ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                                   írta Miski György

 

                                 Ötvennyolcadik rész

 

  (Kilencedik kötet) Kilenc:

 

  Igen, jelentem, a tervezett hétvégi program megvolt. A Duna és a Mosoni-Duna között elterülő Szigetköz jött be nyerőnek. Mindösszesen 482 kilométer abszolválódott a Budapest - Tatabánya - Tata - Komárom - Bábolna - Győr - Szigetköz - Mosonmagyaróvár - Győr - Komárom - Tata - Tatabánya - Budapest útvonalon. A meteorológusok változékony, a borúsat a napfényessel gyakran váltó időt ígértek, ami nem igazán vált valóra. A délelőtt és a kora délután kifejezetten borongósnak és hűvösnek bizonyult. Dél körül pedig eleredt az eső, amiről az első félórában azt hittem, aznap el sem áll. Aztán mégis, és a délután második felére valóban szép napsütéses idő kerekedett, kár az előtte elfuserált órákért. Mindegy, történt, ahogy történt, mindent összevetve így is érdemes volt nekiindulni. Nem nagyon korán, úgy fél hét körül indultunk, Csicsa bébit itthon hagytuk. Meg sem álltunk Tatáig, de ott betértünk egy nagy élelmiszerüzletbe, s vettünk reggelinek való felvágottat, dobozos kávét, meg még ezt-azt. A szemerkélő esőben a parkolóban megreggeliztünk, aztán kiszaladtunk az öt kilométerre eső Agostyánba. A falu első számú nevezetessége az arborétuma, amely, állítólag, vetekszik a vácrátóti füvészkert szépségével, változatosságával. Nem tudom, így van-e, nekem nagyon tetszik az eddig legkevesebb tucatszor felkeresett vácrátóti, ezzel együtt, ha igaz, jövő tavasszal, nyár elején teszteljük Agostyán arborétumát is. Addig nem érdemes, mert nyár vége lévén, lassan inkább kezdik beszedni, mint kihelyezni a virágokat. Agostyánban most mindenesetre egyedül az első világháborús emlékművel volt dolgom, amit annak rendje-módja szerint megtaláltam az út mentén álló magánházak előtt. Kőből készült, háromalakos alkotás. Szűz Mária, karján a kis Jézussal, néz jóindulattal a sebesülten előtte térdeplő bakára. Amíg fotóztam, az eső durvábbra vette a figurát, a tenyeremből ernyőt képeztem a gép fölé, nehogy egy csepp is az objektívre essen. Visszatértünk Tatára, ahonnan egy másik kivezető úton előbb Szomódot, aztán Dunaszentmiklóst értük el. Szomód átlagos, turulmadaras kőemlékműve egy útkanyarban áll. Dunaszentmiklós már összetettebb eset, több a látnivaló, ami részben a templomnak és csinos környezetének, de legalább ilyen mértékig a falu szerencsés fekvésének köszönhető. A környező erdős hegyek, pompásan zöldellő rétek, barnálló szántók és egyéb tájbeli összetevők idilli környezetet biztosítanak az itt élőknek. A dombtetőn és annak oldalában húzódó temető mellől parádés panorámában gyönyörködhet a szerencsés utas. Almásfüzitő gyáróriása rég bezárt, az egykori csarnoképületek felét elbontották, a másik felét tervezik bontani. A mára Komárom keleti elővárosát alkotó, korábban önálló Szőny központi parkjában megint egy átlagos kinézetű, új építésű, a két háború hősi halottait egy emlékművön belül feltüntető alkotás látható. Láthattunk mást is, bár nem kimondottan ezért érkeztünk ide: a park széli bokrok egyikénél álló testhelyzetben, térdig tolt gatyával egy öreg csöves végezte a nagydolgát. Ha fél méterrel hátrébb húzódik, a kutya nem látja, így viszont durva pofátlanságnak minősült a ténykedése. Ennyit Szőny vizuális élményeiről. Komáromon lényegében keresztülhajtottam, és csak a nyugati szélén lévő bevásárlóközpont parkolójánál álltam meg, mivel Anikóm szeretett volna bedobni egy automatából való kávét. Automata nem volt, kávé sem lett. Egy kilométerrel odébb, az 1-es főút és a vasúti sínek találkozása közelében viszont megint félreálltam, mert az út túlsó oldalán lapos mesterséges földhalomra telepített, lánckorláttal közrefogott, első világháborús kötődésűnek látszó, latin feliratú obeliszket láttam. (Non omnis moriar. Nem mindenki hal meg.) Nem a legszabályosabb helyen hagytam a kocsit, s benne a forró kávé után továbbra is sóvárgó Anikómat, de legalább bekapcsoltam az elakadásjelzőt. Fényképezőgéppel a vállamon átsiettem az obeliszkhez, amelynél nagyot néztem, mert amióta gyűjteni kezdtem - egy éve - a háborús emlékművek fotóit, ilyen jellegű alkotással nem találkoztam. Egy alsóbb szintre helyezett kőtábla felirata szerint az első világháború harcmezein elesett, a háború véres viadalaiban elhullott csatalovak emlékművénél álltam. Hm, szép gesztus, az utókor végre gondolt a katonák életét sokszor megmentő, négylábú cimborákra is. Na, ettől kuriózum az emlékmű. Mivel egy kisebb magaslaton álltam, innen vettem észre, hogy az 1848-49-es szabadságharcban fontos szerepet játszó monostori erőddel szemközt vagyok. A kocsit bekormányoztam a kijelölt parkolóba, de végül mégsem sétáltunk be az információs tábla szerint mintegy másfél órás sétát igénylő erődbe, mert egy rakás idő elment volna, s most nem ezért jöttünk. Talán máskor. Az 1-es főútról Ács felé fordultam, s találtam is ott egy teljesen klasszikus, szobrászati szempontból remek alkotást. A vállán zászlót tartó honvéd kőből van kifaragva, mégpedig hibátlan arányossággal, mondhatni tökéletesen. A tíz méterre található büfében megittunk egy kávét, illetve én egy cappuccinót, aztán hajtás tovább! Bábolna felé indulva mindenütt feltűntek az errefelé elterjedt égbenyúló, háromlapátos szélerőművek. Nem mindegyik lapátja forgott, amelyiké igen, az is lassan, talán mert alig volt légmozgás. Bábolnára érve már nagyon lógott az eső lába. Kalandos körülmények között fedeztük fel a méntelep használaton kívüli, alagútszerű oldalbejáratának belső falához erősített, három márványtáblából álló első világháborús emlékművet. Az alagút ellenkező oldalán a második világháborús táblák kaptak helyet. Az utca, pontosabban a régi víztornyot felmutató tér felől egy kétszárnyú, rácsos vaskapuval lezárt alagút legfeljebb tíz méter hosszú lehetett. A csúf időben a kutya sem járt arra, a helyet a legtöbb irányból bokrok és fák takarták. Amíg a láncra, lakatra zárt erős kapun egy közelben talált fél tégla segítségével igyekeztem túljutni, vadul rázendített az eső. Aznap legalább harmadszorra. Visszaugrottam a kocsiba. Mikor az eső csitultával ismét visszalopakodtam a ráccsal lezárt alagúthoz, s megpillantottam a túlsó vége előtt elhaladó kocsit, eszembe ötlött egy merész idea, mi lenne, ha legális úton igyekeznék bejutni? Az ötlet annyira képtelennek tetszett, hogy majd' összemosolyogtam magam, de hívő ember lévén (ugyanis hiszek a hitetlenségben) tettem egy próbát. Hátha nem fáj. Nem nyújtom tovább a történetet, a lényeg, hogy egy német látogatócsoport nyomába szegődve mégis bejutottam. Nyakamban a fotós géppel leghátul kullogtam, aztán egy alkalmas pillanatban lemaradtam, és az alagút félhomályos torkában nekiestem a fényképezésnek. Izgalmas küldetésem végeztével a kapunál elhelyezett beléptetőrendszer forgókarjait lendületből átugorva kint teremtem a vizes utcán. Hehe, én nyertem! A bejárat környékére irányított ipari kamerák biztosan rögzítették a produkciót, de mire előkerült volna egy biztonsági őr, a közelben hagyott kocsiba pattanva tövig nyomtam a gázpedált. Talán a túlzott sietségnek tudható be, hogy Bábolnát rossz irányban, nyugat helyett délre, Tárkány felé hagytam el. Ám még időben észrevettem és korrigáltam a hibát, és a Bakony rengetegéből visszafordulva, s Bábolnát újfent átszelve, Bana felé robogtam. Az itteni templom oldalát az 1938-as eucharisztikus világkongresszus tiszteletére készített féldombormű díszíti, a közelében szovjet emlékmű áll. A falu másik végében található első világháborús emlékmű egy egyszerű kőobeliszk, ennek közelében pedig Trianon-emlékmű látható. Bőny kellemes kinézetű, szimpatikus falucska, nagy kár, hogy a központ két templomán kívül egyébnek nem örülhettem. Innen már csak Győr ált előttünk, de az aztán nagyon. Ennyi folyót, folyócskát, eret és holtágat, mint amennyi itt van! Meg a rajtuk átívelő sok hidat! De velem volt a Gondviselés valamelyik kifutófiúja, mert a második hídon való átkelésnél észrevettem az oldalsó parkban felállított hősi emlékművet. Győr belvárosa olyan mértékig telített műemlékekkel, műemlék jellegű szép, régi házakkal, templomokkal, szobrokkal, hogy ezen a rövid úton is csak kapkodtam a fejem, mennyi érték mellett haladunk el! Hát még, ha lenne pénz az elhanyagolt öreg házak felújítására! Mondtam is Anikómnak, Nyugat-Európa nálunk gazdagabb országainak nagyobb városaiban összetennék a két kezüket, ha ilyen épületeik lennének, és biztosan már rég mind fel lenne újítva. Ami pedig az első világháborús emlékművet illeti, ebben a műfajban, kőből faragott alkotást nem láttam szebbet. A környezetét ugyancsak méltó módon alakították ki; a legigényesebb elvárásoknak is megfelel. A márványlapokkal borított, magasba szökő kőoszlop előtt látható két figura - egy leopárd (vagy nőstény oroszlán?) és a mellette lapuló, az állatot a kardot markoló jobbjával mintegy átölelő meztelen férfi - közös erőt képviselő párosa a gonoszt jelképező, legyűrt kígyón tapos. Szinkronban mozdulnak, s az izmaikat megfeszítő mozdulat ellenállhatatlan erőt, lendületet és elszántságot sugároz. A kompozíció fontos kiegészítője a szoborcsoport előtti, vízzel teli, körülbelül ötször tízméteres kőmedence, melynek rezdületlen vizében hangsúlyosan, drámai nyomatékkal jelenik meg a harcra kész páros tükörképe. Nem sokáig csodálhattam a remekművet, mert a hídon túli parkolóban mindössze félórára váltottam jegyet a kocsinak. Erősen kilépve, a híd közepéről látott másik, távoli emlékmű felé indultam, mivel valami oknál fogva úgy éreztem, a hatalmas obeliszk az ország ezeréves fennállása tiszteletére készült műtárgy. Alaposan tévedtem, mivel a bezárt strand területén lévő sziget csücskébe épített, jó hat emelet magas monstrum a szovjet katonai emlékmű volt. Amit a körülötte felnőtt fák takarása miatt innen, a strand kerítése mellől nem lehetett egészében lefotózni. Közelebb menni viszont nem volt ajánlatos, mert a kerítésen mindenütt ki voltak aggatva a "Vigyázz, kutyákkal őrzött terület!" feliratú táblák. Kicsit csalódottan fordultam vissza, de menet közben kárpótoltam magam a sima felületű folyóág túloldalát kísérő várfal és a mögöttes templomok, épületcsúcsok vízben visszaverődő képével. Győrből Kisbajcs felé indultam, s megint szerencsém volt, mert első kísérletre kijutottam a számomra ismeretlen város utcalabirintusából. Hivatalosan Győrhöz tartozik az északra eső Bács, vagy ahogy az itteniek megkülönböztetik magukat a Kis előtagú szomszédtól, Nagybács, egykor önálló település. Valahai önállóságának mutatós bizonyítéka az út mentén látható katonaalakos kőemlékmű. Szép darab, de a Győr belvárosában látotthoz képest két kategóriával lejjebb sorolandó. Kisbajcsnak templomát sem találtam, nemhogy emlékműve lenne, azonban a soron következő Nagybajcson mindkettő létezett, méghozzá egy helyen. Ugyanis a szerény, de tisztességes emlékmű a templom oldalánál kapott helyet. A két kőhajításra fekvő Vámosszabadiba átérve megint rákezdett az eső. Határtelepülés, innen öt kilométer a Trianonban határfolyónak kijelölt Duna, s azon túl a felvidéki Medve, mögötte Nagymegyer. Tíz percig ültünk a kocsiban az előtt a kis kőharangláb előtt, amelynek oldalába falazták a hősök neveivel televésett márványtáblát. Az égi áldás lanyhulásával gyorsan elvégeztem a kötelező fotózásokat, s indultam volna a következő faluba, ha a 14-es számú főútra kiérve a fák felett meg nem látom a falu templomának tornyát. Itt is találtam egy kevésbé érdekes, de megfelelő nívójú emlékművet, s most már igazán búcsút vehettem Vámosszabaditól. Győr északi határában ágazik el az egész Szigetközt hosszában átszelő, északnyugatra tartó út, amelynek a másik végénél Rajka található. Hol voltunk még attól! A hol elálló, hol nekibuzduló esőben gyorsan túljutottam az egymáshoz közel fekvő Győrújfalu, Győrzámoly, Győrladamér és Dunaszeg településeken. Mialatt a fáradtságtól mellettem vígan horkoló Anikóm az igazak álmát aludta, mindenütt találtam valami fotózásra érdemes emlékművet. Az úttól valamelyest balra eső Dunaszentpált azért említem külön, mert ennek temploma átmenetileg nélkülözni kénytelen a torony sisakját. Csonka tornyú. Ugyanis az egész épület felújítás alatt áll, az egyházat állványerdő övezi. A látottakból leszűrt következtetés szerint a sisakot máshol állítják össze, s a végén valószínűleg toronydaruval illesztik a helyére. Mecsér ismét egy félreeső falu, de itt jóval több a látnivaló, mert a település a Mosoni-Duna túloldalán fekszik, s hogy odajusson az ember, át kell kelni a fűz- és nyárfákkal kísért széles és nyugalmas folyóág hídján. Visszafelé jövet szép dunai tájképeket készítettem a híd közepéről. A falu temploma a tetszetősebb szakrális építmények közül való, kár, hogy nem jutott idő a belső tér megtekintésére, mivel a kiszámíthatatlan időjárás miatt több helyen várakozni kényszerültem, s emiatt csúsztunk a programmal. A templom bejárata mellett ott van a két világháború külön-külön elhelyezett emléktáblája. Ásványrárónál végre ígéretesebbre fordult a nap addigi részét tönkretevő időjárás, mert az égbolt egyre gyorsuló iramban tisztult. Odafent beindulhatott valami markánsabb légmozgás, amiből idelent, talajszinten semmi sem érződött; a fák lombjai mozdulatlanul élvezték a meleg fény simogatását. Itt is, miként egy faluval előbb, a templom bejáratánál találtam rá az első világháborús emléktáblára. Hédervárra hibátlanul kéklő ég alatt, szokatlanul erős napfényben futottunk be. Lehet, azért volt annyira szokatlan, és kis híján kitörő örömmel üdvözölt, mert aznap nem kényeztettek el minket az égiek. Héderváron szám szerint öt különböző nevezetességet, látnivalót találtunk. A Khuen-Héderváry család kastélyáról volt némi fogalmam, hallottam róla, de a többiről eddig nem szólt a fáma. Elsőként a kisebbik templomnál parkoltam le, melynek kertjében igen régi kőkereszteket, a nevezetes Héderváry család négy tagjának közös díszsírját, valamint egy erős ácsolattal aládúcolt, rendkívül öreg fát találtam. Kocsányos tölgy. A derékba tört, kívül-belül korhadt törzsű vén fáról - amelynek egy vastagabb oldalsó ága vígan zöldell - az információs tábla hiánya miatt nem tudom, mi okból kapott ekkora megbecsülést, de nyilván rászolgált. (Utóbb tudtam meg, 700 éves fáról van szó!) A temetőtemplom külseje átlagos, nyilván többször átépítették, hogy mára ilyen unalmas külsővel rendelkezik. A másik templom, amely mintegy háromszáz méterrel arrébb fekszik, már jóval díszesebb, nagyobb és tetszetősebb. Homlokzati fülkéiben barokk szentszobrok láthatók, de ami számomra ennél fontosabb, a szentélyhez épített sekrestye falán takaros márványtáblák éltetik a két világháborúban elesett katonák emlékét. A szomszédos, elhagyatottnak látszó, kerítés nélküli telek öreg körtefáinak egyikéről csórtam két, félig-meddig érettnek látszó körtét, a nagyobbikat Anikó kapta, a kisebbiket én ettem meg. Visszasétálva a főutca mellé, láttunk egy nádfedeles, páros kőoszlopos régi kapubejáróval rendelkező terjedelmes vályogházat. Nagyon szép darab, másutt faluháznak rendezik be az ilyet. Lakó már nem lakja, jövőbeli sorsát senki sem tudja, de egy helybéli öregfiú elmondása szerint hosszú éveken át zsidó imaház működött a falai közt. Az eredeti rendeltetése nyilván más volt, de hogy mi, arról nem kaptunk felvilágosítást. Kevéssel arrébb, az út másik oldalán terjedelmes kastélyféleség látszott, de korán örültem, mert hamarosan kiderült, ez nem az a bizonyos Héderváry-kastély. Hogy ezt a teljes renoválás alatt álló, lapos épületegyüttest melyik nemesi család bírta, megint nem tudom. Utóbb eszembe jutott, meglehet, nem is egy másik kastélyt, hanem az egyetlenhez tartozó uradalmi épületeket láttam. Az "igazi" kastély a falu határához közeli útkanyarban került a szemünk elé, épp akkor, amikor már gázt adtam volna, hogy mielőbb a néhány kilométerre eső Darnózselire érjünk. Nos, ez egy tökéletesen rendbe hozott, kétemeletes, az egyik szélén magasabb, a másikon alacsonyabb saroktornyokkal ellátott, szabályszerű kastély. Amelyhez óriási tölgyek és példás rendben tartott angol gyep dukál. Úgy tűnik, általában idegenforgalmi célokat szolgál, de most éppen esküvői murit tartottak benne, mert a gyöngykaviccsal felszórt parkoló minden állására jutott a násznép színes szalagokkal felcicomázott autóiból. Darnózseli két falu: Mosondarnó és Zseli települések összeolvadásából keletkezett. A szemet gyönyörködtető nagytemplom bejáratától jobbra és balra elhelyezett emléktáblákon mindenesetre még település szerint elkülönülve vannak feltüntetve a háborús hősök nevei. A Darnózseliből Lipótra vezető három és fél kilométeres, széltében erősen szűkre szabott út fél kilométer megtétel után alagútszerűen összehajló fák vastag törzsei között és dús lombkoronái alatt fut, egészen Lipót falu széléig. Ritka nagyszerű élmény ebben a természetes és szép alagútban autózni. Lipót templomos főtere a megtestesült béke szigete. Régi mozifilmekben lehetett látni olyan kisvárosi utcaképeket, mint itt, Lipóton, a késő nyári, kora őszi Szigetköz e határtalan nyugalommal átitatott szegletében. Úgy tűnik, errefelé bevett szokás a templom külső falán elhelyezni az emlékezés tábláit, mert itt megint ezzel a megoldással szembesültem. Ha lehet fokozni, Dunaremete még Lipótnál is peremre szorultabb község, s ebben a kiszorított helyzetében legfeljebb a rádiós vízállásjelentések idején hallani róla. A két világháború hadi halottainak egyesített síremléke a temetőben, egy Krisztus urunk megfeszítését ábrázoló kőkereszt tőszomszédságában kapott helyet. Püski templomos főterén, úgy húsz méterrel a harangtorony előtt, a bokroktól és fűtől zöldellő növénysziget közepéből fehérre meszelt kőkereszt emelkedik ki. Néhány lépéssel e mögött, eléggé rejtve látható a világháborúk hősi áldozatainak kő és márvány emlékműve. Fejrészén az ókori (thermopülai) görög harcosok elhíresült sírfelirata: "Megcselekedtük, amit megkövetelt a haza." Kisbodakra átugorván egy mostani időkben épült katolikus templomot, s annak bejárata mellett az első világháború áldozatainak fekete márványba vésett neveit láttuk. Püskin ismét áthaladva, a jelentősebb Halásziba értünk. Először a temploma körül keresgéltem az emlékművet, hiába. Megszólítván az egyházból kifelé tartó háromtagú, középkorú társaságot, útba igazítottak a temető felé, mondván, a halottaskocsi fészerének oldalán megtalálom, amit keresek. S lett, ahogy a bölcs hármak jövendölték: valóba, a falra erősített kovácsoltvas kereszttől jobbra és balra, két nagyobb kőtáblán elhelyezve ott volt a háborús hősök hosszú névsora. A több részből álló Dunasziget település helyi mércével mérve távolabb esik Halászitól, mint az eddig meglátogatott szigetközi falvak egymástól, de nyolc kilométernél ez sem jelent többet. A számomra eléggé kiismerhetetlen rendszerben fekvő falurészek egyikében sem bukkantunk emlékműre, még a közösnek látszó temetőben sem. Dunakiliti szép, támpillérekkel megerősített templomában véget ért a délutáni mise, a hívők hazamentek, két asszony a takarítással volt elfoglalva. A torony alatti bejárat előtt, a torony hossztengelyében kőkereszt áll, körülötte kisebb kertféle zöldell és virágzik. Az első világháborús fekete márványtábla a bejárattól jobb kézre eső falrészen látható, a második háborúé az ellenkező oldalon. Az első világégést idéző külön érdekessége, hogy a hősök nevét soroló márványlap alatt létesített vakfülkében a hátán fekvő halott - tehát a keresztről levett - Krisztust ábrázoló kőszobor látható, ami a hősi halottak táblájával párosítva unikumnak számít. És elértük szombati utunk legészakabbra fekvő települését, földrajzilag a Szigetközön kívül eső, merthogy a Mosoni-Dunán túl lévő Rajkát. Rajka határtelepülés, a Pozsony felé tartó úton innen még két kilométer át tart Magyarország. (Ez nem mindig volt így. Az első világháborút lezáró trianoni békediktátum nem itt, hanem a Duna bal partján fekvő Pozsonnyal szemben, tehát a folyam jobb partján húzta meg Csonka-Magyarország határát. Azonban a második világháború végén sorra kerülő Párizsi Békeszerződés, amely ezt a szakaszt kivéve mindenhol a trianoni határokat állította vissza, Csehszlovákia kérésére további három falut: Dunacsúnyt, Horvátjárfalut és Oroszvárt elcsatolt Magyarországtól. A csehszlovákok ugyanis arra hivatkoztak, hogy Pozsonyt egyedül a Duna választja el Magyarországtól, és így könnyen lerohanható, védtelen. Megkapták amit akartak, a három falu magyar lakosságát áttelepítették Magyarországra. Rajka ezek után vált határfaluvá.) Fél hatra járt, a Nap fogyófélben, hiába derült az égbolt. Nem sokat vacakolhattam a faluban, pedig lett volna mit nézni az emlékművön kívül. De örültem, hogy hosszabb szünet után megint amolyan klasszikus, vagyis magas talapzaton álló, kőkatonás alkotással találkozom. A település hálás lakossága a talapzat homlokzati részén felül magyar, alatta német nyelven köszöni a hősök áldozatvállalását; az oldalsó részeken jóformán kizárólag német nevek olvashatók, egy-egy magyar és szlovák eredetre utaló név társaságában. Rátérve a visszafelé, azaz Mosonmagyaróvárra vezető 15-ös főútra, Bezenye szlovák többségű településre értünk. A templom előtt rátaláltam a második világháborús emlékműre, ám elsőst a temetőben sem leltem. Viszont a temető bejárata előtti füves térségen áll egy magányos, 1637-ből való, latin feliratos karcsú kőoszlop. Már csak a dátum miatt is lefényképeztem a 373 éves, eleddig ismeretlen rendeltetésű műtárgyat. Mosonmagyaróvárra az utolsó pillanatban - hat óra után néhány perccel - estem be ahhoz, hogy némi ügyeskedés, technikázás után elfogadható képeket készítsek a város északi szélén, mindjárt a vár közelében lévő park első világháborús emlékművéről. A magas, robusztusnak ható kőtalapzat tetején ülő nőalak az ölébe ejtett kezei közt Pozsony várának kicsinyített mását tartja. A Magyarország egykori fővárosára utaló szimbólum odakerülésének okára a homlokzaton olvasható felirat ad választ. "A M. Kir. volt pozsonyi 13. honvéd és népfölkelő, valamint 307. honvéd gyalogezred világháborúban elesett hősei emlékére." Nem ismerem az emlékmű történetét, de a szöveg és a szobor arra enged következtetni, hogy az alkotás eredetileg Pozsony város világháborús emlékművének készült, de az ismert történelmi tragédia miatt idemenekítették. A fotózást követően besiettem a park mögötti vár területére, ahol a sebesen gyengülő természetes fény mellett sikerült néhány jó képet összehoznom. Ekkor még úgy véltem, hogy aznapra leteszem a lantot, vagyis a fényképezőgépet, és meg sem állok a távoli Pestig. Hogy nem így lett, annak oka a város főterén álló, csúcsosan magasba szökkenő kőobeliszk volt, ami, nem akartam hinni a szememnek, megint csak az első világháború hőseinek emlékműve volt. Mivel szorongatott az idő, s alig volt már rendes fény, szabálytalanul leparkoltam a legközelebbi utcában, és lóhalálában vissza a főtérre! Minden fotós tapasztalatomat be kellett vetnem, hogy elfogadható képek kerüljenek ki a kezem alól. A kevés fényben stabilan, rezdületlenül kellett tartani az értékének megfelelően érzékeny masinát, különben életlenek lettek volna  kontúrok. Visszafojtott lélegzettel, illetve a megfelelő időben lassan kifújt levegő mellett puhán, leheletfinom ujjmozdulatokkal nyomkodtam az exponáló gombot. A bemozdulás miatt két kockát így is ki kellett törölnöm, de a többi öt legalább közepesre sikerült. Vezetés közben még javában dicsértem a szerencsémet, erre fel, mit tesz Isten, egy templom mellett lépésben elhaladva észrevettem Mosonmagyaróvár hármas számú első világháborús emlékművét! A templom előtti parkban állt, a talapzatán két alakkal. Még éppen elolvashattam a nagy méretű 1914-1918-as évszámokat, aztán mögém került. Nem lett volna értelme megállni, ehhez már tényleg kevés volt a horizonton átszivárgó nyár végi fényapály lumenmaradéka. Vakuval meg elvből nem fotózom szabadtéren, az nem arra van kitalálva, hanem - például - a homályos templombelsőkhöz. Úgyhogy Mosonmagyaróvár jön nekem egy stramm emlékművel (vagy ki tudja még, mennyivel?), a fene egye meg! Még Győrnél is emiatt bosszankodtam, pedig amúgy nem volt okom a szitkozódásra, hiszen 31 darab emlékművet fényképeztem, s ezekkel együtt már 729-re nőtt a gyűjteményem. Egy éve kezdtem, ki gondolta volna, hogy ilyen jó eredményt érek el? Győrből Komáromon, Tatán, Tatabányán, Budaörsön át vezetett a hazaút. Este tízre értünk a Tábornok utcába. Az első percekben nem győztem kerülni az egész nap magára maradt Csicsa szemrehányó tekintetét, de aztán egy kiadós esti játék keretében feloldódott a cimbora. Nem kellett ringatni egyikünket sem, vasárnap reggel fél nyolcig nyomtuk az ágyat.  Kelt 2010.09.05.

 

  (Kilencedik kötet) Tíz:

 

  Unatkozom, de legalább van időm két személyes megjegyzés rögzítésére, olyasmi dolgok megírására, amik egy ideje borzolják a kedélyemet, piszkálják a csőrömet. Kihányom magamból a megpimpósodott lelki salakanyag egy részét, hogy helyet készítsek elő a következő adagoknak. Merthogy lesznek, az biztos.

  Evidenciaszámba megy a nem mai keletű megállapítás, miszerint a világ rossz úton jár, lényegében szünet nélkül önmaga sírját ássa. Magamévá téve a tézist, megtoldom annyival, lehet, épp ez az emberiség létezésének egyetlen észszerű magyarázata, vagyis az, hogy elvégezze a piszkos munkát. Ember ésszel fel nem fogható, mi ebben a jó? Csakhogy, zsenge írásaimban többször figyelmeztettem magamat is: a jó vagy a rossz fogalma nem több az ember által kreált minősítő besorolásnál, de mivel velejéig szubjektív, elfogult, semmi köze a dolgok lényegéhez. Jó vagy rossz nem létezik, mindössze elkerülhetetlen történések léteznek, amelyeket az érdekektől vezérelt gőgös ember a maga szája íze szerint osztályoz. Az emberek világában ez elfogadott renddé vált, de az emberi világ csak virtuális, mesterséges, értéktelen tákolmány a mindezek iránt halálos közönnyel viseltető valóság szemében. Mégis, visszatérve az ismert világ egy részét parazita módjára megszállva tartó, az életterét kegyetlenül kiszipolyozó emberiség viselt dolgaira, rájövök, ebben az ember uralta világban időpocsékoló naivság életpályában gondolkozni, csacska dolog életre szóló terveket szőni, mert létezésünk nem a kevés pozitív, hanem a rengeteg negatív tulajdonságunkban lévő, romboló erők felszabadításával, hasznosításával nyer logikus magyarázatot. Magyarán, valaki-valami azért alkotott minket olyannak, amilyennek, hogy "építő" tevékenységünk kimerüljön a károkozásban, mindezt, tekintettel kifinomult lelkünk sérülékeny voltára, fejlődésnek, modernizációnak, tehát az emberiség rövidlátó szemüvegén át nézve haladásnak beállítva. Ne feszegessük, ki volt a megalkotónk, mert emberi rövidlátásunk - jellemzően - úgysem mutatna túl a hitviták és a materialista hőbörgések szűkös keretein. A környezeti szennyezések - különös tekintettel az óceánok, a levegő és az iható édesvizek tönkretételére, az energiahordozók felelőtlen pazarlására -, valamint a túlnépesedés és a rajtunk kívüli élővilággal megromlott viszonyunk kizárólag a vég mielőbbi eljövetelét siettető húzások. A borús jövő itt kopogtat a jelen ajtaján, s különösen hangosat szól az olyan írások olvasása után, mint amilyen hétfőn jelent meg a Magyar Nemzetben. A kiváló tollú Seszták Ágnes, egyik kedvenc publicistám, ismét a lényegre tapintott. Tőle következik a hosszabb idézet, amelynek szinte minden szavával egyetértek:

  "Ugyanakkor Csurka óriási dilemmának ad hangot: hogy az évszázadok óta felhalmozott műveltséget, a nemzeti kincset, amit íróinktól, költőinktől, művészeinktől vagy a nagyszüleinktől kaptunk, továbbadjuk-e? Hogy igénylik-e mindezt a következő nemzedékek amúgy igazából? Hogy amikor azt mondjuk, Barabás Mari ott várta Jánost a vetés végében, hogy beteljesítsék a sorsukat, akkor legalább néhányan tudják, hogy az Elsodort falut idézzük. Vagy, hogy a csodaszarvas hová, merre fut a vadonban, és miért rendezte Mészáros Márta a Naplót. A mai nemzedék más. Más a közeg, más a ritmus. Örökkön örökké pörgés, a buli, a mobilmánia, a számítógép, a laptop, az érzékeket folyamatosan ingerlő reklámok, a feeling, ami arra ösztönöz, hogy fogyassz, vegyél, használd, dobd el. Brutális szexuális provokációk, brutális bűnügyek, a most, itt, azonnal, neked... Ehhez nem kell tudás, eposz, elbeszélő költemény, aforizma, fejlődésregény, katarzis, lélek és latin szótár. Elég egy billentyű a számítógépen, és megjelenik a tudás illúziója. A könyv elavult, az újságban nagy képek vannak kevés szöveggel, nagy betűkkel, a házimozi meg 3D-ben gyűri az ipart, Dolby sztereóval. Az MP3-ban bömböl a kedvenced, a szádban olvadós rágó, bal kézben a mobil, jobbal pityeged az SMS-t, este buli, gyorsító, pia, pörgés. Betiltani? Leparancsolni? Bezárni? Már késő. Unják Vernét, nem érdekli őket Jókai, átírva sem olvassák az Egri csillagokat, a múltat baromságnak, a jövőt káprázatos pénzesőbe öltöztetve kívánják látni. Odavannak Hollywoodért, vámpírokért, vérfarkasokért, sekélyes, csillogó és divatos baromságokért. Bedőlnek Lady Gagának, és hiszik, ez az élet. Nem gyerekek, de felnőni sem tudnak. Egy új raj." A jövő nemzedékének hiteles tollból származó leírását láthattuk. No comment.

  Más téma. Nem tudhatom biztosan, az Iton kisfőnöke, K. Tibi olvassa-e mostan ezeket a sorokat? Az a (megalapozott) gyanúm, egy időben úgy járt ki és be a számítógépembe(n), mint aki otthon van, noha meghívás nélkül nem illik. Ha a számítógépem átjáróház jellege jelenleg is fennáll, hiába változtattam komplikáltabbra a jelszavamat. Hagyjuk a dolog büntetőjogi részét, baromság. Inkább érdekel az embernek, mint a titkok nyughatatlan kutatója attitűdnek ellenállni képtelen, az erkölcs (esetünkben a kollégára vonatkozó betyárbecsület) relativizálásán könnyedén átlépő lénynek a viselkedése. A motiváció miértje. Nos, nézzük, ugyan miféle ösztönök hajtanak bárkit arra, hogy ne a tévé celebműsorainak művi rejtélyeiben, hanem a hús-vér valóságot megjelenítő személyes írásokban és egyéb, magánszférának tekinthető vizuális effektekben keresse a rajta kívül eső világ magyarázatát. Tibi értelmes ember, az a gyanúm, nálam értelmesebb. Ám mivel értelem és intelligencia mégsem egymást a tökéletes takarásig lefedő szinonimák, úgy vélem, én vagyok az intelligensebb. Azon oknál fogva, hogy én nem tennék ilyet sem vele, sem mással. Ha módom lenne megőrizni az anonimitásomat, akkor sem. Értelem és intelligencia viszonyát egy pórias metaforával lehetne érzékeltetni. Két férfi iszogat egymással szemközt ülve. Mindkettő előtt borospohár, bennük ugyanaz a jófajta bor, egyenlő mennyiségben. Az egyik férfi náthás, a másiknak semmi baja. A náthás csak a bor ízét érzékeli, a másik az íz mellett az ital illatát, aromáját, bukéját is élvezi. Nos, ez a kis plusz, a buké vagy aroma teszi nemesebbé azt a bort, amelyről a harmadik, kívülálló szemlélő azt hinné, mindenben egyezik a másikkal. Az értelem mindössze a steril tudáshalmaz, a mindentől elvonatkoztatott ráció megfelelője. Az intelligencia rendelkezik bizonyos mérlegelési képességgel, az emberi tényezőt - mint kikerülhetetlen hibaszázalékot - jóindulatúan figyelembe vevő tulajdonsággal. Miután gyanút fogtam az esetleges "megfigyelési botrányomat" illetően, csapdákat állítva háromszoros próbának vetettem alá a fiút, s csak idő kérdése volt, hogy mindháromba beleessen, le- és megbukjon. Úgy gondolom, Tibi virtuális náthától szenved. Csak nehogy szövődmények lépjenek fel! De, nem megkerülve a magam által feltett kérdést, mi motiválja az embert, hogy a magánszférákban turkáló tévés műsorok nézésére adja a fejét, s mi, hogy inkább az igazán életszagú magántitkok között vájkáljon? A tömegeknek készülő szeánszműsorok az átlag söpredék (humán massza) interaktív bevonásával csontoznak ki művi helyzeteket; ezeket inkább hagyjuk. Nem komoly dolgok, céljuk az adott csatorna nézettségi indexének bármi áron való feltornászása. Más helyzet áll fenn a valóban nem publikus, egyéni titkok terén. Hiszen az ember viselt dolgai attól válnak titokká, hogy a titokgazda szégyelli, ezért magában, tudata legalsó vackán, közvetlenül a bűntudat és a bűnbánat közös klubszobája mellett rejtegeti a szennyesét. (Olykor önmagával megosztva, kibeszélve, magából terápiaszerűen kiírva, feloldozást remélve jobbik fele gyóntató atyjától.) Tehát tud róla. Magától felismerte, hogy lelke briliánsán szabálytalan a fénytörés, ennek ellenére - például - gyarló emberi gyengeségből képtelen változtatni a dolgok menetén. Skizofrén szituáció. Hogy a nők számára íródó romantikus regények fakóra koptatott szófordulatával éljek: józan eszét legyűrik az érzékek szüntelen támadásai. Betegesen nyugtalanná válik, ha nem részesül a szennyes ingerek kedélyjavító dózisából. Ilyen vagy olyan mértékig problémás eset, de legalább tud róla, miáltal igyekszik pórázon tartani jelleme elkorcsosult ebét. De vajon tud-e a maga bajáról a kukkoló (voyeur) megfigyelő? Ha nem tud, ideje részletes önvizsgálatot tartani, tuti, hogy talál valami érdekeset. Ha tud, akkor nincs mit a megfigyelt, meglesett másik ember szemére vetni. Itt is, ott is ugyanazon tőről fakadnak a romlás virágai: embernek születtünk. Ami inkább rossz, mint jó hír. Az emberben sokféle szörnyeteg megfér békés egyetértésben. A titok, amíg titok, védett magántulajdon, a benne rejlő információszegmens unikális szellemi érték. Zsaroló tudomására jutva anyagi vagy helyzeti előnyre konvertálható termék. Súlyosabb esetekben életek függnek a tit(k)ok sorsának alakulásától. Az ember, érthető módon, azért rejti el, hogy mások ne tudják felhasználni ellene, ne tudják támadni a gyenge pontján. Ha mégis sarokba szorítják vele, meglehet, minden képletes és valós erejével visszaüt, nem törődve a következményekkel. Gondoljátok meg, proletárok! (József Attila.) Szeretem ezt az Attilát. Bár a viharosra sikerült élete regényét csak felületesen ismerem, súlyos titkok hordozója lehetett. Ennyit erről, mert kezdek elkalandozni. A többi néma csend (Shakespeare).  Kelt 2010.09.11.

 

  (Kilencedik kötet) Tizenegy:

 

  Úgy érzem, egy időre jóllaktam a vezetéssel, most hosszabb szünet következik az országjárásban. Merthogy Anikómmal augusztus végén jöttünk haza a fárasztó, mindennapos furikázással járó szatmári túrából, s a következő hétvégén máris bejártuk a szintén nem a szomszédban lévő Szigetközt. A múlt hétvége a pocsék időjárás miatt kivételesen kimaradt, de tegnapelőtt, vasárnap már megint méretesebb kalandozásra adtam a fejem, ezúttal anyám társaságában. Az apropót anyám névnapja adta, ezt kérte, tehát ezt kapta ajándékba. Anikómnak dolgozó hétvégéje volt, nem tartott velünk. Igazából szombaton mentünk volna, ám az időjárás közbeszólt, egész nap esett az eső, bárha a meteorológusok csak péntekre jósoltak pocsék időt. Szombat helyett tehát vasárnapra tolódott a kiruccanás, s némi helyzetelemzés, hezitálás után a Bakony nyugati része, illetve Pápa és környéke lett kinézve célterületnek. Fél hétre Budafokon voltam, s máris mehettünk! A Velencei-tó déli partjának érintésével Székesfehérvárra értünk, onnan a 8-as úton Várpalota és Veszprém következett. Sehol sem álltunk meg, hiszen ezt a részt is lejártuk a nyár derekán. Utunk első állomása a Veszprém után körülbelül tíz kilométerrel következő, a főúttól kicsit odébb eső Márkod volt. A rengeteg romlásnak, pusztulásnak indult szép, régi parasztház között kanyargó belső úton haladva előre örültem, gondolván, na, itt biztosan valami stílusos, hagyományos katonaszoborra lelek. Az illett volna ehhez a környezethez. Ehhez képest egy kisebb parkban ócska, személytelen vacakot találtam. A két világháború hősei egy-egy, mindössze füzetlap méretű fémtáblába nyomott nevekkel szerepeltek. Márkodon szép idő járta, a Nap fátyolosan, de langyosan sütött át a felhők vékony szűrőjén, s mint említettem, nagyon pofás öreg házak kettős sora közt kanyargott az út, ezzel együtt a falu elöljárósága szégyellheti magát a sóher emlékmű miatt. A 8-as főút másik oldalához közeli Bánd három perc alatt elérhető. Na, itt aztán van mit nézni és látni! Sváb település ez is, mint az aznap bejárt terület összes települése (kivéve a nagyvárosnak számító Pápát), ennek megfelelően rend és tisztaság uralkodik a többnyire virágágyásokkal szegett utcákon, a csinos házak udvarán és a kertekben. A falu fő attrakciója a dombra települt Essem-vár. Elég fura neve van, mindig seggem-vár jön a számra, de reméljük, hogy mégsem. Mármint a számra. Egyik tornya magasan áll, a másiknak az alapjai vannak meg. A plató, ahová épült, kitűnő rálátást nyújt a környékre. A földterasznak a várromokkal ellenkező végében három nagyobb kőkereszt teszi még látványosabbá az amúgy is megkapó összképet. Valaha jelentős vár lehetett Essem, legalábbis laikus szemmel erre lehet következtetni az erődítményt két oldalról övező vizesárok szélességéből és mélységéből, de a falak vastagsága is feladhatta a leckét az ártó szándékkal közeledőknek. A két világháború közös emlékműve odalent, a temető bejáratánál látható. Herend következett sorra. Ehhez megint át kellett kelni a 8-as út túloldalára. Világháborús emlékműve egyszerű, átlagos. Semmi extra, semmi plusz kiadás. Nem ájultam el a felemás ízléssel készült porcelángyári bejárat láttán, anyámnak tetszett. De neki tetszett a szembeni kis park vizes medencéjének partjára állított, műanyagból öntött, valami agyament ötlettől vezérelve tarka-barkára színezett oroszlán is. Megkért, hogy fotózzam le vele. Névnapja volt, hát kötélnek álltam. Máskülönben lebeszéltem volna róla. Mégis, mit keres Herend központjában egy üveggyapotból készült, giccsparádé fenevad? Még csak nem is jópofa, egyszerűen ízléstelen. Szentgál ismét a főút innenső, Ajka felé haladva bal oldalára esett. Na, végre valami! Mert a második temploma mögötti csinos parkban megláttam a nap első olyan emlékművét, ami katonát ábrázol. Amíg én a fotózással törődtem, anyám benézett az út melletti nagyobb közértbe, kisvártatva követtem a példáját. Leértékelt Gyermelyi tésztát vett, s egy tábla étcsokoládét. Városlőd arról ismert (már akinek), hogy a karthauzi rend az országban elsőként itt alapított kolostort. Tíz méterre állt a mostani templomtól, semmi sem maradt belőle, csak egy emléktábla szövege említi. A templom oldalánál megint egy helyes parkocska látható, ennek közepén pedig a világháborús emlékmű. A négyszögletes kőoszlop két ellenkező oldalára erősített márványtáblákon német nevek olvashatók. Hm, nem gondoltam volna, hogy a Bakonynak ezt a részét úgyszólván kizárólag németek lakták/lakják, akiket láthatóan sem létszámban, sem lélekben nem tört meg a második világháború utáni nagy arányú kitelepítés. Kis híján kezem-lábam törtem, miközben megfelelő szöget kerestem az emlékmű fényképzéséhez, mert egy helyütt, ahol nem vártam volna, megszűnt a járda, s fél méter magasból a vízelvezető csatornába pottyantam. Nem nagy magasság, de aki nem számít efféle ballépésre, az nagyot néz, amikor váratlanul megnyílik előtte a föld, és az árok alján talajt fog. Szerencsére megúsztam kisebb zúzódásokkal, horzsolásokkal (csukló, könyök, sípcsont, a combom külső fele), a nyakamban lógó gépnek nem esett baja, csak a farmerem lett több helyen sáros és fűzöld. A faluban sok régi ház, s pár szemrevaló, oszlopos-tornácos kúria látható, ezekből egyet-egyet lefotóztam. Kislőd a szomszédságban van, látnivalói közt megint ott vannak a bűnös módon sorsukra hagyott, pusztuló vén házak, ámbár némelyikük felújítva várja haza a gazdáját. Bakonygyepes Ajka északi külterületének számít, s bárha nem világváros, két emlékművet is tartogat a tarsolyában. A régebbi a templom homlokzatán látható. Az egyház másik oldalánál magas, rendkívül szépen kidolgozott, barokk stílusú oszlop magasodik, karcsú szára körül szentek kicsinyített másával. Az innen alig öt kilométerre eső Magyarpolányba nyílegyenes út vezet. Zsáktelepülés, járművel csak visszafelé lehet jönni. A Bakonygyepes utáni tágas mezők és szántók felől közelítve messziről látszik a meredek és hosszú lépcsősor megmászásával elérhető, fehér kápolnával koronázott Golgota, és a domb tövében szürkéllő katolikus templom. Leparkoltam a templom mellett, aztán csak ámultunk és bámultunk. Előre lelövöm a poént, amikor elárulom, hogy a vasárnapi autósfutamunk legmaradandóbb élményét, élményeit nyújtó településen jártunk. A templom és a Golgota százlépcsős feljárója közötti két kőkereszt közül különösen a szárán sok névvel feliratozott keltett figyelmet. A nevek láttán elsőre azt hittem, máris megvan az első világháborús emlékmű (máskor is előfordult, hogy vallási jelkép, nevezetesen a kereszt vastagabb töve szolgált a hősi halottak nevének felsorolására), ám volt ott női név is, úgyhogy ezt a verziót elvethettem. Az 1901-es évszám, és a felsorolásban előforduló női keresztnevek jobb belátásra bírtak, amitől átmenetileg lehiggadtam. Kiderült, mindössze a barokkosan gazdag, többalakos kereszt egykori szponzorainak a nevét olvasom, akik közt előfordult egy amerikai magyar egyesület is. No, sebaj, majdcsak lesz itt valahol egy amolyan igazán nekem való szoborféleség! Akadt, méghozzá néhány percen belül. Amíg anyám a kálvária lépcsősorának aljánál maradt, én előrementem, hogy felfedezzem a templom szentélye mögött kezdődő temető rejtélyeit. Az első néhány méter igen régi, kidőlt-bedőlt sírkövek mellett vezetett el, ezeket aztán visszafelé jövet tucatnyi szögből lefényképeztem. A meglepetés akkor ért, amikor a lejtő gyalogösvényről egyszer csak hátulról megláttam azt az öt szürke öltözékű, vállas alakot, "akikről" első blikkre úgy véltem, élő emberek. Nos, nem azok. Túl a kezdeti sokkon, a közelükbe merészkedtem, s kiderült, jó másfél ember magasságú, egymástól másfél-két méterre aszimmetrikusan elhelyezett, fémből öntött alakokról van szó. Mindegyik egy irányba, a völgyben húzódó falu felé tekintett. Kopasz fejük, elálló fülük, gyermekien naiv tekintetük, s afféle középkori papi öltözékük, vagy inkább remetecsuhájuk volt, deréktájon durva kötéllel összefogva. Persze mind fémből, méghozzá, amint megkopogtattam őket, belül üreges fémből kiöntve. Különös látványt nyújtottak ők öten; nem keltettek félelmetes benyomást, de a tekintetük, a beállásuk valahogy mégis túlvilági üzenetet hordozott. Vagy inkább az örökkön való múlt megfejtésre váró üzenetét a képlékeny jelennek, s a bizonytalan jövőnek. Na persze, temetőben jártam. Az később derült ki, hogy az előttük húzódó mellvéd, illetve az arra erősített hosszanti fekete márványlap, rajta a harcokban elesettek kettős névsorával, a világháborús emlékmű részét képezi. Mellvéd és márvány, valamint a távolba tekintő öt figura képezte a komplex emlékművet, azzal a ráadással, hogy az öt szerzetesi figura nemcsak a katonahősök, hanem a temető összes lakójának álmát őrizte. Csodálatos, leleményes, sziporkázóan ötletes alkotás. Ezt látni kell, mert szavakkal nem könnyű leírni. Anyám közben utolért, ami nem volt kunszt, mivel időközben tapodtat sem mozdultam a talányos szobrok közeléből. Ő is őszinte elismeréssel szólt róluk, amin a herendi oroszlános affér után parányit csodálkoztam, s miként én, fotózott látástól mikulásig. Visszafelé, fentebb írtam róla, az öreg sírkereszteket fényképeztem. A nem tudom mitől, talán a harapni valóan friss, méregerős, szédítően tiszta levegőtől megittasodott, euforikus tüneteket produkáló anyámat alig tudtam lebeszélni, hogy nekivágjon a magas kálvária tetejére vezető rengeteg lépcsőnek. Végül sikerrel ledumáltam róla, s szinte menekültem a Golgota közeléből, hogy a látványosan fiatalos formát mutató anyám nehogy meggondolja magát. Bakonygyepes északi részére visszajutva, az itteni útkereszteződésnél Noszlop irányába indultam tovább. Figyelemre méltó nagy falu, a központja tele régi házakkal (az egyik például 1800-ból való), két szép templommal, a református tetején ritkán láthatóan nagy kakassal. Csak emlékműve nem volt, hiába tettem tűvé érte a települést. Utoljára a faluszéli temetőben ráleltem valami fából ácsolt, a tulipán zárt virágát utánzó műalkotásra, melynek szimbolikus szirmain műanyagból fröccsöntött nevek sorakoztak, de évszám s egyéb felvilágosítás nélkül. A ronda tákolmányt inkább nem örökítettem meg. A faluban búcsú volt, a főtér közelében mutatványosok és körhintások vertek tanyát, tucatnyi, gagyi holmit árusító pavilon társaságában. A hangszórókból üvöltő ostoba zene, amit figyelemfelkeltésnek szántak, sajnálatos módon tönkretette a különben csendes falu vasárnapját. Pápa felé tartva Bakonypölöske jött sorra. Kicsiny templomának homlokzatán, a bejárattól jobbra látható az elesett hősök emléktáblája. Kup falu nevével most találkoztam először, értelemszerűen a falut is ezúttal érintettem első ízben. Közeledvén felé, feltűnt a település legmagasabb dombján ülő, folyamatosan forgó kettős lokátor, amit egy teherautó platóján rögzítettek. Mivel néhány szokásosnak tekinthető látványosságon kívül a falu mást nem nyújtott, mentem volna odébb, ám a határában emelkedésbe kezdő útról az utolsó pillanatban balra lefordultam, mert észrevettem a temető felé mutató keskeny nyilat. Jó is, hogy megláttam, mert a bejárattal szembeni halottasház előtt ott áll az erezett szürke márványból készült obeliszkféleség. A temetőhöz vezető földút másik oldalán, egy hézagos palánkkal és gyengeárammal ellátott vezetékkel közrefogott területen nyolc-tíz, versenylónak látszó patás legelte a csaknem csupasz földön írmagnak maradt füvet. Csupa kanca mind, de karcsúak, eres lábúak, fiatalok, tele energiával. Ezek aligha fognak szekeret vagy ekét húzni maguk után. Az egyik, egy sárgásbarna, a többinél erőteljesebb testalkatú példány agresszív fejmozdulatokkal és rövid horkantásokkal ijesztgette a fotózás céljából a kerítés közelébe merészkedő anyámat. Egy középkorú házaspárnak látszó férfi és nő a harminc méterrel odébb álló fák törzsét kötözte körbe, hogy a lovak ne tehessenek kárt a kéregben. Onnan kiabálták anyám felé, hogy ne közelítsen jobban a sárgához. Azt nem mondták, nem kiáltották, miért, de a figyelmeztetésük indoklás hiányában is értő fülekre talált, anyám beérte az ötméteres távolsággal. Na, Ganna, a soron következő helység több okból is maradandó emléket hagyott bennem! Erről a településről sem hallottam még, ami érthetetlen, hiszen messziről látszott, hogy a kicsiny faluban valami csoda vár ránk, mert akkora kerek kupolás katolikus templom tűnt fel a házak között, ami bazilikának is beillett volna. Kiderült, a kisebb magaslaton ülő, két oldalszárnnyal rendelkező, a közepén kör alakú építmény nem egyszerűen katolikus templom, hanem az alagsori részen a báró Esterházyak kriptája is. Mint később biztos forrásból megtudtuk, ötvenkét báró holtteste nyugszik odalent koporsókban és szarkofágokban. Amiről megbizonyosodhat az is, aki bejelentkezés után megtekinti az altemplomot, de az is, aki a templom külső falánál állva a földszinti betört üvegű, fémrácsos ablakok némelyikén bepillant a néma félhomályba. Anyámmal ez utóbbi lehetőséget választottuk, s láttunk is jó néhány egymásra helyezett fémkoporsót és magas szarkofágot. Miközben a családi kriptába oltott katolikus templom hátsó traktusát fényképeztem, kellemetlen érzés kerített hatalmába. Ahogy léptem, jöttem-mentem, furcsa nyomásokat, vagy inkább félreütéseket észleltem a szívem körül. Mintha valamelyik pitvar vagy kamra fellázadt volna az egyhangú melóval szemben. Az első néhánnyal nem sokat törődtem, előfordult máskor és másutt is, hogy spontán aritmiát kellett elszenvednem. De most csak nem akart elmúlni, mi több, egyre gyakoribbá vált. Az idegességtől megemelkedett a pulzusszámom, de hiába vettem mély lélegzetet, hasztalan igyekeztem elterelni a figyelmemet, nem változott semmi. Kezdett bekeríteni a pánik. Itt, a világ végén, de legalábbis egy eldugott bakonyi falucskában nem jó ómen rosszul lenni. Hiába voltunk legfeljebb húsz kilométerre Pápától, úgy éreztem, fényévnyire távolodtam a biztonságos civilizációtól. A tőlem hol tíz, hol húsz méterre lemaradó anyámnak nem szóltam, mert részint egyáltalán nem éreztem rosszul magam, a szó szoros értelmében biztosan nem, csak a riadalom kezdett túlburjánzani a zsigereimben. Másrészt el akartam kerülni, hogy megijedjen, mert tudtam, hogy az ő félelme felerősítené az enyémet. Lehetséges indokként már az első félreveréseknél az ugrott be, hogy a reggel bekapott Pananginra - ami magas magnézium- és káliumtartalmánál fogva kitűnő szíverősítő és szívnyugtató - korán és feleslegesen vettem be Magyarpolány temetőjében a második hasonló tablettát. Ráadásul, hogy a dolog bonyolultabb legyen, e második Panangin előtt félórával bevettem fél Betalocot is, ami vérnyomáscsökkentő és szívgyógyszer. Meg nem sokkal előbb a nyugtató és hangulatjavító Rivotrilba is belekóstoltam. Biztosra akartam menni, hogy utazásunk idején ne legyen semmi probléma, erre fel alighanem túladagoltam magam. Átestem a ló túloldalára. Bizonyos dózison túl a gyógyszer méreggé válik, s inkább árt, mint használ. Valószínűleg így jártam, s nem egy laza infarktuson estem át, mivel annak egyik szimptómáját sem tapasztaltam. Szédülés, gyengeség, hányinger, hideg izzadás, a bal kar zsibbadása, szívtájéki szorító érzés, fájdalom az állkapocsban vagy a hátban; egyik sem szerepelt, még nyomokban sem a menüben. A napom hátralévő része el volt rontva. Érdekes, kevés idő múltán jelentősen visszaesett a bolond félreütések, vagy a műsorterven kívüli összehúzódások száma, de egészen késő estig megmaradtak, ha csökkent mértékben is. Utóbb, nyugodtabb körülmények közt belegondolva az esetbe, talán nem egyedül önmagam félregyógyszerezése tett be, hanem az utóbbi egy, de inkább másfél hónap eszeveszett életritmusa bosszulta meg magát. A sok utazással, vezetéssel járó rengeteg feszültség, izgalom, a kirándulások ki nem pihent fáradalmai, a mindeközben többször átvirrasztott éjszakák, a hónapok óta tartó fogyókúra, a tőlem 16 évvel fiatalabb Anikóm túlzott szexuális elvárásainak való megfelelni akarás, és a többi. Nos, akárhogy van, innentől fogva lejjebb csavarom a lángot, takarékra teszem magam, s hagyok időt a szervezetem feltöltődésére. Az a vicc, hogy a kitűnő terápiának bizonyuló munkám idején pihenem ki magam a legjobban! Ennyit a váratlanul fellépő testi gondokról, s most vissza a (többek közt ezért is) felejthetetlen Gannára! A faluban sehol sem bukkantam első vagy második világháborús emlékműre, de éreztem, hogy egy ilyen kitüntetett helyen lenniük kell valahol. A faluvégi temetőben kutakodtam, eredmény nélkül, amikor megszólítottam a közelemben foglalatoskodó idős nőt, megmondaná-e, akad itt emlékmű vagy sem? Akadni akad, ezt biztosan állítja - nézett a szemembe -, merthogy ő a templom gondnokának anyósa, s evégből tudja, a templomban van mindkét világégésnek emlék márványtáblája. Ha megvárom, amíg elrendezi a virágait, ugyanis nemrég érkezett, visszamegy a kulcsért (a gondnoki teendőket ellátó veje a templommal szemközt lakik), és beenged minket. Bárha, tette hozzá elgondolkozva, most háromnegyed háromra jár, s négyre bejelentkezett látogatók érkeznek, akik a templomon kívül az alagsori látnivalókra, magyarán a címeres halottakkal bélelt koporsógyűjtemény egyedi darabjai közt megejtendő tárlatvezetés abnormális élményére vágynak. Vagy csak arra. Beteg világ, ahol a halottak viselkednek emberhez méltóan (szó nélkül porladnak - létezik-e ennél önzetlenebb emberi cselekedet?), az élők pedig (zömmel) erkölcsi hullák. Addig bőven végzünk - nyugtattuk vállvetve a gondolkodás bűnébe esett asszonyt, hiszen alig tíz percig tartana az egész. A parkolóban kivártuk, amíg végez a síroknál, s mivel gyalogosan jött, autóval házhoz szállítottuk. Öt perc múlva a körtemplom belsejében voltunk, s vígan fotózhattam a bejárattól jobbra látható két, hosszanti elrendezésű vörös márványlapot, a világháborúk emlékköveit. Anyám, hogy valami kézzelfogható módon megháláljuk a műsoron kívüli, szívességből megengedett látogatást, vett egyet a templom történetét bemutató, persely mellé helyezett prospektusok közül. Nyolcszázba került, de ezrest hagyott ott. Épp jókor végeztünk, mert más látogatók érkeztek, szintén terven kívül, s ezt kihasználva, a rugalmas elszakadás taktikáját választva a távozás mezejére léptünk. A szomszédos völgyben elhelyezkedő Döbrönte (mindjárt a parányi, talán tucatnyi házat számláló Ódöbrönte után következik) feletti dombon megint egy általam addig nem ismert vár romjai állnak. Meglepve tekintettem fel rá, miként reggel Bándnál arra a másikra. Az itteni erődítmény neve Szarvaskő-vár. Ezúttal kihagytuk, nem kapaszkodtunk fel hozzá, a 78. évében járó anyám kellően elpilledt, én pedig a renitenskedő szívem okán láttam jobbnak a domb lábánál húzódó temető felől fényképezni. Miközben a homokszemként hulló percek percegő neszezése mellett öreguras tempóban morzsolva napjaimat, a ballagó időt tisztes távolból követve az 57. életévemet tapostam. Különben a nem túl nagy méretű temető közepén ott áll a két világháború egybeötvözött emlékműve, tehát egy füst alatt letudtam ezt is. Pápakovácsi temploma előtt tompa hegyű obeliszk őrzi az első világháborús katonahősök emlékét. Nóráp ismét egész alakos, kőből készült bakával várta a látogatásunkat. Kéttornyúlak mára Pápa déli elővárosa, kertvárosa lett. Nem igazán jelentős két temploma, az egytornyú katolikus és mögötte a névadó, kéttornyú református egymástól ötven méterre áll. A magas fenyőktől javarészt takart katolikus templom bejárata melletti falrészen kiállított kicsiny emléktáblán négy vagy öt név szerepel. Pápa városa viszont messziről látszó két igazán komoly, dupla tornyú nagytemplommal dicsekedhet, az egyik a katolikusoké, a másik a reformátusoké. Mivel siettünk - négy óra múlt, rendesen benne jártunk a délutánban -, nem sokat időztünk az egyházak környékén. Ámbár egyszer ide is vissza kellene jönni, mert a Bakony lábánál felcseperedett város sok régi emeletes háza, némely vén iskolája, grandiózus templomai, hangulatos terei és szűk belvárosi utcái megérnek egy hosszabb itt tartózkodást. Két darab első világháborús emlékművet találtam e helyütt. Az egyiket a városi nagy parkkal szemben, egy elszeparált, alacsony kerítéssel közrefogott sarokban. A magyar királyi 7. pápai huszárezred emlékére állították, fém féldomborműve huszárrohamot örökít meg. A másik a nagy keservesen megtalált temető leghátsó zugában látható. Már a temető megtalálása is kalandszámba ment, hát még a többi! A temetői emlékmű nem amolyan megszokott, elvárt központi emlékmű, tehát nem szobor vagy obeliszk, aminek a talapzatára, miként az bevett gyakorlat, felvésik az elesettek neveit. Az itteni elképzelés a Mezőkövesdről ismerős rendszert követi (vagy az ottani utánozza emezt), vagyis az elesett bakák külön kis fejkövet, névvel és ranggal, születési és halálozási dátummal ellátott sírkövet kaptak, a gondozott parcella előtt fakereszt áll, rajta az 1914-1918-as évszámokkal. Itt, Pápán, komoly kis erdőség nőtt az enyhén megdöntött kövek fölé, míg Mezőkövesden Isten szabad ege a plafon. A látogatókkal teli temetőt egymagamban jártam be, mivel anyám kint maradt a bejárat közelében hagyott kocsinál, s a gépe monitorján nézegette a napközben készített fotóit. Míg huzamosabb időn át a katonasírok után nyomoztam, megint többször akadozott a belső motor. Néha, heveny elkeseredésemben azon voltam, hogy hagyom az egészet, és kivizsgálás céljából sürgősen felkeresek egy helyi kórházat. Azonban mindannyiszor legyűrtem a félelmemet, és - ha bele döglök, akkor is végigviszem, amit elterveztem alapon - szó szerint vánszorogtam tovább. Hát igen, eléggé gyötrelmes séta kerekedett belőle. Egyszer majd valahogy így végzem, nem árt néhány próbát tartani előtte. Hogy minden gördülékenyen menjen, ne legyen lámpalázam a haldoklásom idején. Végül, mint az iménti sorokból kiderült, sikerrel jártam, s miután az autónál faarccal végighallgattam anyám aggodalommal átitatott panaszáradatát (szegény, már azt hitte, odabent valami bajom lett, azért jövök ilyen soká), fordulhattunk haza. Hogy a legrövidebb úton érjünk Pestre, vissza kellett térnem a 8-as főútra. Addig azonban útba esett a várossal dél felől összenőtt, közigazgatásilag Pápa tartozékának számító Tapolcafő, odébb a magányos Bakonyjákó, s végül a hegyi raliversenyeiről elhíresült Farkasgyepű. Tapolcafőn és Farkasgyepűn végül is sikerrel jártam, az előbbinél klasszikus obeliszket, utóbbinál a templom belsejében lévő emléktáblát fényképezhettem. Bakonyjákón mindent megpróbáltam. A bezárt templom belseje kivételével az összes lehetséges helyet végigjártam, még a falutól távolabb eső temetőhöz is kimentem, de hiába. Mindegy, Városlőd környékén kiérve a 8-as útra, örültem, hogy hazafelé tarthatok, s minden nehézség ellenére begyűjtöttem 20 újabb emlékművet (749-nél tartok), meg egy rakás élményt. Sajna, a Gannán kezdődött probléma nem akart szűnni. Noha mérséklődött, kitartott hazáig. A privát nehézségeimről mindvégig mit sem sejtő anyámat rendben hazafuvaroztam, s a sötétben én is befutottam a Tábornok utcába. Fél kilencre járt, közel 420 kilométer állt mögöttem. A boldogságát őrületes tánccal kifejező Csicsával kiörültük, és jóvátétel gyanánt kijátszottuk magunkat, aztán a napközben készült fotókat bevittem a számítógépbe. Egy idő után egészen megszűnt az egészségügyi gondom, s mire este háromnegyed tizenegyre Anikóm elé autóztam, rossz emléknél több nem maradt belőle. Azóta eltelt két munkásnap, s bár előre féltem a lehetséges folytatástól, a tünetek nem ismétlődtek. Egyebet nem tehetek, remélem a legjobbakat.  Kelt 2010.09.14.

 

  Vége az ötvennyolcadik résznek