ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                                 írta Miski György

 

                               Ötvennegyedik rész

 

  (Nyolcadik kötet) Hatvanöt:

 

  A fárasztó, de élvezetes hétvégi utazást követően a vasárnapot végigpihentem, de hétfő délután, miután unalmamban véresre vakartam a tökömet, megfogadtam magamnak, keddtől kezdve találok valami értelmes elfoglaltságot. Még sok van hátra ebből a kényszerszabadságból. Nos, pénz nincs, tehát jószerével Budapesthez vagyok kötve, maradt a BKV nevezetű szélhámos nagyvállalat viharvert járatainak, illetve a két jó lábamnak az igénybevétele. Nyakamban a középső, általam leginkább kezelhetőnek tartott, s a három digitális gépem közül legjobban kedvelt fotós masinával, metróval bementem a városba. Egyre meghatározóbbá váló (vagyis mind jobban eluralkodó) küldetéstudatos állapotomban (ez ügyben orvos még nem látott) korábban elhatároztam, hogy a gépem segítségével üzenek a mából a jövő emberének. És ezzel talán megint kicsit túlélem önmagamat. Olyan pontokat, tereket, utcákat és véletlenszerűen elém csapódó kisebb-nagyobb eseményeket, életepizódokat kerestem, amelyek ma, a ma közöttük élő embereknek teljességgel megszokottak ugyan, de a róluk készített fotók ötven, hetven év, netán több idő múltán valóságos kincsesbányát jelentenek a múltra kíváncsi jövő generációk számára. Abból a saját bőrömön tapasztalt élményből indultam ki, hogy magam, amíg aktívan foglalkoztam régi képeslapok és fotók gyűjtésével, odahaza milyen élvezettel vetettem magam egy-egy bolhapiacon beszerzett, rég letűnt városrészletet, utcát stb. megjelenítő fénykép részletes tanulmányozásába. Azoknak az egykori embereknek, akik az akkori utcákat, tereket, pályaudvarokat vagy bármi, számukra érdekesnek vélt dolgot megörökítették, a kevés kivételtől eltekintve nem jutott eszébe, hogy minden egyes exponálással valóságos regényt írnak a gépük segítségével. Az utcákat szegélyező épületek állapotát, a kirakatok választékát, a többnyire macskaköves utakon gyalogosan közlekedő emberek öltözékét, az utcákon zötyögő járművek márkaválasztékát nehezebb lett volna szavakkal leírni, körülményesebb lett volna élvezetesen megfogalmazni, mint egy jól sikerült fotóval mindezt akár egyszerre tálalni. Én tudatosan keresem az olyan, általában nyüzsgő élettel teli városi csomópontokat, forgalmas útkereszteződéseket, ahol leginkább együtt lehet az érdeklődésre legfőképp számot tartó három tényező: emberek, épületek és járművek. Ebből a három tételből feltétlenül következtetni lehet az adott pillanatban uralkodó divatra, vagy hétköznapi viseletre, a magatartáskultúrára, a környezet (köz- és magánépületek, közterek, közterületek) állapotából az emberi igényesség, kulturáltság, urbanizáció, netán hagyománytisztelet mértékére, az egyéni és tömegközlekedésben használt járművek pedig a technika fejlettségéről, illetve az általános jólét fokáról árulnak el sokat. Tegnap, kedden a Blaha Lujza térről indulva az Erzsébet és Teréz körút, Andrássy út, Nagymező utca, Király utca, Oktogon, Hunyadi tér, Csengery utca, Lövölde tér, valamint pár egyéb fő- és mellékutat jártam be, miközben háromszázötven körüli fotót készítettem. Mára a Kőbányai út, Orczy tér, Teleki tér, a Belső-Józsefváros kisebb utcái közül néhány, Baross utca, 32-esek tere, József körút, Kálvin tér, Múzeum körút és az Astoria környéke jutott. Kétszáz kép körüli mennyiséget produkálva. Ami a két napot összegezve ötszázötven fényképet, némi patetikus felhanggal fogalmazva: a jövő nemzedékeinek az egyszer majd régmúltnak számító 2010-ből feladott képes levelezőlapot jelent. Nem állítom, hogy egytől egyig kiállítási darabok lennének, de ekkora tömegben biztosan akad néhány figyelemreméltó. Hogy holnap merre esz a fene, az egyelőre a jövő zenéje, de, ha mint eddig, kánikula és rengeteg napsütés kíséri utamat, gondom lesz rá, hogy megtaláljam a megfelelő helyeket.  Kelt 2010.06.30.

 

  (Nyolcadik kötet) Hatvanhat:

 

  Úgy volt, hogy a végéhez közeledő szabadságom két hétvégi napját ugyanúgy végigvergődöm, unatkozom, mint az eddig eltelt néhányat, hiszen, lássam be, a forgalmas városi csomópontok fényképezésével két nap alatt eltelik az ember. Péntek délelőtt szinte szenvedtem a Károly körút többször megörökített csúcsforgalmának fényképezése közben; az idei nyári szabadságom első terminusa a vészes programszegénység, kiüresedettség tekintetében, úgy vélem, ekkor érte el a mélypontját. Szerencsére a dolgok másként alakultak, mert Anikóm pénteken fizetést kapott (a Liget étterem jóvoltából háromnapi munkáért tizenötezer forintot), s látva a gyönyörű időtől felerősödő vonaglásaimat, megkönyörült rajtam, s a szombat kora reggeli ébredéskor felvetette, menjek el egy kisebb körre a kocsival. Kapva kaptam az égből pottyant alkalmon, mivel Budapest körül akadt - a Szentendrei-szigeten, a Duna-kanyarban és a Pilisben - nagyjából nyolc-tíz település, ami valami oknál fogva kimaradt a világháborús emlékművek utáni korábbi kajtatásaim idején. Nos, ideje volt egy kevéssé költséges kisebb körút alkalmával ezeket is begyűjteni, mert egyik darab csaknem egyenértékű a másikkal, a lényeg, hogy mindegyikről készüljön fotódokumentáció. Az én drága Anikóm bölcsen rávezetett arra, amire szerettem volna, hogy rávezessen, nevezetesen, hogy jobb lenne magammal vinni anyámat, részint, hogy ne unatkozzon, s főként, hogy, miként a közös túrák alkalmával szokta, állja a benzinköltség felét. Így még olcsóbban jövünk ki, s mindenki jól jár. Telefonáltam hát anyámnak, aki rögtön lelkesen rábólintott a lehetőségre, s megbeszéltük, hogy a Keleti pályaudvar Kerepesi út felőli parkolójában találkozunk. Anyám Kelenföldig a kocsijával jött, onnan a piros 107-es busz áthozta a Keletiig. Amikor időszerűnek látta, a buszról rám telefonált, hogy indulhatnék a Tábornok utcából. Néhány perc alatt a helyszínen teremtem, anyám tíz perccel később befutott. Nem unatkoztam addig sem, a remek nyári reggelen pompás és ingyenes szórakozást nyújtott a hétközi rohanós tempóból hétvégére visszavenni képtelen, a megállókba érkező buszokról le- és buszokra felszálló, a pályaudvarra érkező vagy onnan induló vonatokról/vonatokhoz rohangáló utazóközönség filozofikus szemlélése. Akár egy hangyaboly, amelynek közepébe olykor döglött bogár pottyan, akként fokozódott az őrület egy-egy zsúfoltabb járat érkezésekor. Látom én ezt mindennap, hiszen a Keleti - közel kilenc éve - úgyszólván munkahelyemnek számít, de most a szabadságos ember csöppnyi kárörömével figyelhettem azt, aminek máskor magam is részese vagyok. Fél kilencre járt, amikor a szomszédos anyósülésen helyet foglaló anyámmal kikanyarodtam a Kerepesi útra, ahol az első benzinkútnál ötezerért tankoltam. Ennyi pénzért tizennégy liternél valamivel többet adtak, ami a tankban korábbról megmaradt mennyiséggel bőven elegendő kellett legyen a tervezett távra. A Hungária és a Róbert Károly körúton át rátértünk a Budára vezető Árpád-hídra, a budai oldalon északra, a Szentendrei útra fordultam. Utunk első állomása tehát a külföldi turisták kedvelt célpontja, az egykor neves festők által megörökített hamvas báját rég elkoptatott kirakatvároska, Szentendre volt. Nincs semmi bajom vele, nem az elrontottan is csinos település tehet róla, hogy a negyven-ötven éve még kitartó udvarlással meghódítható, bájos lánykának számító várost időközben közönséges, tolakodóan magamutogató kurválkodásra kényszerítette pénzéhes korunk. Mondom, nem tehet róla, mégis túlsminkelt, természetellenes göncökkel felruházott ribanccá vált. Egyszer már eléggé lelkiismeretesen végigjártam az utcáit, de eredménytelenül, nem leltem első világháborús emlékműre. Most újból nekiveselkedtem, de talán erre a helyzetre mondják, hogy vajúdnak a hegyek és egeret szülnek, vagyis sok hűhó (szinte) semmiért. A földszintes házakkal szegélyezett belvárosi, macskaköves, félreeső Kucsera Ferenc utca, melynek a békebeli Monarchia korát idéző, szomorkásan derűs hangulatú látványa mintegy garanciája az egykoron itt élt emberek szellemével való röpke, baráti találkozásra, nos, ez az ódon utcácska produkálta az egyetlen értékelhető tárgyi bizonyítékát annak, hogy a háború gyilkos fölindulásából a városka fiai is kivették a részüket. Kivették, és meghaltak. Ők a katolikus legényegylet ifjú tagjai, akiknek egy világosra meszelt, hosszúkás ház falán helyezték el az emlékezés közepes méretű márványtábláját. De ezenkívül nulla, semmi. Pedig megjártuk a temetőt, ahol egy csinos kis szovjet hősi emlékműre találtam, aztán a nagyobb templomok környékét, a kerek Kálvária körüli teret, ahol mindössze egy csúf, második világháborús vastákolmány volt a jutalmam. A rekkenő hőségben szinte tiszta sót izzadtunk magunkból, s egy óra múltán beláttam, nem fecsérelhetek el több időt. Mindazonáltal felötlött bennem a gondolat, hogy egy nyugalmas, munkaszüneti szerdán visszajövök ide, és ha kell, az egész napot rászánom a szentendrei központi emlékmű felkutatására. Lehetséges, hogy valamelyik templom belseje rejti. A városkából észak felé igyekezve, kisvártatva elértük az út menti eligazítótáblán jelzett révállomást, ahonnan a komppal megtámogatott kishajó a Szentendrei-sziget déli részén fekvő Szigetmonostorra vitt át. A Bükkös névre keresztelt ősöreg járgány a hosszú sziget által két ágra osztott Duna keskenyebbik ágának zöldes vizével küszködve öt perc alatt szállított át minket a túlpartra, valami ötszázhatvan forintért. Egy autó és két felnőtt után nem tétel. Szigetmonostor szemre tetszetős, kéttemplomos, kúriás, nyugalmas kis végtelepülés, amely, legalábbis a felszínen ez látszik, háborítatlanul éli az eldugott falvak csöndes hétköznapjait. Viszonylag közel a fővároshoz, de a megközelítési lehetőségek szűkös volta miatt mégis elzártan. Itt még a vasár- és ünnepnapok is hétköznapi vontatottsággal, ráérősséggel követhetik egymást, az ingerszegény környezetben alighanem kevesen halnak meg a stresszes életet feltételező infarktusban vagy agyvérzésben. Mi lehet itt télen? A templomoktól odébb eső főtér emlékműve a sematikus, az újabb kori művészeti elképzelések érdektelen darabja. A látványba némi színt csak a sírkőhöz hasonlító márványlap melletti magas rúd végében lobogó trikolór piros, fehér és zöld sávjai visznek. Az északnak tartó aszfaltúton öt perc alatt Pócsmegyerben voltunk. Ez mindjárt más! A templomhoz vezető utca melletti épület külső falát minőségi kivitelezésű, esztétikailag szemrevaló alkotás borítja. A felső szakaszén féldomborműves megoldású kőfaragás az oldalán a földön fekvő, könyökére támaszkodó sebesült katonát, és a mellette a sebei bekötözésével foglalatoskodó ápolónőt ábrázol. Alatta a vésett felirat: Hősi halottaink emlékére, Pócsmegyer, Leányfalu. Hm. Ősszel a Duna túloldalán fekvő Leányfalun, a benzinkút melletti parkban lefotóztam egy új készítésű, szerény emlékművet, aminek a mellszobrát alighanem szériában öntötték, mivel később az ország más vidékein is találkoztam ezzel a torzóval. Vagyis a jelek szerint Leányfalunak nemcsak az uniformizált új, de a szigeten fekvő Pócsmegyerrel közös régi emléktáblája is létezik. Ez utóbbi szépségéhez nem fér kétség. A sziget fővárosának a központi helyzete és terjedelme okán méltán tekinthető Tahitótfalun (illetve annak a szigetre eső Tótfalu részén, mivel Tahi a túloldalon haladó visegrádi út mellé települt) megállás nélkül áthajtottam. Késő ősszel megfordultam itt, s tucatnál több képet készítettem a főtér magasba szökő, katonaalakos emlékművéről. A váci oldal felől terjedelmes kukoricásokkal, búzatáblákkal és veteményesekkel, a Visegrád felőli oldalon legelőkkel kísért, szinte hibátlan borítású úton hamar elértük a Tahitótfalutól mintegy tíz kilométerre eső, a Szentendrei-sziget északi csücskébe fészkelt Kisoroszit. Életemben jó párszor eljutottam már erre a festői településre, amit kiváltképp a közeli, a Duna alacsony vízállásánál fehéren izzó, széles homoksávot felmutató szigetvégről elénk táruló panoráma miatt érdemes felkeresni. Jobb kéz felé, tehát északra a Börzsöny erdő borította, nagyszerű hegyvonulata, oldalában a sajnos évről évre feljebb araszoló nyaralók és az egész évben lakható házak százainak világos négyszögeivel. A sziget csücskéről, mint egy árral szemben haladó hatalmas hajó orráról nyugati irányba, vagyis előre tekintve az ijesztően szélesen hömpölygő Dunára nyílik rálátás, parttól partig. Végül délnek fordulva a Visegrádi-hegység, és mögötte a magasabb Pilis zöld és kék színben játszó masszívumai tornyosulnak, előtérben a visegrádi vár lovagkori romantikát idéző romjaival. Nos, ennyit a tágabb környék szépségeiről, s most vissza a nem kevésbé figyelemreméltó Kisorosziba! A faluban éppen valami népünnepély zajlott, mert a központi teret közrefogó utcák szélén egymás nyakába, fenekébe állt autók parkoltak, alig fértem el közöttük. Egy alkalmi kis színpadon jelmezbe bújt amatőr színészek nevettették a művészetüket gyakori tapssal háláló nagyérdeműt. A falu hátsó traktusában álló katolikus templom utca felé néző szentélyének külső falán a keresztre feszített Jézus szobra látható, szöggel átvert lábainál a világháborús katonahősök névsorát tartalmazó emléktáblával. Amíg anyám beült a főtér és a rév közötti utcácska gusztusos kis presszójába, hogy elfogyassza a kihagyhatatlan feketéjét, kocsival elgurultam a komphoz. Kínos meglepetésként szolgált, hogy a két part között jelenleg mindössze személyszállító kishajó közlekedik, autót szállító kompnak nyomát sem láttam. Ami annyit jelent, hogy mehetünk vissza Tahitótfaluig, s az ottani hídon kelhetünk át a visegrádi oldalra. Sebaj, gyönyörű, ámde a kelleténél forróbb idő járta, ráértünk, tehát a kis kerülő nem okozott gondot. Előbb azonban egy kicsit körülnézem a településen, amelyről tudtam, hogy 2007-ig itt élt Illés Lajos, az ifjúkoromban rajongva szeretett, legendás Illés zenekar névadója, egyben zongoristája, billentyűse. Halála után a Fiumei úti temetőben helyezték végső nyugalomra. Ha, mint gyakorta teszem, arra járok, mindig megállok egy percre a sírja előtt. Nos, a Kossuth-díjas Lajos 2007-ben fejezte be földi pályáját, mint a helyi református templom kántora (a felesége ugyanitt lelkész). Erről a főtér sarkán álló legszebb ház falán elhelyezett emléktábla tudósít. Lajos ebben a házban élte földi létezésének utolsó másfél évtizedét. Innen száz méterre áll a magasra nőtt gesztenyefák mögé rejtőzött református templom. A bejáratától balra eső falrészen, nem kis meglepetésemre, ott találtam a falu másik első világháborús tábláját. Ezen kevesebb név szerepelt, Kisorosziban tehát többségben voltak - és valószínűleg vannak - a római katolikusok. A nyújtott sziget közepén fekvő Tahitótfalu felé tartva egy sötétre pácolt deszkakerítés által közrefogott, nagyjából öt futballpályányi legelőn néhány, Magyarországon őshonos szürke marhát és erdélyi fekete bivalyt láttam békésen legelni. Tahitótfalu többször említett hídján hamar a túloldalon találtuk magunkat, s rövidesen Dunabogdányba értünk. Mivel a falut eddig a napig kizárólag a Duna közelében haladó lenti útról láttam, magamban elkönyveltem amolyan szezonálisan felkapott nyaralóhelynek, amit a zsúfoltsága miatt jobb elkerülnie a valódi pihenésre, nyugalomra, felüdülésre vágyóknak. Most viszont, hogy a sors akaratából a falu tüzetesebb átvizsgálására kényszerültem, nyugodtan kijelenthetem, Dunabogdány valójában nem olyan, amilyen arcát odalentről mutatja, és amivel évtizedeken keresztül engem is sikerült megtévesztenie. Az országút melletti poros, füstös, zsúfolt és zajos kirakatfalu előretolt látványa az átutazók és a felületesen ítélők elleni védőálca szerepét tölti be. Én a világháborús emlékmű nyomába eredve jutottam lényegi információkhoz a falu valódi arcát ás természetét illetően. A falu célzott átfésülése tekintetében téves kitérőnek bizonyult első nekirugaszkodást követően - tulajdonképpen egy újabb, ezúttal hasznosnak bizonyuló melléfogás eredményeként - egy meredek kaptatón feljutottam a kálváriakápolnához. Az épület előtt három nagyobb méretű kőkereszt figyel keletre (a középre helyezett feszület széles alsó részén aranyozott, gótbetűs német felirat olvasható), a külszíni bányászattól megtépázott hegyek alatt fekvő Vác, a Szentendrei-sziget, és egy terjedelmes lapályos terület felé. A keresztektől szépen nyírt gyeppel fedett hosszú, meredek lejtő ereszkedik csaknem a falu központjáig. A lejtő rövidre nyírt füve és a mögöttes erdősáv határán fehérre meszelt stációoszlopok sorakoznak. Negyedóra múltán, némileg eltelve a párját ritkító panorámával, visszaereszkedtünk a település központjába, ahol megkerestük a szürke terméskövekből épített, meglehetősen nagy méretű katolikus templomot. Csodaszép, arányos épület, de akkora, hogy akárhonnan igyekeztem fotózni, a körülötte lévő tágas tér egyik pontjáról sem sikerült befognom az egészet. A bejárati homlokzat előtti teraszhoz lépcsők fárasztó sora vezet, de megéri. A bejárattól bal kézre, körülbelül tíz méterre áll az 1947-ben tömegesen kitelepített németek 2007-ben készült, magyar és német nyelvű emlékszobra. A templom másik oldalán még csinosabb park fogadja a látogatót, s a park közepén ott áll az első világháború elesetteinek vaskos, erőteljes benyomást keltő, kerítés gyanánt nagyobb kőgolyókkal közrefogott obeliszkje. Az oldalain rengeteg nevet felsorakoztató műtárgy előlapját jókora vaskard, a tetejét szintén fémből öntött magyar korona díszíti. Az egyház külső ajtaja nyitva állt, de az üvegezett belsőt kulcsra zárták. Az előtérből azért jó képet tudtam készíteni az igényesen berendezett, szokatlanul világos templombelsőről. A műfajban - saját besorolásom szerint - nagyvadnak számító Dunabogdányból távozóban, anyám és köztem hosszú kilométereken át beszédtéma volt a látottak sora. Visegrádon és Dömösön kényelmesen áthajtva, arra a Pilismarótra futottunk be, amelynek az emlékművét ősszel, sajna, már télire előkészített, ponyvákba csomagolt, átkötött állapotban találtam. Az elmaradt fényképezés pótlásának most jött el az ideje. A templom melletti virágos dísztéren álló alkotás eredetileg Dobozi Mihály és felesége emlékére készült. A homlokzati felirat némi magyarázatul szolgál: "Dobozy Mihály és hitvese, Ilona 1526. A haza és hitvesi szeretet vértanúinak emlékére közadakozásból emeltette Pilismarót község közönsége. 1914." Nem ismerem Dobozi Mihály és hitvese emlékművet érdemlő történetét, de utánanézek. (A drámai és tragikus fejleményekben bővelkedő történet röviden: amikor a mohácsi csatát követő időkben a török megjelent a Vértes és a Pilis környékén, a lakosság önmaga állította táborokba menekült. A nemesi rangú Dobozi Mihály és felesége a maróti - pilismaróti - táborba került. A török hatezer janicsárral, több ezer lovassal, és sok ágyúval támadt a sáncokkal és szekerekkel közrefogott területre. Rabot nem sikerült ejtenie, mert az életben maradtak elmenekültek, de a csatateret húszezer magyar holtteste borította. Korabeli krónikások az emberveszteséget a mohácsi csatáéhoz hasonlították, vigaszul hozzátéve, Mohácsnál kevesebb török harapott fűbe, mint Marótnál. Dobozi, amikor látta, hogy zárul az ellenséges gyűrű, lovára, maga elé kapta asszonyát, s menekült maga is, ám az üldözők kezdték beérni. Az asszony, látva a végveszélyt, könyörögve kérte az urát, hogy a becsülete megmentése érdekében végezzen vele. Dobozi tőrrel szíven szúrta a feleségét, ő pedig, amíg az ereje tartott, karddal szállt szembe az ellenséggel.) Ami tény, hogy az eredeti szándék szerint a hős házaspár tiszteletére emelt szobrot az utókor többfunkcióssá tette azáltal, hogy az amúgy háromalakos (díszmagyarba öltözött férfi, mellette asszonya, mögöttük a földre rogyott lovuk - megjegyzem, mindhárom figura feltűnően friss, világossárga színben pompázik, tehát a kompozíciót a közelmúltban felújították) emlékmű széles hátoldalára függesztette az első világháborúban elesett katonák kőbe vésett, végtelennek tűnő névsorát. Egyik oldalán pedig a második világháború hőseinek nevei sorakoznak. Egy ugrás Esztergom, s máris anyám szeretett városának kanyargós utcáin forogtak az autó kerekei. Ha már itt jártunk, a kecses Mária Valéria-hídon átugrottunk a szemközti Párkányba, ahol a főtéren a kitűnő fagylaltot árusító Török-féle cukrászda működik. Az évek során többször teszteltem magam is, valóban isteni a rengeteg választékban kapható termékük. A pultban álló két fiú közül az egyik akrobatákat megszégyenítő érzékkel dobja levegőbe, és kapja el tölcsérrel a visszahulló gombócokat, ügyességével osztatlan sikert aratva a reklámfogásnak sem utolsó ingyencirkuszra (és nyalánkságra) éhes vevők körében. Ismerve az én Anikóm olykor betegességig fajuló, periodikusan felszínre törő féltékenységét, megkértem az ezen nem is nagyon csodálkozó anyámat, hadd fotózzam le tölcsérrel a kezében a kicsim által jól ismert párkányi főtéren. Bizonyítékként, hogy anyám, és nem más társaságában töltöm a szombatot. A bizonyító erejű fényképek hátteréül az esztergomi bazilika jellegzetes gömbkupolája szolgált. Ezek után - nyomatékul - telefonon hívtam a Lajos királyban verítékező nőmet, majd anyámnak adtam át a készüléket. Sajnos szükség van az ilyen, hangyányit megalázó bizonygatásokra. Visszatérve Esztergomba, a Kerek templom előtti körforgalomból a Dobogókő felé mutató jelzést követve jöttünk ki. A Visegrádi-hegységet a Pilistől elválasztó vonalon épült, a régi magyar királyok vadászerdején keresztülvezető útról az egy kilométerrel odébb található Pilisszentlélek kedvéért tértünk le. Ismét egy falu, ahol életemben eddig nem jártam. A hegyek közé rejtett, szlovákok, németek és magyarok által lakott település a testet öltött nyugalom és béke szigete. Dombra épült temploma elé csinos székelykaput emeltek, a szerény egyházi épület mellett-felett húzódik a község temetője. Mintha az itteni embereknek a szokásosnál is kevesebb kedvük lenne halni, aránytalanul kevésnek látszik a sírok száma. A visszafelé vezető úton, anyámhoz fordulva, tréfának szánva megjegyeztem, Pilisszentlélek az a falu, amit a lakosai annyira szeretnek, hogy a haláluk után is tovább élnek. Ha belegondolok, nem is annyira tréfás, mint inkább igaz meglátás. Igaz és bölcs. Annyira bölcs, hogy én, aki eddig kellő alázattal viseltem önnön nagyszerűségem édes-bús terhét, ezúttal kénytelen vagyok fejet hajtani született zsenim előtt. (Vicc akart lenni. Vagy nem? Jesszusom, orvost, orvost! Kérem, nem láttak erre egy kóbor pszichiátert?) A temető meredek oldalából nagyszerű képeket lehet készíteni a környező hegyeket borító, átláthatatlanul sűrű rengetegről. Egy felszámolt sírnak a bokrok tövébe félredobott kövén ott maradt a kiterjesztett karjaival keresztet formáló Jézus krómozott szobrocskája, amit angyali türelemmel, ügyesen lefeszegettem, és a holmit a tárgyat felfedező anyámnak adtam át. Szuvenír. Bizarr. Dobogókőre ugyan feljutottunk, de a nagy nehezen megtalált parkolóőr fiú ötszáz forintot kért a jegyért, amit arcátlanul soknak véltünk, úgyhogy fizetés helyett odébbálltunk. Pilisszentkereszt emléktáblás templománál egy esős napon már jártam Anikóval (és Csicsa kutyánkkal), de akkor, a kora tavaszi özönvízszerű zuhogásban néhány fotó nem sikerült. A csorbát a szombati verőfényben új képek készítésével kiköszörültem. A Pilisszántó innenső szélén álló első ház előtt, a sarkon bekanyarodó kerítés mentén folytatódva, ősrégi kőfaragásokat bocsátottak közszemlére. A torzók sorozata akár a Nemzeti Múzeum kőtárának kihelyezett részlege lehetne. A kerítés vonalát kívülről kísérő, egyenként többmázsás faragványok valami környékbeli, elpusztult templom díszeinek maradványai. Kettőn jól kivehetők a tollas szárnyak, és a ragadozómadarakra jellemző karmos lábak, a fejek elvesztek az évszázadok viharaiban. Nevezett ház közelében, attól húsz méterrel feljebb lehet betérni a kőbánya felé vezető murvás útra, illetőleg a bányában kifejtett s lehordott köveket porrá őrlő zúzdához. A barátnője társaságában errefelé többször megfordult anyám kalauzolása mellett annál a nagyobb kőrakásnál kötöttünk ki, amelyet a munkások az építkezésekhez való kőpor készítésénél selejtnek minősített, félrehordott kőtömbökből, kisebb-nagyobb szikladarabokból raktak össze. Ami az építőipar számára haszontalan hulladék, az éppen a kőbe rejtett zárványos ásványok sejtelmes csillogását kedvelő ember számára esztétikai érték. Az emberek a közelebbi és távolabbi falvakból, de a fővárosból is kijárnak ide autóval, hogy a saját dolgos két kezükkel kiválogatott darabokat kerti dísznek elhordják. Végül is, semmi sem tiltja, a potyát meg mindenki szereti. Mi is ezt tettük, válogattunk, s a magam részéről találtam három, a tetején buborékosan habzó kőre emlékeztető, csillogó ásványi anyagokkal rétegesen színezett szikladarabot, amiket az autó csomagtartójában hazahoztam. Anyám szintén keresgélt, az ő darabjait Kelenföldön áttettem a piros kis Daewooba. Az első világháborúban elesett katonák emlékére bent, a falu központi terén állítottak kőkeresztet. Szárának alsó, vastag részén az elhunytak neveivel. Pilisvörösváron keresztül értünk Budapestre, délután fél hatra járt, amikor Kelenföldön leparkoltam anyám kocsija mellé. A kövek átrámolása, a pénzügyek elintézése és a búcsúzkodás után hazafelé indultam. Csicsa viharos üdvözlése után elsőként gondosan lezuhanyoztam, mert úgy éreztem, több rétegben rakódott le rajtam az izzadtság kicsapódott sója. Utána számítógépre vittem és elrendeztem a nap fotóit. Az Anikóm által reggel főzött zöldbabfőzelékből háromnegyed hétkor ebédeltem, a finomra sikerült főzelékhez sült virsli dukált. Az esedékes világbajnoki meccs (Paraguay-Spanyolország; győztek, s ezzel a negyeddöntőbe kerültek a spanyolok) nézése közben utána küldtem egy kiló meggyet, amit még a külső Bécsi úton vettem. Este Anikóm elé mentem a Lajos király étteremhez, aztán, más-más félétől, de a fáradtságtól sürgősen elaludtunk. Ja, az elmaradhatatlan statisztika: anyámmal összesen százkilencven kilométert autóztunk, s kilenc új emlékmű lett a jutalmam. Most 536-nál tartok.  Kelt 2010.07.05.

 

  (Nyolcadik kötet) Hatvanhét:

 

  Erre a július 10-ére régóta készültem, készült Anikóm és anyám, mivel a világhálón egy hónapja olvastam, hogy Baján ezen a napon tartják a hagyományosnak mondható halászléfőző versenyt. Hallottam róla korábban, a tavalyi események képeit láttam a tévében, nem volt nehéz kedvet kapni ahhoz, hogy személyesen óhajtsuk megtapasztalni egy ilyen össznépi főzőcske hangulatát. Nos, ha az ember valamit erősen akar, arra mindig akad pénz. A pluszmunkát vállaló Anikóm jóvoltából lett pénz az utazás költségei ránk eső részének finanszírozásához, a benzinköltség másik ötven százalékát az útra régen bejelentkezett anyám fedezte. Péntek éjjel, miután 11-re a drágám elé mentem a munkahelyéhez, hogy hazahozzam, a Mogyoródi úti kútnál tizenkétezerért csepegtettem a 335 forintos benzinből, ami majdnem 36 liter naftát jelentett. Ezzel, illetve a múltkorról maradt mennyiséggel a világból kiszaladhattunk volna. Szombat reggel háromnegyed ötkor keltünk, s miután a ténykedésünk láttán egyre aggódóbb képet vágó Csicsa körül elintéztük a dolgokat, belevágtunk a kalandba. Anyám bekészített kosárral várt minket, s szinte percre pontosan hat órakor gördültünk ki a Sörház utcai kastély kapuján. Mivel célunk eléréséhez a Duna mellett délnek tartó 51-es út kellett, a Lágymányosi-hídon visszatértem a pesti oldalra, majd a Soroksári úton haladva Soroksárnál rátértem az 51-esre. A nagyjából százhúsz kilométerre eső Kalocsáig egyszer, Soltnál álltam meg, ahol a katolikus templom mögötti kis utcában leparkoltam, hogy megreggelizhessünk. Anikóm nyolc darab rántott húsos szendvicset készített, mellé két darab, egyenként literes kólát vittünk itókának, ami, az eddigi utazási tapasztalataink szerint elég kellett legyen egész napra. Anyám sült csirkecombokkal készült, s többek közt kilónyi meggyet pakolt a motyójába. Ez utóbbit keményen megdézsmáltam, de hát ezért hozta. Mindenki kedvére evett-ivott, a kicsim elszippantott egy cigit, a templom mögötti rekettyésben pisiltünk, aztán lódultunk tovább. Kalocsára érve még álmos képét mutatta a város, ami nem csoda, hiszen alig múlt nyolc óra. A felújítás alatt lévő főszékesegyháztól egy utcával odébb letettem a kocsit, aztán hárman, három fényképezőgéppel a nyakunkban, megközelítettük az érseki palotát és az egyik felállványozott tornyával együtt is csinos templomot. Míg anyám a sárga falú palota fás, bokros, virágos kertjébe tévedt, Anikómmal a főszékesegyház hűs falai közé igyekeztünk. Korán volt, de kemény kánikulai nap ígérkezett, amiből már ekkor némi ízelítőt kaptunk. Kimondottan jólesett a csendes, magas épület hűvös belsejében szemlélődve bóklászni, s csodálni az épületbelső gazdag, elsősorban barokk stílusú élménykínálatát. Aztán a délre vezető úton befutottunk Bátya központjába, s itt, mindjárt az út mellett megpillantottam a keresett háborús szobrot. A lábhoz tett puskáját a csövénél markoló fémkatona előreszegezett tekintettel őrzi a múlt emlékeit. Következő állomásunk az 51-es úttól kissé beljebb, a Duna irányába eső Fajsz lett. A központban, néhány száz négyzetméteres területen elég sok látnivaló zsúfolódik össze. Mindjárt itt van a nagy méretű, magas tornyú, az épület sarkain és élein barna festéssel sávozott katolikus templom. Északi oldalánál közepes méretű, nyíló virágokkal beültetett park gyönyörködteti a szemet, s ha a helyszűke okán szerényebb kivitelben is, de a déli oldalon szintén virágzó bokrok és rózsatövek keltenek kellemes összhatást. A nagy ablakok miatt világos templombelsőt a zárt ajtó üvegén keresztül fotózhattam. A galambbúgástól hangos torony déli lábánál egymás fölé két emléktábla van befalazva, a felső és nagyobb az első, az alatta lévő a második világháború hős katonáinak állít emléket. A bejárat előtti kisebb téren három egyházi vonatkozású szobor alkot csoportot, egyikük a keresztre feszített Jézust ábrázolja. Az átellenben, mintegy húsz méterre lévő polgármesteri hivatal emeletes, közepén kiugró, az utcaszinten árkádos épülete megér egy tüzetesebb szemrevételezést. Dusnok megint kicsit félreesik a főúttól, de nem vészes. Először az átlagos kinézetű település központjában, a templommal szemközti oldalon álltam le, de hiába jártam körül az épületet - anyám és Anikó a kocsinál maradt -, nem találtam emlékműfélét. A templom előcsarnokában sertepertélő házaspár igazított el, hogy erre meg arra hajtsak, és a temetőbe érve megtalálom, amit keresek. A kocsi felé közeledve messziről láttam, hogy anyám, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, a házak és a főutca közötti sávba ültetett meggyfákról szorgosan csipegeti az érett gyümölcsöt. Nem ám egyet-egyet, azt is lopva, titokban, hanem marékszám, és nyíltan. Alkalmazhattam volna a tapintatos félrefordulás - a megalkuvással rokonságot mutató - művészetét, de nem tettem. Ekkora bődületes neveletlenség és udvariatlanság láttán elfutott a szégyenkezéssel vegyes méreg, hát hogyan gondolja ezt anyám, kérés illetve engedély nélkül szedni a másét? Nem jut eszébe, hogy tulajdonképpen vendégek vagyunk azok falujában, akiket a szemtelenül laza stílusában szó nélkül megkárosít? Nem az érték mértékéről van szó, hiszen pár száz forint nem vág földhöz senkit, hanem a cselekedet vérforraló etikátlanságáról. Azonban nem szóltam semmit, erőnek erejével visszanyeltem a nyelvem hegyére kívánkozó megjegyzést, nem akartam már az út elején összetűzésbe keveredni senkivel, hiszen hosszú és fárasztó nap állt előttünk. A véletlen azonban közbeszólt, mert fél perc múlva, amint egyszerre nyúltunk a kocsi felnyitott ajtajú csomagtartójába, s én udvariasan visszakaptam a kezem, hogy anyám érje el előbb, amit elérni akart, az én bolond szülém félreértett valamit a mozdulatomon, mert pikírt hangon csípőből letámadott, mondván, mitől vagyok annyira ideges, türelmetlen, miért nem fogom vissza magam? Hogy a szempillantás alatt elborult agyammal mit gondoltam anyám elmeállapota, s úgy általában a viselt dolgai felől, maradjon örök titok, még a naplóm előtt is restellnék ilyen mértékig őszinte lenni. Vettem egy mély levegőt, magamban elszámoltam tízig, hiába. (Lehet, gyorsan számoltam.) A meggylopási jelenettől még izzott bennem a neheztelés parazsa, amire olajként fröccsent az igazságtalan megjegyzés. Na, mondtam anyámnak, ha már itt tartunk, jobb lenne, ha magadba néznél, mert finoman szólva is ciki, hogy azért jövünk le Pestről, hogy ellopd a más gyümölcsét. S még mi tartjuk magunkat kulturáltaknak, szemben az ezen a területen lenézett falusiakkal. A "mi" szócska már a gyáva meghunyászkodás kicsinyítő szavaként, a kifakadásom élét tompítandó kifejezésként szivárgott fel a torkomból, valójában határozott, kétséget kizáróan anyámra vonatkozó "te"-t kellett volna mondanom, de nem mertem. Már idejekorán, gyerekkoromban megtanultam félni és tisztelni anyám lehengerlő arroganciáját. Most forduljak lélekbúvárhoz, amikor már késő? A pengeváltástól szinte izzott körülöttünk a levegő, de szótlanul ültünk vissza az autóba, ahol mindenki igyekezett emészteni az emészthetetlent. A hangulat, a parádés reggeli induláshoz képest - árnyaltan fogalmazva - összetetté vált, a helyzet az idő múlásával csak fokozódott. Mindenesetre, anyám ettől kezdve vagy három órán át nem szólt hozzám, viszont többször hangsúlyosan kérdezgette a hátsó ülésen fáradtan kókadozó Anikót, nem akar-e előre ülni, mert szívesen átadja a helyét. Csakhogy az elmúlt napok kegyetlen munkáitól, s a kialvatlanságtól szinte kómában lézengő Anikómnak megfelelőbb volt a kényelmesebb hátsó traktusban, úgyhogy inkább maradt. A maga levében fövő anyám nem kis bosszúságára. A temetőt mindezek ellenére lelkiismeretesen megjártam, bárha az újabb korban készült emlékműtől nem igazán voltam elragadtatva. Sükösdön, a fák árnyékában háromalakos, tetszetős szoborra leltem. A kompozíció lényegét a fegyveres katonába karoló, kisgyereket tartó nő, vagyis az embertrió adja, talpuk alatt a márványtalapzatba vésett hősi nevek sorakoznak. Míg én lelkesen fotózgattam, Anikóm és anyám frissen főzött kávé után nézett a közeli kocsmában. Próbálkozásukat nem kísérte siker. Visszafordultam a település északi széléhez, mert innen ágazott le a távoli Kecskemét felé vezető 54-es út, amelyen ezúttal csak a hat kilométerre található Nemesnádudvarig óhajtottam jutni. A főútról a falu belseje felé leágazó bevezető útszakasz két oldalát több tucat borospince és présház szegélyezi. Mindegyik jó karban lévőnek, nemrég felújítottnak látszott; ennyi együtt impozáns és ígéretes belépő a hajdani gazdag sváb település főbb vonalakban való megismeréséhez. A vakítóan fehérre meszelt falú templom szép belsőt rejt, semmi felfuvalkodottság vagy hivalkodás, mégis szép. A még mindig sértődött anyám a templom előtti nagyobb fa árnyékába parkolt autó mellett maradt, míg a fokozatosan erőre kapó Anikómmal nekivágtunk, hogy a több tucat, meredeken nekilóduló lépcsőfokon elérhető temetőben megkeressük a hősök emlékművét. Hogy egyáltalán itt keressük, azt a templomszolgának látszó, a templom kövezetének felmosásával foglalatoskodó középkorú, egykori szépsége romjain tengődő asszonytól tudtam meg. Rég elmúltak azok az idők, amikor a férfiak halántéka átforrósodott a látványától, s ágyékukban a vágyott tulajdonlás sajátos bizsergése éledt, ennek dacára a drámaian megfogyatkozott jelekből virgonc előéletre lehetett következtetni. Nem csodálkoztam volna, ha kiderül, Veronikának hívják. Mint a bibliai elődjét. Nem tudnám megmondani, hány száz temetőt látogattam végig a mai Magyarországon, valamint Erdélyben, a Felvidéken s egyebütt, de az biztos, hogy Nemesnádudvar pedáns, már-már kínosan tiszta, rendezett cintermét sosem felejtem. A felülről nézve egymással párhuzamos, enyhe ívekbe rendezett sírköveken gyakorta régi gót betűkkel vésett neveket lehet olvasni, melyek kilencven százaléka német, de meglehet, a magyarnak látszók is németből lettek lefordítva. A falu feletti domb platójára települt, kerítés nélküli temetőnek a feljárati lépcsősor melletti részén azokat a tetszetős kinézetük miatt megőrzésre érdemesnek ítélt sírköveket állították sorba, amelyeknek, "köszönhetően" az 1947-es nagy kitelepítéseknek, nem akadt gazdája, lejárt a sírbérlete, esetleg egyéb okból kifolyólag voltak veszélyeztetve. A háborús hősök emléktáblái a temető legmagasabb pontját elfoglaló kálváriakeresztek előtt kerültek kihelyezésre. A keresztek mellől jól láthatóak azok a szőlőkkel sűrűn befuttatott közeli s távolabbi domboldalak (többek közt az Illancs nevű hátság barátságosan hullámzó buckái), amelyek termése gazdaggá tette a falut, s amik miatt a bevezető út mentén szoros közelségben állnak a borospincék. Ezekből, vagyis a borospincékkel kombinált présházakból amúgy jutott jó pár a temetődomb aljába is, akarva-akaratlanul szimbolizálva az élet és a halál, a vígság és a szomorúság elválaszthatatlan ellentétpárját. A büszkeségén erőt vett anyám akkor ért fel a temetőhöz, amikor Anikómmal visszatérőben voltunk a kocsihoz. A meghatározó mértékben akácoktól kísért, hat kilométeres úton egykettőre visszaérve Sükösdre, megint délnek fordultunk. Érsekcsanád hangzatos nevének láttán jó előre megelőlegeztem egy mívesebb kiállítású emlékművet, ehhez képest satnya kis obeliszk jutott osztályrészül. A főút melletti sötét gránitoszlopon ráadásul mindkét háború elesett katonáinak a neve helyet kapott, úgyhogy perceknél több időt nem töltöttünk itt. A nagyvárosnak számító Baján első nekifutásra megtaláltam a helység neves szülöttéről, Tóth Kálmán költőről elnevezett, illetve a mögötte húzódó, jóval méretesebb Szentháromság teret, s a tereket határoló mellékutcákat, amelyek a nevezetes halfőzőversenynek adtak otthont. Csakhogy egyelőre a szombat délelőttjének közepén jártunk, s a verseny miatt a verőfényben úszó utcákra és közterekre kihordott hosszúkás asztalokon és padokon, körülöttük a főzéshez szükséges egyéb odakészített kellékeken kívül más nem jelezte, hogy itt valami világraszóló esemény van készülőben. Amint az autós forgalmat a környékről máris elterelő rendőrposzttól megtudtam, a tűzgyújtásra négy óráig várni kell, azaz addig legfeljebb a város nevezetességeivel ismerkedhetünk. Amennyiben addig is itt maradunk. Némi tanakodást követően úgy döntöttem, nem várjuk ki a hátralévő körülbelül ötórányi időt, hanem egy rövid városi séta után odébb állunk. Na igen, a messzebb élő gyanútlan érdeklődőket a helyszínre csalogató internetes beharangozóban nem említették a mulatság kezdési időpontját. Csúnya trükk, de a mi esetünkben bejött. Józan paraszti ésszel előzőleg úgy gondoltam, mire dél körül Bajára érünk, azonnal az események sűrűjében találjuk magunkat. Nem így lett, ám nem változtathattam a dolgok állásán. A velem továbbra is "haragszom rád"-ot játszó anyám arcára jobban kiült a csalódás, mint Anikóméra, de engem sem lelkesített a potyára megtett út tudomásulvétele. Igaz, a környék (Észak-Bácska) falvai számtalan látnivalót, közöttük első világháborús emlékműveket ígértek, mégis, ez a nap, amire hetek óta készültünk, s amiért annyit imádkoztunk, hogy jó időnk legyen, elsősorban a főzőversenyről szólt volna. Hogy mentsük a menthetőt, vagyis legalább alapszinten megismerkedjünk a Pesttől 161 kilométerre eső várossal, sétára adtuk a fejünket. Anyám tüntetően külön úton indult, én pedig Anikómmal az első világháborús emlékmű felkutatására. Mindenkinél volt mobilkészülék, tehát nem veszíthettük el egymást. A ferencesek temploma mögötti nagy park szélén végre ráakadtunk a magasba szökő, amúgy végtelenül egyszerű, az alsóbb részén az 1914-18-as évszámmal, felette egy féldombormű formájában kifaragott, hatalmas kőkarddal díszített négyszögű oszlopra. Túlzott egyszerűsége okán alig akadt rajta fotózni való, annál inkább gyönyörködtette a szemet az előtte elterülő virágos, füves park. A színpompás virágok láttán Anikóm szorgosan nyomkodta a maga kis digitális masinájának a gombját. A világháborús emlékmű mögött öt méterrel ott állt a sarló-kalapácsos címerétől és a cirill betűs felirataitól megfosztott szovjet hősi emlékmű. A szürkére festett emlékmű körül katonasírokat szimbolizáló kis kőoszlopok sorakoztak. Anyámmal megint a Tóth Kálmán téren futottunk össze, s visszaülve a közel egy óra hosszára árván hagyott kocsiba, kifelé tartottunk a csalfának elkönyvelt városból. Akkor még úgy volt, hogy nem jövünk többet erre. Baja déli szélén Szeremle felé vettem az irányt, s nem bántam meg. A két temploma közül a nagyobbik előtti, egy elkerített kertecskében embermagasságig örökzöld repkénnyel befutott, talán három méter magas köroszlopra, s azon egy kicsinyített kőkatonára leltem. A számomra első pillantásra kedvesnek elkönyvelt jelenséget igyekeztem a legjobb szögből fotózni, ami a helyszűke miatt körülményes feladatnak bizonyult. Visszatértem a félórája érintett bajai elágazáshoz, ahonnan délnek, Bátmonostornak fordultam. Az utcáin és a tetszetős templom körül megejtett, hosszas autós bolyongás után a temetőben leltem rá a két világháború egyesített emlékművére. Három darab feliratos, évszámos fekete márványtábla, felettük nagyobbacska kőfeszület. Nagybaracska nemcsak nevében volt terjedelmesebb, de az élmények vonatkozásában is nagyobb durranásnak bizonyult. Még be sem értem a templomos főtérre, ahol az emlékművet felállították, amikor egy útszéli, felújított távolsági buszmegálló fékezésre késztetett. Ami megragadta a tekintetemet, az a Nagybaracska helységnév fölé merőlegesen felerősített "Autóbusz megálló - MÁVAÚT" feliratú, a kádári szocializmus virágkorából itt maradt fém jelzőtábla volt. Az idő vasfogának hősiesen ellenálló, ritkaságszámba menő közlekedési táblának a fővárosi Közlekedési Múzeumban lenne a méltó helye. Persze, jó helyen van, ahol van, csak el ne lopja valami fanatikus relikviagyűjtő. Biztos, ami biztos, megörökítettem néhány fotón. A barokk templommal szembeni kis parkban a világháború méltó emlékműve áll: vöröses kőhasáb, előlapján fehér kereszttel, oldalain a halottak hosszú névsora. A tetejére biggyesztett, álló kard nem biztos, hogy eredetileg is ott volt. Az emlékmű körüli virágos parkot hátulról lezáró alacsony kőmellvédbe a Nagy-Magyarországot tenyérnyi méretben ábrázoló, mintegy szégyenlősen rejtőzködő kis alkotás tagozódik be. A négy kilométerre található Csátalja őszintén meglepett. A rengeteg látnivalója közül egyikről sem volt tudomásom, most pedig alig bírta a tempót a fényképezőgép, annyit nyomkodtam a gombját. Az, hogy szép temploma van, nem újdonság. A mellette álló fekete obeliszk már szolgál némi nóvummal, mivel az innen kitelepített sváb lakosok kínosan hosszúra nyúló névsorát tartalmazza. (A háború idején a magyarországi sváb/német lakosság egy része megalapította a maga fasiszta, nemzetiszocialista pártját, a Volksbundot. A Volksbund tagjai nyíltan pártolták a német birodalmi kancellár Adolf Hitler hatalmi törekvéseit, illetve szoros kapcsolatot tartottak fenn az egyéb ilyen jellegű szerveződésekkel, mint a Nyilaskeresztes és a magyar parasztság bizonyos köreiben népszerű, Böszörmény Zoltán által vezetett Kaszáskeresztes Párttal. A háborút követő embertelen megtorlás részeként nemcsak az egykori párttagokat és családtagjaikat deportálták Németországba - kik-ki ötkilós kézipoggyászt vihetett magával, minden egyéb vagyontárgy maradt -, hanem az egyszerű kétkezi, a politikával semmit sem foglalkozó németeket is. A kétszázezres kitelepítés következtében országszerte egész falvak néptelenedtek el, igaz, nem sokáig, mert feltöltötték őket a többnyire az Alföldről ideköltöztetett magyarokkal.) A település tehát megint egy a negyvenes évek második feléig német többséggel bíró magyarországi községek sorában. Ha jobban belegondolok, a Kis- és Nagykunság kivételével eddig az ország általam meglátogatott régióinak mindegyikében beleszaladtam egykor volt német falvakba. Néhol tucatszám helyezkednek el egymás közelében. A templomtorony előtti füves parkocska, a középen álló Szentháromság-szoborral együtt összesen hat, vallási témájú barokk alkotást vonultat fel. A szobrok előtt elhúzó keskeny aszfaltúton túl pedig ott a község nagy parkja, melynek főbejáratát egy ritka szépen faragott székelykapu jelenti. A nyitott kaputól induló, virágágyások, díszcserjék és zöldellő pázsit között haladó gyalogösvény a tér vizuális központjában álló, fekete márványból készült, kétrészes trianoni emlékmű elé vezet. Felső része félköríves záródású, kereszttel díszített. A Nemzeti Megbékélés Emlékműve feliratot viselő, mintegy ötször három méteres, függőlegesen álló felső részébe a történelmi Magyarország valamennyi vármegyéjének címerét belemaratták. A felsővel tompa szöget bezáró, enyhén döntött alsó részre a Nagy-Magyarország határai közé illesztett mostani haza kiterjedését ábrázoló rajzolat került. A páratlanul szép, a hazafiúi érzelmekre ható alkotás 2005-ben, a békediktátum 85. évfordulójára készült. Igen ám, de ezzel még nem ért véget Csátalja nevezetességeinek sora, hiszen maga az első világháborús emlékmű a falu északi szélén található temetőben látható. A temetőkápolna oldalánál álló egyszerű kőoszlop meglehetősen sok nevet idéz fel, ezek szinte egytől egyig német családnevek. Helybéli patrióták a kápolnadombnak a falu felé lejtő oldalában alakították ki a Hősök Ligetét, ami látványosabb és meghatóbb performance, mint a szikár, tényszerű kőoszlop. Végül megemlítendő az a néhány épen maradt, visszafogott, ízléses díszítésű sváb ház, amit nem sodort el az idők vihara, s amelyek közül néhány a nagy parkot körbejáró út mellett fekszik. A valóságos kincsesbányának bizonyuló Csátaljáról az ötpercnyi útra eső Dávodra igyekeztünk. Viszonylag hamar végeztem a főutca melletti kis dombra épült templom előtti erkélyszerűség közepén, kőkeresztek társaságában látható obeliszkkel, majd a magyar-szerb határhoz igen közel fekvő Hercegszántó - amúgy nemzetközi határátkelőhely - jött sorra. Vagy háromnegyed órát töltöttem fölösleges keresgéléssel, végül, miután az összes szóba jöhető helyen, úgymint a két temploma környékén, főbb terein, a faluközpontban és a temetőben kerestem, ám sehol sem találtam, feladtam az első világháborús emlékmű utáni kutatást. A magyarok és a szerbek által közösen "használt" temető halottasházának hátsó falán megleltem a második világháborús márványtáblát, de az elsőét sehol. Érdeklődtem a falubelieknél is, megint semmi. Dolgom végezetlenül hagytam magam mögött a falut, de tiszta lelkiismerettel, megtettem minden tőlem telhetőt. Még idehaza, indulás előtt megfogalmazódott bennem egy titkos, ha úgy tetszik, "B" terv arra az esetre, ha - mint bekövetkezni látszott - valami oknál fogva nem jön össze a bajai halfőzős élménytúra. Nem tudtam volna magyarázatát adni, mit értettem össze nem jövetel alatt, de lévén öreg róka a szakmában, tudom, minden esetben legyen kéznél egy helyzetmentő verzió. A mentőterv az lett volna, hogy itt, Hercegszántónál elhagyjuk az országot, a szerb oldalra került Bezdánnál nyugatra fordulva átkelünk a Duna-hídon, ahonnan horvát területen haladva Udvardnál jövünk vissza Magyarországra. Onnan pedig Mohács és Szekszárd érintésével haza, Budapestre. Kis kaland: egy füst alatt megjárunk két országot, Szerbiát és Horvátországot, tehát elmondhatjuk, hogy duplán voltunk külföldön. A kíméletes körmönfontsággal felvezetett vízió azonban megbukott a fáradtságtól mind ingerültebb Anikóm makacs ellenállásán; az én egyre inkább kényelmes ágyat, puha párnát, s mély alvást kívánó életem párja hallani sem akart róla, hogy még ennél is tovább menjünk. Az immáron a hátsó ülésen hallgató anyám, aki szerintem addigra már szerette volna feladni a számára egyre kényelmetlenebb duzzogást, de nem tudta, miként másszon ki a maga ásta gödörből, szóval, érzésem szerint anyám nagyon is benne lett volna egy efféle kiruccanásba, azonban Anikóm meglepően vehemens kifakadása után jobbnak látta csendben maradni. Úgyhogy Hercegszántótól visszafordultam északra, s kisvártatva elsuhantunk az úttól valamivel beljebb fekvő Dávod szélén. Ezt azért említem, mert amikor egy órával korábban kifordultam Dávodról, hogy Hercegszántónak vegyem az irányt, elhaladtam egy fák és bokrok által jelentős mértében takart, ámde így is jól kivehetően vasúti megállóhelynek látszó épületegyüttes közelében. Lehet, nem egyszerű megálló, hanem végállomás volt egykor, amire a terjedelmes épületek engednek következtetni. A gyorsuló autó ablakán át tisztán kivehető volt az alacsony töltésen futó sínpár egykori nyomvonala, amit utóbb a kerékpárosok kedvéért leaszfaltoztak. Van egy sejtésem, hogy talán a Zombort Bajával összekötő vasútvonal egykori állomását láttam, amit az első, de lehet, hogy csak a második világháború után iktattak ki a forgalomból. A második világháború idején ugyanis visszaszereztük a most Vajdaságnak nevezett Délvidéket, azaz Közép- és Dél-Bácskát, s az újból magyar közigazgatás alá került zombori vonal életre kelhetett. Sajnos elkövettem azt a nehezen korrigálható hibát, hogy Hercegszántóról visszafelé jövet nem álltam meg, s nem fotóztam le az állomásépületek romjait, maradékait. Tanulságos képek lettek volna. Lehet, hogy ezért egyszer még visszatérek a Pesttől távoli Dávodra. Az emlékezetes Csátalját újból elérve, a falunál keletre, Gara irányába fordultam. Temploma kívül-belül szép, esztétikus, követi az egyházépítés klasszikus szabványait. A hosszúkás templomhajó melletti gyepes területen fél tucat különféle, többségében vallási tárgyú szobor kapott helyet, kivételt a kétalakos, térdre rogyott, sebesült társát tartó katona kőszobra képez. A talapzat névsorának sűrűsége sajnos igazolja a tételt, miszerint az elesettek száma és a település mérete, lakottsága között egyenes arányosság áll fenn. Gara nagy település. A feltűnően nagy számú színezett szentszobrot rejtő templom belsejében fotózgattam, midőn megjelent mellettem az egyszerre meglepően békülékeny hangot megütő anyám, és végre, nagyjából három óra elteltével, de lehet az több is, újra normális mederbe terelődött a kapcsolatunk. Úgy vélem, amíg én előrementem, a kocsinál maradt Anikóm mondhatott valamit anyámnak, amitől jobb belátásra tért, mert a faluba érkezésünk idején még összecsücsörített szájjal ücsörgött hátul. Lehet, azt az információt passzolta tovább a tudtom nélkül, amit korábban megosztottam vele, hogy tudniillik a Dusnokon történteket (a csomagtartóba való egyszerre nyúlásunk körüli érthetetlen bonyodalmakról van szó) anyám egyszerűen félreértette, s az ő ingerültsége váltotta ki az enyémet. Ha úgy tetszik, ő kezdte. Nos, mindegy. Utánam jött, kibékültünk, és kész. Bácsborsód felé haladva elsőre átszáguldottam azon a jelentéktelennek látszó, semmilyen eligazítótáblával el nem látott útkereszteződésen, amit korábban többször is nézegettem a térképen. A térkép adatai szerint a Garát Bácsborsóddal összekötő útról jobbra leágazó, másfél kilométer hosszúnak feltüntetett aszfaltcsík éppen a határon ért véget, aztán semmi tovább. Itt nincs határátkelő, csak véget ér egy valaha tovább folytatódott út, ami az irány tekintve valószínűleg a szerb oldalon fekvő Regőcre (Ridica) vezetett. Kétszáz méterrel odébb megfordultam, s anyám és Anikóm élénk érdeklődésére elárultam a látszólag értelmetlen manőver okát. Rátérve tehát az ominózus aszfaltcsíkra, alig egy kilométer után elértünk egy láthatóan régen bezárt, egykoron határőrizetet ellátó, rozsdás drótkerítéssel közrefogott laktanyához. A teherautóknak és harci járműveknek szánt, immár egészen elgazosodott bejárat két szélső betonoszlopán ferdén festett, erősen elmosódott piros, fehér és zöld sávok látszottak, a kerítésen túli földszintes épületek összeomlófélben. A kusza gazban Petőfi összetéveszthetetlen arcmásával kifaragott, derékmagasságig érő kőszobrát láttam, a korabeli honvédelmi vezetés nyilván őt választotta a laktanya névadójának. A hajdan nyilván összeszedettebb laktanyaudvaron kéttucatnyi közömbös birka legelte a dúsan sarjadó vegetációt, s két kehes, döbbenetesen vén kutya mímelte az acsarkodást. Az egyik vénség testéről hiányzott a bunda háromnegyede, talán rühök rágták le szerencsétlenről, de valami túlvilági hangon igyekezett megszolgálni a napi betevőjét. S mindezek, valamint néhány egészséges fa fölé magasodva, az egész látványt a több emelet magas beton őrtorony uralta. A tetején lévő, minden irányból védett betonfülkébe a torony oldalához erősített, kéznek és lábnak kapaszkodóul szolgáló hajlított vaskampók révén lehetett feljutni. Lassú tempóban ráhajtottam az embertől kihaltnak látszó objektumot balról elkerülő föld-, pontosabban porútra, ami sűrű kukoricás között vezetett délnek. Száz méterrel odébb megálltam, mert nem tudtam, véletlenül átjutottunk a határon, vagy sem? Mindenesetre határvonalra utaló jelet nem láttam. Egy darabig tekergettem a nyakam, ám a végtelenbe vesző kukoricáson, ami odébb átment napraforgótáblába, és némi, csokorszerű erdős ligeten kívül nem tűnt fel semmi. Mivel a szűk porúton képtelenség volt megfordulni, csaknem a laktanyáig hátramenetben hajtottam, a végére rendesen elmerevedett a nyakam. Megint a bejáratnál találtam magam, de most végre az épületek közül előtűnt egy fogatlan, gazdagon tetovált karú ötvenes férfi. A kerítésen át elbeszélgettünk, tőle tudom, amit a laktanyáról előtte sejtettem. Most valami akármilyen tanya a neve, és leginkább birkalegeltetésre szolgál. Ő a pásztor. Azt viszont tőle hallottam először, hogy a magyar-szerb határt még vagy kétszáz méterrel odébb értük volna el, mint ahonnan visszajöttünk. A pontos helyét a poros utat keresztező, azt mintegy átvágó, markolóval ásott árok jelzi. Onnantól kezdődik a napraforgó, az már szerb terület. Egyébként, tette hozzá, nehogy azt higgyük, hogy a kukoricásban észrevétlenek voltunk, ugyanis nemcsak ő, de a valahol láthatatlanul lapuló magyar és szerb határőrök egyaránt figyeltek bennünket. Ez olyan biztos, mint a halál. Errefelé sok a zöldhatáron keresztül közlekedni akaró határsértő, fűzte hozzá magyarázatképp. Ő volt hazai pályán, elhittem neki. Elbúcsúztunk, visszatértem a Gara és Bácsborsód közötti országútra. Rövidesen befutottunk Bácsborsódra, amikor a lakott területen megengedett ötvennel suhanó autóban anyám és Anikó egyszerre szólt, hogy az úttól beljebb láttak valami templomromszerűséget. S valóban, egy oldalsó park belsejében drótkerítéssel óvott, romos, vakolatlan kápolnaféle hívta fel magára a figyelmet. Anyámmal karöltve jó pár képet készítettünk az épületről, amiről aztán itthon kiderült, hogy alighanem a településen egykor meghatározó szerepet játszó, két kastélyt és két kúriát építtető Latinovits család 1800-as évekből való kriptája. Mindegy, a funkciójától függetlenül szép, arányos építmény, nem egy vidéki település bevállalná a maga templomának. A következő falu, Bácsbokod templomos főtere inkább szabadtéri rózsakiállításnak, mintsem egyszerű vidéki közparknak tűnik. A látvány lenyűgöző, és e nemes virág szerelmesei számára minden bizonnyal maga a Kánaán. A gondosan metszett töveken ezerszámra nyíltak a vörös különféle árnyalatait felvonultató virágok, melyek felett hatásos háttérként tűnt fel a délutáni Nap érett sárga fényében megmártózott katolikus templom égnek szökő tornya. E mesebeli parknak az úthoz közeli sarkán áll, mintegy a hatás további fokozásaként, az első világháborús katonaszobor fehéren izzó kőszobra. Gyönyörű itt minden, miért épp a szobor lógna ki a sorból? Csávoly annak idején szintén német község volt, világháborús obeliszkje a templomtól száz méterre eső katolikus iskola előtti terecske közepén áll. Az obeliszk alsó kiszélesedésénél, az első világháború kezdési és befejezési évszámai körül gótbetűs emlékfelirat teszi egyértelművé a falu nemzetiségi összetételét. Az elesettek névsorának olvastán ez még inkább nyilvánvalóvá válik, hiszen csaknem száz százalékban német neveket látni. Csávolynál, amint a fotózást követően visszaültem az autóba, Anikóm és köztem kisebb villongás tört ki abban a kérdésben, merre tovább? Tény, rendesen benne jártunk a délutánban, úgy fél hat körül járhatott. A magam részéről szemernyi fáradtságot sem éreztem, felőlem mehettünk volna világgá, hiszen még csak tizenkét órája voltunk úton. De amikor a könyvszerű autóstérképet az orra alá dugva vázolni kezdtem a Jánoshalma és Kiskunhalas irányába mutató terveimet, a kimerültségtől szinte romjaiban heverő Anikóm kis híján fejbe vágott a könyvvel, kétségbeesett hangon kérdezve, mi a fenét akarok még? Lemenni a térképről? Anyám a hátsó ülésen jobbnak látta bölcs hallgatásba burkolózni. Nos, ezek után nem maradt más választásom, mint a nap eredeti, ámde bizonyos objektív körülmények miatt kisiklani látszó programjának újbóli sínre tétele. Ami alatt értendő a bajai halfőzőverseny állásának megtekintése. Baján keresztül vezetett a legrövidebb út haza, pontosan azon az útvonalon, de visszafelé, amelyiken lefelé jöttünk. Anikóm megnyugodott, anyám pedig valósággal felvillanyozódott az egyszer már füstbe ment terv újraélesztésétől. A Csávoly és Baja közötti röpke tizenöt kilométert hamar letudva, ismét a nagyvárosban jártunk, csakhogy annak ismeretlen részén kötöttünk ki: az egykor önálló, de valamikor a közeli Bajához csatolt, s most annak északi kertvárosát jelentő Bajaszentistvánon. Ha már így esett, nem zuhantam kétségbe, s fürgén lefotóztam az egykori önálló létről tanúskodó templom melletti világháborús emlékművet. Ezután elindultam a kocsival valamerre, gondolván, előbb-utóbb s délelőttről ismerős terepre tévedek, de nem. Mind kijjebb keveredtem a városból, annyira, hogy egyszer csak feltűnt előttem a Baja végét jelző tábla. Meglepve álltam le az út szélén, fogalmam sem volt hogyan kerültünk ide. A demokrácia íratlan szabályainak megfelelően feltettem a kérdést, akkor most induljunk haza, Pestre, vagy forduljak vissza a városba? A mellettem kókadozó Anikóm fásultan legyintett, neki már teljesen mindegy, mindenképp későre jár. Anyám nem szólt, nem mert véleményt nyilvánítani. Röviden végiggondoltam, valójában miért is indultunk útnak aznap, aztán felfújtam az arcomat, és anyám nagy megkönnyebbülésére visszakanyarodtam. A szerencse ezúttal pártfogásába vett, mert tíz perccel később elértem a belvárosnak azt a részét, ahol a délelőtt folyamán letettem a kocsit. Mindenfelé illatos füstszag terjengett, tehát a házak közti utcákon és tereken, amik nem látszottak ide, javában állt a mulatság. S a szerencse, talán hogy a próbára tett kitartásunkat méltó módon honorálja, ismét ránk mosolygott, mert a gyalogos turisták ezreitől, valamint a feltorlódott forgalomban araszoló, és a minden lehető és lehetetlen helyen félreállt autóktól csurig telt városban megtaláltam azt az egyetlen szabad parkolóhelyet, amit egy szemvillanás alatt elfoglaltam. Fél hét volt. Mindenki magához ragadta a fényképezőgépét, és torony - valamint füst és illat - iránt nyomás a város szíve! A délelőtt kihalt képet mutató Tóth Kálmán térre érve földbe gyökerezett a lábam. A kihelyezett közlekedési táblák tanúsága szerint a költő szobrával díszített teret övező, hátköznapokon sétálóutcák gyanánt funkcionáló két párhuzamos utca aszfaltját parázs- és tűzfogó tepsik borították, legtöbbjükön szelíd lánggal égett a szabad tűz, némelyek esetében mindössze a parázs izzott. Az ötvenszer ötven centiméteres vastálcák fölött húszliteres bográcsok lógtak, amelyeket háromlábú vasállványokra akasztott láncok tartottak. A bográcsok többségében pirosló színben zubogott a készülő halászlé, melyek titkos receptje - gondolom - ahány, annyiféle lehetett. A szakács minőségben ténykedő urak és hölgyek a hallé főzése terén magas szintű tudományosságot sejtető összevont szemöldökkel lesték, mondhatni pisla odafigyelésekkel kémlelték a szomszéd bográcsát, hátha elleshetnek valami újat, amit a következő alkalommal a maguk javára fordíthatnak. A kis huncutok. A hosszúkás asztaloknál sokan a már elkészült ételek jóízű fogyasztásánál tartottak. Az étvágygerjesztő illatoktól mohóságig fokozódott hangulatban a jó népek vöröslő nyakkal, a saját zsírjukkal keveredett izzadtságtól fényes arccal, homlokukon kidagadó érrel hajoltak a rusztikusan puritán, ámde királyi finomságok alatt rogyadozó asztalok fölé. Elvétve akadtak elkülönülten ücsörgő, üveges tekintettel magukba révedt, csontrészeg fickók, arcukon a félkómába esettek barátságosnak szánt viaszos mosolyával, de az ilyenek megkerülhetetlen tartozékai a legjámborabb népünnepélynek is. Az egymástól öt méterre álló, istenien illatozó bográcsok alatt vöröslő tüzek hője összeadódott, szinte elviselhetetlenségig hevítve az amúgy is rekkenően meleg késő délutánt, amelyben szellő nem rezdült, lomb nem moccant. A szűk utcákon egymással szemben két sorban lobogó tüzek (némi túlzással) mintegy mesterséges lávafolyammá álltak össze, amely felett vágni lehetett a szemet csípő, orrot és torkot kaparó, egy emelet magasságig mindent kékesszürkén beborító füstöt. A forró ködön keresztül álomszerűen derengett fel a száz méterre álló ferences templom tornya, és minden, ötven méternél távolabbi tárgy, alak, test határozatlan kontúrokra bomolva remegett Baja délibábos belvárosában. A hol sűrűbb, hol lazább tömegben lassan haladtunk előre, hiszen lestünk, vadásztunk minden megörökítésre érdemes pillanatra. Odébb húsz méterrel háromtagú mulatós banda szolgáltatott némi talpalávaló gagyi muzsikát. A hamis hangú énekes mellé rosszabbul játszó billentyűst akarva sem lehetett volna találni, szerencsére a szaxofon érces hangja tompított a fülhasogató kakofónián. De számított az ilyesmi? Itt, ahol mindenki jól akarta és jól is érezte magát? A legöregebb szakácstól a legfiatalabb kölyökig, a pityókás nénikétől az egymásba karolva andalgó párokon át, a suta zenére bakkecskeként ugráló középkorú pártól a magunkfajta, messziről idetévedt szemlélőkig? Nem számított, mi is jól szórakoztunk. Még Anikóm is feléledt az egész napját meghatározó kómából, a fotózás ízére rég rákapott anyám pedig csitriket megszégyenítő frissességgel kígyózott egyik témától a másikig. Abból pedig volt itt számtalan. És valahogy kezdtem érezni azt a gyomortájékon születő, a torkom felé araszoló nyomásfélét, ami nálam a közelgő boldogságérzet előjele szokott lenni. A fényképezőgépem monitorjának kis ikonja ekkor jelezte, hogy ideje elemeket cserélnem, mert a mostaniak elhervadtak, nem bírják tovább. Kénytelen voltam visszasietni a kocsihoz, mivel a tartalékelemek a csomagtartóban maradtak. Anyám és Anikó ezalatt továbbhaladtak, de előbb megbeszéltük, hogy a főtéren a mobiltelefonjaink segítségével megtaláljuk egymást. A töltött elemekkel betárazott géppel újból bejártam az egyszer már látott utat, persze most gyorsabb tempóban, hiszen a főtérig nem akadt újabb fényképezni való. A Szentháromság téri nagyszínpadon javában tartott a néptáncbemutató. A meglehetős hangerővel, de tisztán szóló hegedű és egyéb hangszerek muzsikájára tucatnyi, népviseletbe öltözött fiatal férfi és nő ropta dobbanó lábakkal, pörgő-forgó szoknyákkal, szűk csizmákba bújtatott fekete posztónadrágokban, de izzadt arcukon a játékot még őszintén komolyan vevő fiatalság ártatlan mosolyával. A Sugovicához közeli, nagy méretű tér mozdulatlan levegőjű, macskaköves placcán öt méterenként emelkedett az ég felé a fortyogó bográcsok gőze, ami az elkeveredő füsttel némi túlvilági, közelebbről pokoli beütést adott a lemenő Nap sárga fényében zajló főzőcskének. Mire ide, a vigasság közepére értem, mindenkit szerettem, aki csak belefért a látómezőmbe, és szokás szerint elfacsarodott a szívem, hogy legkésőbb száz év múlva egy sem lesz közülük életben. (Nem a szesz dolgozott bennem, esküszöm, harminchat éve nem ittam alkoholt.) Persze majd jönnek mások, talán szerethetőbbek, talán nem, de akikkel itt és most, a 2010-es esztendő forró nyarának kellős közepén jól érzem magam, egy sem lesz már. Mielőtt a heveny ön- és közsajnálattól elsírtam volna magam, a zsebemben lapuló mobiltelefon után kaptam, és két perc múlva, az általános hangzavar miatt némi kedélyes ordibálást követően ismét együtt voltunk hárman. S hogy nyugodt sétatempóban végigjártuk az életszeretettől csaknem felrobbanó tér, és egy másik, immáron visszavezető utca maradék látványosságait, fáradtan, de elégedetten rogytunk az autó üléseibe. Fél nyolc múlt pár perccel, amikor a szép Bajáról hazafelé indultunk, és a Kalocsán, Solton, Kiskunlacházán átvezető 51-es úton, valamint a főváros útjain fél tízre értünk anyám budafoki lakásához. Gyorsan elrendeztük az anyagiakat, aztán búcsú, és söprés haza, a Tábornok utcába. A viszontlátás boldogságától majdnem darabokra hulló Csicsára tíz után pár perccel nyitottuk rá az ajtót. Egymás után lezuhanyoztuk magunkról a testünket karcosan borító, kikristályosodott sót, s ájultan zuhantunk a vetett ágyba. Azért egy magamban elvégzett gyors leltárra még futotta: az indulástól az érkezésig eltelt 16 óra alatt 530 kilométert tettünk meg, ami alatt tizenhét újabb emlékműfotót szedtem össze. (Amúgy összesen 420 képet készítettem aznap.) Most 553-nál tartok. Az emberi súrlódások, félreértések és fáradságok ellenére eseményekben, élményekben igen gazdag napot tudtunk magunk mögött, úgyhogy feltétlenül megérte.  Kelt 2010.07.12-13.

 

  Vége az ötvennegyedik résznek