volt keletje, másutt meg nem állt módomban kínálgatni. Közben Anikóm meggondolatlanul otthagyta a viszonylag jól fizető Lajos király étterembeli állását (havi 120 ezer nettó, plusz az ingyenes étkezése, plusz ami húsféléket haza tudott menteni - ezek összesen megértek még vagy negyvenezret), s alig néhány nap múlva, az új munkahelyén kilencvenezres hiányt hozott össze, mert valamit csúnyán elrontott a játékgépek zárása körül. Lázas munkakeresésbe kezdett, mire nagy nehezen összejött - az előző főnöke segítségével - a Liget éttermi állás, ami viszont heti 2-3 napról szól, alkalmanként ötezerért. Mivel ez édeskevés kettőnk megélhetéséhez, Anikóm kisvártatva megint munka után kajtatott, s nagy szerencsével megkapta a Kőbánya-Kispest metróvégállomáson pavilont működtető ügyfelem, bizonyos Sz. Gyula által kínált állást. Ez meg egy reggel hattól este nyolcig szóló rabszolgamunka, szintén napi ötezerért. Tizennégy órányi robotért ilyen alacsony munkabért kínálni, nos, ehhez pofa kell, de nincs mese, a csekkek szüntelenül jönnek, és enni is muszáj. Viszont Anikóm egyelőre mindössze három napig állhatott bent a szűk, válltól vállig érő bódéban, a másik, frissen felvett lányt helyettesíteni. Kifizették 16.000-rel, mert a leltározásért kapott még egy ezrest, de, noha mindkét főnök piszkosul dicsérte a bevétel látványos megugrásával bizonyított jó munkáját, nem tudni, legközelebb mikor tartanak rá igényt. Most tehát úgy van két állása, hogy csak a ledolgozott napok bérét kapja meg, fix fizetéssel nem rendelkezik. Hétfőn újra nekiállhat munkahelyet keresni. Nos, ez úgy szar, ahogy van. Igyekszem megállni, hogy a kelleténél gyakrabban Anikóm orra alá dörgöljem a munkahelyekhez való hűtlen, finoman szólva meggondolatlan hozzáállását, hiszen ebben a nyomorult korban mindenki örülne, ha elfogadható állása lenne, az én kicsit túlzottan magabiztos kicsim meg abban a tévhitben él, hogy bármikor talál új kereseti lehetőséget. Ezzel aztán nehéz helyzetbe hozza nemcsak magát, hanem engem is, hiszen amíg nincs másik munkahely, addig pénz sincs, csak a bizonytalanság. Ráadásul másfél éven belül immár második alkalommal idéz elő családon belüli komoly pénzügyi válságot. Tavaly télen szintén egyik napról a másikra hagyta ott a Nyugati pályaudvar aluljárójában működő, női fehérneműket árusító üzletet. Akkor sem volt előkészítve a távozása, mivel a láthatáron közel s távol nem volt másik álláslehetőség. De az én bogaram könnyelműen legyintett, s amikor bátortalan ellenvetésem támadt, nagyképűen majdhogynem ledorongolt, mondván, mit neki munkanélküliség, egy-két nap, és biztosan lesz másik helye. Jó, hogy nem vettem rá mérget, mert aztán úgy esett, hogy három hétig mégsem lett, s végül akkor is egy ismerőse protezsálta be a Lajos király étterem konyhalányi állásába. A három hét alatt persze az én egy személyre szabott fizetésemből éltünk, hiszen tartalékképzésre nem tellett, annyira a legjobb periódusunkban sem keresünk jól. Nem egy aranybánya a lány, ezt az ismeretségünk két és fél éve, s a házasságunk tíz hónapja alatt párszor alkalmam nyílt megállapítani, igaz, nem a pénzéért vettem feleségül. Viszont azért sem, hogy inkább vigye, mint hozza az átkozott zsozsót. Na, most aztán alaposan benne vagyunk a bajban, a kötelező kincstári optimizmusnál nincs több hitem a helyzet rövid távú konszolidációját illetően.

  Mindezek figyelembevételével a következő hétvégék valószínűleg a tömény unalom, s ennek következtében a vészes vergődés jegyében telnek majd, hiszen az elmúlt 3-4 évben részletesen megismert Pesten nem nagyon akad mit néznem, autózni meg nem tudunk menni, hiszen nem futja benzinre. Mára például, hogy mégse üljünk egész nap a négy fal között idehaza, azt az ötletet szenvedtem ki magamból, hogy délelőtt trolival menjünk be a Lövölde térre, s onnan gyalogszerrel vágjunk neki a Király utcának. Hát, nem egy római vakáció, de jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok. Ezzel a közhellyel aligha túlzok. Menet közben rutinosan fotóztam, de hát csak a nagy ritkán elém kerülő érdekesebb utcai mozzanatokat, közlekedési pillanatokat, utcaképeket, hiszen korábban ezt az általam igen kedvelt utcát is bejártam vagy tízszer. A kánikulai hőmérséklet - közel 35 fok - hamarosan a hátunkra ragasztotta a vékony trikót, inget, noha igyekeztünk az árnyékos oldalon haladni. Benéztünk a fülledt, büdös Hunyadi téri piacra, aztán a Belváros felé haladva átvágtunk a körúton, kívülről megnéztük a Vasvári Pál, a Dohány és a Rumbach Sebestyén utcai zsinagógákat, merthogy valahogy a régi zsidónegyedben kötöttünk ki. Anikómnak az egész úton nem tudtam venni egy nagy adag gépi krémfagylaltot - már az induláskor ez után nyafogott a kicsim -, mivel a két és félórás tekergésünk alatt egyetlen fagylaltozó sem esett az utunkba. Csodálkoztam is, hová lettek Pestről a nemrég még oly elterjedt fagylaltozók, hiszen mikor máskor, mint a nyári kánikula idején kellene igazán üzemelniük. Mire a Bajcsy-Zsilinszky úton elértük az Arany János utcai metróállomást, kicsit lógott a nyelvünk. Némi ibolya szerénységű bevásárlást közbeiktatva, félóra múlva itthon pihentünk. Na, valami ilyesféle programokat jósolok az elkövetkező időkre, ami kínos, hiszen tombol a nyár, most kellene menni a világháborús emlékművek nyomában.  Kelt 2010.06.12.

 

  (Nyolcadik kötet) Hatvan:

  

  Mert az embert valójában nem a tettei, és még csak nem is a stílusa, hanem valami egészen más dolog minősíti. A titkai. Igen, az embert a titkai minősítik. Nem a jók, hiszen azok mindössze ideig-óráig élik tiszavirág életű titok létüket. Az emberi természet már csak ilyen, a jó titok előbb-utóbb feszengeni kezd az agyban a számára fenntartott, szűkösnek ítélt zugban, hogy felszínre törve pozitív színben tüntesse fel szabadítóját. A rossz, negatív kicsengésű titok azonban, gazdája eredeti szándéka szerint örök száműzetésre kényszerül a belső humán világ fénytelen labirintusában. Ezek azok az elmondhatatlan, kibeszélhetetlen, szégyellni való titkok, amelyeknek az ember éppen a kimondhatatlanságuk okán a rabja, amiket nem képes meggyónni, de ha megtenné, akkor sem kaphatna feloldozást, mert egy félig-meddig barátnak tekinthető külső személy (gyóntató pap, bizalmas jó barát, érző szívű asszony) még lehet, hogy nagylelkűségi rohamában megbocsátaná őket, csakhogy az ember ezt nem teheti meg önmagával kapcsolatban. A titkok az emberi lélek és az emberi élet másik, a felszínen nem látható, mások által nem kiismerhető vonulatának útját szegélyező mérföldkövei, amelyek biztosan más irányba mutatnak, mint a minket ismerni vélő idegenek által érzékelhető, a kívülállóknak a felszíni fényben egyértelműnek tűnő tulajdonságaink sugalmaznak. Minden ember, akinek vannak titkai, márpedig kinek nincsenek, egyfajta kettős létforma elszenvedésére kényszerül, vagyis egy életen keresztül a skizofrénia idegőrlő, fárasztó, és önpusztító állapotában vergődik. A látható, érzékelhető tartományban a külvilág elvárásainak megfelelően gondolkodó és viselkedő egyén az eszmélő gyerekkorától keltezhető szocializációja során magára szedett (jobban mondva, a szuverenitásukat az alkalmazott módszer révén rég elveszített felnőttek által ráerőszakolt) manírokkal takarja el az eredményes munkahelyi érvényesüléshez, a családi kapcsolatok kívánatos egyensúlyban tartásához, az általános fizikai-mentális feltöltődéshez elengedhetetlen békés hétköznapok megéléséhez felettébb szükséges álarc mögött megbújó, az elrejtett titkok által kisminkelt vonásait. A szigorú belső kontroll alatt tartott, rejtett jellemvonások, azaz az emberi természet nehéz titkai három fő csoportra oszthatók. (Egy ember annál nehezebb eset, minél több csoportba sorolható, illetve ezeken belül minél fajsúlyosabb titkokról van szó.) Elsőként a külvilág felé erőnek erejével kordában tartott, de a látszat paravánja mögött lázadásra, kitörésre szemtelenül hajlamos zsigereknek és érzékeknek a mindenfajta civilizációs elvárásoktól mentes, autentikus ősi ösztönök által tüzelt "bűnös" vágyaiból fakadókra. Ezek az ősi, ősemberi ösztönök máig ható rezdülései, apadó, de tiszta vizű forrásként utolsó tanúi letűnt majomember korunk ma már megtagadott tényének. Ne feledjük, ezek általában a meg nem valósult, s többségükben soha meg nem valósuló, ettől függetlenül a megvalósulásra elementáris erővel törekvő, de az ellenérdekelt gigászi erőfeszítések révén visszafogott vágyak kategóriája. Civilizációs küzdelem ez a javából, a régi és új keletű kultúrák lelki síkon vívott titáni harca, iszonyatos küzdelem (ha úgy tetszik, árulás) ősi emberi (nem ősemberi!) identitásunk ellen, amelynek hevessége, s a figyelem elterelésére való alkalmassága végzetesen sokat emészt fel az alkotó cselekvésekre konvertálható belső energiákból. Az infernális rejtegetnivalók második csoportjába az elmékben, vagy inkább a szívekben megfogant - jobb híján - "gonosz tervek" kifejezéssel illethető, a lélek és az értelem sötét oldalainak összefogásából, jelképes konzultációjából kinőtt cselszövések tartoznak, amelyek ugyan veszélyesek lehetnek másokra nézve, de amíg meg nem valósulnak, a szunnyadó vulkánok látszatbékés álmát alusszák. A leginkább a harag és gyűlölködés szülte fantazmagóriák jellemzően a Bosch-i szürrealista szörnyűségkavalkádok beteges eszmeiségét tükrözik, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy amíg azok egy látomásos festő művészi képekben megjelenített intelmei a saját korához, addig emezeknek ennyi látszatuk sincs, fedezékből pedig jóval veszélyesebbek. És elérkeztünk az egyén (elkövető és áldozat) szempontjából legnagyobb károkat felvonultató harmadik csoporthoz, a megvalósított gonoszságok ügyesen titokban tartott, mintegy jégen konzervált csoportjához. Kétségkívül mind közül ez a legütősebb. Hiszen míg az első két titokféleség (a gyengébbek kedvéért: a rejtett vágyak és a sötét tervek) nem lép túl a képzelet határolta elmélet síkján, s elsősorban az önmagában őrlődő gazdaszervezetnek okoz mentális károkat, a harmadik már kiszakad a test-lélek párosának szűk börtönéből, és cselekvés formájában önálló karriert fut be. Mint forró sziklafészkéből a kicsapó ostorszíj erejével és sebességével előpattanó mérges kígyó, ki, ha elvégezte dicstelen munkáját, az előbbinél is fürgébben húzódik vissza szűk, a külvilág vizsla tekintete elől rejtett fedezékébe, úgy teszi a dolgát. Senki sem látott semmit, mindenki már csak a lesújtó végeredménnyel szembesül. Hát ilyen az, ha tettleg szégyellnivalót vétkezünk, s aztán, megbizonyosodván a ránk nézve terhelő szem- és fültanúk teljes hiányáról, hét lakat alatt őrzött titokként magunkba temetjük az elkövetett bűnt. Amire aztán az idők folyamán vagy fény derül vagy nem. A titok csak a névtelenségben és a fénytelenségben marad rejtve, ezért a lélek legmélyebb bugyrába, mint a pokol feneketlen mélyére száműzi őket az életét végigalakoskodó, rejtőzködő létformára berendezkedett átlagember. Nem szabad elítélni őket, mindenki úgy védi magát a sors neki nem tetsző csapásaival szemben, ahogy tudja. Tehát a két elméleti, s az egy gyakorlati bűn titkolt triászából bármelyik patológiai igényű feltárása alkalmas szemléltetőeszköz lenne egy ember valós jellemének megismerésére, megismertetésére, csakhogy erre az esetre illene legtalálóbban a "műtét sikerült, viszont a beteg meghalt" ellentmondására épülő elmés szólás. Ha a rejtőzésre született titkot feltárjuk, a nyilvánosság felszínére kormányozzuk, mégoly óvatos kezeink közt is szétmállik, megsemmisül, akár a tenger vizéből kiemelt kocsonyás medúza. Megszűnik élni, megszűnik titokként élni, megszűnik sötét, de az ember valós lényegét híven tükröző rejtélyként létezni. Akad helyette ezer másik. És még egy apróság: ha felismerjük, hogy a titkunk rabja vagyunk, beláthatjuk azt is, hogy idővel bizonyos szintig azonosulunk vele, szövetséget kötünk vele, éppúgy miként előbb-utóbb a kiszolgáltatott rab viszonyul goromba tartójához, kínzójához. A miénk, összezártuk magunkat vele, mondhatni vannak közös titkaink. Ilyen az ember, íme az ember. Ecce homo. Amíg tehát ember él a Földön, a lélek mély kútjának fagyos és sötét fenekén lappangó titkokból sem lesz hiány. Feltárásuk nem tartozik a legsürgetőbb feladataink közé, már csak azért sem, nehogy megijedjünk a ránk szakadó tudástól. Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyeknek országa.  Kelt 2010.06.15.

 

  (Nyolcadik kötet) Hatvanegy:

  

  Nagyon úgy néz ki, hogy holnaptól megszűnnek az Anikóm foglalkoztatása körüli anomáliák, vagyis ismét lesz stabil, bejelentett állása. Na, és mindez hol, merre, mennyiért és mikortól? Az élet megint tréfásra vette a figurát, mert bizony az én drágám egy hatalmas és fájdalmas, anyagilag katasztrofális leépüléssel járó vargabetű megtétele után ott kötött ki, ahonnét elindult világot látni: a Lajos király étteremnél. Valamikor április legvégén, vagy május legelején lépett ki, mert jobb fizetés és könnyebb munka ígéretével átcsábították a Bethlen Gábor utca és a Garay sarkán lévő Három Vezérbe, de mintha megátkozta volna a Lajos király-beli főnöke, bizonyos V. Laci, a kilépésétől kezdve minden balul ütött ki. Az új helyén átverték, nem azt a munkakört kapta, amiről előzőleg szó volt, ráadásul a játékgépek körüli ügyetlenkedésével kilencvenezer forintos hiányt hozott össze, aztán vagy húsz másik helyen próbálkozott, mind kétségbeesettebben, de hiába. Végül ma reggel felhívta ez a V. gyerek, hogy délben fáradjon be a vendéglőbe, beszélne vele. Anikóm rögtön rám telefonált - a munkámból kifolyólag a Kőbánya-Kispest metróvégállomáson tartózkodtam -, s lelkesen elújságolta a remek hírt, mivel nyilván a visszavétele ügyében tárgyaltak volna valamit. Mint kiderült, néhány órával később tényleg ez történt: Anikóm visszakapja a régi állását, a régi fizetésével (nettó százhúszezer) egyetemben. Holnap reggel kilencre már mehet is melózni. Az én drágám boldogságában, hogy a viharfelhők jó része elvonult a fejünk felől, most égre-földre esküszik, hogy soha többé nem hagyja ott a Lajos királyt. Ami igaz, az igaz, ezzel a nagyjából másfél hónapos, munkahelykereső tortúrával egyvalamire fény derült: a Lajos király étterem mind anyagi, mind közlekedési (megközelíthetőség, távolság) vonatkozásban, mind a munkavégzés területén való elvárások tekintetében úgyszólván földi paradicsom, legalábbis az időközben felszínesen megismert egyéb helyekhez képest. Mert menet közben az is egyértelművé vált, hogy a magyar kiskapitalistánál nincs alávalóbb gané, nagyobb szemétláda, ennél a gyűlöletes szocializmusból érkezett, pitiáner embertípusnál nem létezik aljasabb, lélektelenebb népnyúzó féreg. Ezek napi tizennégy-tizenhat órában gürcöltetnék a szerencsétlen, kényükre-kedvükre kiszolgáltatott munkavállalókat, mindezt napi négy- és ötezer forint közötti összegért, ami manapság úgyszólván semmi. Anikómnak az egyik helyen például havi nyolcvanezerért kínáltak munkát, miközben a hivatalos minimálbér hetvenháromezer forint. Ez bizony színtiszta rabszolgasors a XXI. századi "modern" Európa boldogtalan keleti fertályán. Igaz, a Lajos királyban szintúgy reggel kilenctől éjjel tizenegyig szól a munkaidő, ami megint csak nem kevés, 14 hosszú munkaóra, ámde a mai viszonyok között tisztességesnek számító módon megfizetik (napi nyolcezret kap a drágám). A hiányzó részt meg természetben egészíti ki a hűtőkamra készletéhez könnyen hozzáférő Anikóm. Nos, nagyon úgy néz ki, hogy a tartósan ránk telepedett légszomj után végre szabadabban lélegezhetünk, mert a felhalmozódott adósságaink az eget kezdték ostromolni, gyorsuló anyagi romlásunk lelki nyomásának ellensúlyozására hetek óta megnövelt nyugtatóadagon élek, éjjelre altatót kapok be, de sokszor ez sem segít, s a számítógép előtt virrasztom át a fél éjszakát. Holnaptól kezdve talán nyugalmasabb időszak köszönt be minálunk.  Kelt 2010.06.21.

 

  (Nyolcadik kötet) Hatvankettő:

 

  Mocskos, lompos nyarunk van eddig, az eső szinte vég nélkül ömlik a híg fosként szétázott földekre, az örökös áradásban lévő folyókba, felduzzadt tavakba, és a világban betöltött helyüket nem találó, önértékelési gondokkal küzdő patakokba, melyek tengert megszégyenítő kiöntései országszerte tízezrek életét keseríti. Ilyen nyarat eddig nem éltem. A lehullott eső ötszöröse a szokásos éves átlagnak, és még messze nincs vége. A dimbes-dombos Bodrogköz, Borsod-Abaúj-Zemplén és Nógrád megye, és úgy általában minden egyéb tájék, ahol a hegyekből leáramló patakok széles folyamokká duzzadva kilépnek a medrükből, permanens katasztrófa által sújtott régiónak tekinthető. Emellett hideg van. Momentán alig 18 fok, de éjjel tíz fok körüli hőmérsékletek járják. Napok óta így van, s még napokig így marad. Mikor e sorokat írom a számítógépbe, a lábamon vastag jégzokni és filcpapucs, derékon alul melegítőnadrág, azon felül trikó, könnyű pulóver és ujjatlan molinómellény alkotja a házi ruházatomat. Ősszel ilyenkor már befűtenék, most dacból nem teszem. Végül is nyár van. Az idén ki tudja, hányadszor jön az ország nyakára a nagyjából egy hétig tartó pocsék időjárás, amit két-háromnapos enyhülés és viszonylagos csapadéktalanság követ, hogy kisvártatva előröl kezdődjék minden. A gyümölcstermésnek, a zöldségféléknek és a szántóföldi gabonaféléknek annyi. A nagyját elrohasztotta a víz, a maradékot tönkretette a gyakori jégverés. Egy kiló meggy vagy cseresznye ára 500 és 800 forint között ingadozik. Más években ilyenkor kicsit már unom a cseresznyét, az idén egyetlen szemet sem ettem. Nálam a meggy a gyümölcsök királya. Imádom a vadítóan vöröslő vékony (megint egy mesteri, hármas alliteráció!), de feszes héj alatt lappangó, savanyúba oltott édes zamatát, amit ebben az elátkozott esztendőben szintén egyszer sem élvezhettem. Ha szükségét érzem valamiféle, gyümölcsben lapuló vitamin bevitelének, még mindig almát vásárolok, miként különben az ősztől tavaszig tartó téli szezonban szokás, noha annak sem olcsó, közel négyszáz forint a kilója. Lecsónak való paprika, paradicsom? Na! A drágaság miatt legfeljebb fél kilókat lehet venni, kiegészítőnek a hideg szendvicsek mellé, de lecsót főzni belőle? A mi pénzügyi helyzetünkben felvállalhatatlan anyagi kaland. Nagy- és félvilági alakok úri passziója, a hozzánk hasonlóan csóró népek nagyobb bosszantására. Nagyobb gond, hogy reggel óta vigasztalanul esik az égi áldás. Hol hevesebben, hol fáradtabban, de kitartóan és undokul. A kopott macskakővel és ragyás betonnal vegyesen kövezett udvarunk napok óta vízben áll; annyi szélmozgás, annyi napsütés sem volt, hogy a változatos terjedelmű tócsák felszáradjanak. A vastag felhők zsarnokságát nyögő természetes fényviszonyok a rettegve utált novembert juttatják eszembe: a szoba karcos ablakán túli félhomályban kedvetlenül ácsorognak a sűrű lombjuk közt ázott tollú, didergő madarakat rejtegető fák, s a szürke kőfal előtt parkoló autók karosszériáit ezernyi esőcsepp fényezi csillogóra. A lehangoló időnek egy kellemes velejárója: ilyenkor legalább csend és nyugalom van az átlagos nyári napokon alkonyatig hangosan pletykálkodó vénasszonyoktól, elfajzott, neveletlen kölyköktől, és a bunkóság terén példamutatóan elöljáró szülőktől hangos udvaron. Mindenki a maga fűtetlen vackán kucorog, vagy tévézik, vagy alszik, vagy zabál. Itt senki sem olvas. Egyedül a házunk emblematikus figurájának számító bolond öreglány van talpon a vidéken (mint Arany János Toldi Miklósának elvétett testbe költözött reinkarnációja), de ő aztán télen-nyáron, esőben, hóban vagy kánikulában, nappal és éjjel ordítja a széthullás ellen barna szigetelőszalag-csíkokkal összefogott lakásajtaja mögül a rettenetesnek szánt, ámde az évek folyamán elhasználódott átkait. Errefelé megszokott jelenség; a ház kevésbé bájos tartozéka. Tragikomikus verbális kirohanásai idején mindenre és mindenkire átkot és rontást szór, kiváltképp a kommunistákra és az általa vizionált "léhűtő prolikra", akik közül - szerinte - nem egyen itt, a Tábornok utca tízes számú házban vertek tanyát, hogy, mintegy politikai nézetkülönbségektől mentes népfrontba tömörülve, fáradhatatlanul az ő elpusztítására törekedjenek. Egykor, állítólag, grófné minőségben lopta a napot a szentem (innen a vehemens prolizás), s elméjének magabiztos járása akkor bicsaklott meg a logika egy magasabb grádicsán, amikor Rákosi elvtárs és pribékjei államosították a férje vagyonát. Az pedig nem ma lehetett, hanem vagy hatvan éve, az 1940-es évek végén, a szovjetből importált magyar kommunizmus virág- és fénykorában. Nos, nem lehet könnyű felületesen elborult elmével, nem teljes értékű bolondként leélni egy hosszú életet, de ez is csak egy sors a sok közül. Van rosszabb. És van sokkal rosszabb. A jövő héten szabadságon vagyok. Nem tudom, milyen idő lesz akkor, de nekem majdnem mindegy. Pénzem úgysincs utazgatni, emlékműveket fotózgatni, úgyhogy valószínűleg a városban lebzselek, vagy alszom, meg számítógépezek. Anikóm ma dolgozik először a régi-új munkahelyén, este alighanem elé megyek kocsival. Annyi benzin még van a járgányban. Holnap velem együtt itthon van, csütörtökön és pénteken megint meló. A hétvégénk szabad. Szabad?  Kelt 2010.06.22.

 

  (Nyolcadik kötet) Hatvanhárom:

 

  A mai napon a világháló böngészése közben döbbenetes felfedezésre tettem szert. Egészen véletlen módon jutott tudomásomra, hogy apai nagyapám, Miski Károly a Vitézi Rend tagjai közé tartozott! A vitéz nagybányai Horthy Miklós által az első világháború után alapított Rend tagjai közé a harcokban különös vitézséget, bátorságot tanúsító, tiszti vagy legénységi állományú egykori, vagy aktív katonákat vették fel. Nagyapám, aki legénységi állományból érte el a megtisztelő címet, ekképp szerepel az ominózus lajstromban: "Miski Károly gazdálkodó, Fehérgyarmat, vitézzé avatási éve 1924, az érdemszerző sorolási száma 2379, irattári száma 2250." Igen büszke vagyok az ősöm előttem eleddig rejtőzködő, s most fényre derült vitézségére. Érdekes, apám nem említette - ha mégis, akkor nem eléggé hangsúlyosan - az apja erkölcsi értelemben felettébb értékes kitüntetését, noha kétséget kizáróan ebből fakad az ő katonai pályafutása is. A katonatisztek képzésével foglalkozó Ludovikán, majd a jogutód Kossuth Akadémián eltöltött tanulóéveket, illetve a Néphadseregben lovas hadnagyi rangban szolgált esztendőket értve alatta. Másutt olvasom, hogy a Vitézi Rend tagjának dicső titulusa, azaz a vitézi cím és előnév az akkor hatályos törvények szerint a legidősebb fiúra szállt. Miután Károly bácsi elsőszülött fiúgyermeke, ifjabb Miski Károly 16 évesen a megáradt Szenkében lelte halálát, értelemszerűen apámat, mint másodszülött fiút illette a megkülönböztető cím. A második világháborút követő kommunista hatalomátvétel és diktatúra a nemességre (herceg, báró, gróf) utaló címekkel együtt eltörölt minden egyéb címet, így megtiltotta a vitézi elnevezést is. Ha ez nem következik be, most, apám halála után rám testálódott volna a nagyapámtól eredeztethető vitézség. Nos, a jó öreg Károly bácsi (az 1960-as évek első harmadában halt meg, kopjafás sírja a fehérgyarmati öreg temetőben áll), akiről, ha nem is nagy számban, de akadnak személyes gyerekkori élményeim, valóságos óriássá nőtt a szememben. Szatmár vármegyei "hétszilvafás" kisnemesként, Horthy Miklós kormányzó úr vitézeként, ugyanakkor kétkezi gazdálkodóként, majd a fehérgyarmati vasútállomáson MÁV-alkalmazottként élte dolgos-szorgos életét, s igazi magyar ember volt. Nahát! Még mondja valaki, hogy az élet nem tartogat meglepetéseket!  Kelt 2010.06.23.

 

  (Nyolcadik kötet) Hatvannégy:

 

  És végre, ismét visszatért a boldog hétvégi utazások kora, noha azért nem annyira egyértelműen. Azt most ne firtassuk, hogy miből, hogyan lett finanszírozva a szombati körút benzinszükséglete, ne firtassuk, mert ízlésromboló tényekkel szembesülnénk. Ugyebár, megint egy fránya titok. Túllépve a szponzorálás kényes kérdésén, vigyázó szemünket a hétvége első napjának érdemi történéseire vessük! Nos, Anikómmal reggel fél ötkor ébren voltunk, jobbára a fékezhetetlen életkedvű Csicsa kutyánknak köszönhetően, háromnegyed hatkor már el is indultunk, hogy Budafokon felvegyük anyámat, aki a benzinköltség tekintetében feles társként tartott velünk. Egészen az előző, tehát a pénteki nap délutánjáig úgy volt, hogy majd kelet felé indulunk, tehát a Duna-Tisza köze, illetve a Tiszántúlnak a Szarvas és Gyula közé eső területe kerül figyelmünk középpontjába. Azonban a világhálón is figyelemmel kísérhető időjárás-előrejelzés nem sok jót, konkrétan meglehetős mennyiségű csapadékot, magyarán kitartó esőzést jósolt arrafelé, miáltal rövid idő alatt módosítanom kellett az útiterven. Ha csak, mazochista módon, nem éreztem késztetést az esőben való vezetéshez. Nem éreztem. A térkép böngészése során ekképp esett a választás az előrejelzés szerint az eső által legkevésbé fenyegetett térségre, a Bakonyra, illetve úgy általában az észak-dunántúli régióra. Igaz, legutóbb, valami négy hete, május utolsó szombatján épp a Bakonynak a Veszprém, Zirc valamint Mór által határolt háromszögében időztünk, megint csak hármasban, de oda se neki! Bőven maradt arrafelé felfedezni való. Nos, hat óra körül a szokott benzinkútnál tizenkétezerért megtankoltam, ami harmincöt liter nafta bevitelét jelentette a tankba, s egy pocsék, automatából való kávé elfogyasztása után suhantunk a Sörház utcába. A jól indult reggel már itt, utunk legelején elromlott, a vidámság húrjai gyorsan lehangolódtak, mert Anikómon valamitől, talán a rossz kávétól, még inkább az előző nap ki nem pihent fáradalmaitól, a kialvatlanságtól, egyszóval, mint akit megcsípett a bolondlégy, váratlanul kitört rajta a megmagyarázhatatlan, indokolatlan kötözködhetnék, amitől elveszítettem a humorérzékemet, s eléggé durcás hangulatban érkeztünk anyámhoz. Mivel az én drágám egész nap következetesen hozta a rossz formáját, s csöndben, mintegy sztrájkolva ülte, szenvedte végig a hosszú és kimerítő utazást, nem is foglalkoznék többet a jelenséggel. Kicsit elrontotta a napomat, az útra alaposan rákészülő anyámét nemkülönben, de teljes mértékben nem sikerült hazavágnia a kedélyállapotban bekövetkezett veszteséget a látnivalók élményével kompenzáló szombatot, s ha úgy vesszük, tekinthetjük ezt akár sikernek is. Anyám Sörház utcai lakásától a Tétényi-fennsíkon futó régi balatoni útra keveredtem, onnan, a néhai Panoráma vendéglő mögötti kanyar érintésével a Kamaraerdőn átvezető lejtőn lejutottam az úgynevezett Egérúthoz, amelyen keresztül gyorsan elértem az M7-es és M1-es mögötti Budaörsöt, amelynek nyugatra tartó főutcája lényegében az 1-es főút keleti vége. Ez cifra volt, de a lényeg, hogy én értem. Magyarán, el akartam kerülni a fizetős autósztrádákat, részint mert az egyhangúságuk miatt utálom őket, másrészt nem akartam útdíjat fizetni. A régi 1-esen éppen olyan kényelmesen, ugyanakkor gyorsan leértem utunk első állomására, Tatára, mint tettem volna autópályán. Az eső olykor szemerkélve, máskor karakteresebb cseppek formájában eleredt, de talán az ablaktörlőnek is jót tett a kora reggeli mozgás. A világháborús emlékmű, emlékművek nyomában egyszer már - akkor úgy tűnt, teljes sikerrel - átkutatott Tata akként került újólag érdeklődésem homlokterébe, hogy a barátnője társaságában két hete vonattal ott járt anyám a város utcáin találomra megejtett sétája során, a főútra merőleges mellékutca egy földszintes házának falán véletlenül felfedezett egy másik emlékművet is. Ami tulajdonképpen több, egymás közelében elhelyezkedő kisebb márványtábla, de a közös téma eggyé forrasztja őket. Mielőtt azonban az ominózus táblákat magába foglaló házat felkerestük volna, a város déli szélén keletre leágazó úton kiszaladtunk az alig két kilométerre eső Bajra. S milyen jól tettük, mert akadt ott látni- és fényképezni való, méghozzá a templom melletti kőkereszt előtt imára kulcsolt kézzel, teljes menetfelszerelésben térdeplő baka "személyében". A világháborús emlékművek tekintetében elkönyvelt aznapi első, sikeres megmozdulásom további reményekre jogosított fel, s Anikóm durcás viselkedése ellenére optimista hangulat lett úrrá rajtam. Mondhatni, megcsapott a lelkesedés bizakodással elegy szele, aminek a megérzése, átélése létfontosságú a további kitartás szempontjából, s ami kellő önbizalmat adva megerősít a küldetésemnek tekintett munka folytatásában. Ezzel az elszántsággal tértem vissza Tatára, ahol kisvártatva megtaláltuk a számomra kiemelkedő eszmei értékkel bíró épületet, s a falán az első világháborús hősökről megemlékező kőtáblákat. Lefotóztam őket, s vadul örültem, hogy a taváról, váráról és az olimpiai edzőtáboráról nevezetes városból immáron két emlékművet is sikerült begyűjtenem. Talán a Baj településen rám ragadt eltökéltség, vagy inkább a kedvtelésem iránti gyermekien tiszta rajongás hívta tetemre a személyemmel általában köszönőviszonyban sem lévő szerencseistennőt, Fortunát, hogy dobjon meg egy újabb örömhírrel. Merthogy, amint a sikeres fotózást követően igyekeztem volna vissza a főútra, útlezárások és forgalomelterelések képében úgy irányította a kocsim kerekeit, hogy egy tervbe nem vett, ismeretlen téren kötöttem ki, amelyet kétalakos, fémből öntött első világháborús emlékmű díszített. Hurrá! Ez volt a tatai kutatásaim harmadik, s mind közül legszebb ékköve! Nosza, nem voltam rest, derekasan nyomkodtam a fotós masina kioldógombját, miközben magamban még akkor sem igazán tudtam elhinni, hogy ekkora szerencsém lehet. Az építészeti, és egyéb kulturális gyöngyszemekkel gazdagon megáldott Tatát a nyugatra, Kocs felé vezető úton hagytuk magunk mögött. Tíz perc alatt kényelmesen lezavartam a hét kilométert. A falut átszelő főúttól beljebb eső, magas tornyú templom előtti kis kertben, a vaskerítés mögött két méterre emelkedő kőobeliszk tetején behúzott szárnyú turul ül, az oszlop előtt zászlót tartó, puskát markoló katona áll őrt. Nagyon szép, részletesen kidolgozott alkotás. A pozitív megítélésen szemernyit sem ront, miszerint a katona arcát nézve (a bajuszt kivéve) olyan benyomásom támadt, mintha szobrászművész a rettegett kommunista ideológus Lenin képét véste volna kőbe. Az első ijedtség után bebeszéltem magamnak, hogy rémeket látok, és suttyomban, hogy anyámék ne lássák, mélyeket lélegeztem a tiszta falusi levegőből. Innen délre, Dad felé indulva kisvártatva közkívánatra lefordultam az útról, hogy a közeli, hatalmas búzamező és kukoricatábla szélén mindenki elintézze folyó ügyeit. Északra, a Kocs mögötti terjedelmes, lapos földek felé tekintve, a felhős ég alatt megrekedt párás levegőn át pontosan ötven darab szélerőművet számoltam össze. Ezek közül körülbelül negyven üzemben volt, tehát forogtak a lapátjaik, a maradék állóra fékezve várta a sorát. Szakasztott másai voltak a néhány héttel korábban Szápár dimbes-dombos, szélfútta határában felfedezett erőműveknek. Dad temploma közelében, alacsony vaskerítés által övezve áll az emlékműként szolgáló négyszögletes kőhasáb, oldalain az elesett katonák bevésett neveivel, tetején kisebb méretű turullal. A szomszédos völgyben fekvő Szákszendre öt perc alatt átjutottam. A Szák és Szend, addig önálló települések nagyjából tizenöt éve bekövetkezett egyesüléséből keletkezett Szákszend a községszéli névtáblán Komárom-Esztergom megye leghosszabb településeként hirdeti magát. Hosszúnak hosszú, egy bőbeszédű öregasszony szerint hat kilométeres a nyílegyenes főutcája, de van is mit nézni benne! A száki, tehát déli részen a dombtetőre települt temető melletti öreg templom, a mögöttes oldalban a szovjet katonák temetője és emlékműve, száz méterrel odébb az "új" templom melletti parkban az első világháborús emlékmű. Az ezektől északra található Szenden egy másik első világháborús emlékmű. No, és a helybéliek száján fennmaradt legendák. Az avatatlan vagy illetéktelen szemek elől a magas és dús lombozatú fáktól takart száki temető dombjára úgy jut fel az ember, ha a faluba érve mindjárt a helységnévtábla után befordul a balra leágazó keskeny útra. Átérve a nem igazán széles, annál átláthatatlanabbul sűrű fás részen, máris a takarosan rendben tartott temető kövei és fejfái között vezető szűk aszfaltcsíkon találja magát, ami a halottasház előtt hurokszerűen visszafordul. A szélső síroktól tíz méterre áll az öreg templom, aminek az alapjai a XIV. századból valók. A félköríves szentély külső falában lévő nyitott fülkében kőből való, barokk stílusban faragott Szűz Mária látható, karján a kis Jézussal. Úgy körülbelül másfél évtizede, a két falu egyesülésének ideje táján, az arányos, meglehetős méretű épület egy földmozgás következtében megsüllyedt, életveszélyessé vált, ezért használaton kívül helyezték. Azóta a hívők a falu belseje felé eső völgyben épült másik katolikus templomot látogatják. A helyi legenda szerint az itteniek a török világban a templomdomb alatt olyan széles menekülő alagutat ástak, amelyben elfértek a marhák által vontatott társzekerek. Egy másik legenda úgy tartja, s ez akár igaz is lehet, hogy az ősi falu a domb külső (tehát a mostani faluéval ellentétes) aljában feküdt, ott, ahol jelenleg zöldellő veteményes táblák, s köztük sürgő-forgó betakarítógépek látszanak, de a török elpusztította, ezért az újat a komáromi főútvonaltól rejtettebb, hátsó oldalon építették fel. Mindezt a kutyáját sétáltató, a mostani falu felőli lejtős domboldalba telepített szovjet katonai temető mellett velem beszédbe elegyedő öreglánytól (khm, nénitől) hallottam, a történetek igazságtartalmát illetően tőle kell kérni a kezességet. Az itteni első világháborús emlékmű, amely egybeépült a kompozíciót inkább uraló másodikkal, az egyszerűbbek közül való. A község szendi részén alacsony kerítéssel övezett, kőből szépen megfaragott katonaszobrot az eredetileg nyilván díszként köré ültetett fenyőfák szinte teljesen takarják, miáltal elég nehéz jó képeket készíteni róla. Nagyigmánd inkább kisvárosnak, mintsem falunak illene be. A főtéri templom előtti tágasabb, rendezett, virágos, fás és bokros térség középpontját az első világháborús emlékmű foglalja el. Rövid leírása: turulos kőoszlop előtt fedetlen fővel imádkozó katona. A szomszédos Kisigmánd egy, az útról néhány lépcsőfok megmászása révén elérhető obeliszkkel rukkolt elő. Az oszlop felső harmadát keresztbe helyezett puskák, felettük rohamsisak, e felett kereszt díszítés tölti ki. A falut körbeveszi a korábban messziről látott szélerőművek futurisztikus mesébe illő erdeje; akármerre fordulunk, mindenfelé hatalmas, fehér, hengeres fémvázak merednek az égre, s monoton forgással kaszáló lapátok hasítják a levegőt. Visszatértünk Nagyigmándra, majd innen a délnyugatra eső Tárkányt értük el. A falu központjában nagyobb területet elfoglaló füves és fás ligetet zöldre mázolt fémkerítés fogja közre, melynek bejárati vaskapuja fölé a "Hősök ligete" megkülönböztető felirat került. Odabent, a kapun túl a borult ég fénytelenségét tovább fokozó fák közti homályban áll a csúcsos obeliszk, kőoszlopának felső részét a Kisigmándon megismert hadi jelképek uralják. Csépre hiába ugrottunk át, már ami az emlékművet illeti, az alább fekvő Etén is mindössze egy újabb készítésűre találtunk a templom előtti bokrok közé ékelődve. Kisbér viszont a többiek helyett is kitett magáért. Egykoron gazdag település lehetett, s talán ma is az, ami nemcsak az egyalakos, fémből öntött emlékmű minőségi voltán, de a mellette emelkedő kéttornyú templom tiszteletet parancsoló méretén is meglátszik. Maga a szobor - vitézkötéses nadrágot viselő, magyar bajuszos, átkötött fejsebű - egy, a csövénél két kézre fogott, feje fölé emelt puska tusával lesújtani készülő, korosabb harcost ábrázol. A Kisbérrel nyugatról egybeépült, közigazgatásilag önálló Ászárt háromszor furikáztam körbe, de sem a három temploma körül, sem a főbb terein, sem a községháza előtt, sem a temetőjében nem találtam első világháborús hősi emlékművet. A temetőbe érkező idősebb hölgy is csak a fejét rázta az emlékmű hollétét firtató kérdésemre. A második világégésnek ugyan létezik egy meglehetősen visszafogott, félig-meddig eldugott monumentuma a halottasház előtti részen, de semmi más. A halottasház ellenkező oldalánál a régi korokból ide mentett, szépen faragott, érdekes formájú sírköveknek kanyarítottak kiállítási területet. Kisbérről Bakonyszombathelyre jutottam, noha előbb szerettem volna meglátogatni a nép építésű házakat ígérő, a főúttól némileg oldalt eső Hántát. Azonban véletlenül elhaladtam a falu felé mutató útjelzőtábla mellett (az utazás élményétől feldobódott anyámmal mélyedtem kardinális beszélgetésbe), de becsületből visszatértem, mihelyt végeztem az aznap többször átautózott Bakonyszombathellyel. A jelentősnek látszó falu Ácsteszérre vezető belső útja melletti templom külső oldalába, a bejárattól jobbra, egymás szomszédságába falazták a két világháború hőseinek emléktábláit. Ennek lefényképezése után visszafordultam az elsőre elpuskázott Hántára, ahol azonban csalódás ért. Az autóstérkép által ígért népi házaknak alig találtam nyomát, ami volt, az erősen széthullófélben, vagy a másik véglet: amolyan újmódian átépített, minden eredeti báját a hibátlanul egyenesre igazított, tökéletes vakolat alá rejtve. Újabb kori emlékműve a templom előtti téren látható. Amolyan tékozló fiúként megint Bakonyszombathelyre vetett a sorsom, ahonnét ezúttal a délre fekvő Ácsteszérnek fordultam. Aznap első alkalommal hatoltunk a Bakonyhoz tartozó erdőség sűrűjébe, a harapni valóan erős levegőbe szinte beleszédült a fejem. Az addig felhős égbolt kezdett tisztulni, olykor percekre kisütött a levegőt azonnal felmelegítő Nap. A faluba érve meglepve szembesültem tudatlanságom, műveletlenségem újabb bizonyítékával, mivel sejtelmem sem volt róla, hogy itt született Táncsics Mihály. A falu keleti szélére kifutó utca legvégén áll az eredeti formájában gondosan felújított földszintes műemléképület. Az utca felőli homlokzatán nagyobb márványtábla őrzi az 1799. április 21-én e falak között világra jött nevezetes író és politikus emlékét, akit a szocialista időkre datálható megfogalmazás, többek közt, a munkásmozgalom úttörőjének titulál. Hm. Ez erős volt. A falu észak-dél irányú főutcájának egyik oldalán áll a katolikus templom, vele szemben található a világháború lépcsős kiképzésű, mellmagasságig érő, kissé szerényre sikerült emlékműve. A település ellenkező végéből ágazik le az út a Mária kegyhely (kápolna) melletti cigány búcsúiról nevezetes Csatkára. Az erdős hegyek koszorúzta völgybe települt faluba érve minden rendezettnek és tisztának tűnt, legalább annyira normálisnak, mint bármelyik átlagos magyar faluban, mert hát az ember sokat tapasztalt, s még többet hallott fia csak gyanakszik némi balkáni szétszórtságra, rendetlenségre, "dzsuvára", ha cigányokkal kapcsolatos dolgokról van szó. Igen ám, de először is: az éves búcsúra a falu mellett másfél-két kilométerre található, külterületi Szentkútra látogató romák itt mindössze áthaladnak, átutaznak, igazából a búcsújáróhelyet és környékét szállják meg - napokkal előbb, sátorozva -, alkalmanként több tízezer számra. Így aztán nem találtam különösebben csodálkozni valót a település központi dombjára épült templom tiszta környezetén, kerítéssel övezett templomkertjének szemlátomást ápolt voltában. Az oldalt álló, kőből féldomborművesen kifaragott, egész alakos katona szobra is rendjén volt, a maga módján hibátlan munka. Az ősi alapokon újjáépült templom külső megtekintése után visszaültünk az autóba, és a sarki útjelzőtábla irányításának megfelelően kiporoszkáltunk a kegyhelyhez. A többnyire katolikus valláson lévő romák, ha valami őszintének látszó, nagy fogadalmat akarnak tenni, legvégső bizonyítékként, megerősítésként, nyomaték gyanánt a csatkai Szűz Máriára esküsznek. Ha lehet mondani, a köreikben ez számít becsületszónak. Szóval, amúgy cigány módra, de komoly dolog. A hithű muzulmánok mekkai zarándoklataihoz hasonlóan, szinte kötelező az életükben legalább egyszer - természetesen népes családostól - elzarándokolni Csatkára, illetve Szentkútra, részt venni a misén, és persze megmutatni magukat (aranyukat, pénzüket, kocsijukat, egyszóval a vagyonukat - már ha van) a mindenféle színes külsőségekkel járó búcsún. Mert hát, szép dolog a földi elmúláson túli öröklétbe vetett hit, de addig is jól kell élni, amíg lehet. Az a biztos. A helyszín romantikus, festői. Egy nagyobb dombról kell az erdőn átvezető meredek kis úton leereszkedni a szűkös, alig tíz autó befogadására elegendő parkolóba. Amikor megérkeztünk, a miénken kívül nem volt más kocsi. Ahogy visszagondolok az első benyomásokra, megállapításokra, egyből az "érdekes" és a "különleges" jelzők jutnak eszembe. Arányosság, harmónia, nyugalom és szépség keveredik a túlszínezettséggel, a giccsel, miközben e helyütt valahogy mégsem tartom őket disszonánsnak. A völgyben megbújó szent hely három meghatározó egységre bontható: magára a méretei okán templomnak beillő, láthatóan nemrég felújított kápolnára; a homlokzatával szemben, a bejárat szintjétől mintegy másfél méterrel alább fekvő, hátrafelé enyhén lejtő, hosszú padsorokkal szabdalt, szabadtéri nézőtérre; és a parkoló szintjétől alább fekvő új mellékkápolnára. Ez utóbbit kimondottan a cigányok kedvéért építették 2004-ben, s az életében és halálában felettébb népszerű János Pál pápa névre szentelték. A kör alaprajzú, nyitott felső kis kápolna belsejének közepét egyszerű fakereszt uralja, mögötte a falon II. János Pál bekeretezett színes óriásfotója látható, a fal többi részét a különböző rendű és rangú, ide ellátogatott cigány vezetők (vajdák) színes fényképei foglalják el. Innen vagy harminc lépcsőfokot kell leballagni a nagyobb kápolna szintjére. Odabent, a főbejárattal szemközt csicsás oltár áll, melynek főalakja a Fatimából való Szűz Mária-szobor, a mellékhajókban rengeteg művirág tarkállik, öt sorba rendezett piros kis mécsesek égnek, és mindenütt erős színek és színek, szemkápráztató, mégis rendszert alkotó összeállításban. A kápolna ajtaján kilépve, úgy öt méter távolságban egy eső és napsütés ellen tetővel védett asztal áll, a papok e mögül celebrálják az előttük sokasodó lócákon helyet foglalók számára a szabadtéri miséket. Miután odalent mindent alaposan megtekintettünk, s anyámmal vállvetve lefotóztunk, a harminc lépcsőfokon visszamásztunk a parkoló szintjére. A kocsink mellé épp akkor állt be egy viharvert személyautó, amelyből négyen kászálódtak elő: a kezei közt fából készült, nagy méretű fakeresztet és élethű Jézus-faragást szorongató, nagymama korú öreglány, egy tízéves forma fiú, valamint egy harmincas évei végén járó, kissé őszülő hajú férfi, aki egy kerekes székben a mozgássérült, s alighanem szellemi fogyatékos idősebb fiát tolta. Egymás mellett elhaladva tisztességgel köszöntünk egymásnak. Mindenki mindenkinek. Egy anyakorú nő és csecsemője a rozzant autóban maradt. A kis csoport tagjai megálltak a felső kerek kápolna tárva-nyitva álló bejárata előtt, az apa kiemelte a székéből, és ölben bevitte a beteg fiút, akit a dísztelen nagy feszület előtti puha szőnyegre helyezett. Szegény, könyökön és térden támaszkodva, mozdulatlanul, arcán a szellemi fogyatékosok jellemző vigyorával várta, míg a hozzátartozói mondanak érte egy fohászt. Hátha csoda történik vele is, mint a szentkúti legendában szereplő vak fiúval. Nem bírtam tovább nézni a szívbemarkoló jelenetet, intettem Anikómnak, s visszaszálltunk az autónkba. A meredek, szűk úton felkaptattunk a négy égtájból kettő felé csodás panorámát kínáló dombtetőre (az erdő takarása miatt a völgyben maradt kápolna és tartozékai nem látszottak ide), ahol bevártuk az önkínzó módon az oldalsó kálvária lépcsőin felballagó anyámat. Ő tudja, miért választotta azt az utat. Elé siettem a lépcsősor felső végéhez, amely körül a fűben vagy negyven fiatal és a rájuk vigyázó tanárok ültek, némelyek szalonnasütéssel, mások játékkal vagy beszélgetéssel elfoglalva magukat. Csatka zsákfalu, tehát Ácsteszéren keresztül ismét a jó öreg Bakonyszombathelyen bukkantunk fel. Aznap utoljára, mert innen nyugatra, az öt kilométerre eső Bakonybánk felé igyekeztünk. Útközben azonban megint jött egy letérő Réde felé, amit nem hagyhattam ki. Méltó jutalmam a piedesztálra emelt kőkatona volt, a templom előtti téren. Bakonybánk út mentén álló emlékműve unikum a maga műfajában. Az alacsony, ugyanakkor vaskos kőobeliszk tetejét fonott, önmagába visszatérő koszorúdíszítés koronázza, felette, a körfonat belsejébe helyezve szintén kőből csiszolt rohamsisak gömbölyödik, ez utóbbit pedig olyasféle, az élein enyhén hajlított kőkocka keretezi, amelynek kör alakban kivágták az oldallapjait. Ezeken a hiátusokon át válik láthatóvá a sisak, ami szobrászati bravúr. Lázi templomával szemközt, a falu utcájának túloldalán lévő, kőkerítéssel közrefogott nagyobb parkban látható az itteni emlékmű. A féldomborművesen kifaragott kőkatona a mögötte emelkedő sudár oszlophoz tapad, kétfelől az első és második nagy háborúban elesettek névsorát tartalmazó kőlapok állnak. Romándon az emlékezés ritka olcsó megoldására leltem, aminek nem örültem. A templom előtti régi kőkereszt szélesebb alsó részéhez erősített fekete kis márványtáblán, többek közt, mintegy mellékesen, ott szerepel az 1914-1918-as dátum. Magyarázat, hozzáfűzés semmi. Az öt méterrel hátrébb álló templom falán még egy, nagyjából kéttenyérnyi táblácska - két szűkszavú sorban - őrzi az innen a frontra induló, majd eleső katonák emlékét. Nevek nélkül, úgy általánosságban. E hazafiatlan szűkkeblűség után valóságos felüdülést jelentett a soron következő Bakonytamási. A minden hivalkodástól mentes, rendezett, feltűnően tiszte kis főtér a régi békeidők nyugalmát árasztotta, amire rátett egy lapáttal a mostanra ereje teljében sütő Nap mindent beragyogó fénye. Az utcákat szegélyező földszintes magán- és közösségi házak a polgári jólét magas fokáról tanúskodtak, a házak előtti virágos kiskertek az itt élők igényességéről. Nos, amilyen úgy általában egy település összképe, ahhoz igazodik templomának állapota. Ezzel a faluval minden szempontból rendben voltak a dolgok. A sudár tornyú, nyurga templomot nemrég vakolhatták újra, sárga falai vidám hangulatot sugalltak. Az előtte felállított első világháborús emlékmű gondozott kis kertben kapott helyet, a körülbelül ötször öt méteres területet csinos vaskerítés övezi, négy sarkán fehérre meszelt kőoszlopok által megerősítve. A szintén hófehér, két ember magasságú obeliszk tetején turulmadár figyel, az oszlop előoldalát az első, bal kézre eső oldalát a második világháború katonaáldozatainak névsora borítja. Sajnos felettébb sokan vannak. Az oszlop jobb oldalát a gyalázatos trianoni döntésre emlékeztető fekete márványtábla fedi. S még egy kedves falurészlet: az emlékmű mögötti házak egyike a helybéli óvodának adott helyet, amely kékre festett falával újabb üde színfolt a mellette terebélyesedő fa zöld lombozatával egyetemben. Bakonytamási követendő példaként szolgál arra nézve, hogy rendezettség és tisztaság terén valahogy így kellene kinéznie minden magyar falunak, településnek, természetesen híven őrizve a helyi sajátosságokból fakadó egyéniségüket. A négy kilométerre fekvő Pápateszéren talán felismerték a szomszédjuk nyújtotta példában rejlő idegenforgalmi és egyéb lehetőségeket, mert éppen most dolgoznak a templomuk rendbetételén. A magas tornyot és a hajó két oldalát sűrű állványerdő lepi. Az egyház előtti hosszanti térre még ráférne a csinosítás, mert a kaszát régen látott fű csaknem térdig ér, s elvadult bokrai is igazító nyesés után rimánkodnak. A tér templom felőli részén három, egymástól különálló emlékmű látható. Közülük kettőt - újabb építésűek - a világháborús hősöknek emeltek, a bal oldali az első, a jobb kézre eső a második háború elesetteinek hosszú névsorát rögzíti. Az előtérben álló harmadik, kisebb méretű emlékmű az 1848-49-es szabadságharcról szól. Anyám már jóval korábban, Kisbér környékén, de itt is erősen kezdett célozgatni, utalgatni arra, hogy mikor megyünk már be a déli láthatáron hosszanti, komor felhőként sötétlő Bakony sűrűjébe? Merthogy, ha már ilyen messze keveredtünk Pesttől, csak fel kéne keresni a hajdani betyárok sejtelmes világát. A reggeli induláskor nem titkolt célként tűztem ki Pápa elérését, amitől itt, Pápateszéren, nagyjából húsz kilométerre lehettünk. Anyám panaszosan csengő szava, no és az idő szép lassan való előrehaladása átértékeltette velem az előzetes útitervet. A pár perc alatt megszületett új elképzelés szerint Pápa városának lőttek, pedig szinte a kertjei alatt jártunk, ehelyett a még előttünk lévő Bébnél terveztem betérni az Északi-Bakony erdejébe, hogy aztán a közepe táján fekvő Bakonybélen keresztül Zircre, onnan Veszprémbe érjek, s onnan a 8-as úton hazajussak. Jussunk. Sóhajtva ültem vissza a járgányba, de nem bántam semmit. Ez a nap mindenképp élményektől dús lesz, illetve már az volt, Pápával vagy anélkül. Alig hagytam magam mögött Pápateszért, máris lefordultam egy jobbra vezető bekötőútra, amelyen egymás mögött két falu: előbb Bakonyszentiván, mögötte Bakonyság várta, hogy felfedezzük őket. Egyiken sem leltem nekem való emlékművet, de akadt helyette más. Míg az elsőként felkeresett Bakonyszentiván teljesen átlagos látnivalókkal - templom, második világháborús emlékmű, néhány szebb öreg ház, szeszfőzde és temető - fogadott, a másik község több értékkel rendelkezett. A két helység között, körülbelül félúton, jobb kéz felől kisebb katolikus kápolna áll a derékmagasságú fűben. Romantikus magányát mindössze néhány tucat, a csukott kocsiablakokat vad elánnal ostromló bögöllyel osztva meg. Az aszfaltról óvatosan a láthatóan rendszeresen karbantartott épület mellé araszoltam, vigyázva, nehogy a magas fűben esetleg megbújó nagyobb gödörben, mélyebb árokban kössek ki. Érdeklődésem tárgya a kápolna oldalába falazott, az útról is jól látható márványtábla volt, amelynek szövegének távoli kisilabizálásához mindhárman öregek voltunk. A közelbe érve meglepve tapasztaltam, hogy e távoli vég felett sem suhant el nyomtalanul a történelem szele, mivel a vérebszerű böglyök miatt gondosan felhúzott ablak üvegén át olvasott tábla szövege szerint 1841-ben ebben a kápolnában áldották meg Kossuth Lajos és Meszlényi Terézia frigyét. Magyarán, itt házasodtak össze. (Utóbb olvastam, hogy a környék neve Kisdémpuszta, amitől a helyre kis építmény a kisdémi katolikus kápolna nevet viseli). Lám, lám, lám! Hah, hogy mik vannak! Egy balkanyar és fél kilométerrel odébb máris Bakonyság aszfaltozott utcáin surrogtak a Renault kerekei. Mint említettem, első, sőt második világháborús emlékműre e helyütt sem bukkantam, ellenben a szintén felújítás alatt lévő templomtól jobbra induló utca két oldalát évszázados, vagy annál is régebbi, szépen karbantartott, módos parasztházak fogják közre. S mind lakott, használatban lévő volt, tehát élt, miként élt a parányi falucska is, merthogy a település másik felében található focipályán valami nagyobb ünnepséget tartottak, talán egy hétvégi lagzira szállították buszokkal az ünneplőbe öltözött népet. Visszakászálódva a pápai útra, Csót jött sorra. Rendes, tiszta település ez is, noha messze van Bakonytamási ápoltságától. Emlékmű is akadt a főutca melletti parkban, de, lévén az értéktelenebb, újabban épültek közül való, nem sok időt szántam a fényképezésére. Bébnél a tekintélyes templom sarkánál-tövénél, a magyar címerben szereplő hármas halom formájára, habarccsal összefogott terméskövekből formázták meg az emlékművet, közepébe helyezve a neveket tartalmazó fekete márványtáblát. Bébről két úton, egy Nagygyimóton átvezető rövidebben, illetve az Ugod felé kerülő hosszabbikon lehet elérni Pápát. Eredetileg ez utóbbin gondoltam a város felé haladni, mivel így négy falut is érintettem volna. Volna. Nos, tartva a szavamat, Pápa helyett az ellenkező irányba fordultam, irány az anyám által többször reklamált Bakony belseje! Nem egy sűrűn lakott vidék, mondhatni nem érnek egymásba a falvak, de aki keres, az talál. Bakonykoppányt például nem kellett keresnem, hat kilométerrel odébb ott volt előttem. Említésre alig méltó emlékművével hamar végeztem, hogy aztán, a mellettem helyet foglaló anyám oldalpillantásaitól némi lelkifurdalást érezve, beforduljak a kocsival három perc járásra eső Bakonyszücsre, ahol megint lóhalálában végeztem, merthogy a templom előtti, összevont emlékmű életkora nem lehet több egy-két évtizednél. Vissza Bakonykoppányra, majd tovább a kilenc kilométerre lévő Bakonybél felé! Ezen az útszakaszon, amelyet a (kis hamis!) térkép éles kanyaroktól viszonylag mentes, egyenes útnak mutat, végre megmutatkozott az öreg Bakony legszebb arca. A kitartóan emelkedő út - mely csak ritkán csapott enyhe lejtőbe - két oldala mentén párás homályba burkolózott, félelmetesen vad erdőség (tölgy és bükk) húzódott, jobb szélénél a Gerence-patak szemből lezúduló vize fokozta a természeti szépségekben bővelkedő látvány lélekgyógyító hatását. Bakonybél, ahhoz képest, hogy a terjedelmes hegység belsejében rejtőzik, távol a főbb útvonalaktól, s a városok, de még egyéb települések zajától is, meglehetősen élénk képet mutat. Ha valaki a neve hallatán, illetve a földrajzi helyzete alapján egy áthatolhatatlan tölgyesek (és bükkösök) közt szunnyadó, megadóan elöregedő falura asszociál, nagyot téved. A hangulatos falusi külsőségek mögött hamisítatlan kisvárosi világ bújik meg, amit a nagy számban idelátogató turisták éltetnek, virágoztatnak fel. A bencések kezelésében lévő, jókora méretű temploma oldalfalában korhű márványtábla őrzi a Bakony csendes rengetegéből a távoli harcterek gyilkos pergőtüzébe került, elesett fiak emlékét. Az ugyancsak a bencések által működtetett kolostor a templom mögött látható. A szebbnél szebb panorámát elénk táró úton a háborús emlékművek hiányától szenvedő, érdekes nevű Pénzesgyőr következett, amin megállás nélkül áthajtottam. Mintegy négy kilométerrel odébb útelágazáshoz értem: balra Zirc, jobbra Lókút felé. Lókutat választottam, ami a nap leghelyesebb döntésének bizonyult. A helységnévtáblán a magyar elnevezés alatt a német Rossbrunn megfelelő is feltüntetésre került. Ezzel eleve tisztázódott a helységre jellemző nemzetiségi összetétel. Sosem hallottam felőle, miáltal szinte sokkolt a dombra húzódott temploma körül összpontosuló látványosságok gazdag csokra. A templomdomb alatti területet a helyi iskola három szárnyból álló földszintes épülete foglalja el. Előtte, az út mellett, a falunak nevet adó, a két évszázadon át erre járó igáslovak itatására szolgáló kút díszes félkaréja vonzza a tekintetet. Az enyémet is vonzotta, de úgy tűnik, nem eléggé, mert elfelejtettem lefényképezni. Van ilyen. A közelében leparkolt kocsiból csak anyám és én szálltunk ki, az egész nap rossz formát mutató Anikóm a hátsó ülésen gubbasztott. A jó ég a megmondhatója, ugyan mi baja lehetett, hogy ennyire begubózott, s még anyám kitartó kapacitálására sem mutatott hajlandóságot kinyílni, felengedni. Én már az út legelején feladtam, anyám a közepe táján dobta be a törülközőt. Nos tehát, a lókúti általános iskola nyitott kapuját ketten léptük át, s szemünk-szánk elkerekedett a látványtól. Az udvart három felől alacsony épületek keretezik (iskola, óvoda és igazgatói-tanári lakás), a negyedik szárny helyén azonban terméskövekből rakott, magas fal emelkedik, melynek előoldalában helyezték el a ritka szép kivitelezésű, klasszicizáló, illetve gótikus keretbe foglalt két fekete márványtáblát. A felsőbb helyre került tábla az első, az alatta lévő a második háború áldozatainak névsorát tartalmazza. Az elesettek kilencven százalékának német családneve van. A bármely középkori vár által megirigyelhető erős kőfal a templomhoz kétfelől felvezető, szimmetrikus elrendezésű lépcsősorokat és azok mellvédjeit is magába foglalja, ráadásul egy közbeiktatott pihenőnél megtörik a vonalvezetése. Mindez hatásos előképként szolgál a magasban trónoló, neogótikus-romantikus elemeket felvonultató karcsú építmény alatt. Felérve a délre néző torony elé, némi lihegés után újabb ámulatba esik az ember fia: az innen elé táruló kilátás az ország egyik legszebb, feltétlenül dobogós helyezést érő tájképét mutatja. Mit mondjak, a Bakony erről a pontról nézve a legszebb! Próbáljam meg leírni, kínlódjak, könyörgöm, szenvedjek egy sort a lényeget legfeljebb súroló, ostoba szavak izzasztó keresgélésével? Egy nagy lófaszt! Gyertek ide, baszd meg, aztán dülledt szemmel kukkoljátok, amit sosem élhettek át a városok bűzében! Amikor már azt hittem, nincs tovább, ennél erőteljesebb élmény, emlékezetesebb benyomás nem érhet, az emelkedett hangultra rátett egy lapáttal a támpilléres templomhajó és szentély mögötti rövid lépcsősoron való feljutás után megpillantott kálvária. Hah! A tíz méter széles, ötven méter hosszú, a maga közt némi színes vadvirágot megtűrő buján termő fűtől, s a közepén két kisebb fától vad zöldben pompázó, enyhén emelkedő földterasz oldalai mentén a Via Dolorosán a Golgotára vonuló Jézus urunk szenvedéseit színes terrakotta féldomborműveken megörökítő, azokat üveggel védett fülkékben őrző stációoszlopok foglalnak helyet. Hogy ezek micsoda remekbe szabott, ámulatra késztető munkák! Annyi bizonyos, hogy művészember kezei által készült darabokat látni a természet lágy ölének méltó keretében; méghozzá nem akármilyen falusi önjelölt fazekas vizsgamunkáit, hanem itt bizony tanult, iskolázott kéz míves alkotásai kerültek egyfajta szabadtéri kiállításra! Darabja megér... Hm, a fene tudja, mit érnek a helyüket némely múzeumokban bátran megálló, minőségi alkotások. Nem számít, örültem, hogy ilyet is láthattam. Anyám szintúgy lehetett vele, mert akárhányszor hátrafordultam, mindig valamelyik üvegezett fülke előtt keresgélte a legjobb fotózási szöget. Az emelkedő felső végében a keresztre feszített Krisztus, jobbról és balról alighanem Mária és József, vagyis a Megfeszített szüleinek szobrai láthatók. És még mindig nincs vége a lókúti kulturális csemegéknek, mert a kereszt mögötti falba, amely végre lezárja az egyenletesen emelkedő teret, elöl dróthálóval védett mesterséges barlangot építettek, melynek mélyén a piéta, azaz a keresztről levett, halott Jézust a karjaiban tartó Mária festett agyagszobra látszik. S innen megfordulva, mennyi szépséget bír befogni az elkövetkező pillanatokért magát a szerencse fiának tartó ember szeme! Előttem a lejtős, zöld domboldal, kétfelől a szigorú rendben strázsáló stációoszlopok, szemben a rövid felvezető lépcsősor okán némiképp megsüllyedtnek látszó, ékszerszépségű templom hátoldala, míg jobb kéz felől, ahol hiányosabb a stációk mögé ültetett fák sora, szabadon kilátni a Bakony erdős hegyhátaira, meg a templomdomb alatt és körül épült házak cserepes tetejére. Szegény Anikóm, biztosan nem tudta elképzelni, hol maradunk annyi ideig, mert visszafelé jövet láttam, hogy kiszállt a kocsiból, és az iskola boltíves bejárata előtt le-fel járkál türelmetlenségében. Hát ebből az élményből alaposan kimaradt! Az autóval megint elindulva megkerestem a csaknem egy órája elhagyott zirci kereszteződést, ahonnan tíz perc elteltével befutottunk az egy hónapja már meglátogatott városkába. Megállás nélkül tovább haladtam Veszprémnek, ahol viszonylag könnyen ráakadtam a 8-as főútra. Várpalotán, Székesfehérváron és a Velencei-tó déli partján keresztül, este fél kilencre értünk anyám budafoki lakásához. Az autóból való kipakolás alatt lerendeztük az anyagiakat, elbúcsúztunk, aztán nyomás Zuglóba! Reggel hattól este kilencig ötszáztíz kilométert daráltam le, közben pontosan harminc újabb emlékmű fotójával lettem gazdagabb. Pillanatnyilag 527 darabnál tartok. Csicsa kutyánk az őrület szélén táncolt a viszontlátás katartikus örömében, csak a vigasztaló szavak, a kiadós vacsora, és némi játék oldották a sok órás magányban felgyülemlett feszültségét. Anikóm estére jóval enyhültebb formát mutatott, de addigra nekem lett elegem a kirándulásunkat kis híján tönkretevő, kitartó hisztijéből, és a falnak fordulva viharsebesen elaludtam.  Kelt 2010.06.27-28.

 

  Vége az ötvenharmadik résznek