ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                               írta Miski György

 

                            Ötvenkilencedik rész

 

  (Kilencedik kötet) Tizenkettő:

 

  Délelőtt Anikóm társaságában kilátogattam apámhoz a tököli temetőbe. Alig volt valami tennivaló a szépen cseperedő dús növényzet közt, az oda nem illő gazok mennyisége elenyészőnek mondható. Ami jelentős változásnak nevezhető az utolsó látogatásom óta, az az, hogy két újabb sírhalom domborodik apám fejfájától jobbra. Most már három urnasír van arrafelé, de az apáméval szomszédos még áprilisban került oda. Ahogy a kilátogatásaim során többször elnéztem a gondozás hiányában elgazosodott, elhagyatott, virágtalan, ellapult kupacot, az alatta fekvő illetőnek (pontosabban most már csak a hamvainak), egy ötvenes éveiben járó férfinak nemigen volt népes rajongótábora. Nős, őtőle jobbra két, időben egymáshoz közel elhunyt embert került, mert mindkét sírt rengeteg koszorú és alig hervadt virágcsokrok borították. Egyikük 81 éves nő, a másik egy 79 éves férfi. Mondhatni, apám kortársai. A virágok frissességéből következtetve valószínűleg a múlt héten temették őket. Apám április 6-án halt meg, a temetése 23-án volt, azóta tehát hárman kerültek mellé. Tököl városi rangú település, de azért nem olyan nagy és népes, hogy minden hétre jusson temetés. Nem ismerem a Tökölre vonatkozó halálozási statisztikát, nem is érdekel. De - egyelőre - nyilván többen választják a hagyományos koporsós temetkezést, mint az elfogadófélben lévő, feljövő hamvasztásost, urnást. Ezzel együtt lassan, de telik az urnáknak fenntartott parcella, érkeznek az új lakók. Nos, az öt perc alatt rendbe tett sírnál főbb vonalakban elmeséltem apámnak a szatmári kiránduláskor látottakat. Persze, mivel kettőnkre tartozik, magamban. Meséltem neki Kocsordról, Tunyogmatolcsról, s természetesen szülőfalujáról, akarom mondani városáról, Fehérgyarmatról. Elújságoltam, hogy megtaláltam és rendben találtam a szülei, valamint Károly bátyja és Jolán nénje közös sírját, amiről ugyan eltűntek a szétkorhadt csónakos fejfák, de a kő örök darab. Nem hagytam ki a megvénülten is fitt nővérénél, Erzsi nénémnél töltött húsz percről való beszámolót, s megemlítettem neki a még működő téglagyárat, ahol, anyámtól tudom, az ötvenes években dolgozott. Penyige, Kömörő, Zsarolyán, Kisar, Nagyar, Tivadar, Tarpa, Márokpapi, Csaroda, Vitka és Olcsva - csak úgy röpködtek sorra az apám fülének oly kedves falunevek. És felsoroltam neki az évtizedek után viszontlátott folyók, patakok nevét, a bukógátas Túrt, a Szamost, a Krasznát, és a nagy Tiszát. Bölcsen elhallgattam a hajdan minden ízében magyar tájegység mai nyomorúságait, kiváltképp kerültem a dologtalan, segélyeken élő cigányság elszaporodásának szomorú témáját. Nem akartam rossz hírekkel traktálni, ámbár, ha jobban belegondolok, alighanem többet tud a mai valós állapotokról, mint én. Tököl után visszaautóztunk Pestre, és a kispesti temetőben meglátogattuk Anikó szüleinek sírját is. Aztán hazajöttünk, s azóta idehaza múlatjuk az időt. Ez a hétvége a pihenésé. Amúgy sincs pénzünk benzinre, meg egy időre elég a csavargásból. Na, azért nem sokáig.  Kelt 2010.09.18.

 

  (Kilencedik kötet) Tizenhárom:

 

  57. életévem javát taposva észrevettem a világhoz és úgy általában az egyszerinek mondott élethez való kapcsolatomban beállt változást. Az utóbbi időben vagy nagyon bölccsé mutálódtam, vagy agyamra ment a munkás- és ünnepnapok perceiben a legváratlanabb pillanatokban felbukkanó morfondírozás, akut agymenés, de mintha minden eddiginél tisztábban látnám az élet hiábavalóságát. Sebes iramban idebiggyesztem, mielőtt félreértés esnék: semmiféle istencsapása, úgymint betegség, nyomor, kitaszítottság nem tántoríthat el a tervemtől, miszerint végigjárom az utamat. A kíváncsiság vezérel, vagy a csalódottságból fakadó düh, végül is egyre megy. Hozzáteszem, nem lennék gyáva önkezemmel véget vetni az életemnek, ha például ez lenne az ára Anikóm életben maradásának. Szélsőséges példa, de a tartalma igaz. Legfeljebb egy ilyesféle helyzet vehetne rá, hogy lemondjak a továbbélés kétesen is biztos kimenetelű élményéről. Ezen előzetes igazolások és bizonygatások benyújtása után visszakanyarodnék az életemmel kapcsolatos gondjaim, kérdéseim, kétkedéseim origójához, vagyis mindközönségesen: mi végre? Íme, itt áll előttem újfent a magamnak eddig vagy ezerszer feltett kérdés: mi végre vagyok hajlandó elfogadni - belesimulva a több milliárdra tehető birkasorstársam gondolati fősodrába - az egyszerűség okán életnek nevezett folyamatban való részvételt, ha már többszörösen bizonyítottá vált annak álságossága, mesterkéltsége, végkövetkeztetésként pedig a hiábavalósága? Mai felfogásom szerint az emberi élet nem jutalom, hanem büntetés. Büntetés, amelyért - perverz szituáció - kézcsók dukál az ütésre emelt kéznek. Az életet nem kérte senki. Nem kérte Napóleon, Balzac, Széchenyi István, Mucius Scaevola, Hódító Vilmos, Mándy Iván, Munkácsy, Szabó Dezső, Szergej Bubka, Lech Walesa, Isaac Newton, Galilei, Mozart, Törőcsik Mari, Horthy Miklós, Angela Merkel, Derkovits, Lagzi Lajcsi, Clemenceau. Nem kérték a felmenőim sem. Anyai nagyapám, Kotolácsi, később Kőhidai Ferenc, és anyai nagyanyám, Simonyi Mária, valamint apai nagyapám, Misky Károly, és nagyanyám, Fábián Erzsébet úgyszintén készen kapta a pakkot. Meg apám és anyám, meg Anikóm és én. Szemezgethetek bárhonnét, a hazai- és világtörténelem ismert figurái éppúgy nem ludasok a saját világra jöttükben, mint a művésztársadalom tagjai: írók, festők, színészek. És a hírnévtől, hírveréstől távol maradó "egyszerű" halandók sem, miként én és a párom. Senki sem tehet semmiről, senki sem követelt magának vagy másnak semmit, mégis mindenki, akinek elrendeltetett és ezután elrendeltetik, itt volt, itt van, és itt lesz. Az egész születési procedúrát körül- és belengő filozofikus emelkedettség, az élet állítólagos szentségét és értelmét hangsúlyozó ideológiai tálalás nem egyéb ködösítő misztifikációnál, humbugnál, szemfényvesztésnél. Valaki (valami) elereszt az e világi életben nem ismert, másfajta létezés pórázáról, és belök minket a földi környezetben életként elfogadott létformáció forgatagába. Mi okból? Hogy beteljesítsünk egy ismeretlen eredetű programot, ha úgy tetszik, kész forgatókönyvet (legyen bármilyen rövid vagy hosszú, unalmas vagy fordulatos), amelynek a távlati kihatásai előttünk rejtve maradnak. Hiába a látszat, hogy valamiféle tanulási folyamaton, fejlődési terminuson esnénk át, igazából már az indulásunk legelején, sejtállapotunkban készen állunk mindarra, amit utóbb el kell követnünk, el kell szenvednünk, bármennyire spontánnak tűnnek is az idővel bekövetkező események. Indulásunkkor készen kapjuk a jövőnket, semmi egyéb dolgunk nincs, mint a megfelelő időpontban beteljesíteni a sorsunkat. Az a bizonyos "fejlődési periódus" nem több a földi viszonyokhoz való akklimatizációs kényszernél. Nekünk, földi halandóknak valójában nincs gyermekkorunk, felnőttkorunk, és a látszat ellenére sincs öregkorunk. Mi, két lábon járó észlények, "embernek" nevezett sejtkupacok, organikus szövethalmazok, előre programozott kémiai-fizikai-biológiai gépezetek vagyunk. Fizikai- és kémhatásokra érzékeny tákolmányok, akik minden potom dologra reagálunk, mert ezt parancsolja a nyughatatlanra kalibrált természetünk. Alkotások, elfogadottabb kifejezéssel: teremtmények vagyunk. (Amit életünk folyamán mi, "emberek" alkotunk, az olyan, mint film a filmben. Teremtőnk valamennyit belénk csepegtetett a maga habitusából, s mi az állandó mozgáskényszernek kitéve egymás után szülünk haladó gondolatokat, forradalmian új technológiákat, korszerűnél korszerűbb mechanizmusokat. A szintén beprogramozott pótcselekvéseink gyerekes izgalma annyira leköt miket, hogy közben nem vesszük észre, magunk alatt vágjuk a fát. A regényírók és a filmkészítők az általunk készített gépek lázadását vizionálják sci-fi alkotásaikban, pedig mi magunk, "emberek" vagyunk a lázadásra kész gépek. A megállapítás jó eséllyel helytálló, de a dolognak akad egy nem elhanyagolható szépséghibája: a lázadás hajlama éppúgy része a programunknak, mint az evés vagy az ivás. Nem röhej?) Valaki (mások) által sejtről sejtre megtervezett és összerakott, működésünkben szoros felügyelet alatt álló teremtmények vagyunk, akiknek abban merül ki az emberi fajtól elütő kortárs élőlényekhez viszonyított felsőbbrendűsége, hogy az evolúció nevű korrekciós folyamat alatt gondolkodásra hangolták az agynak hívott ideg-, vagyis információ központunkat. Ez azonban csak látszólag előny és erény, mert a gondolkodás (a felismert tapasztalatokból leszűrt következtetések objektív logikai rend szerinti feldolgozásának és az eredményül adandó korrekt válasz megfogalmazásának képessége) - ami az ész elsődleges, de nem kizárólagos felhasználási formája - belénk plántálásának prioritása a saját idő- és térbeli ténykedésünk végességének felismerése, vagyis az élethatárunk szem előtt tartása. Első ránézésre durva félelemkeltés, semmi egyéb. A biztos elmúlás tudatával kizárólag az embert tüntették ki. Kösz. S hogy mindez mire jó? Az élet viszonylagos rövidségétől való tartós vagy fokozódó félelem ösztönzőleg hat az emberi teljesítményre, mozgósítja az eredendő hiúsága miatt maga után bármilyen nyomot hagyni akaró ember energiatartalékait. Nő a terhelés, nő a hibaszázalék, viszont ezek kívülről vezérelt "önjavító" korrigálásával finomul a szerkezet működése. Az idő előrehaladásával annyiban változunk, amennyire a nyár múlásával a zöld cseresznyekezdemény rózsaszínre, később pirosra, majd mélyvörösre vált. Ha ez fejlődés, akkor fejlődünk, ha érés, akkor érünk, ha öregedés, akkor öregszünk. Mindegy, miféle kifejezést aggatunk rá, egy dolog biztos: megállíthatatlanul - és persze visszafordíthatatlanul - változunk. A földi természet rendje szerint a cseresznyében nem a külső, ámbár tetszetős és ízletes gyümölcshús, hanem a belül rejtőzködő ma (a "jövő záloga") a védendő lényeg. A metafora nem teljesen helytálló, mégis, valahogy így lehet az idővel lejáró szavatosságú embernél is: a többé-kevésbé tetszetős test - mely egyedi, megkülönböztető külalakot kölcsönöz fajtánknak, ugyanakkor húsból, vérből, idegből, izomból és csontból szabott egyenruha funkciót is betölt - táplálja és rejti az ingerekben dúskáló földi viszonyok közt próbának alávetett belső tartalmat. Nem tudom a nevét, talán lélek, talán más. A próba okát sem ismerem, de úgy látszik, a kívülről "csinált" ember köré kreált életkörülmények ideális tesztpályák. Az "élet". Összetevői: egymásra rakódó időkockák, melyek a maguk másodperc szemcséibe rejtve hordozzák a folyamatos változás (cselekvés, történés) izgága mikrobáit, az önmagukban steril folyamatoknak színt és szagot kölcsönző erjesztőgombákat. Az ember vonzza-e az életet, vagy az élet - mint meghatározott időegység alatt végbemenő cselekvési sorozat - talál magának végrehajtót az adottságai miatt erre ideálisnak mutatkozó emberben? Én azt hiszem, s ez a véleményem alaposan leértékeli az élet túlfényezett szentségét, a (téridő és transzcendens) világ bárminemű folyamatai, mint egy sehonnan sehová tartó óriásfolyó, öröktől fogva adottak. Ezeket a végtelenített folyamatokat az emberi (s egyéb) mulandó lények e világi tetszőleges megjelenése és átmeneti itt tartózkodása teszi plasztikussá, láthatóvá, érzékelhetővé. (Mit tudnánk a folyóról, ha nem halásznánk, horgásznánk, úsznánk benne, ha nem ugráltatnánk lapos követ nyugalmas felszínén, ha nem csónakáznánk, hajóznánk a vizén?) Nem hinném, hogy kizárólag a magát a teremtés koronájának kinevező homo kedvéért történik így, mégis - érthetetlen, megfejtésre váró kegyelmi állapot -, az eszközül szolgáló ember érzékszervi szinten tanúja lehet az előadás rátartozó részének. Kizárásos alapon feltételezve: kell lennie valaminek rajtunk kívül, amiről csekély érzékelési képességünk révén fogalmat sem alkothatunk, s ami ütőképes rendszerré alakítja a megszámlálhatatlan, de külön-külön kevésbé hatékony egyedit. Aki ember létére veszi a bátorságot, hogy definiálja ezt a megnevezhetetlent, az mindközönségesen öntelt, ostoba figura, és ebből következően tévúton jár. Vagy látens nyelvújító, mert a jelenleg érvényes szavak egyike sem alkalmas a hiteles meghatározásra. Hiszen ami a tudatunk felett van, azaz meghaladja az esetenként mégoly megfeszített satnya értelmünket, azt a tudatunkból építkező képzelőerőnkkel sem tudjuk megszemélyesíteni. Gyenge az isteni szikra, de a fáklya sem elég olajos. Még kínosabb, ha a milliók által más és más néven istenített Isten-mentor sehol sincs a képletben, azon egyszerű oknál fogva, hogy nem létezik. Nem halott, csak az örökkévalóságig vajúdik vele a hiteles megteremtéséhez gyenge emberi akarat. A szánalmas erőlködésből mindössze a humán lélek általános állapotát hűen tükröző torz melléktermék-démonokra telik, melyek szenvtelenül öklendezik vissza a beléjük plántált gondolatokat, amelyekért a gyáva alkotó nem vállal felelősséget. Az alkotó ember saját magát ijesztgeti képzeletének teremtményeivel, velük viaskodik, hozzájuk könyörög, s őket okolja életének kellemetlen fordulataiért. Az ember tehát maga is része a látszólag öncélú, a magát mindig a pillanatnak, a még nem feledett percnek megvillantó folyamatoknak, illetve elszenvedője a csekély emberi életre elegendő kihatásoknak. Ijesztő, légüres térben, súlytalanul sodródunk, s hiába kapaszkodnánk egymásba, elég egy rossz mozdulat, egy elvétett kísérlet, s messzebbre lökődünk, ahonnan nincs visszatérés. Nos, ezt felismerve, ebben a felismert helyzetben szárnyaszegetten zuhanva az egyedül biztosnak látszó végzet megváltó kövezete felé, mégis, mit kéne szeretnem és tisztelnem az orrom előtt a halál nyitott bicskájával hadonászó életen? Ami ráadásul nem is úgy élet, ahogy az a nagykönyvben a gyakorló hiszékenyek számára elméleti szinten deklarálva vagyon, hiszen mindez a hétköznapi világban afféle amortizálódott, másod- és harmadrendű módon, egyfajta mellékéletben realizálódik. Még a született ripőkök, parkett-táncosok, kokottok, filantrópok és tömeggyilkos politikusok számára is. Ha tehát alamuszi-engedelmesen elfogadom, hogy a beígért, vagy konkrét módon be nem ígért, de titkos-összekacsintósan sejtetett, nagybetűs A-élet helyett B vagy C verziót nyomnak a képembe, szem vagyok a kollaboráció láncában. A hazugságokkal velejéig átitatódott felnőtt társadalom gyermekkorában igazítja a maga romlott képére a bizalom tárt kapuján át könnyen támadható emberkét. Mi ez, ha nem (társadalmi méretű) pedofília a javából, melynek plusz perverz töltetet kölcsönöz a tény, hogy ezt a fajta (szó szerint köztörvényes) bűncselekményt sehol sem szankcionálja az igazságszolgáltatás! Igaz, beérett felnőttként hazudok magamnak és hazudok másoknak; életet hazudok oda, ahol bizonytalan álmok uralkodnak, fátyolos szemmel hűs hegyi patakokról regélek a sivatag tikkadt vándorainak, másoktól eltanult hamis titkokat súgok kiéhezett fülekbe, s az esti lámpaoltásig elégedett vagyok magammal. De elalvás előtt mindig eljön az igazság pillanata, amikor megvetem unalomig ismételt (unalomig ismétlődő), áruló önmagam, s kétségbeesetten bizonygatom a mennyezeten lassú tangót lejtő árnyaknak, hogy holnaptól kiegyezek a boldogtalansággal. Ó, persze, mindig holnaptól!  Kelt 2010.09.22.

 

  (Kilencedik kötet) Tizennégy:

 

  Tegnap, szombaton ismét megvillant a valódi nyár gúnyos után-lövésének számító vénasszonyok nyara, ami persze a hamisítatlan ősz szerves része, de ki ne hagyná ringatni magát a hihető illúziók kényelmes hintaágyában? Kellemes idő, húsz fok feletti hőmérséklet és változékony, hol kissé borús, hol napsütéses időszakok váltották egymást. Ilyen körülmények között mennem kellett, nem volt maradásom. A néhány napja erős megfázással bajlódó Anikóm dolgozott, s nekem maradt kevés pénzem, amiből tankolhattam egy nem igazán hosszú útra. Az országban jöttömben-keltemben több olyan fehér folt is keletkezett a térképen, amiket eleddig minden irányból körüljártam, de anno sajnáltam rájuk a kitérőt. Ezek közül most a 4-es és az 5-ös főút közé eső, Gyáltól Pusztavacsig tartó területet vontam be a lelátogatott vidékek eddig sem szűkös táborába. A felkeresni óhajtott települések között volt, amelyiken korábban sikerrel megfordultam - Ócsa -, de annak idején, az első világháborús emlékmű gyors lefényképezése után kimaradt a település fő nevezetességének, adott esetben a román korból származó református templomnak a megörökítése. Ami nélkül pedig nem élet az élet. Nos, sorrendben a következő falvakon, kisvárosokban fordultam meg: Gyál, Felsőpakony, Ócsa, Inárcs, Kakucs, Újhartyán, Újlengyel, Dabas, Pusztavacs, Dánszentmiklós, Nyáregyháza, Csévharaszt és Vasad. Utam első állomására, Gyálra Alsónémedi felől érkeztem. A városi rangú településen az utóbbi bő egy évben nemcsak az innen származó Csicsa kutyánk tavaly nyár közepi átvétele okán jártam, de konkrétan a világháborús emlékmű dolgában is. Anikómmal az oldalamon összefurikáztam az egész városkát, s a végén nem akartam elhinni, hogy egy ekkora méretű településnek nincs emlékműve. A szovjetekét bezzeg ismét megtaláltam az úgynevezett Hősök parkjában, sőt, tegnap ugyanitt, a szovjet tőszomszédságában ráleltem az azóta felállított második világháborúsra. Első világháborús azonban továbbra sincs, úgyhogy Gyálról végképp lemondhatok. A közeli Felsőpakony neve nem ígért semmit. Idáig azt sem tudtam, hogy létezik a község. De előítélet nélkül közelítettem hozzá, mivel bolyongásaim során nemegyszer ért kellemes meglepetés az ilyen semmitmondó nevű falvakban. Ezúttal a papírforma érvényesült, mivel a faluban az egy árva kopjafa kivételével egyéb emlékjel nem található. A kopjafát nem néztem meg közelebbről, minek tették ki a kicsiny közparkba, de vagy 1956, vagy a millennium apropóján szokás az ilyet kihelyezni. Egy helybéli, elmondása szerint az egész életét a faluban töltő hölgytől érdeklődtem az első nagy háború tárgyi nyoma iránt, s ő igazán lelkes lokálpatriótaként a távoli temetőt jelölte meg feltalálási helyként. Még azt is hozzáfűzte, ha a három bejárat közül a középsőn megyek be, akkor jobb kéz felé keressem a nevezett műtárgyat. Nagyon szép, és sok név van ráírva. Áldottam az ismeretlen nevű jótevőmet (elégedetten gondolván magamban, végre egy ember, még ha történetesen nő is, aki biztos a dolgában), s ennek megfelelően jókedvűen rázattam szét magamat és az autót a falucskától meglepően messzire telepített temetőhöz vezető, terjedelmes erdőn át kanyargó földúton. A világvégi, túlvilágiasan csendes temetőt - első körben - kétszer jártam be, de biztos voltam benne, hogy én hibáztam, amikor elkerülte a figyelmemet a hölgy által meggyőzően bizonygatott alkotás jelenléte. Harmadszorra rekordidő alatt teljesítettem a temető bejárását, s mit tesz Isten, ezúttal is eredménytelenül. A segítőkész hölgyből időközben büdös kurvává minősített asszonyság valószínűleg órákig tartó csuklással küszködött, annyit emlegettem, nem éppen pozitív kontextusban. A sértéssel felérő fiaskó óta Felsőpakony számomra Felsőtakony néven sejlik fel emlékeim kénköves mérget füstölgő talaján, ahol bő háromnegyed órát vesztegettem el a nagy semmire. Ócsáig azonban dühöm java kiszippantódott a félig leeresztett ablakon, s viszonylag kiegyensúlyozott lelkiállapotban estem be a határtábláján magát ősi településként aposztrofáló helységbe. Szó, ami szó, gyönyörű a hatalmas, kéttornyú, kerített református templom, ami kezdetben, vagyis az építés idején természetesen katolikus volt, hiszen Kálvin és Luther reformációja jóval később nyert teret Európában. (A reformáció kezdetének hivatalos időpontja 1517. október 31-re datálható, mikor is a német Luther Márton - tiltakozásul Albert püspök pénzért árusított búcsúcédulái miatt - a wittenbergi vártemplom kapujára kifüggesztette a 95 pontos tételgyűjteményét.) Mint új, ám annál erőteljesebb hatású hitmozgalom, harcos hívei révén (gyakran szabályos ostrom révén) egyszerűen magáévá tett jó néhány, eladdig értelemszerűen katolikus kézen lévő templomot, mondván, valahol és valahonnét nekik is hirdetniük kell a maguk igazát. A meglehetős véráldozatokkal járó erőszakos templomfoglalások utóbb abbamaradtak, részint az alattvalóik vallási indíttatású belháborúit rossz szemmel néző uralkodók közbelépése, részint az új vallás anyagi megerősödése következtében. Ekkor már saját, kívül-belül puritánabb templomokat építettek, s többeket, igaz, nem annyira önként, visszaadtak az önérzetükben megtépázott katolikusoknak. Ócsa ékszerszépségű templomát pont nem szolgáltatták vissza, az a reformátusok kezén maradt. A templom egy dolog, de az előtte elterülő telkeket elfoglaló régi parasztházak, melyek zömét stílszerűen helyreállították, sem kutyák. Nádfedeles, paticsfalú, kis ablakos, többnyire tornácos építmények, közülük fél tucat hagyományőrzést szolgál, azaz népművészeti múzeumnak van berendezve. A csinos kis településről elsőre rossz irányba, Bugyi felé indultam, de az 5-ös út körforgalma közelében észbe kaptam, s visszatalálva Ócsára, ezúttal a megfelelő mellékúton igyekeztem Inárcs felé. Még Ócsán, a templom mellett, a kerékpáros túrázók kedvéért kihelyezett táblán olvastam a pótharaszti romtemplomról. Miszerint az ennyi távolságra, s annyi időre van Ócsa méltán nevezetes gyöngyszemétől. Inárcs közelébe érve, a régi térképem tüzetes vizsgálása közepette felfedeztem, hogy nini, innen vezet ki egy mellékút a nevezett helyre, pontosabban a térképen apró pontként feltüntetett Pótharasztpusztára. Nyilván ott kell lennie a romtemplomnak. A következő fél-háromnegyed órában közelebbről megismerhettem az Inárcs környéki erdők zegzugos földúthálózatát, a Felsőpakony után kevéssel újfent terepmunkára fogott Renault nem kis elégedettségére. Komolyan írom, a kocsim egyértelműen élvezte a bokrokkal szegett, éles kanyarokkal gazdagon tűzdelt erdei földutakon való felszabadult száguldozást, nemkülönben én, a kötőfékét veszített paripa módjára vágtató járgány sofőrje. Én és a kocsim ez idáig nem éltünk át ilyen meghitt, közös kalandokat. Most, ahogy mondani szokás, összekovácsolódtunk a férfiasan nagyszerű játékban. De a romtemplom nem lett meg, s még a falu világháborús emlékművére is véletlenül leltem rá. Sebaj, ez is több a semminél, ugyanis Inárcsot korábban kihúztam az első világháborús emlékművel rendelkező települések listájáról, mivel régebben megfordultam itt, s akkor nem botlottam bele. Most igen, tehát a falu mégis felkerült a nyerőosztályba. Kakucstól nem vártam semmit, a Felsőpakonynál elszenvedett érzelmi veszteség, a csalódás okán óvatossá váltam az elvárások tekintetében. Ehhez képest pont onnan jött az ajándék, ahonnan nem vártam, ugyanis a tetszetős, csinos, karbantartott falu mindjárt két első világháborús emlékművet villantott! Az eredmény értékéből mit sem von le, hogy az egymástól alig harminc méterre álló alkotások a tartalmukat, tehát a névlistát illetően egymás tükörképei, magyarán egyformák. A múlt század húszas-harmincas éveiből való eredeti emlékmű ugyanis a kovácsoltvas kerítéssel közrefogott, virágos és bokros templomkertben, a torony bejáratától öt méterre látható. Ez a láthatóan tökéletesen ép mű valami érthetetlen okból le lett másolva, persze csak a tartalmát illetően, s a templom kerítésén kívül, a helység közparkjában lett felállítva. Harminc méterre az idősebb, eredeti változattól. A hősi halottak nevei (első és második világháború) mindkettőn ugyanazok, az újabb készítésű szobor sematikus külseje a '80-as évekre datálja a másolat elkészültét. Újhartyán a nap első klasszikus, egész alakos, kőből készült katonaszobrát mutatta fel. Szinte felüdülést jelentett a régi stílus felbukkanása. Ehhez a témához ilyen külcsín illik. A magas talapzatot nem is egy, de két katonafigura foglalja el. A sebesült és az őt támogató egészséges baka szobra a kivitelezés tekintetében a közepes színvonalú alkotások közé sorolható, de becsülettel megállja a helyét. Innen átugrottam az M5-ös autópálya másik oldalára került Újlengyelbe, ám eredmény nélkül fordultam vissza. Újhartyán ismételt érintésével Dabasra jutottam. Az északról déli irányban 15 kilométer hosszan húzódó város három (pontosabban négy), egykor önálló településből: az északi Sáriból, a középső (Alsó- és Felső-) Dabasból és a déli Gyónból tevődik össze. Sáriban tavaly nyáron a templom előtti kertben találtam egy katonaalakos emlékművet. Figyelmemet ezúttal tehát Gyónra és Dabasra összpontosítottam. Elsőként Dabas református templománál forgolódtam, eredmény nélkül. Továbbállva Gyónra, az itteni református templomból épp kijövő férfitől és nőtől olyan információt kaptam, hogy alighanem a valamivel hátrébb fekvő, már az '50-es években lezárt temetőben van az általam keresett emlékmű. Nem kevés szerencsével rátaláltam az említett, dombon fekvő cinteremre, ahonnan nagyjából húsz kivételével már elköltöztették a sírokat. Két, alacsony termetű kőkereszten azonban tényleg az első nagy háborúban odaveszett honvédek nevét olvashattam, ezeket gondosan lefényképeztem. De közös katonasíremlékre nem bukkantam. Megint csak a véletlen sodort el Gyón evangélikus templomához, melynek külső falába, magasan, talán, hogy emberkéz ne érhesse el, bizonyos Horváth István nevű honvéd ovális porcelánra másolt fényképpel ellátott, jól olvasható emlékköve van befalazva. A 29 éves fiatalember az 1915-ös szabácsi ütközetben súlyos tüdőlövést kapott, de nem várta meg a felépülést, sebesülten visszatért a harctérre, ahol ismét meglőtték, s ebbe már belehalt. Idegen földbe temették, hősi emlékét az itteni tábla őrzi. Az evangélikus templomtól a pár utcával odébb eső katolikushoz jutottam, ahol azonban semmi érdekfeszítőt nem találtam. Végül felkerestem a középső Dabast, ahol két megkérdezett ember is megerősítette, hogy az SZTK mögötti területen rátalálok a régi dabasi temetőre. Ezt is régebben lezárták, de ha valahol, ott fellelhetem az első világháborúban meghalt katonák emlékművét. Nem leltem fel, miután nincs ott. Bejártam az egész dombos területet, de csak az arcom és a hajam lett tele undok pókhálófoszlányokkal, a bokrok és a maradék sírok közé magát hihetetlen számban bevett, ijesztő méretű póksereg jóvoltából. Legtöbbjük a tarkabab méretével dicsekedhetett, ami babnak normális, pókméretnek viszont rémálom. Mennyi röpködő rovart kellett ehhez megzabálni! A legtöbb sírt kiköltöztették, át a legújabb temetőbe, az itt maradtak között pedig - szemmel láthatóan - a hajléktalantársadalom alja ütött tanyát, nem tisztelve a hely szellemét. Húsz méterenként, afféle koszlott fészkek gyanánt szennyes göncök, üres boros flaskák, ismeretlen rendeltetésű műanyag flakonok, derékaljnak használt hullámpapírkötegek, eldobált lyukas cipők, és penészes ételmaradékok árulkodtak a csürhe sajátos életviteléről. A higiéniai szempontból elrettentő például szolgáló disznó tisztábban tartja az ólát, mint e rühes söpredék a maga vackát. Szomorú történet, mármint az, hogy egy valaha szebb napokat látott temető így járjon (már, ha egyáltalán helyénvaló egy temető esetében, hogy "szebb napokkal" ruházzák fel). Ide van temetve a negyvenes évek második felének kisgazda gyökerű egykori miniszterelnöke, Dinnyés Lajos és családja, fekete márványobeliszkjüket térdmagasságig érő vaskerítés övezi. Dabas legújabb temetőjét időhiány miatt kihagytam, annak feltérképezésére majd a következő látogatásom alkalmával kerítek sort. Dabas szélén rátérve az 5-ös főútra, jó darabon Kecskemét felé autóztam. Örkénynél Albertirsa felé fordultam, mivel a két település között található a célba vett Pusztavacs. Pusztavacs az összekötőúttól egy kilométerrel beljebb fekszik. A határába érve rendőrjárőr meszelt le, igazoltatásképpen elkérve forgalmit, személyi, lakcímkártyát és vezetői engedélyt. Rádión bediktálta az adataimat de mivel a központi számítógép nem talált bennük hibát, visszakaptam őket, és egy "további jó utat!" köszönéssel utamra lettem bocsájtva. Betértem tehát Pusztavacsra, amivel jól jártam. A lélekölő szocializmus idején, talán hogy valami piciny nacionalista, patrióta elemet csempésszenek a szürke hétköznapokba, a '70-es évek végén valaki kitalálta, hogy az ország (értsd: Csonka-Magyarország) földrajzi középpontja Pusztavacs határában található. No, lett nagy öröm és felbuzdulás, a falu melletti réten sebtében felhúztak valami jurtaféle, az oldalain nyitott fatákolmányt, padlóján a kőbe vésett kis Magyarországgal. Hurrá! Emlékszem, a kommunista párt ifjúsági szervezete, a KISZ és a Hazafias Népfront egymás sarkát taposva szerveztek ide nagyszabású "békebarát", internacionalista koncerteket. Természetesen a szomszéd népekkel való megbékélés (értsd: a tőlünk területet rabló országok rendszeres nyugtatása) és az ifjabb nemzedékek boldog egymásra találása érdekében. Hát persze, az ilyen egyszerűen megy. Gondolták az elvtársak. Nos, az egészből annyit akarok kihozni, hogy Pusztavacsnak ettől a szocialista álomgyári békebarát szerepéből kifolyólag némi stiches beütése keletkezett a kényszerűen titkoltan jobboldali beállítottságú fiatalok és kevésbé fiatalok körében. Ha a rádióban vagy a tévében Pusztavacsot emlegették, az ismerősökkel sokat sejtetően összemosolyogtunk, és ezzel szavak nélkül is kifejtettük a véleményünket. De a politikai szarkeverésről cseppet sem tehető falu nemcsak erről, hanem a ma használatos, csinos templomáról, és a középkori eredetű romtemplomáról is nevezetes. Ez utóbbi a a füves főtér faragott figurákkal (az aradi tizenhárom kivégzett tábornok faszobrával) és székelykapuval ékesített hátsó részén emelkedik. A mostani templom (melyben kisebb tömeg részvételével épp gyászszertartás zajlott) oldalán pedig megtaláltam a két világháború katonaáldozatait felsoroló márványtáblákat. Miután kocsival kiszaladtam az "ország közepéhez" (tényleg, egyszer megkísérlem bemérni, hol lehetett Nagy-Magyarország geometriai közepe), s fényképeztem vagy hármat, megint Albertirsa felé eredtem. Pusztavacs után öt kilométerrel Dánszentmiklósra jutottam, ahonnét, emlékmű hiányában, dolgom végezetlenül álltam tovább. Az alig tizenöt éves katolikus templom előtti járdát és teret munkások rendezték, itt nem találhattam régi emléktáblát vagy szobrot. A temetőjét is hiába jártam végig, egy-egy katonasírra leltem ugyan, de ezek nem önállóan, hanem családi keretek közt lettek kiállítva, ráadásul második világháborúsak voltak. Ettől a ponttól kezdve visszafelé igyekeztem Pest felé, jókora ugrást teljesítve a soros következő Nyáregyházával. Innenső, Dánszentmiklóshoz közelebbi határában öreg, feldúlt temetőre leltem. A kerítés nélküli terület közvetlenül az út mellett fekszik, s valakik vandál célzattal szinte minden, ez idáig el nem költöztetett síremlékét tönkretették, ledöntötték. Bizonyos jelek cigányokra utaltak, már megint. Ugyanis a széttört keresztek közt, a földön, legalább fél tucat helyen terjedelmes égésnyomok látszottak, s a visszamaradt, megpörkölődött fémszálakból látszott, hogy itt a műanyag szigetelést égették le a nyilván lopott színesfém (többnyire réz) kábelekről. Ezzel pedig szinte kizárólag a cigányok foglalkoznak, mondhatni az ő profiljukba vág. Érdekes, egyedül a temető közepét elfoglaló, pár éve felújított nagy kereszt áll sértetlenül, ahhoz nem mertek hozzányúlni. Az út másik oldalán végeláthatatlan kukoricatábla kezdődött. Itt, a Tábornok utcában van egy sánta városi galambunk, aki napi rendszerességgel ellátogat hozzánk, no persze nem érdek nélkül, hiszen ilyenkor mindig jó sok szotyolát, az utóbbi időben pedig morzsolt kukoricát vetünk elé. Sajnos a potya kaja miatt alaposan felszaporodott a baráti köre, miáltal legkevesebb tizedmagával jelentkezik be. Aztán egymás hegyén-hátán taposva kapkodják el egymás elől a szemeket. Nesze neked, barátság! Tisztára, mint az emberek. Szóval, törtem a galamboknak vagy húsz cső kukoricát, zsupsz, be a kocsi csomagtartójába! Azóta két csővel már végeztek is. Beérve a faluba azonnal láttam, nem hiába jöttem. A gondozott park közepén álló magas, turulos kőoszlop alsó, szélesebb részén, az előoldalon két kisebb méretű katona van kifaragva, köztük egy utóbb odahelyezett koronás címer látható. Érdekes darab, meg tetszetős is, megérdemelt egy sorozat fotót. A két kőhajításra eső kastélyféle épületet most újítják fel, ahogy láttam, egyelőre a homlokzati részre tellett, a többire nincs pénz. A település részének számító, odébb eső Felsőnyáregyházán keresztül Csévharasztra értem. Itt sem készült világháborús emlékmű, ami eléggé szomorú. Kimentem a távolabbi temetőhöz is, de a hozzátartozói sírját gondozó öreg anyókán kívül egyebet nem leltem. Utam utolsó állomásán, Vasadon megint a templom tőszomszédságában jártam sikerrel. A szarkofágra emlékeztető alkotás eredetileg az első világháborús hősöknek készült, de utóbb ráhelyezték a második nagy háborúban elesettek névsorát tartalmazó márványlapokat. Tegnap nem voltam nagy formában, mert a reggeli indulástól idáig, Vasadig alig kétszáz kilométert vezettem, ami máskor bemelegítésnek számít, ezúttal azonban rútul elfáradtam. Gyorsuló ütemben öregszem, vagy erőn felül teljesítettem a nyári hajtással? Akármi az igazság, fáradt és álmos voltam, semmi más nem járt az eszemben, csak mielőbb otthon lenni. Vecsésnél elértem a 4-es főutat, amin hamar idehaza teremtem volna, ha a városkában nem éppen tegnap tartják az évente megrendezett "Káposztafesztivál" esedékes ünnepét. Vecsés terjedelmes határa legendás káposztatermő terület; a hazai savanyúságok legismertebbje, a vásárcsarnokok és piacok ünnepelt sztárja a fahordóban érlelt vecsési savanyú káposzta. A vitaminokban felettébb gazdag zöldségből persze számtalan leves-, főzelék- és főételféleség, valamint egyéb különlegesség készíthető. A települést hosszában átszelő keskeny út két oldalán megszámlálhatatlan mennyiségű személyautó parkolt, sok közülük német vagy osztrák rendszámmal ellátva (Vecsés félig német helység), melyek közt lépésben lehetett haladni. Az út mentén rengeteg nagy méretű ponyvasátrat állítottak, mindegyikben sütöttek-főztek, a langyos idő miatt leeresztett kocsiablakon betóduló illatoktól párszor összefutott a nyál a számban. A csupasz faasztalok mellett megszállott káposztarajongók ezrei tömték magukba a jófajta enni- és innivalót. Motoros és gépkocsis rendőrök tucatjai vigyázták a rendet, ami abszolút felesleges dolog volt, mivel itt nem zavaros értékrendű népek, hanem kulturáltabb emberek múlatták az időt. Végre Pestre értem, s a repülőtéri úton, meg az Üllői úton beértem a Népligethez, onnan öt perc alatt a Tábornok utcában voltam. Még maradt erőm egy közepes hosszúságú kutyasétáltatásra, aztán a délután maradékát a fotók rendezésével töltöttem. A mindösszesen kétszázharminc megtett kilométer alatt kilenc újabb emlékművel lettem beljebb, most 758-nál tartok.  Kelt 2010.09.26.

 

  (Kilencedik kötet) Tizenöt:

 

  Örömtelenül jelentem, a hét elején frankón megfáztam. Anikóm drága volt a közvetlen vírusgazda, de nyilván ő is elkapta valakitől, hiszen jószerével minden második ismerősöm köhög, tüsszent, folyik taknya-nyála, szóval járványféle helyzet van, ám mivel a tévé még nem mondta be, így nincs. Ettől függetlenül van. Szerdán hágott tetőfokára a baj, még szerencse, hogy aznap nem dolgoztam, különben elképzelni sem tudom, hogyan mentem volna végig a járatomon. Anikóm előbb esett bele a betegségbe, előbb is kászálódott ki belőle, én még csak most próbálgatom a szárnyaimat, hogy visszataláljak a viszonylagos egészség pipacspiros, délibábos rónái fölé. Ahol mindig a napfény derűs aranya locsolja a jókedv és kicsattanás dúsan sarjadó virányit, legalábbis addig, míg le nem lövik az ember virtuális madarát. Ez akkora képzavar, hogy a fal adja a másikat, de a maga nemében pazar. Van olyan jó, mint az egzakt művészetek bármely ága.

  Éppen ma kilenc éve, hogy beléptem az Iton Kft. nagybecsű kötelékébe. Odabent a cégnél igyekeztem szerényen tudatni a jelenlévőkkel, hogy miféle nagyszerű jubileumnak lehetnek a tanúi, de nem igazán jöttek lázba. Engem csak az utókor fog értékelni, mondhatnám az örökbecsű mondás ismeretlen alkotója után szabadon. Mondom. 

  És közben csendesen elmúlt az ősz első hónapja, a szeptember. Mondják, vénasszonyok nyara, de az idén még a naptár szerinti nyári szezonban sem volt igazi nyár, nemhogy utólag. Tartósan hideg van, reggelente a télikabátomban, s alatta egy vagy két vékonyabb pulóverben indulok gályázni. Tisztára, mint tél derekán, decemberben. Önmagam kétes társaságában bután bámulok ki a fejemből, két szemem csipás objektívje melankolikus képeket villant a dolgát unottan tevő külvilágból. "Ősz van már, füstöt kerget szét a szél..." Az ország hangulata az időjárás hű tükörképe: minden és mindenki kellemetlenséget, rosszkedvet sugall. A kisebb vállalkozások sorra mennek tönkre; a külső és belső piaci hatásoknak, a valutaindex hektikus ingadozásának, a kőolaj hordónkénti tőzsdeértékének, és egyéb rakás egyéb, tőlük idegen és független dolognak kiszolgáltatott alkalmazottak sosem tudhatják, melyik napon teszik őket utcára. Mivel alig van álláslehetőség, a néhány tízezer dőzsölő gazdag ember, és a partvonalon túlra kerültségbe fásultan beletörődött pár százezer tényleges és látens koldus helyett rettegünk néhány millióan, akiknek még nem mindegy: mit hoz a holnap? A jövő, úgymond "békeidőben", talán még sosem volt a mostanihoz hasonlóan kilátástalan és kiszámíthatatlan. Nem csodálom, hogy épeszű fehér ember nemigen akar gyereket erre a világra. Sosem hittem volna, hogy elérkezhet a pillanat, amikor így gondolom, de elérkezett. Volt egyszer egy Magyarország. A térképen még ezen a néven szerepel, de, mint az út mélyedésében rekedt vizet, hamarosan felszárítja a történelem szelének erősödő fuvallata. Érzem a vihar közeledtét. Szeretem a hazámat, eltéphetetlen érzelmi szálak fűznek ehhez a sokszorosan megkínzott országhoz, tehát nem mondhatom, hogy megérdemli, amiért hagyta, hogy így legyen. Nem mondhatom, tehát hallgatok. Nyelek egy keserűt, összeszorítom a számat, és igyekszem másra gondolni. Van a dolognak jó oldala. A maga idején nem lesz nehéz itt hagyni ezt a világot.  Kelt 2010.10.01.

 

  (Kilencedik kötet) Tizenhat:

 

  Fél éve, április hatodikán halt meg apám. Húsvét utáni keddi nap volt. Hiányát napi szinten érzem. Napközben gyakran belém villan az értelmét vesztett kérdés: nem kellene már felhívnom az öregemet, vagy Dórát, egyeztetni a következő látogatásom időpontját? S ugyanezt érzem, ugyanez esik meg velem, amikor a hétközi munkám során, valami egyéb dolgon agyalva, a mozgólépcsőn elgondolkozva felérek az Arany János utcai metróállomás utcaszintjére. Ahogy a Bajcsy-Zsilinszky út autógumiktól sistergő forgalma felett vetek egy pillantást a szemközti Zichy Jenő utca torkolatára, elkap a spontán lelkifurdalás, de máris szíven üt a felismerés: nincs semmi okom, hogy arrafelé járjak. Sovány vigasznak ott a tököli temető urnasírjának virágos kis földhalma, fejénél az apám nevét viselő fejfával. Keserves dolgok ezek.  Kelt 2010.10.06.

 

  Vége az ötvenkilencedik résznek