ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                                  írta Miski György

 

                                 Ötvenhetedik rész

 

  (Kilencedik kötet) Hét:

 

  Mától, vagyis szombattól egészen 23-ig, hétfőig szabadságon vagyok. Jó nekem. Tudom. Az igazi csemege azonban majd a jövő hét szerdától vasárnapig tartó időszakban érint meg, ugyanis az erre az időre ugyancsak szabadságot kivevő Anikómmal leutazunk Szatmárba, Csaholcra. Készülök erre az öt napra, a meteorológia mindenesetre jó időt jósol, csak most ne tévedjenek nagyot! Csaholcon él az én kicsim ki tudja, hányadik nővére, Ildi. Meg a férje és a tizenhat éves nagy fia. Már várnak minket. Igazság szerint már júniusban számítottak a látogatásunkra, csakhogy az akkori, csődközeli anyagi helyzetünkben kisebb gondunk is nagyobb volt annál, hogy hosszabb utazást tervezzünk. Mostanra azonban konszolidálódtak a zilált pénzügyeink, s megengedhetjük magunknak a rokoni látogatást. Csaholc nagyjából húsz kilométerre található Fehérgyarmattól, attól a szatmári városkától, amelyik két, számomra döntően fontos embert adott a világnak. Elsőként apámat említem, hiszen fele részben tőle származom. Másodjára Anikóm kerül a képbe, egyetlen drágám, aki nélkül immár élni sem tudnék. Az utóbbi három nagy kirándulás alkalmával összekoszolódott kocsit tegnap lemosattam, és televágtam benzinnel. A 38 liternyi naftáért tizenháromezer forintot csengettem a Stefánia út elején lévő Shell kútnál, tíz liter körül még volt a tankban. Ezzel a mennyiséggel, mármint a csurig töltött tankkal, 900 kilométernél is többet mehetek, legalábbis így kalkulált a Renault számítógépe. Csicsát visszük magunkkal, ami, úgy vélem, különös pikantériát fog adni az egész utazásnak, de inkább nem festem előre az ördögöt a falra. Jut eszembe, a tegnap délután történéseihez tartozik az is, hogy a kutyust elvittem az Ilka utcai állatorvosi rendelőbe, veszettség elleni oltásra. Két hete a kombinált oltást kapta meg. A nagy rekkenőben gyalog vágtunk neki, gondolván, nincs az olyan messze. Az úton végig, egészen a rendelő küszöbéig gyanútlanul szaglászott a kis butus, még csodálkoztam is rajta, mivel azt hittem, megjött a bátorsága, mit neki egy-két szúrás az oldalába, bakfitty! De nem! A küszöbnél egy szempillantás alatt pánikba esett, akkor zuhant le neki a tantusz, hogy orvul csapdába csaltam, és az amúgy imádott séta ürügyén vágóhídra vonszolom. Kivetette a négy horgonyt, azaz a pici lábait megfeszítve lecövekelt a járdán, kénytelen voltam a hónom alá kapni. A doktor szerencsére hamar fogadott minket, s egykettőre átestünk a kötelező bökésen. Háromezer-kilencszázért. A biztonság kedvéért mindvégig pórázon tartott csóró kutyám a nem várt eseményektől annyira összezavarodott, hogy amikor kifelé menet ajtót nyitottam előtte, ahelyett, hogy rohant volna a szabadságot jelentő utcára, ijedtében vissza akart szaladni a rendelő belsejébe, a doktor úrhoz. Az időközben szépszámúvá gyarapodott várakozók nem kis derültségére. Megint felkaptam, s a néhány felfelé vezető lépcsőfok megmászása után (a rendelő szuterénben található) a járdára helyeztem, de még itt sem tudta, merre induljon. Tíz méter megtétele kellett ahhoz, hogy kitaláljon a páni félelem sötét alagútjából, s újra érdekelni kezdjék az idegen ebek által a falak mentén hagyott szagminták.

  Ma reggel kiszaladtam apámhoz a tököli temetőbe. Időszerű volt a látogatás, részint azért, mert bő hónapja voltam kint utoljára, s meglehet, időközben elgazosodott az asztalterítőnyi sírhalom. Meg aztán el kellett újságolnom a nagy hírt, vagyis a szatmári utazás közeledtét. Apám az utolsó hónapjaiban, amikor a gondolatai még valamennyire rendszerezettek voltak, rendre visszatért a gyerekkori Fehérgyarmathoz, s úgy általában a szatmári tájhoz, a Tiszához, a Túr és a Szamos vidékéhez, s a régi ismerősökhöz, rokonokhoz és számomra ismeretlen emberekhez fűződő emlékek felemlegetéséhez. Láthatóan élvezettel adta át magát az emléktenger jótékony hatású ringatózásának. Ilyenkor megfiatalodott az arca, a bőre kipirult, a távolba révedő szemei gyanúsan csillogtak, mint akit hajszál választ el a sírástól, de annak az üdítő, lélektisztító, s nem a szomorúságban fogant változatától. Hiszen az igazán gazdag ember a birtokában lévő sok jó emlékről ismerszik meg, s apám ebben a tekintetben alighanem mágnásnak számított. Boldogságtól átszellemült arccal visszarepült abba az időbe, amelyben oly otthonosan érezte magát, amikor még minden egyszerű, mégis végtelenül tágas és időtlen volt körülötte, övé volt a világ, mert fiatal, erős és jóképű férfiember volt. Ki nem mondhatom, ilyenkor mennyire sajnáltam az illúziók szalmaszálába görcsösen kapaszkodó apámat, ugyanakkor mennyire örültem, hogy valósággal dúskálhat az értékes emlékek között. Nos, Tökölön viszonylag hamar elrendeztem a sír tisztítása körüli teendőket, ámbár kocsival vissza kellett mennem a faluban lévő legközelebbi virágárushoz, mivel a kis léckerítés egyik belső sarkából kipusztult a növényzet. Hatszázért vettem valami hőséget jól tűrő fenyőcserjefélét, s elültettem a megüresedett helyre. Aztán a közeli ravatalozó hűs árnyékában lekuporodtam a szegélykövezetre, s beszámoltam apámnak a jövő hét ígéretesnek tűnő programjáról. Megígértem neki, hogy amennyire lehet, igyekszem az ő szemével körülnézni, mintha fizikai valójában is velünk tartana (hiszen lélekben velem lesz), s az értő útmutatása mellett járnánk be az ősi magyar vidéket. A régen lezárt fehérgyarmati régi temetőben meglátogatom a szülei és a bátyja csónakfás sírját. Hárman vannak egy helyütt eltemetve. Azt nem ígérem, hogy benézek a Deák Ferenc (a szocializmus idején Rózsa Ferenc) utcai tornácos apai (számomra nagyapai) házba, ahol Erzsi néném, apám nyolcvanon bőven túli nővére morzsolja a napjait, mert nem akarok a rossz hír vivője lenni, miszerint tavasszal itt hagytad az árnyékvilágot. Ha mégis betérek, hazudni fogok, mint a vízfolyás, a vén Erzsi néném hadd maradjon meg nyugalmas hitében, hogy Gyula öccse Pesten éli a világát. A főtéri református templomot sem kerülöm el, miként a kisnemes és vitéz nagyapám munkahelyéül szolgáló vasútállomás megtekintésére is szakítok időt. Anyám kívánsága, de szerintem apámé is lenne, hogy Olcsván fényképezzem le a volt házukat. Tudod, amelyik a Kraszna-híd közelében áll, s amit '56-ban az oroszok tankkal akartak szétlőni, ha te, a falu intelligenciájához tartozó téeszelnök nem vagy hajlandó megmutatni nekik a Pestre vezető utat. Túristvándi vízimalmát, a tiszai bukógátat, a Panyola és Fehérgyarmat közt elhúzó, rossz emlékű Szenkét (Károly bátyád ebbe fulladt bele 16 éves korában), Kisart, Nagyart, Tivadart, Tarpát, Szatmárcsekét, Tunyogmatolcsot, Zsarolyánt, Kömörőt meg az összes többi szatmári kuruc falut. Mind megnézem, s lefotózom, amit kell. A magam kedvére, s apám tiszteletére. Remélem, sikerrel járok, remélem, nem hagyok ki semmi fontosat, mert Szatmár messze van, oda nincs mód minden hétvégén leruccanni. Hm, ami azt illeti, húsz éve jártam utoljára arrafelé. A nagyobbik fiam, a mindjárt 26 éves Levente sem volt még iskolás, hát még a kisebbik gyerek, Csaba. Nos, ideje sétát tennem apám bölcsőhelye körül, mert ha annak idején ott kellett lennem a végnél, felnőtt szemmel látnom kell a kezdetet is. Az én vérem nem vált vízzé.  Kelt 2010.08.14.

 

  (Kilencedik kötet) Nyolc:

 

  Na végre, elérkezett az idő a hosszú csend megtörésére! Augusztus 18-tól, szerdától 22-ig, vasárnapig Szatmárt jártuk hármasban: Anikóm, én és Csicsa kutyánk. Előtte már nem akartam írni, hiszen minden szabadidőt igénybe vettek az utazás előkészületei, utána pedig most nyílt rá először alkalom. Ugyanis annyi fényképet készítettem útközben és ott lent, a keleti végeken, hogy a rendezésükre, címkézésükre ráment a hétfő és a kedd délután, valamint az egész szerdai napom. A csaknem 1800 képből a rendezés végére közel 1700-at megtartottam, ami igen kiváló aránynak számít. Rendhagyó utazás, rendhagyó mennyiségű képi dokumentáció. Anikóm egyik nővére, bizonyos Ildi a szatmári síkon fekvő Csaholcon él a férjével, Tibivel és a 16 éves fiával, ifjabb Tibivel. A Budapest-Csaholc távolság hivatalosan 350 kilométert tesz ki, ám mivel az odavezető úton terveztem lekanyarodni a 4-es főúthoz közeli településekre, ennél hosszabb távra készülhettem. A lényegesebb holmikat kedden bepakoltam a kocsi csomagtartójába, este 11-re elmentem Anikóért a Lajos király étteremhez. A borultan induló szerda reggel öt óra előtt volt az ébresztő. Elvégeztük az ébredés utáni kötelezőket, berámoltuk a maradék holmikat az autóba, és rajta! Egészen Abonyig a vezetésen kívül nem akadt más teendőm; Anikóm Csicsával a kényelmesebb hátsó ülésen utazott, én pedig igyekeztem tartani a legjobb benzinfogyasztást biztosító százas tempót. Abonyt is csak azért látogattuk meg, mert az ősszel itt készített képek, tekintettel a korai naplementével és borult égbolttal járó fényhiányra, nem a legjobban sikerültek. Most jóval élesebbek voltak a fények, tehát tisztább fotók készülhettek a városháza előtti főtéren álló első világháborús emlékműről. Azért, ha már itt voltam, a templomot és a városházát a főtérrel sem hagyhattam ki. Szolnoknál átkeltünk a Tiszán, és egykettőre Szajolon találtuk magunkat, ahol a főúttól kicsit félreeső település temploma előtti obeliszk fényképezésével lényegében kezdetét vette az ötnapos emlékművadászat. Na persze, nem kizárólag ez volt utazásunk célja, de a többiről a maga idején bővebben. A főút által keresztülszelt Törökszentmiklóson szintén időztünk keveset, s aztán, hogy meglett a kétalakos, fémből öntött emlékmű, haladtunk tovább. Mire az innen vagy 35 kilométerrel keletebbre eső Karcagra értünk, hét ágra tűzött a Nap. A meglepően tágas, virág- és bokorerdővel borított városi főtéren több szobor is őrzi a múlt jelentősebb vagy kulturális eseményeinek emlékét, közülük a legkiemelkedőbb mű a városháza előtti tér háromalakos monumentuma. A magas kőtalapzat tetején lovát ülő huszár, mögötte a zászlót tartó gyalogos társa látható. Valamennyi alak fémből öntve. Szép, értékes, klasszikus megoldás. A talapzat oldalába a gyakorta olvasható Vörösmarty-idézet: "Az nem lehet, hogy annyi szív hiába onta vért" van bevésve. Visszafelé tartva a kocsinkhoz, a nagy templom bejárati kapuja mellett felfedeztem a jász-kun 13. huszárezred elesett hőseinek idefalazott márványtábláját. Püspökladány jött sorra, ahol kétalakos, elesett bajtársát a karjaiban tartó honvéd fémszobrára leltem. Innen az Alföld, a nagy magyar puszta kellős közepén fekvő Nádudvarnak vettem az irányt, ahol az első negyedórában a templomot és környékét fényképeztem. Miután csaknem feladtam a reményt, hogy nekem való alkotásra találok, a lombos fáktól árnyas parkban, háta mögött a piaci árusok csupasz asztalainak sorával, felfedeztem a kőből faragott, kétalakos szobrot. Középmagas talapzaton idős parasztember tartja karjai közt az elesett katonafiú testét. A talapzat szívszorító felirata: "A magyar róna odaadta élő fiát a Hazának, és a megholt hős emlékét örökre a szívére öleli." Nádudvartól déli irányban, tíz kilométer a 4-es főút túloldalán fekvő Kaba. A szocializmus idején itt országos, de inkább európai hírű cukorgyár működött, nem tudom, megvan-e még? A csöndes templomtér zugába, az egyház közelébe helyezett kétalakos emlékmű a szerényebb, s lássuk be, az igénytelenebbül kivitelezettek közé tartozik, bárha ez legalább figurális alkotás. Két alakja közül a nő rohamsisakot visel a fején, s karjában tartja az összeesni készülő harcost. Ahhoz képest, hogy Kaba annak idején nem lehetett igazán jelentős település, rengeteg elesett hős neve sorakozik az embermagas talapzat oldalain. Figyelmet érdemlő a néhány méter távolságra emelkedő templomtorony márványtáblájának vésett szövege. A korabeli helyesírás illetve szóhasználat ma már nyelvi relikviának számít. "Ez a torony az 1893 évben felebb emeltetett s egészben átalakíttatott. 1919 április 26-án az oláh megszálló csapatok által összelövetvén. Romjaiból az 1920 év folyamán... régi erősségébe helyeztetett vissza." A városházával szembeni füves területen két jókora méretű, egyenként több tonnás meteoritdarab látható. A másfél ember magasságú, álló elrendezésű sziklán ez a vésett szöveg olvasható: "Kabai meteorit. 1857. április 15. Ebből a meteoritból következtettek arra, hogy más égitesteken is vannak szerves vegyületek." Az utóbbi évtizedekben fürdővárosként elhíresült Hajdúszoboszlón szinte elsőre megtaláltuk a református templom sarkához, a városi főút mellé helyezett, kőből készült emlékművet. A földön félig ülő, félig fekvő testtartású katona a bal mellkasát keletkezett sebét szorítja le a kezével, a másik a mellette fekvő puskán pihen. Debrecen következett, fél kettőre járt. A hétvégi virágkarneválra készülő város (Budapest után jelenleg Magyarország második legnépesebb városa) belső területeit lezárták a járműforgalom elől, kivételt képeztek a pesti szemnek szokatlan, kék festésű villamosok. A kálvinista Róma református nagy temploma előtti főutat hosszú szakaszon lezárták, a villamossínek két oldalán teljes gőzzel épültek a karneváli nézőknek szánt lelátók. A kocsit egy fizetőparkolóban hagyva, a sínek mellett elgyalogoltunk a templomig és a református kollégiumig, majd ezeket megkerülve visszajutottunk az autóhoz. Közben Anikóm egy útba eső passzázs kávézójánál magáévá tett egy pohárka kávét, nekem valami hígabb löttyöt hozott, mivel nem iszom kávét. Ránk fért az élénkítés, mivel a nagy melegben eddig is jókora utat tettünk meg, másfelől a templomnál megkérdezett öregúr a távoli Nagyerdőhöz irányított minket az emlékmű ügyében. Nem ismervén a leendő karnevál miatt amúgy is felbolydult várost, kalandos vállalkozásnak látszott a helyszín megtalálása, ami, hatalmas szerencsével, mindössze húsz perc alatt sikerült. A Nagyerdő szélén álló, monumentális méretű alkotás az általam valaha látott három legszebb közé tartozik. A két emelet magas kőobeliszk minden oldalánál katona strázsál, életnagyságúnál nagyobb szobraik művészi tökéllyel kidolgozottak. Legalább húsz percen át kerülgettem, mert nem tudtam betelni vele, s megszállottként kerestem a jobbnál jobb fotós szögeket. Anikóm addig türelmesen a kocsiban várt, Csicsa nemkülönben. A városból gond nélkül kerültem ki, noha előzetesen tartottam bizonyos közlekedési bonyodalmaktól. A Nyírbátor, s azon túl Mátészalka felé vezető 471-es úton Hajdúsámson került elénk. Az út szélén álló emlékmű nyomokban hasonlít egy háromlépcsős dobogóra, olyanra, amilyenre az élen végzett versenyzők állnak eredményhirdetéskor. A középső, kiugróan magas talapzat tetejét a markában összegyűrt sapkájával intő,talán csatába induló katona foglalja el. Szemből nézve, tőle balra egy eke szarvát tartó, szántóvető parasztember, jobbra a karon ülő gyermekével ábrázolt fiatalasszony fémszobra látható. S megint annak a rengeteg elesett katonának a neve a középső oszlop falain! Nyíradony egy sematikus, vagy inkább posztmodern alkotással rukkolt elő e témakörben. Ez az, amit utálok, amit felettébb méltatlannak tartok egy ilyen horderejű nemzeti tragédia vonatkozásában. Valami agyilag elvarázsolt művészfigura hagymázas terve után fémből kiöntött, szellemféle alak, amely a holtak nevét soroló, vízszintes elrendezésű kőtalapzaton ácsorog. Nyírmihálydi, ami a témához méltatlan modernkedést illeti, dettó. De vajon hová lettek ezekről a közterekről a régi emlékművek, azok a nézhető, merengésre és emlékezésre késztető klasszikusok? Jó kérdés, s talán még jobb is úgy, ha nincs rá válasz. De Nyírmihálydi legalább előhúzott az asztalfiókból egy 13. századi eredetű, fa haranglábas (amelynek a zsindelyén több helyütt megtelepedett a moha), csecse kis paraszttemplomot. Igaz, az évszázadok során minden felújítva és átalakítva rajta, de a régi korok lenyomata mégis ott maradt a vastag falak hűs érintésében. Nyírgelse egy miniatűr bástyaszerűséget bírt kiállítani világháborús emlékműként, az is borzalmas fehérre meszelve. Hogy az emlékmű anyagául szolgáló terméskövet miféle megfontolásból bírták lemeszelni, ahhoz kevés a képzelőerőm. Nyírbogát nem cifrázta. A kerített közkertben álló egyszerű márványhasábra sebtében odarótták: "A világháborúkban és a szabadságharcban elesett hősök emlékére". Akinek nem tetszik, jogorvoslatért forduljon a szomszédos dombtetőre, az azt övező sűrű akácos miatt eléggé megközelíthetetlennek tűnő helyre épített templom spirituális tulajdonosához, Istenhez. A vacak kis emlékmű ellenkező oldali szomszédságában, alig öt méterre látható egy barokkos bejáratú, szemre gusztusos földszintes épület. Nem mai darab, de az építési ideje nincs feltüntetve. Annál több információt hordoz a falába cementezett kőtábla, amely azoknak állít emléket, akik a község 650, az iskola 420, és a termelőszövetkezet 20 éves fennállása során sokat áldoztak Nyírbogátért. A táblát 1968-ban helyezték ki. Nyírbátorba öt óra körül értünk. Elsőként a mozgalmas, forgalmas főtér világháborús szobrát fényképeztem le, majd elmentünk a messze földön híres református templomhoz. Ennek igazi báját és hírnevét a kőtemplom hajója előtt álló, hatalmas méretű fa harangláb adja, amely brutálisan nagy az összes eddig látott haranglábhoz képest. A vizuális élményből sokat levont, hogy a hajótest tetőig körbe volt állványozva, s ahogy elnéztem, itt még jó darabig nem lehet tökéletes felvételt készíteni. A közeli Báthory-vár viszont felújított formában várja a kedves érdeklődőket. Én mindössze kívülről fotóztam körbe, lehet, a viszonylag késői időpont miatt nem is kerülhettem volna beljebb. Azért írok egyes szám első személyben, mert Anikóm már a harangláb kedvéért sem szállt ki az autóból, így nem tudhatott a vár létezéséről. Majd megnézi fényképről... A történelmi Szatmár vármegye területére Nyírcsászárinál értünk. A vármegye nyugati kapujául szolgáló falu csonka kúp alakú, vörös téglákból épített emlékművet mutatott fel. Önmagában nem nagy szám, de király azokhoz képest, amelyeket az elkövetkező napokon oly gyakran nyílt alkalmunk látni. Nyírmeggyesnek bezzeg tellett figurális alkotásra: kőből faragott szomorú bakája egyik kezében felébe tört zászlórudat tart, a másikkal a puskája csövét markolja. Mátészalka többnyire ronda lakótelepekből összetákolt, az igazi vidéki kisvárosi hangulatot legfeljebb néhány eldugottabb utcájában felvillantó település. Uniformizált útjain tekeregve láttam egy újabb keletkezésű, s szépnek mondható Szent István-szobrot, ámde egyéb emlékműnek nyomát sem láttam. Miután néhány helybéli megerősítette sanda gyanúmat, hogy itt hiába keresgélek, iszkoltam tovább a közelben érzett igazi Szatmár felé, ami nálam a Kraszna jobb partja mellé települt Kocsordnál kezdődik. Kocsord szélén egymás közelében két híd ível át a Krasznán: egy közúti és egy vasúti. A folyócska bal partján, a két híd között, de közelebb a közútihoz, fűvel befuttatott mesterséges domb emelkedik, melynek tetejébe három székelykapun át lehet felballagni. Odafent a székely hadosztálynak az 1918-19-es esztendőkben Erdélyért vívott csatái, illetve a harcokban elesettek előtt tisztelgő emlékmű áll. A domb alatti kis parkon átsétálva felmentem a csendesen csordogáló Kraszna vasúti hídjára, hogy képeket készítsek a szépre éhes szemem kielégítése végett. Odalent néhányan pecáztak az alkonyhoz közeli hűs vízparton. Egyikük váratlanul felszólt hozzám, de nem értettem, mit mond, mert addigra nagy zaj kíséretében az orrom előtt termett a kanyarból hirtelen feltűnő vasút. Az egy mozdonyból és kocsiból álló vicinális lépésben húzott el a hátam mögött, miközben a járdaként szolgáló keskeny vaspallón állva, behúzott hátsóval igyekeztem elkerülni a vagonok centikre lévő oldalfalát. Meleg helyzet volt, de érdekes élmény. Kocsord unitárius temploma a közeli Erdély falusi templomainak építészeti jegyeit viseli, úgymint körerkélyes harangtorony, buzogánycsúcsos toronysisak, s egyebek. A szomszédos falu Győrtelek, itt meg a templom nem annyira érdekes, igaz, a mellette lévő, láthatóan újabb készítésű emlékmű sem a műfaj koronázatlan királya. Már este hétre járt, s bár a Nap még nem bukott a látóhatár alá, rohamosan gyengülő fénye gyorsabb haladásra késztetett. Emiatt kimaradt a napokkal később bepótolt Tunyogmatolcs, hiszen előttünk állt a szívemben szeretve üdvözölt Fehérgyarmat, aztán a 491-es úton Penyige, Mánd és Fülesd, ahol jobbra letértünk Vámosoroszi felé, ahonnan egy macskaugrás Csaholc. Anikóm Vámosoroszi után rátelefonált Ildikóra, hogy közeledünk Csaholchoz, már látjuk a fehér temploma tornyát, onnan merre tovább? A kellő instrukciók követésével simán rátaláltam a főutcának számító Kossuth Lajos és a Jókai utca kereszteződésén kicsivel túl lévő családi házra, amely előtt amúgy is ott várt ránk a nővér. A szélesre tárt kapun befordultam az épület előtti gyepes előkertbe, leállítottam a motort, megérkeztünk. 419 kilométer. Nem sok, nem kevés, viszont fárasztó út állt mögöttünk, a sor túlsó végén a zuglói Tábornok utcával. Ami a kaput mögöttünk bezáró Ildi első megpillantásakor eszembe ötlött, az az volt, ez egy teljesen fehér bőrű nő, miként lehet, hogy Anikómmal közös az édesanyja? Pedig édestestvérek, közös apa, közös anya, tévedés kizárva. A kölcsönös üdvözlések után bementünk a nappaliból, másfél lakószobából, étkezőből, előszobából és fürdőszobából álló takaros házba, ahol az étkezőben helyet foglaltunk és beszédbe elegyedtünk. Ildi férje, Tibi a nagyszobában aludva pihente ki a nap fáradalmait, ő később csatlakozott hozzánk, akárcsak a barátaitól jó óra múlva hazatérő kis Tibi, aki szimpatikus legénykének tűnt.

  Második nap. Az egy nappal korábbi borult időt lekoppintó csütörtök reggel mindannyian korán keltünk, hiszen a háziak a hosszú kertjüket kitöltő uborka szüretelésével kezdték a napot, mi pedig Anikómmal elindultunk felfedezni a szűkebb és tágabb környéket. Csaholccal, a templom előtti kis emlékművel nyitottunk, aztán keletre fordítva a kocsi orrát, elsőként a három kilométerre fekvő Túrricse állított meg minket. Fél nyolcra járt, a levegő kicsit hűs volt, de közel sem hideg. A falu központjában szép kis templom fogadott, a hajóhoz közeli, mégis különálló harangtoronnyal. Amíg kívülről fotózgattam, előkerült a templom gondnoknője, és beengedett minket a puritán berendezésű belső térbe, amit persze megint fotóztam. A léckerítéssel körbevett templom oldalánál ráleltem az első és második világháborús hősök közös emlékművére, s már szaladtunk tovább. Tisztaberek után Rozsály következett, ahol egy skanzennek meghagyott régi parasztház és kiegészítő épületei hívták fel magukra a figyelmet. Az itt talált, újabb szerény emlékmű láttán már ennél a falunál gyanút fogtam, s gyanúm a későbbiekben be is igazolódott, hogy - pesti várakozásommal ellentétben - ezek a kis szatmári falvak a legritkább esetben állítanak ki figurális monumentumot, mert egyszerűen nem telik ilyesmire. A legtöbb helyen egyszerűbb márványtáblák, kisebb méretű obeliszkek, katonafigurák pedig elvétve, mint a fehér holló. Sajnos többször is előfordult, hogy egyáltalán nem láttam emlékművet, még a legolcsóbb kivitelezésűt sem, ami nem egyedül az anyagiak vonatkozásában szegénységi bizonyítvány az illető közösség számára. Zajta csendes kis határtelepülés. Katolikus temploma magányosan, minden más épülettől elkülönülten, és láthatóan ritkán használtan áll a falu főutcájától távolabb, egy oldalsó földdomborulat tetején. Megjegyzendő, hogy a szatmári falvak túlnyomó többsége református hitű, némelyik unitárius valláson van, de pont a római katolikus vagy a görög katolikus a legritkább errefelé. Az egyik ritka kivétel tehát épp Zajta. Végezvén a kopottságában, viseltességében is tetszetős templom fotózásával, a kocsival elkanyarodtunk az évekkel ezelőtt bezárt vasútállomás felé. Egy a libáit a sínek közelében legeltető férfitől megtudtuk, hogy lakik itt bizonyos Samu László, aki Anikóm korán meghalt édesapjának a féltestvére. Nosza, visszakanyarodtunk a templom közelébe, s a mondott címen valóban rátaláltunk a kedves feleségem távoli rokonára. Aki echte cigány férfi volt, de nem számít. Errefelé ritkább a magyar, több a cigány. Ehhez a tényhez és látványhoz nem könnyű hozzászokni, de muszáj, mert a tendencia évről évre efelé irányul. Úgy tűnik, gyermekkorom magyar Szatmárjától végleg búcsút vehetek, legalábbis a kisebb falvak tekintetében, ahol a lakosság zöme immáron roma, de ez egy másik történet. Nem tartott pár percnél tovább az utcán megejtett kedélyes diskurzus, utána - a rokon férfi útmutatása nyomán - a közeli zöldhatár felé vettem az irányt. A falu végén lévő töltés túloldalán leereszkedve száz méteren belül véget ér a kocsival járható földút, s egy keresztben leeresztett, zöld és fehér sávokkal megfestett fémsorompó állja az ember útját. Egy oldalvást álló, csálén kifordult, rozsdásodó tábla felirata tudatja, hogy elértük az államhatárt. Trianon előtt, de lehet, hogy még a második világháború alatt is, Zajtát három kilométeres nyílegyenes út kötötte össze a túloldali Nagypeleskével. Nevezett falu kétszer is román uralom alá kerülvén, az oláhok felszedték a tágas mezőséget átszelő út burkolatát, s mindjárt a sorompó mögött, mintegy tízméteres hosszúságban magát az utat is eltüntették. A magyar oldalon megszakadó út mögött tehát egy nagyobb földmélyedés látható, mely után ugyan folytatódik a burkolatától megkopasztott út, de a nyomvonalat benőtte az embermagas gaz, amely felett idelátszanak Nagypeleske szélső házainak tetői. Szomorú látvány, elkeserítő érzés. S még szomorúbb érzés a két, vagyis az ország csonkításában megnyilvánuló külső, és a maradék ország magyar népességének rohamos csökkenésében, s a mihaszna roma elem egyre több helyen való többségbe kerülésében megnyilvánuló belső Trianon érintkezési pontján állni! Nincs szerencsénk a történelemmel, ránk jutott a pofozógép szerepköre. Mivel a kutya sem járt a mindkét ország felől nézve végeknek számító területeken, az álmosító méhzümmögésben átballagtam a román oldalra, s onnan fotóztam a magyar sorompón túl veszteglő kék Renault-t. Elegendő kesergés után visszatértünk Zajtára, ahol a temetőben hiába kerestük Anikóm édesapja szüleinek kopjafás sírját. Rozsályon keresztül Méhtelekre értünk, onnan máris Garbolcon találtuk magunkat. Garbolc arról nevezetes, hogy határában található az ország legkeletibb pontját jelölő kis kopjafa. Maga a porfészek község nem mutat fel emlékezetest, de egy hosszabb egyenes aszfaltút kivezet a Túrhoz, amelyen betonhíd vezet át, s a túloldalon jókora kiterjedésű legelőféle terül el, melynek a közepe táján áll a nevezett kopjafa. Rácsos kerítéssel övezve, s azon túl jobbra Románia, balra Ukrajna. A kopjafa mögötti területen valami nagyobb istállóféle húzódik, de nem tudni, hogy marhák vagy birkák lakják, mivel egy fia állatot nem láttam a széles határban. Erős kőhajításra szikár gémeskút ügyeli a csendet. Anikóm viszont felfedezett valami mocsári fűféleséget, amiből egy bicska segítségével buzgón nekiveselkedett két tövet kiásni. Hazahoztuk őket Pestre, s úgy tűnik, meggyökereztek a nedves virágföldben. Kedves látvány a napfényben békésen csordogáló Túr, amint itt-ott megdobatja magát egy-egy keresztbe rakott lapos kőgáton. Nagyhódos következett, ahol a templom előtti, békalencsével egészen befedett belső tó megtekintése után szintén kiautóztunk a határba. Ugyanúgy, mint a pár kilométerre eső Garbolcnál, itt is átkeltünk a Túron, de pechemre elhúzott mellettem a határőrség kocsija, pedig én is arrafelé, az innen egy kilométerre lévő ukrán határ felé indultam volna. Mit tegyek, egyszerűen imádom a határeseteket. Kishódos néhány vén parasztházzal mutatkozott be, de emlékezetes marad a templom bejáratához vezető, gondozott növényekkel, színes virágokkal szegélyezett ösvény is. Nem tudni, Kispalád templomát miféle természeti baleset érte, de a karakteres, támpillérekkel sűrűn megtámogatott, magas tornyú egyházat valami oknál fogva lezárták. Itt egy ideje nem miséznek, s ahogy elnézem, jó darabig nem fognak. Hatalmas foltokban málló vakolata egyfajta sajátos, ámbár kéretlen bájt kölcsönöz az épületnek, ami úgy néz ki, mint egy mókás jószág, ami épp a tavaszi vedlés időszakát éli meg. Szegény templom kiszolgáltatott helyzetét mi sem jelzi jobban, minthogy a cipő- és ruhaárus vándorcigányok az oldalkerítésére, illetve közvetlen szomszédságába, a földre terítették a kommersz portékájukat. A torony előtti parkocska mindenesetre felmutat egy gyatrább világháborús emlékművet, amit persze lefotóztam, mert ha ló nincs, megteszi a szamár. Magosligeten ismét ritka eset fehér emberrel találkozni az utcákon, de mindez semmi szerencsétlen Uszkához képest! Uszkánál esett le nálam végleg a tantusz, hogy valami kegyetlenül elromlott ezen az ősmagyarnak elkönyvelt tájon, Szatmár elesett a népek történelmen átívelő küzdelmében. Olyan, egyértelműen a magyarsághoz kötődő építészeti díszletek között, mint a meszelt falú, zsindelyfedeles, külön haranglábas ősi református templom, valamint a tipikus magyar stílusban épült parasztházak közt közlekedve egyszerűen nem láttam fehér embert! Az aszfalton nyekergő biciklivel közlekedő idős emberek, a járdán szembejövő asszonyok és gyerekek, a kerítés két oldalán egymással fecsegő öregasszonyok, a vegyesbolt előtt várakozók egytől egyig cigányok voltak. Uszkán szinte száz százalékban kicserélődött a lakosság! Hol vagy, István király? Magyar téged kíván.

  (Pedig a cigánysággal igenis nagy baj van. Szociológiai elemzéssel nem szolgálhatok, képzettségem nincs ahhoz, hogy megmondjam, mi a bajok valós oka, milyen mélyre vezetnek a gondok gyökerei? Mi a tényleges oka az évszázadok óta tartó tömeges nyomorgásuknak, kulturálatlanságuknak, bűnözésre való hajlandóságuknak, a többségi társadalmakból való kivetettségüknek, Hogy valami általános, nem kizárólag Magyarországra korlátozódó problémák adódnak velük, az feketén-fehéren kitetszik abból, hogy Szlovákiában, Ukrajnában, Romániában, Szerbiában, Bulgáriában, vagyis mindenütt, ahol nagy számban élnek, ellenszenvvel viseltetnek irányukban. Valami alapja nyilván van a több évszázados közutálatnak, és én azt hiszem, hogy tulajdonképpen a lustaságuk, pontosabban a tanulásra, szellemi fejlődésre való restségük akadályozza őket a felzárkózásban. Azt persze nem tudhatom, miért érzik felesleges időpocsékolásnak a tanulásra, képzésre szánandó éveket, amiket az iskolapadban kellene tölteniük, de ebben alighanem meghatározó szerep jut a döntően ultrakonzervatív törzsi szemléletnek. Amely szerint a férfi dolga a család lélekszámbeli gyarapítására, és az életek fenntartásához szükséges javak - akár más tulajdonának megdézsmálásával - megszerzésére korlátozódik. A nőknek a purdék futószalagon való szülése, sajátos értelmezésű felnevelése, és a háztartás vitele a legfőbb szerepe. Ez az alapséma. Különben az utóbbi időben a hazai cigányság viselkedésében olyasféle tendenciák kezdik felütni a fejüket, amelyek mintha már nem is a pozitív diszkrimináció miatt amúgy is meglehetősen széles jogaik további tágítását tűznék zászlórúdra, hanem egyenesen az önálló állami létre való törekvésre utalnának. Ehhez persze ma még kevesek. Nem létszámban, hanem szervezettségben, elszántságban, de a magyar és roma oldalon egyaránt fellelhető konjunktúralovagok a helyzetet meglovagolva a meglévő feszültségeket igyekeznek éles ellentétté fokozni. Szóval, cigányügy igenis létezik, és itt az idő rendezni végre közös dolgainkat.)

  Tiszabecsnél, noha nem így terveztem, váratlanul az Ukrajnába vezető határátkelőhely előtt találtam magam. A szomszédos országokba való utazáshoz elég a személyi igazolvány felmutatása, vagy annyi sem kell, a kivétel Ukrajna. Itt még fennmaradt a szocialista időkből ismerős hosszas határellenőrzési procedúra, aminek a lényege, hogy elvegyék az emberek kedvét az utazástól. Ugyancsak a múltból ismerős a fényképezést tiltó tábla léte. Egyszer azért elárulhatná valami illetékes, vajon mitől nemzetbiztonságot fenyegető cselekedet egy nagy forgalmú nemzetközi határállomás fotózása? Még ha katonai objektum lenne. Rövid keresgélést követően ugyan meglett a tényleges Tiszabecs, mivel a határállomás mindössze külső tartozéka a pár száz méterrel odébb fekvő településnek, de abban nem volt sok köszönet. Szokványosnak mondható temploma kertjében találtam egy szürke emlékoszlopot, ami arról tanúskodik, hogy a II. Rákóczi Ferenc által vezetett kuruc csapatok 1703 júliusában e falu határában vívták első győztes csatájukat.A települést elhagyva rátértem a Fehérgyarmat irányába tartó 491-es jelzésű útra, amiről a sonkádi Túr-híd előtt a korábban (Kispaládnál) kimaradt Botpalád utólagos megtekintése céljából hajtottam le. Átlagos magyar falu, átlagos látnivalókkal. A kétszer (oda-vissza) hat kilométer megtétele után visszajutottam a Túr hídjához, s innen fél percen belül Sonkádon voltam. Sonkád nevezetességét a temploma jelenti, ami azonban a körülötte magasra nőtt, közelre ültetett fák miatt szinte fényképezhetetlen, legalábbis egészében. Bemenni nem lehetett, úgyhogy egy elnyomott káromkodás után inkább az egyik közeli ház oldalába falazott világháborús emléktáblát fotóztam. Kölcsén az út mentén találtam a sematikus első világháborús emlékművet, szemben a fa haranglábas vén templommal. Fülesden már előző nap is jártam, pontosabban átutaztam, hiszen Csaholcra tartva itt fordultam le a főútról. Modern emlékműve rozsdamentes acélból készült, zászlóforma alakzat, az első és a második világháborús hősök neveit az alacsony kőtalapzatba vésték. Gyerekkori emlékeim közé tartozik, hogy apám odahaza mennyiszer említette Penyige nevét. Mi okból tette, miféle emléke fűződött ehhez a faluhoz, nem tudom, de a név megmaradt bennem. Penyigével mindenesetre úgy jártam, mint ahogyan addig már néhány itteni faluval, vagyis kizárólag második világháborús emlékoszlopot találtam, pedig tűvé tettem minden zugát. És máris bezuhantunk a térség központjának számító Fehérgyarmat városába. Igazság szerint, már az előző esti átutazás során úgy találtam, Fehérgyarmat érdemben nem sokat változott azóta, hogy úgy húsz éve utoljára a földjére léptem. A főutcája mentén vannak új üzletei, átalakított földszintes és emeletes épületei, de ezek mintha örökké ott lettek volna, csak más cégér alatt. A viszonylagos változatlanság kedvemre való volt, hiszen ekként legalább néhány emléket, illetve annak hozzávetőleges helyét be tudtam azonosítani a régmúltból. A főtéri református templom megtalálásával nem akadt gondom, hiszen magasba szökő, tűhegyes tornya annyira sajátságos, hogy képtelenség elvéteni az irányt. Az előtte és körülötte kialakított park, sétatér, korzó újdonságot jelentett számomra. Az itteniek nyilván hozzászoktak a létéhez és a látványához, ami különben a változatos növényvilágával és nem kevés köztéri szobrával igazán tetszetősnek, változatosnak mondható. Tucatnál több szobra közül csak egy az első világháborús katonaszobor (végre, hosszú kihagyás után egy kőből készült, figurális alkotás!), amelynek talapzati márványtábláján ott olvasható valamelyik ősöm, talán nagyapám apja, bizonyos Misky Károly neve is. A belváros felületes szemrevételezése után a vasútállomáshoz közeli Deák utca megkeresésére indultam. Gyerekkoromban Rózsa Ferenc utcának hívták, a két világháború között pedig hol Temető, hol Deák Ferenc névre hallgatott. Kimondottan hamar rátaláltam, aminek örültem, hiszen szatmári itt tartózkodásom alatt az idő számított elsődleges ellenfelemnek. A főutcának azt a szakaszát, ahonnan be kellett fordulni, mostanság Tömöttvár utcának hívják, egy valaha a közelben létezett földvár emlékére. A Deák Ferenc (Temető, Rózsa Ferenc) utca másik végén nyílik a régen lezárt öreg temető bejárata, ahol egymás szoros közelségében apai nagyapám, nagyanyám, Károly fiuk, illetve apám egyik nővére, Jolán nyugszik. Az aszfaltozott úton a temető felé tartva megállapítottam, ha Fehérgyarmat egészében nem sokat, a Deák Ferenc utca annál mélyrehatóbban változott. Sok benne az új építésű, lényegében stílustalan tucatház, s ezek egymással versengenek, melyik a hatalmasabb, a pöffeszkedőbb. Ennek ellenére a 12-es számú házban röptében felismertem apám két élő nővére közül az idősebb, 88 éves Erzsi néném házát, ahová a temetői látogatást követően szándékomban állt becsengetni. Az utca végére érve Anikóm a bejáratnál leparkolt kocsinál maradt, mivel Csicsát nem akartam bevinni a temetőbe, aki egyedül hagyva meg felordította volna a kisvárost. Nos, vagy háromnegyed órán át császkáltam az elvadult botanikus kert módjára zöldellő és virágzó temető sírhalmai közt, de nem találtam nagyapámék csónakos fejfáit, pedig mintegy húsz éve még azokat láttam a hantok felett. Végül feladtam, hiszen nem tehettem túlságosan próbára Anikóm idegeit, aki már egyszer rám telefonált, talán csak nem elvesztem odabent? Megvoltam, ha ziláltan, tüskéktől tépetten, pókhálóktól fátyolosan, csalántól csípetten, szúnyogtól szétmartan, izzadtságtól csuromvizesen is, megvoltam én! Csak az őseim sírjai nem voltak meg. Fáradtan és csalódottan pottyantam vissza az ülésbe, aztán visszakocsikáztam a 12-es számú házhoz. Anyámnak még idehaza, Pesten megígértem, hogy feltétlenül lefotózom a számára is kedves, emlékezetes épületet, ahol ifjan annyi szép órát töltöttek apámmal. Az utca felőli fényképezéssel végezvén ültem volna vissza az autóba, hogy újabb vidékekre kormányozzam a járgányt, amikor Anikóm megütközve rákérdezett, be sem akarok menni Erzsi nénémhez? Igazság szerint nem akartam. Nem mintha rossz emlékeim lettek volna róla, de tartottam bizonyos bonyodalmaktól, ha nekem kell közölnöm vele apám halálhírét, s már előre ódzkodtam a borítékolható szemrehányástól, amiért csak most állok elő a szomorú valósággal. Anikóm hosszas kapacitálására azonban végre rászántam magam, kopogtam az utcára néző ablak üvegén, s az előkertben kapirgáló tyúkok nem kis csodálkozására bekiabáltam a zártnak látszó házba, hiába. Semmi reagálás. Azonban a hangoskodásra előkerült egy szomszéd, aki volt olyan kedves, és a háza mögötti kertből átkurjantott Erzsi nénémnek a két telekkel odébb eső kertjébe, hogy jöjjön már előre, mert egy fiatalember keresi. A fiatalember én lettem volna. Amint megláttam a földtől maszatos kezekkel, lyukas papucsban, rettenetesen piszkos zokniban előbotorkáló öreglányt, egyből felismertem. Nem tudom, miként lehetséges, de apám nővére hetven akárhány évesnél nem látszott többnek, noha, mint említettem, 88 múlt. Mint kiderült, hátul járt az almásban, s mivel a minapi vihar megtört egy ágat, alá kellett támasztani egy faágassal. Hm, erre mit mondjak? 88 évesen! Vaksin hunyorgó szemekkel, bizalmatlan arckifejezéssel közeledett a kapuhoz, s csak amikor immár őszinte örömmel elkurjantottam magam, hogy "De hát nem ismer meg, Erzsi néném, én vagyok a kis Gyurika, a maga Gyula öccse egyetlen fia!" - nos, akkor ernyedtek mosolygósra az addig feszült vonásai. Na, ettől fogva volt aztán öröm, meg ereszd el a hajamat! Hát még amikor bemutattam neki Anikómat, mint feleségemet, na, mindjárt kiteljesedett a bizalom! Csicsáért már nem mutatott akkora lelkesedést, de megnyugtattuk, nem tesz semmi rosszat, jó nevelést kapott. Mindannyian bementünk a házba, ahová utoljára úgy 44 éve, 12 évesen tettem be a lábam. Az utolsó, két évtizeddel ezelőtti fehérgyarmati előfordulásomkor nem találkoztam Erzsi nénémmel, csak a kocsi ablakán át láttam. Az egykor minden irányból nyitott, legendás veranda, amelynek oszlopain lugast alkotó szőlő futott, melynek árnyékában Károly nagyapám előszeretettel üldögélt a kedvenc fonott karosszékében, s az örökké kéznél lévő légycsapóval a legyeket hajkurászta, most három oldalról befalazva afféle előszobaként funkcionált. Ide nyílt a ház bejárati ajtaja, s innen nyílt a régi formáját hűen idéző konyha, amely annak idején egyfajta nappali szerepet töltött be. Szűkös volt már annak idején is, mert a falához tolva már akkoriban ott volt a most is meglévő kanapé. Hiába a két bútorozott nagyszoba, a ház lakói rendszerint itt élték a nappali, s néha az éjszakai életüket is. Az öreg nénémmel viharsebesen barátnői kontaktust kialakító (hogyan csinálja, nem tudom) Anikóm elé kávé került, de hamar tisztáztam, hogy olyan nagyon nem érünk rá, hiszen csak pár napra jöttünk, nem maradhatunk sokáig. A beszélgetésünk során kiderült, hogy Erzsi néném máshonnan már tudomást szerzett apám haláláról, így legalább nem én voltam a rossz hír hozója. Szóba került, hogy a temetőben nem leltem nagyapámék fejfáit, mire Erzsi néném felvilágosított, hogy mindannyian ott nyugszanak a régi helyen, de az elkorhadt fákat leszedték, és egy hagyományos, beton és kő síremlék került föléjük. Na, csak menjek vissza, biztosan megtalálom! Beljebb kerültünk a dohos szagú tiszta szobák egyikébe, ahol Erzsi nénémet fotelba ültettem, és készítettem róla pár képet egymagában, illetve a drágám társaságában. Aztán Anikó fotózott kettőnket, s máris eljött a búcsú pillanata. A kapuban még további két kép készült, mert nehéz volt elviselni a tudatot, hogy életemben utoljára látom az öreglányt, apám nővérét. Hm, szegény Misky nagymama, született Fábián Erzsébet, Isten nyugosztalja; nyolc gyereknek adott életet, s mára ketten maradtak, Erzsi és Irma néném. Na, most azért írtam ipszilonnal a nagyanyám férjezett nevét, mert nagyapámat valójában Misky Károly néven tartották számon életében, s amint a temetőbe visszatérve rábukkantam a sírra, holtában is. Apám szintúgy ipszilonnal írta a nevét, de az enyémet egy túlbuzgó, kommunista érzelmű általános iskolai tanárnő rendre i-vel írogatta (tán zavarta a szemét a nemesi gyökerekre utaló y), ekként került minden dokumentumomra, s valahogy így maradt. Szóval, a temetőben most már meglett a négy ember földi maradványainak helyét jelölő sírkő, amelyet szinte elrejtett a túlburjánzó gaz. Megtisztogattam, s lefényképeztem többször. Kíváncsi lennék, mikor járok errefelé legközelebb? A főutca felé haladva utoljára elhajtottam a 12-es számú ház előtt, aztán a várostól délkeletre fekvő Zsarolyán felé vettem az irányt. Fehérgyarmat határában lassítottam, mert itt volt, s még most is üzemelt az a téglagyár, ahol a fiatal apám s anyám dolgoztak egy ideig. Zsarolyánban Anikóm édesanyja lakott néhány évig, de az én kicsim igen elbizonytalanodott, mikor a lehetséges házak között nem tudta egyértelműen beazonosítani a megfelelőt. Emlékül maradt a templom fényképezése, az legalább biztosan ott állt akkortájt is. Jánkmajtison az úttól beljebb fekvő, szépen felújított kastélyt, s az iskolaépület előtt megtalált világháborús emlékművet fényképeztem. A faluból jobbra, Szamosújlak felé indultam, s jutalmam egy nagyszerű református templomban öltött testet. A Szamos töltéséhez közel álló templom a legrégebbi szatmári egyházi épületek közé tartozik. Fa haranglába a nála jóval magasabb templomhajó sarkától néhány méterrel arrébb áll. Az első világháborús hősök szürke kőből készült szerény emléktáblája a homlokzati falrészen kapott helyet. A református templom tiszteletes asszonyával az utcán futottam össze, s mivel sietett valahová a közelbe, egyszerűen a kezembe nyomta a ránézésre ősöreg ajtókulcsot. Nyugodtan menjek be, nézzek körül, fotózzak. Megtettem. Egyedül, mivel Anikóm nem tartott velem, ő addig a pórázra kötött Csicsával a falu utcáját járta. A puritán templombelsőben minden fontosabb berendezési tárgy, úgymint a padsorok, a szószék, a karzat mellvédje halványkékre volt festve, egyedül a falak virítottak hófehéren a betűző napfényben. Kifelé jövet visszaadtam a kulcsot, meg- és elköszöntem. A szomszédos település neve Gyügye. Nem tehet róla, hiszen kedves, rendezett, úgyszólván cigánymentes magyar falu. Ideje lenne a névváltozásnak, bárha erről inkább a helyieket és a környékbelieket kellene kérdezni. Az átlagosnál pofásabb temploma után rátaláltam a falu méretéhez képest tisztességesnek mondható első világháborús emlékműre is. Gyügyén túl Cégénydányád fekszik. Érdekessége a szokványos kinézetű templom melletti elkerített területen álló, 1843-ból való feliratos emlékkő, amelyen valaki ilyen úton-módon állított emléket, s fejezte ki háláját a bátyjai iránt. A hanyatló Nap aranyló sugarai alatt Gyügyén és Szamosújlakon át sebesen visszatértem az útelágazáshoz, amelynél most Szamossályinak vettem az irányt. Kissé különösnek találtam a csendes faluhoz képest hatalmas méretű templomot, de nyilván oka van annak. A bejárat feletti részen meglett a háborús emlékkő is, úgyhogy szó nem érheti a ház elejét. A töltésen át kijutottam az alkonyi fényekben locsogva tovasuhanó Szamoshoz, ahol lefotóztam a túloldalon várakozó, kézi csörlővel működtetett kompot, ami a jelentős Porcsalmát köti össze a folyó innenső oldalán sorakozó településekkel. A Szamossályival csaknem összenőtt Hermánszeget úgyszólván lóhalálában tudtam le, mert a fáradt Nap sietősre vette a figurát, s percről percre hosszabb árnyakat rajzolt az útra. Meglepően kedves, régi temploma előtt egy fa harangláb strázsál. Sosem hallottam a faluról, de most megjegyeztem magamnak. Épp véget ért az esti mise, tucatnál többen jöttek kifelé. A tiszteletes asszony (itt is nő tölti be a tisztséget) aranyosan invitált a belső tér megtekintésére, amit udvariasan elhárítottam, hiszen Csaholc és Ildiék háza már várt ránk. Jánkmajtison és Kisnaményon keresztül siettem "hazafelé", s hiába, hogy javában szürkült, ez utóbbi faluban megláttam egy kopott, elhanyagolt állapotú kúriát, melynek kedvéért néhány percre leparkoltam. S ha már megálltam, meglátogattam a külső falán világháborús emlékkővel díszített templomot, de aztán iramodás tovább, mert már hét órára járt. Nos, ennyi volt a második, azaz csütörtöki napi menet, nem kevés. Rengeteg élmény ért, amiket igyekszem írás formájában rögzíteni, mert az emberi emlékezet a szakadozott szitánál is lyukasabb. Különösen így, hatvan felé. Csaholcra érve egy keveset még beszélgettünk a napi munkától szintén alélt háziakkal, ettünk, megfürödtünk, aztán úgy elterültem a vendégszoba vetett ágyán, mint akit fejbe vertek. Ilyen jól, nyugalmasan, ahogyan Csaholcon volt, évtizedek óta nem teltek az éjszakáim. Négy éjen át elkerültek a szinte hiányolt rémálmaim, s a Pesten szokásos öt-hat éjszakai felébredés helyett egyszer-kétszer ha kipattant a szemem, de akkor is rögvest visszaaludtam. Csütörtökön 175 kilométert autóztam össze Szatmárban, de a rengeteg megállás, kiszállás, nézelődés, néha húzósabb sétálgatás, aztán vissza a kocsiba, s kezdődött minden előröl - miatt mindez jóval többnek hatott.

  Harmadik nap. Pénteken augusztus huszadika, Szent István ünnepe, hivatalos munkaszüneti nap volt. Anikóm előző nap közölte, hogy otthon, azaz Ildiéknél marad az utazást változatlanul rosszul viselő Csicsával. Legalább pihen, meg kedvére kibeszélgetheti magát a nővérével. Nem akartam a szeme láttára elégedetten dörzsölni a kezeimet, de hálát adtam a sorsnak a szabadságért, s a lehetőségért. Nem tagadom, egyedül érzem magam a legjobban, legalábbis utazáskor. Első állomásnak a szomszédos Vámosoroszit tettem meg, utána kiszaladtam a tegnap már meglátogatott tiszabecsi magyar-ukrán határátkelőhöz, ahol a tiltás ellenére, vagy épp azért, kétszer lefotóztam az átkelőhely reggeli forgalmát. Egyébként nem emiatt kezdtem itt, hanem inkább amiatt, hogy Tiszabecsről lehet elérni a Tisza mentén sorakozó falvak közül Milotát, Tiszacsécsét, Tiszakóródot, Szatmárcsekét stb., s újra látni akartam az utoljára ifjú koromban felkeresett falvakat, amelyekről nyomokban maradtak bennem emlékek. A reggeli friss napfényben fürdő Milota bájos hangulatával megelőlegezte az előttem álló nap során várható élményeket, s mint a végső elszámoláskor kiderült, valóban így történt. Tiszacsécse Móricz Zsigmond szülőfaluja. Nekünk, Miskyknek szegről-végről rokonunk a nagy író, de a szövevényes szálak kibogozásába nem mennék bele. A régi szülői házat lebontották, de a falu más pontján megépítették a hasonmást, kertjében az író életnagyságú fémszobrával. Tiszacsécse másik híressége a gyönyörű temploma, melynek négy fiatornyos, a templomhajónál kétszer magasabb haranglába sötét felkiáltójelként mered a kék égre. Tériszonyomat legyűrve nekifogtam, és megmásztam a harangláb belsejében, a vén ácsolatok közt meredeken felfelé vezető, természetesen szintén fából készült lépcsősort. Még csak ki sem fulladtam, mire feljutottam. Fentről kiváló rálátás nyílik a falura és a tágabb környezetre, de mindez semmi ahhoz az örömhöz képest, ami a két harang egyikének felirata láttán futott át rajtam. Odalent, a faluban nem találtam emlékműre, idefent viszont az egyik régi harang körirata épp az első világháborúban elhunyt katonák emléke előtt tiszteleg. No, így kell két legyet ütni egy csapásra! A Tisza mellett kanyargó mellékút fonalára következő gyöngyszemként Tiszakóród települése került felfűzésre. Ritka szép, egész alakos, kőből faragott katonaszobor áll a templom közelében, persze, hogy madarat lehetett fogatni velem! A térképet nézegetve nem tudtam eldönteni, hol juthatnék ki a közeli Tiszához, s irtó nagy szerencsémre egy arra karikázó asszonyság a néhány kilométerrel odébb található bukógátat javasolta. Amúgy is terveztem felkeresni az ifjabb koromból kellemesen felderengő, nevezett vízszabályozási műtárgyat, ahol a mesterséges mederbe terelt Túr összefolyik a szőke Tiszával, de nem tudtam, hogy ennyire közel járok hozzá. Az asszony által említett Túr-híd, ahol jobbra le kellett térnem az aszfaltról, szinte a Tiszakóród és Túristvándi közötti táv mértani közepénél található. Az odavezető öt kilométert gyorsan magam mögött tudtam, s máris befordultam a töltésen vezető porútra, amelynek elején tábla mutatta az irányt a bukógáti kempinghez. Ez kemping nevezetű népboldogító vircsaft ifjabb koromban még nem létezett, s csak remélni tudtam, hogy a belföldi turizmus kedvéért nem rondította be vele a tájba. Hál' Istennek, nem. Az ismerősként üdvözlő vén diófák alá települt kemping kulturált képet mutatott, a három állandó épületen kívül, mint büfé, recepció és illemhely, a bármikor felszedhető sátrak tarka gúlái és félgömbjei látszottak. És a bukógát, az öt méter magasból széles, tömör vízesés formájában aláhulló Túr folyóval, nos, ez mit sem változott. Bár az idén 81 éves gát megépítésével, mondhatni, mesterséges úton előállított tájkép keletkezett, épp olyan felemelő, megkapó látványt nyújt, mint évtizedekkel előbb, midőn apámmal és gyermekkori fehérgyarmati barátjával, bizonyos Szalay Gézával idejártunk horgászni. Szalay Géza bátyám többek közt tacskótenyésztéssel is foglalkozott, tőle kaptuk ajándékba a sok örömet okozó Géza kutyánkat. Az aláhulló víz szélesen elterülő, kisebb-nagyobb szikladarabokból álló ágyra hullik, amitől a vize játékosan fel-felugrik, majd alább csordogálva szépen belesimul a nagyobb testvérbe. A vizek találkozásánál felrakott kőgátról tíz percen keresztül gyönyörködtem a táj változatos arcában, s közben felfedeztem, hogy a túloldali Ukrajna fái közt szintén épült egy kemping. Még jobb, mint amit legutóbb arrafelé nézve láttam, vagyis a partmagaslaton végigfutó drótkerítést, amibe áramot vezettek az esetleges határsértők ellen. Visszasétáltam a tábor bejáratánál hagyott kocsihoz, s a napfényben fürdő, teljesen forgalommentes úton perceken belül Szatmárcsekén voltam. Kölcsey Ferenc szülőhelyén jártam, a templomon túl ott a túlontúl átépített családi kúria. Ha Túristvándi, akkor vízimalom, tudja ezt minden gyerek. Az öreg Túr vékonyka ágát zsilippel felduzzasztották, s az innen egy mesterséges csatornán át sebesen lefolyatott vízzel hajtották a kettős lapátkereket. Ami a ma már műemlék épület belsejében malomköveket forgatott, s az ellentétes irányba forgó durva malomkövek a közöttük lévő résbe öntött gabonát finomra darálták, apróra morzsolták. A zsilip alatti kis tó partján elszánt horgászok várták a jó szerencsét, a malomban pedig egymást váltották a bámész csoportok. A falu templomán semmi különösebb látnivaló nincs, mint ahogy más esetben megállás nélkül elhaladnék a nyamvadt kis emlékmű mellett, de nem tehetem. Így aztán, mintegy kötelességtudatból, lefényképeztem. Kömörőn az újak közt tucatnyi vén házat találtam, fényképezés céljára kiszemezgettem közülük a legszebbeket. Penyigén át kisvártatva Fehérgyarmatra értem, s mivel a benzinkészletem látványos fogyásnak indult, az első utamba kerülő kútnál púposra tankoltam a gépet. 14.800 forintért 44 litert sikerült bepasszíroznom a tartályba. A jóllakott járgánnyal keresztben átvágva Fehérgyarmaton, Tunyogmatolcsra értem. Az egykor önálló Tunyog és Matolcs falvak összeolvadásából keletkezett település két temploma közül a nagyobb a főút mellé települt, ezt csak kívülről fotóztam. A másik egyházi épület mintegy kilométerrel beljebbről látszott ide. Hogy odajussak, előbb elhaladtam az első templom mellett, majd áthajtottam a Holt-Szamos hídján. A templom ajtaja nyitva állt, belsejében a református templomoknál megszokott egyszerű, de színezett berendezés fogadott, a mennyezete egyetlen hatalmas festett kazettából állt. Innen a Szamos bal partja mentén északra vezető mellékúton folytattam kalandozásaimat. A cseppnyi Szamoskéren oda nem illő, újabb építésű, modern vonalvezetésű templom fogadott, ezt nem méltattam megörökítésre. Szamosszeg túlméretezett temploma viszont három falunak elegendő lenne, ezzel együtt szemrevaló. A vele szemközti parkban megint katonaalakos első világháborús emlékművet láttam, már nem jöttem hiába. Nagydobos valahogy kilóg a szatmári falvak sorából. A jelentős, nagy méretű településen nem láttam semmi szatmári jellegzetességet, két temploma az ország ellentétes vidékein éppúgy állhatna, mint itt. A Vásárosnamény felé eső szélén azonban felfedeztem egy tökéletesen helyreállított, magas vaskerítéssel övezett kastélyt, a Perényiek egykori kastélyát. Jelenleg fiatalkorúak javítóintézete működik benne. A bejáratánál forgolódva vettem észre a falu harmadik templomát, ami egy közeli magaslat tetején trónolt. Talán nem is templom, legfeljebb kápolna, de nem értem a szinte tüntető különállását. Amikor belestem az oltárral szemközti kulcslyukon, gyönyörű festményre és néhány díszes kegytárgyra esett a pillantásom. Csoda, hogy még nem rabolták ki, bár lehet, hogy nyitott kapukat döngetek. Vitka Vásárosnaménynak afféle déli elővárosa. Valamikor önálló lehetett, mert kétszáz méteren belül két temploma is van, kivált a református religión lévő mutat fel tekintélyes méreteket. Vásárosnamény álmos kisvárosa még éppen a történelmi Szatmár határán belül esik, mivel a szélén elhúzó Tisza túlsó partja már Bereghez tartozik. A megyét manapság Szabolcs-Szatmár-Bereg megyének nevezik, mely a teljes Szabolcsból és a Trianon után töredékesen nekünk hagyott Szatmárból, valamint a történelmi Bereg egy részéből áll össze. A főtéren valamivel túl ott a Beregi Múzeum barokk palotája, amelyet már nem emlékszem, melyik nemesi családtól nyúltak le a tolvaj kommunisták. A város méltatlan, egyszerűnél is egyszerűbb első világháborús emlékműve nem válik a közösség dicsőségére. A keskeny, mindössze kétsávos Tisza-hídon (II. Rákóczi Ferenc-híd; az egyik sávot ráadásul felújítás miatt lezárták) ripsz-ropsz a beregi részen fekvő keleti előváros, Gergelyiugornya főutcáján furikáztam déli irányba. A hajdan csendes kis előtelepülés a Tisza-parti szabadstrandjáról volt ismert (a Szamos ezzel szemközt torkollik a Tiszába), mára viszont olyan tarkabarka, zajos, forgalmas vízi birodalmat (Aquapark) rittyentettek az út ellenkező oldalára, hogy az ember a giccses Disneylandben érzi magát. Örültem, hogy áthámoztam magam a keresztül-kasul szédelgő tömegen, s eljutottam a nyugalmas Jándra. Sok támpilléres, hófehér meszelésű temploma látványosan emelkedik ki a zöld és virágos környezetből. Sematikus emlékműve a település szélén lévő kanyarban került felállításra. Gergelyiugornyán, Vásárosnaményon és Vitkán át a Kraszna és a Szamos mellett fekvő Olcsvára igyekeztem. Olcsva nevezetes hely a családunk szempontjából, mivel egészen apró koromban apám itt volt téeszelnök, s most éppen azt a házat indultam felkeresni, amit annak idején szolgálati lakásként kaptunk. Anyám sokszor emlegeti manapság is, úgy látom, sok kellemes - és tudom, néhány kellemetlen - emléke fűződik a helyhez. A Kraszna-híd megtalálása gyerekjáték volt, s ennek bal parti töltése aljában ott volt az egykori családi házunk (szemközt a temetővel). A híd felől leereszkedtem az erről az oldalról kerítés nélkül maradt tágas udvarra, s máris fotóztam a számomra kevés közvetlen emlékkel bíró házat. Három oldalról körbejártam, a negyedik felől nem volt értelme, mert arra az épület csupasz hátoldala nézett, ami mögött focipálya húzódott. A ma is termelőszövetkezeti tulajdonban lévő házon egy oknyomozó fotóriporter alaposságával rögzítettem az összes olyan épületrészletet, ami segíthet anyámnak az emlékek felidézésében, de készítettem távlati, összefoglaló felvételeket is. Végül hetven kép jött össze, ebből ugyan idehaza szelektáltam, de ötven fotó így is benne maradt a kosárban. Olcsva két részét a már említett Kraszna-híd köti össze, amelyen, a fotózás végeztével átkeltem a Kraszna és a Szamos közé szorult, sűrűbben lakott templomos oldalra. A templom falán ráakadtam a világháborús emléktáblára, tehát Olcsván mindent elvégeztem, amit elvégezhettem. A templom mögött, mintegy kétszáz méterre húz el a falut kelet felől határoló Szamos. Csörlős komp visz át a túloldalára, az éppen szemben fekvő Olcsvaapátiba. Egy személyautónak és a sofőrjének kétszáz forint a fuvar, nem hagytam kihasználatlanul az alkalmi lehetőséget. Olcsvaapátiban a templomon kívül nemigen akad látnivaló, ezért nem sokat időztem benne, miből következően kisvártatva befutottam a pálinkájáról híres Panyolára. Nagy templom, kis emléktábla felállás fogadott, na meg tiszta, virágos falukép. Errefelé ritka a cigány, kérdés, meddig? A parányi Kérsemjén egyszerű, de legalább régi emlékművel fogadott, a következő Nábrád viszont ékszerszépségű, ritka arányos templommal. A megfelelően magas torony ugyan nem a hagyományos zsindellyel, hanem bádoggal fedett, de négy fiatornyával megdobogtatta a szívemet. A mögöttes téren egy régi, lepusztult állapotú raktárszerűség, gazdasági épület süttette vedlett téglafalát a készséges Nappal, homlokzatán a rejtélyes UHEL felirattal. Mióta Tunyogmatolcsból elindultam, lényegében tettem egy jó nagy kört a Szamos két partja mentén. Nábráddal végezve visszatértem Fehérgyarmatra, a város északi részén található útelágazáshoz. Mivel hajtott a belső tűz, cseppnyi fáradtságot sem éreztem, s vígan ugrottam neki az északra eső, Tisza-parti Kisar felfedezésének. Elhagyva a Fehérgyarmat helységnévtáblát, a város erdejének számító, apám részéről gyakran felemlegetett Birhó mellett húztam el, majd ennek végén kiértem a Szamosköz nevű tájegység tágas panorámát kínáló síkságára. Kisaron a templomának hátuljába, a szentély külső falába rejtették a világháborús emléktáblát, amit a kerítés szélénél megnőtt fák takarása miatt elég nehéz észrevenni. De én észrevettem. De én lefényképeztem. A négy kilométerre, keletre eső Nagyar nemcsak nevében, de kiterjedésében és templomának méretében is nagyobb Kisarnál. A templomot tágas körben övező gondozott parkot tuják, angolosan rövidre vágott sűrű gyep, néhány különleges bokor és rengeteg színes virág teszi széppé. Az épület hajójának északi falában pedig féldomborműves emlékmű látható, meglehetősen igényes kivitelezésben. Visszajőve Kisarra, a kocsit a templom mögötti parkolóban hagytam, és fényképezőgéppel a kezemben kisétáltam a Tisza töltésén kialakított sétányhoz. Innen a folyó két partját, s egyben a szatmári Kisart a beregi Tivadarral összekötő hídra tértem, ahonnan nagyszerű fotókat készíthettem részint a szőke folyóról, részint a tivadari oldalon lévő szabadstrandról. Amely nem állt semmi másból, mint a folyó fövenyes, homokpados kanyarulatában kivetett, s valamiképpen rögzített, piros és fehér parafahengerekből álló bójasorból. Addig lehetett bemenni, onnantól kezdődött a mély víz, kizárólag öngyilkosjelölteknek. Megint vissza az autóhoz, s a hídon át Tivadar központjába, a templomhoz. Az előtte lévő kis dísztéren újabb korban készült alkotás hivatott az első és második világháborúban elesett katonák emlékét őrizni, de így nehéz lesz. Megint fel kell tennem a pusztába kiáltott kérdést: hölgyeim és uraim, hová a búsba lettek a régi emlékművek? Hová méltóztattak süllyeszteni őket, kedveskéim? Ezek az újak csak a művészkedő alkotóknak hoztak némi pénzmagot, viszont tökéletesen alkalmatlanok a tiszteletteljes emlékezésre. Tarpám megint pórul jártam, már ami az emlékmű dolgát illeti. A falu neves szülötte, Bajcsy-Zsilinszky Endre remekbe szabott szobrának közelében áll egy nevetséges második világháborús marhaság, mert emlékműnek részeg állapotban sem nevezném. Első világháborús meg nincs. Sehol. Sem a templomnál, sem az Esze Tamás kuruc brigadéros szobrát őrző főtéren, sem a Bajcsy-Zsilinszky és felesége sírját magába fogadó temetőben. Szégyenszemre, rá kellett kérdeznem két helybéli lakosnál, de mit sem tudtak róla. Hát persze. Az amúgy kedélyes hangulatú, ámde eredménytelen kutatást feladva átugrottam Márokpapira. Apám egyik korai verbális humormorzsája volt, hogy gyors egymásutánban sorolta Márokpapi és Csaroda nevét, miáltal középtájon kiadódott a picsa szó. Mi sem jellemzi jobban akkori kulturális igényszintünket és fogékonyságunkat az alpári tréfára, hogy nagyokat kacagtuk rajta. Tehát Márokpapi. Komoly művészettörténeti és építészeti értékű templommal bíró kistelepülés a 41-es főút közelében. Szentélyrésze szűkebb és alacsonyabb a hajónál, amely előtt csinos kis fa harangláb áll. Csarodát átszeli a 41-es út, de nevezetes temploma a főúttól odébb eső, csendesebb falurészben található. Fa haranglába, a református tiszteletes asszony szerint (ismét egy nőnemű pap!) az évszázadok során mind messzebb került a kőtemplomtól. Jelenleg nagyjából ötven méterre lehet tőle, de volt harmincra és tízre is. Az időnkénti költöztetés okáról nem tudni. A keskeny, támpilléres kőtemplom tetején ugyan ül egy finomra hangolt karcsú torony, ámde ez éppen a törékenysége miatt nem bírná el a harang vagy harangok súlyát, nem is szólva a zengésük idején keletkező rezonanciáról. Magyarán, a kőtemplom tornya dísznek, jól mutató csecsebecsének van ott. S ezért van szükség a költöző, ámde meglehetősen stabil, robusztus fa haranglábra, hiszen valakinek mégiscsak el kell végeznie a harangozás felelősségteljes munkáját. Nekem nem tetszik ez a nyámnyila, magamutogató kis templom, noha sokan ájuldoznak a paraszti környezethez képes valóban elegáns megjelenésétől. Én meg azt mondom, egy hitet hirdető egyházi épület ne a cifra csinosságával, hanem a kisugárzásával hasson, ne bájologjon, hanem térítsen és hiten tartson. Tákos jóval rusztikusabb, keményebb, köpcösebb, olyan igazán szatmárias templommal állt elő. A tömény, vaskos fa harangláb kevéssel a szintúgy masszív kő templomtest előtt magasodik. Paraszt templom, kuruc templom, magyar templom, szatmári templom. Hihető, hiteles, valóságos. Sajna, a falu ligetes főterén mindössze egy kevés pénzből összedobott, újkori emlékműre futotta, azt meg vigye el az ördög! De mielőtt elvitte volna, lefotóztam. Hetefejércséről azt sem tudtam, hogy a világon van, amíg a nevét nem olvastam a térképszelvényen. A Hete és Fejércse valamikori összeolvadásából keletkezett faluban két templom látható, mindkettő barokkos beütésű, átlagos megjelenésű. A hetei mégis mintha a szokásosnál magasabb toronnyal rendelkezne. Gulács erőteljes templomtornyát háromnegyed hat tájban pillantottam meg, amint Hetefejércse felől jőve a falu közelébe értem. Némi hiábavaló emlékmű keresgélést követően a délután folyamán egyszer már megjárt Tivadarba jutottam, s a Tisza-hídon vissza Szatmárba, Kisarba. A hídon kötelező 30 kilométeres sebességkorlátozás mellett maradt időm megfigyelni, hogy a tivadari szabadstrandon még mindig szép számban akadnak lubickolók. Fehérgyarmaton úgy vágtam át, mint kés a vajon; az előtte elterülő sűrű Birhó így, alkonyattájt jóval zordabb formáját mutatta, mint kora délután. Zsarolyán után Nagyszekerest értem el, ekkor negyed hétre járt. Hiába, nyárutón voltunk, s augusztus végén, ilyentájt, bizony sebesen gyengül a Nap fénye. Nagyszekeresen két emlékművet is találtam. Először az újabbra, a jelentéktelenebbre bukkantam rá. Midőn a fotózása után visszaültem a kocsiba, azt hittem, Csaholcig meg sem állok. Ehhez képest kétszáz méterrel odébb, az általános iskola épülete előtt felfigyeltem egy másik, láthatóan régi emlékműre, amiről a közelébe érve derült ki, hogy valójában ez lenne az eredeti, de valamilyen oknál fogva ezt elhanyagolták, s inkább állítottak egy újabbat. Tényleg nem értem, miért száműzték ide, a fák homályt szülő lombjai alá, amikor derékba tört oszlopszimbólumával kifejezőbb, s kalligrafikus betűivel kellemesebb látvány a rideg, hivatalos kinézetű másiknál? Kisszekeresen megint meg kellett állnom, mert egy gyönyörű, régi szatmári templom került az utamba, amit nem hagyhattam másnapra. Különálló fa harangláb, zsindelyborítású templomhajó és szentély, de még a szentélyt támasztó oldalpillérek is zsindellyel fedettek. Az egész épület stílusos palánkkerítéssel közrefogva, amelyet kívülről valóságos virágmező keretezett. Szép látvány, főleg alkonyatkor. De most aztán véget vetettem aznapi magányos bolyongásaimnak, és Vámosoroszin át Csaholcra szaladtam. Csicsa kutyám pont olyan lelkesen fogadott, mint Pesten szokta volt, Anikóm megelégedett a szájára adott hitvesi csókkal. Csípősre igazított, igen finom paprikás krumpli várt vacsorára, amely mellé otthon sütött cipóféle (ők pogácsának mondták, én cipónak néztem) dukált. Fürdés, alvás. 238 kilométer állt mögöttem. Valamint az életben ritkán átélhető élményhegyek.

  Negyedik nap. Szombaton, vagyis 21-én reggel ismét hármasban (Anikóm, én, Csicsa) vágtunk neki az ismeretlennek. A nap Anikóm negyvenedik születésnapja alkalmából való felköszöntéssel indult. Bizony, az én egyetlenem behúzta a negyedik ikszet! Remélem, imádhatom majd a hatodiknál is. Vámosoroszin és Kisszekeresen keresztül visszatértünk abba a Nagyszekeresbe, ahol előző nap, késő délután két első világháborús emlékműre leltem. Nagyszekeres azért került megint a látómezőnkbe, mert a kicsim édesanyja, akit az én drágám mindig nagy szeretettel emlegetett, születése után hosszú időn át itt élt. A szüleivel, vagyis Anikóm nagyapjával és nagyanyjával, név szerint Kóczé Bélával és Kóczé Bélánéval. Hát, igen. A cigánysoron, merthogy cigányok voltak. Meg akartuk keresni a szülői házat, de mielőtt erre sor került volna, a Nagyszekeresről kivezető Vasút utcán át elugrottunk Nemesborzovára. Rettenetes út vezetett odáig, szerencsére mindössze négy kilométer hosszan. A falu hozta az előzetesen beharangozott formáját (előző késő délután, Kisszekeres templomának fényképezése közben egy odavalósi hölgy felhívta a figyelmemet, miszerint érdemes ellátogatni Nemesborzovára is), pompás kis templomot találtunk odaát. A hagyományos szatmári felosztás szerint különálló fa haranglábat, s mögötte a zömök, de gusztusos hajót és szentélyt a puritán épületbelsővel. A tiszta, erős napfényben pompázó reggelen rendben lezajlott az elmaradhatatlan fotózás, s már ültünk volna a kocsiba, hogy e rövid kitérőt követően átadjuk magunkat a Nagyszekeresen ránk váró teendőknek, amikor különös alak tűnt fel az árnyas járdán. Egyből látszott, hogy nincs minden rendben nála, s most elsősorban nem a rövid nadrágja alatt combtól lefelé látszó, iszonyúan megdagadt lábszárát és a több helyen felrepedt bőrű, primitív módon bekötözött lábfejét, valamint az opálosra hályogosodott két szemét értem ezalatt. A botjára támaszkodva, sántikálva közeledő idős, de legfeljebb 70 évesre taksált férfi (nem cigány) a kocsink vonalát elérve fennhangon szólongatott, mondván, hogy várjak, mert beszélni akar velem. Meghökkenve torpantam meg, s visszaléptem az útra, vajon mit akarhat tőlem a tata? Aki vaksin botorkálva, mindössze a hangom után tájékozódva egészen a közelembe ért, s határozott hangon, többször egymás után közölte, hogy ismerjük egymást. Mármint ő és én. Annyiszor ismételte, hogy a végén magam is erőltettem az agyamat a bácsival való közös gondolkodásra. A bevallottan vak papa egymás után sorolta a helyeket, településeket, ahol életünkben összefutottunk, csakhogy egyik sem stimmelt. Közben nehezemre esett nem oda-odapillantani az üszkösödés, rohadás jeleit mutató csupasz lábszárára és a strandpapucsba alig begyömöszölhető, kékes színben játszó lábfejére. Mindeközben két, teljesen kifehéredett szemgolyó kutatta a számat elhagyó hangok pontos irányát. Ma sem tudom, szájszag vagy a felfakadó sebekből áradó bűz, de valami hányásra késztető szag lengte körül szerencsétlen embert. Aki nyilvánvalóan súlyos, nagyon súlyos cukorbeteg volt, betegségének végső fázisában, amikor a baj nemcsak a szemet és a végtagokat teszi tönkre, de megtámadja az agyat is. Mire erre rájöttem, s menekülőre fogtam, az öreg annyira belelendült a szövegelésbe, hogy szinte erőszak alkalmazása árán juthattam vissza a vezetőülésbe, de a leeresztett ablakon át, közel hajolva még egyre hadarta a mind összefüggéstelenebb képtelenségeket. Anikóm is kínosan feszengett mellettem, úgyhogy egy kétségbeesett gyorsasággal közbeszúrt "viszontlátásra!" köszönéssel kilőttem az öregfiú mellől, ügyelve, nehogy elsodorjam szerencsétlent. A szürreális találkozásba kótyagosan beleszédült fejem a Nagyszekeresig visszavezető rázós úton többé-kevésbé kitisztult. Ekkor értünk a nejem édesanyjának a volt házát magába rejtő utca vonalába. Haladás utca. Ha valami, ez az elnevezés biztosan nem passzol az utcához. Anikóm nem is akart bemenni, mondván, eh, cigánysor, jobb, ha nem megyünk. Ámde nem hagytam annyiban a dolgot (körülbelül annyira voltam rámenős, mint Anikóm, amikor feszt kapacitált, hogy Fehérgyarmaton kopogtassak már be Erzsi nénémhez), s végül behajtottam a zsákutcába, amelynek csak az egyik oldalán álltak házak, legfeljebb 8-10, a másik oldal emberes gazzal végigfuttatva. Egy, a korai időpont ellenére a háza előtti padon ücsörgő barna bőrű férfi készséges útmutatása nyomán meglett a legendás ház, ami a kurta utca egyetlen romba dőlt, lakhatatlan épülete volt. Nem részletezem a dolgot, ez végül is Anikóm és a testvérei ügye, hogy kik, miért hagyták ebek harmincadjára jutni az egyszobás vályogházat, s kik lopták szét annyira, hogy a meggyengült szerkezet magába roskadt. Néhány fotó készítése s némi érdeklődés után irány a temető, az öregek (Anikóm nagyszüleinek) nyughelye! Ennek megtalálása nem bizonyult egyszerűnek, de végül félúton Kisszekeres felé meglett. A következő probléma a rendezett, virágos temetőben adódott (ahol a bejárat közelében egy relikviának, vagy dísznek kiállított öreg, üvegezett oldalú, szépen helyrepofozott halottas hintó hívta fel magára a figyelmet), ugyanis hiába álltak rendelkezésre a hozzávetőleges koordináták, húszperces keresgélés után sem akart meglenni az öregek sírja. Két, egymás mellé helyezett csónakos fejfát kerestünk, lapjukon a nevekkel. A kudarcon Anikóm annyira felhúzta magát, hogy már hagyta volna az egészet, de sikerült rávennem egy újabb kutatói kör megtételére, ami végül sikerrel járt. A nagymama fejfája ott volt, csakhogy a nagypapáét időközben eltüntették (gondolom, kikorhadt a földből), és a megüresedett helyre egy olyan műanyag lapot tűztek, amiről a múló idő leradírozta az öreg nevét. Ennyit a rokonság szerető emlékezetéről. A másik sírjel azonban még megvolt, s a csónakos fába jól olvashatóan bele volt karcolva a 65 évesen, 1994-ben elhunyt nagyi férjezett neve. Készítettem pár képet a gaztól előzőleg megtisztított közös sírról, aztán mentünk tovább. Jánkmajtisnak vettük az irányt, ám mivel ezt a falut korábban már letudtuk, innen Darnó felé folytattuk az utunkat. A csekély jelentőségű, eldugott falucska egyetlen boltja előtt leparkoltam, mert Anikóm venni akart valami reggelifélét. A kőhajításra lévő, egyszerű külsejű templomocska fényképezésével húsz másodperc alatt végeztem. Eközben a nagy magyar szatmári reggelbe zavaróan rondított bele az Isten tudja, mely irányból érkező, lüktetve bömbölő cigány mulatós zene, betöltve a jobb sorsra érdemes falucska légterét. Itt tartunk, tisztelt hölgyeim és uraim, a romák gátlástalansága az egeket ostromolja, legalábbis ott, ahol többségben vannak. S itt többségben lehettek, mert a gyéren lézengő magyarok mellett a többség a bagaria képű újmagyarokból tevődött össze, amint azt a falun való áthaladásunk során tapasztalhattuk. Odébb kicsit emelkedett a településről kifelé tartó út, s az emelkedőről ráláttunk a lejjebb fekvő, egészen rendesen felújított kúria udvarán valami mulatságra gyülekező cigány népségre. Egyelőre tizenöten-húszan lehettek, de korán volt még, s az idő nekik dolgozott. A fal mentén sörös rekeszek, s talán borospalackok sorakoztak, az udvaron egy középkorú asszony nagyobb asztalra fektetett fateknőben valami ételféleség összegyúrásával foglalatoskodott. Az egy kaptafára készült átkozott muzsika az út ellentétes oldalán álló családi ház tárva-nyitva álló ablakán áramlott ki, ez szolgált talpalávalónak a völgybélieknek, s mérgezte a többiek életét. Na, szegény magyarok, a jelek szerint Darnón is kitelt a sorotok! Kisnaményon át Gacsály következett. Temploma, bár rég megérett a renoválásra, tetszetős és a falu méretéhez képest akár monumentálisnak mondható. De nem szatmári templom, csak ide építették. Bárhová építhették volna. Előtte egy elhagyatott kúria - ami lehet a református egyház lelkészi hivatala is - álmodja vissza a mozgalmasabb időket. A mozgalmasságot, életszerűséget azonban manapság nem a léha táncvigasságok, puccos bálok, netán a tömeges templomba járások jelentik errefelé, hanem az olyan satnya alkalmi piacok, mint a húsz méterrel odébb látható. Hol vannak a régi, háztartásban használatos korsókat, fakanalakat, rámás tükröket, díszes ostorokat, emberöltőn át szolgáló csizmákat felvonultató vidéki vásárok? Manapság az import angol használt ruhák, és a néhány alkalom után eldobható kínai lábbelik jelentik a csaknem kizárólagos választékot. Mit lehet innen vásárfia gyanánt hazavinni a gyereknek? Nike edzőcipő-utánzatot, a hongkongi kínaiak utángyártott Adidas pólóját? Anikóm cigarettáért betért a tér túlsó felén működő Coop áruházba, aztán pár fotó a kocsi közelében árválkodó új, de fantáziátlan emlékműről, s ennyit Gacsályról. A minden vonatkozásban a dekadencia jeleit felvonultató falu után valóságos felüdülést jelentett a virágos, sok parasztházas, szép templomú Császló. Ámde hiába pofás az egyház festői környezetben álló épülete, ha az ember jókedve pillanatokon belül füstté válik a bejárati ajtó mellé falazott, kéttenyérnyi fekete márványtábla láttán. Azt mondja a felirata: "Az I. és a II. világháborúban elesettek emlékére." Minden magyarázat nélkül alábiggyesztve: "Porkoláb András 1796-1842". Császló cinikus, bűnösen nemzetietlen községét nyugodtan vihették volna a románok, én odaadtam volna nekik, legyenek egymással boldogok. Az a nyamvadt kis tábla nagyjából ötezer forintba kerülhetett a betűk és a számok, valamint a befalazás költségével együtt. Ezeknek ennyit ér a ki tudja, hány hősi halott fiuk emléke? Söpredék. Csegöld ama ritka szatmári falvak egyike, ahol nem a református, hanem a görög katolikus hívőknek van nagyobb temploma. Igazság szerint, nem is láttam református templomot, a pazar környezetben álló, magas tornyú, vaskos hajójú görög katolikust azonban képtelenség lett volna nem észrevenni. Pláne az aranyozott hármas keresztet a toronysisak csúcsán. A szentély mögötti árnyas területen két régebbi kőoszlop felirata szerint a Koós család néhány tagja temetkezett ide, 1907-ben. Az út átellenben lévő oldalán ott a parókia, de ami lényegesebb, a kert sarkában két nagy és egy kis harangot tartó robusztus fa harangláb vonzza a szemet. Az első világháborús emlékműért száz métert odébb kell autózni, de nagyon megéri, mert ilyen primitív, bocsánat, ennyire naiv stílusban készült katonafigurát, mint ami az emlékmű tetején vigyázza a rendet, sehol sem láttam. Eddig. Csegöldig, ha lehet így fogalmazni, nagyjából normális mederben, úgyszólván komplikációk nélkül zajlott az életünk (kivéve a nemesborzovai cukorbeteg bácsi esetét). A falut Csengersima felé magunk mögött hagyva némileg eklektikusabb, ingerekben gazdagabb, élményektől hemzsegő napszakasz következett. Csengersimán csodálkozva hajtottam keresztül, ugyanis az útról két sor családi ház s néhány üzlet látszott, aztán már vége is volt, kiértünk a falu másik végén elhúzó, a magyar-román határt Mátészalkával összekötő 49-es számú főútra. Nem akartam hinni a szememnek, ettől azért többet vártam. Még egyszer végighajtottam a főutcán, de a bekötőutaknál sem láttam érdemlegeset, úgyhogy értetlenül álltam az eset előtt. De - mint tudjuk -, az élet nem áll meg, s gondoltam, amíg rájövök a jelentős falunak vélt Csengersima titkára, meglátogatom a három kilométerre eső Nagygécet. Elindultam a csengersimai határátkelő felé, s vártam, hogy miként az 1978-as kiadású térkép jelezte, nem sokkal az átkelő előtt ott legyen a jobb kézre eső falu irányát jelző tábla. Nem volt ott. Pedig ott kellett volna lennie. Teljesen összezavarodva lehúzódtam az út szélére. Nem elég, hogy Csengersimával konfliktusom támadt, most meg Nagygécet nyelte el a föld. Lányos zavaromban beestem Komlódtótfaluba, ami legalább valóságos, kézzel fogható kis templomot, s a bejárat felett egy szerény hősi márványtáblát bírt felmutatni. Egyébként ezzel nem merült ki a kínálat, mert a letett kocsitól odébb gyalogolva szőlőlugasokkal befuttatott, sok szép régi parasztházzal, s a falu vége felé egy nagyobb kopár telken álló Kossuth-kastéllyal találkoztam. Ez a Kossuth nem az a Kossuth, csak a névrokona. Az utcán két, kerékpárját toló nőnél érdeklődtem Nagygéc holléte felől, mire megnyugtattak, hogy nem bolondultam meg, létezett egy ilyen nevű falu, de az 1970-es nagy árvíz elmosta, azóta jószerével lakatlan. Az újabb kiadású térképeken nem szerepel, egyszerűen törölték Magyarország helységeinek listájáról. Mindazonáltal a talpon maradt templomát meg lehet látogatni, csak menjek vissza a főútra, néhány száz méter után látok egy fatáblára írt Nagygéc nevet, ott forduljak be, s mindjárt odajutok. Megnyugodtam, hogy nem káprázott a szemem, s hogy a nők igazat szóltak, mert a kesztyűtartóból előhalászott, öt évvel ezelőtt kiadott térképen már nyoma sem volt a falunak. Csakhogy hiába tettem, amit a kerékpáros hölgyek javasoltak, semmiféle fatáblát nem láttam, és már megint a határátkelőnél jártam. Kezdtem elátkozottnak, afféle magyar Bermuda-háromszögnek érezni a környéket. Mindenesetre véletlenül visszakeveredtem Csengersimára, ahol az utcán megszólítottam egy odavaló házaspárt, mondják már el, mi az igazság Nagygéc ügyében? Van vagy nincs, ha nincs, akkor merre van? Az egészen pontosnak tűnő, részletes eligazításnak köszönhetően felcsillant a remény, hogy a keresett falu nem valami délibábos képzelgés szülötte, hanem igenis megtalálható, mármint ami maradt belőle. Annál inkább bíztam ebben, mivel a pár férfitagja onnan költözött be ide, Csengersimára. Elmondása szerint ma összesen ketten lakják a hivatalosan Csengersima külterületének számító volt falut. Ha már így összebarátkoztunk, félve kérdeztem rá a csengersimai nevezetes templomra, miért nem találom, ha eddig kétszer utaztam át érte a falut? Nevetve válaszolták, azért, mert ahol vagyunk, az a falunak csak a széle, a nagyobbik része egy jelentéktelen keresztúton közelíthető meg, s annak mentén van a neves építmény. Miután erről is pontos tájékoztatást kaptam, öt perc múlva tényleg látómezőmbe került a nádassal szegélyezett tó partjára települt régi egyház takaros épülete. Román kori eredetet sejtető, félköríves záródású szentéllyel, zsindelyfedéllel rendelkező öreg, de kifogástalanul felújított templomra bukkantunk, a tetején huszártorony ül. Belsejének legfőbb látványossága a rengeteg festett kazettából álló mennyezet. Miközben Anikóm a megszomjazott Csicsával visszatért a kocsihoz, én egy kis fahídon átballagtam a tavacska másik oldalára, hogy a sima vízen visszatükröződő képével fotózzam a szemnek oly kedves templomot. Ezek után a határátkelő felé indulva, harmadik nekifutásra végre rátaláltam arra a főút melletti, alig észrevehető fatáblára, ami a felszívódott Nagygéc irányába mutatta az utat. A kiváló minőségű bekötőút mentén kiterjedt gyümölcsösök, főleg alma- és körtefák tűntek fel, köztük ritkán egy-egy lakhatónak látszó ház bújt meg. A volt falu központjába, amit a mállott vakolatú templom és egy lábon maradt, téglaépítésű magtár képvisel, három perc alatt értünk be. És láss csodát, egy harmadik műtárgy is túlélte a természet pusztító tombolását, s ez nem volt más, mint az első és második világháborús hősök embermagas kőoszlopa, tetején egy kerek betongolyóval! Ez ám a kuriózum! Egy nem létező, hivatalosan leírt település világháborús emlékműve! Anikómmal legalább egy órán keresztül bolyongtunk a maradék épületek, s persze főként a román és gótikus ablakokat felmutató templom környékén, mire úgy éreztük, elteltünk Nagygéccel. A templomnak a világháborús emlékművel ellentétes oldalán újkori monumentum áll, amit az innen elmenekült, leginkább a környező, védettebb falvakban menedéket találó családok (valami 740 ember) állítottak az életüket megváltoztató katasztrófa emlékére. Ami 1970. május 13-án (más forrás szerint 16-án) éjjel következett be azáltal, hogy a néhány száz méterre elfolyó Szamos vize áttörte a gátat, s a hideg vízözön mindent elsöpört, ami az útjába került. A meglepett emberek a maradék házak tetején találtak menedéket, míg a honvédség alakulatai ki nem szabadították őket. A Minisztertanács nem engedélyezte a falu újjáépítését, mondván, a település fokozottan veszélyeztetett, mély területen fekszik, a katasztrófa bármikor megismétlődhet. A falu belsejében további két olyan épület látható, amelyek egykor lakóházként szolgáltak, s a felújításuk, rendbetételük után mint nyaralóépületek vannak számon tartva. Körülöttük konyhakertek és gyümölcsösök terülnek el, az élet tehát nem tűnt el innen egészen. Nagyjából évtizede, hogy egy lelkes és módos lokálpatrióta a templom tornyával szemközti telken felépített egy valamelyik másik szatmári községből származó, a helyszínen elemeire szedett, s itt újból összerakott parasztházat. Nagyon szép, nemes gesztus. Nos, lassan túltéve magunkat a sokkoló látványon, elbúcsúztunk a néhai falutól, s a főúton megint az ország belseje felé fordulva, a Szamos-parti Szamosbecsre siettünk. Itt egy régi templomot, s tőle macskaugrásra többfunkciós emlékoszlopot találtunk. A háromszögű oszlop minden oldalára jutott valamilyen emléktábla. Volt itt hálaadástábla hazánk és a község felszabadulásának 25. évfordulója alkalmából (1970), valamint akadt egy-egy első és második világháborús hősök előtt tisztelgő márványlapocska. Szamostatárfalva román kori temploma olyan, mintha vörös és fekete nyers téglákból rakták volna, s lehet, véletlenül beletrafáltam az igazságba. A bejárata előtt száz valahány éves fa harangláb áll, de az egyszerűbb kivitelezésűek közül való. Egy huszáros hátraarccal Szamosbecsén át a kisvárosnyi Csengerbe jutottunk. Formája és terjedelme okán messziről nézve úgy tűnt, a főutca mellett egyből rátaláltunk a város templomára, de csak a máltaiak oktatási intézménye tévesztett meg minket. A még ennél is hatalmasabb, vakolatlan téglákból épített református templom kicsit odébb van. A harangtorony pártázata angol lovagvár beütést ad az épületnek, de a támpilléres hajó és a nála keskenyebb szentély rendben való. A mögöttes terület első számú látványossága a fekete márványlapokkal borított magas oszlop előtt strázsáló kőkatona. A katona szobra réginek, eredetinek látszik, az elesett honvédek nevét soroló márványborítás újabb keletű lehet. Szamosangyalos temetőjében a Domahidy család kriptáját és a mögötte emelkedő mesterséges dombon látható obeliszket találtam fotózásra méltónak. Szerettünk volna anyámnak valami stílusos, szatmári ajándékot vinni, jófajta szilvapálinkára gondoltam. Ám az itteni szeszfőzde, amit különben egy út mentén fekvő presszó felszolgálója ajánlott, aznapra már bezárt. Sebaj, gondoltam, s mivel a közeli Pátyodon egy formabontó második világháborús emlékművön kívül úgysem láttam említésre méltót, visszatértem Csengerbe. Pont két óra volt, a sarki nagy élelmiszerbolt zárni készült. Engem még éppen beengedtek, de hiába, az égetett szeszféléknek fenntartott polcokon márkás külföldi vagy gagyi magyar termékek sorakoztak. Helybéli, környékbeli ízek sehol. Még jó, hogy innen Csengerújfalunak vettem az irányt, mert a városszéli kis csemegeboltban mégis találtam megfelelő itókát, bizonyos panyolai szilvórium névre hallgatót. Húzós ár volt mellékelve, a fél liter, igaz, tetszetős csomagolású cefréért négyezer forintot kértek. Megvettem, mert valamit mégis illik vinni. Csengerújfalu görög katolikus és református templommal egyaránt rendelkezik. A reformátusok többségben lehetnek, erről árulkodik a másiknál nagyobb méretű templomuk, mely előtt tisztességes alkotás vigyázza az első világháborúban elesettek emlékét. A két templom közötti pázsitos, bukszusokkal közrefogott parkban három méter magas gránittömb áll, melynek oldalát a falu életét meghatározó Osváth család történelmi alakjainak féldomborműve, illetve tetteik és titulusaik felsorolása tölti ki. Újabb időkből származó, talán tíz évvel ezelőtt készült alkotásról van szó, ami valakinek sok pénzébe került. A főutca mellett látható egy szocialista korból itt maradt épületrelikvia, pontosabban a földszintes épület homlokzatán látható tábla felirata, és mellette a két kitüntetés idézi a kádári időket. Ugyanis itt volt a hihetetlenül eredeti elnevezésű Béke termelőszövetkezet központja és irodája, s hogy a szövetkezeti tagok nem akármilyen munkát végeztek a szocialista mezőgazdaság felvirágoztatásának frontján, arról a bejárat fölé függesztett, 1972-ből és 1981-ből való két fafaragás tanúskodik. Szakasztott egyformák, csak a dátum más, mindkettő babérkoszorúval övezett, s a "kiváló mezőgazdasági termelőszövetkezet" kitüntető feliratot viseli. A szöveges rész fölé a régi, vörös csillagos magyar címert faragta a művész elvtárs. Úr. Elvtárs úr. Ura hófehér templomtornya messziről virít a széles szatmári határban. A tövénél sürgős felújításra szoruló, merthogy erősen hámló vakolatú vastag oszlopba cementezték az elesett katonák nevét tartalmazó kőtáblát. Előzetesen eszemben sem volt, de Uránál a térkép tüzetes tanulmányozása során szemet szúrt, hogy a falu után hamarosan útelágazás következik, ahonnan kanyarodhatok Tyukod felé, de ha úgy tetszik, egy négy kilométer hosszú mellékúton leszaladhatok a magyar-román határhoz is. Úgy tetszett. Ez nem egy hivatalos átkelőhely, egyszerűen odáig vezet az autóval járható mellékút, s nincs tovább. Látnom kell, kalandra fel! Negyedóra múlva ott álltam a piros, fehér és zöld színekkel csíkozott, leeresztett magyar sorompó innenső oldalán. Mögötte egy lépéssel földbe szúrt vaskaróra erősített tábla tudatta, hogy az államhatárnál járok. Kicsivel jobbra, mintegy tíz méterre, beton határkő, rajta az 1922-es évszám, s az innenső oldalról látható nagy M betű. Magyarország. Ezer éven át a túloldal is az volt, le egészen a Brassón túli Törcsvári-szorosig. A többiről nem is beszélve. Falvak és városok ezrei jutottak a románoknak, érdemtelenül, mert csak a kétszínű politikájuknak köszönhetik, hogy Trianonban a mai Magyarországnál nagyobb területet tudtak tőlünk lenyúlni. Egymaguk vittek valami száztízezer négyzetkilométert, nekünk meg kilencvenháromezer maradt. Az évszázadokon át saját vérünkkel védett országunkból. Az ezeréves ország szétmarcangolásából persze kivették a részüket a most szlovákoknak nevezett tótok, a szerbekké nemesült rácok, a hétszáz éven át velünk egy korona alá tartozó horvátok, na meg a drága osztrák sógorok. Jó, mi?! II. Ferenc József császársága és királysága alatt ők rángattak bele minket a háborúba, aztán a végén volt képük megfújni a nyugat-magyarországi Várvidéket, amit ők Burgenlandnak hívnak. S most mindegyik megsértődik, ha egy magyar a trianoni igazságtalanságot emlegeti, mind jajveszékelve ordít sovinizmust és irredentizmust, szóval féltik a tolvajok a zsákmányukat. Trianon végleg betett a történelmi sorscsapásoktól amúgy is gyakran szenvedő magyaroknak, megtört a tartás, oda a büszkeség, oda a jövőbe vetett hit és remény. Szétrabolták, elhordták hazánk földjének javát, de erről kuss volt a szocializmus negyven rohadt éve alatt, mert mit szólnának hozzá a drága szocialista testvéreink? Miközben a drága szocialista (mostoha) testvéreinknél megszakítás nélkül folyt a nacionalista szemléletű oktatás, a magyarok erőszakos asszimilációja, minden szinten való megszégyenítése, megtörése, addig idehaza elhallgattatták az értelmiség azon részét, amelyik a politikai ideológiában és az irodalomban a nemzeti vonalat képviselte. Többnyire ezért az egykézés, ezért a széthúzás, a pártosodás, az irigykedés, a semmiféle nemes cél érdekében összefogni nem tudás. A román oldalon, a magyarral párhuzamosan, szemközt, ugyancsak keresztben leengedve rozsdás sorompó jelezte a mienktől markánsan elütő világ kezdetét. A két sorompó közötti tízméteres távon a hajdan Börvelynek tartó út (innen, a határtól nagyjából 4 kilométer) egészen felszedve, elhordva. Hasonlóan, mint azt Zajtánál már módomban állt konstatálni. A román sorompón túl folytatódott a bokrokkal és fákkal szegett út, de használhatatlanná tették azáltal, hogy leszedték az aszfaltborítást, s mindenütt gazdagon tenyészett a helyenként térdig, másutt derékig érő gaz. Átmentem, naná, hogy átmentem itt is a román oldalra, mintegy harminc méter mélyen határt sértve. Érdekes, valahogy mégis otthon éreztem magam, mert tulajdonképpen nem én sértettem határt kicsiben, hanem ők nagyban, a milliószor elátkozott Trianonban. A határkő innenső felén nagy R betű virított, de nekem úgy tűnt, valakik kalapáccsal vagy egyéb szerszámmal nekiláttak leverni. A keserű szemlélődés után visszafordulva, az elágazásnál most már Tyukod irányába indultam, s kisvártatva befutottunk a rendezett képet mutató, nagy templomú faluba. Az emlékművet nem kellett keresgélnem, közvetlenül a templom melletti kis parkban állították fel. Körülötte mindenfelé színes rózsák, jobbról-balról pár óriásfenyő állt díszsorfalat. Porcsalma lendületesen égnek szaladó tornyú temploma melletti park kellős közepén pont olyan, lőréses bástyát utánzó emlékmű áll, amint amilyen másutt az első világháborús hősök neveit tartalmazó márványtáblákat szokta magába foglalni. A tetején ott az ágyúgolyót jelképező kőgömb, s a főutca felé néző oldalán a babérkoszorúval övezett rohamsisak. De Porcsalma valamikor és valamitől begyávult, nem merte felvállalni elesett fiai emlékének tisztes ápolását, mert az elesettek névsora helyén a következő feliratot viselő márványtábla látható (felső két sora nagybetűkkel vésve): "Hazádnak rendületlenül légy híve, óh, magyar!" A Szózatból való idézet alatt kisebb betűkkel: "Ez az emlékmű és ez a kert a porcsalmai "Független Ifjúság" és valláskülönbség nélkül a jószívű adakozók által készült 1947 év május hó 25-én." Ha tehát máskor nem, legkorábban 1947-ben szedték le, cserélték ki a táblákat, hiszen a témában kicsit is jártas ember kapásból megállapíthatja az alamuszi csalás, vagy inkább emlékmű-hamisítás tényét. Porcsalmáról szót se többet. Ököritófülpös innenső szélét elérve, a közeli Rápolt felé mutató táblajelzést követtem. Itt legalább mellébeszélés és maszatolás nélkül vállalták az elesett hősök emlékének ápolását. A fa haranglábas, barokk bejáratú, mégis, e hajdan roppant népszerű stílus fénykorától sokkal korábban keletkezett templom oldalánál lévő parkban szerény, féldomborműves emlékmű látható. Ha Rápolt megtette ezt az öt elesett honvédje kedvéért, mások miért nem érzik elemi kötelességüknek? Ököritófülpösre visszakocsikázva, a templomhoz közeli kisebb park árnyas fái alatt két emlékmű található. Egyikük az első világháborús, melynek talapzatán teljes menetfelszerelésben, vigyázzban álló honvéd kémleli a messzeséget. Az egész szobor tetőtől talpig mészfehérségűre van festve. Az éjszakánként errefelé repülő vaksi denevérek nyugodtan kikapcsolhatják az ultrahangos adóvevőjüket, mert ezt még ők is látják. A mögötte tíz méterre álló másik emlékmű a falu és lakói száz évvel ezelőtti tragédiáját idézi. Ezen a helyen állt ugyanis a helyi népünnepélyek céljára egyéb alkalommal is rendszeresen használt hatalmas pajta, amelyben 1910 márciusában, valamivel húsvét előtt, ugyancsak mulatságot rendeztek. Szeles, hűvös idő lévén, a bent tartózkodó sokaság - több száz ember, férfiak, nők, gyerekek vegyesen - magára zárta az egyetlen be- és kijárati ajtót. A tetőfokára hágó vigasság közben egy katona, amint a benti meleg miatt levette a köpenyét vagy a zubbonyát, véletlenül leverte a deszkafalra akasztott mécsesek egyikét, amitől tüzet fogtak az ülésre, pihenésre szolgáló, fal mellé tolt szalmabálák. Március 27-én éjjel, rövid idő leforgása alatt 312 ember égett el a lángok között, de ebbe ne mélyedjünk bele jobban. Amint Ököritófülpöst maga mögött hagyva az ember beér Győrtelekre, egy jobbra mutató útjelzőtáblán mindjárt két falu nevét olvashatja: a közelebbi Géberjénét, és a rögvest utána következő Fülpösdarócét. Parányi települések, jelentéktelen templomokkal és emlékművekkel. Viszont Géberjénnél kanyarog el a Holt-Szamos, amelynek nádassal szegett nyugodt víztükrében festői módon tűnik fel a kilométerre eső Fülpösdaróc temploma. Egyébként, mialatt ez utóbbi épület falán a két világháború elesett katonáinak összevont emléktábláját fotóztam, szóba elegyedtem a torony árnyékában beszélgető két idevalósi nővel. A lényeg, hogy a fiatalabb a templom tiszteletes asszonya volt, s amikor szóba került a kevéssel korábban meglátogatott Ököritófülpös tragédiája, megjegyezte, hogy abban az országos gyászt kiváltó tűzben neki is odaveszett egy 16 éves nőrokona. Győrtelekről az innen tíz kilométerre fekvő, a Kraszna által kettévágott Nagyecsedre igyekeztünk. A ma városi rangú település az egykori Szatmár vármegye jókora területét elborító Ecsedi-láp kellős közepén található. A lápot mára lényegében lecsapolták, de a sziszifuszi munka emlékéül itt maradt a ma is használatos, a város keleti szélén elhúzó, nevében beszédes Lápi-főcsatorna, mely feljebb, immár Északi-csatornára keresztelve, Olcsvánál a Szamosba ér. A település hatalmas, több száz ember befogadására alkalmas református temploma a Győrtelekhez közelebbi városrészben emelkedik. Szombat délután lévén, kifogtunk egy templomba tartó nászmenetet. A főutcán ballagó csoport ötven főből állhatott, s az utolsó két ember (két nagy tinédzser) menet közben vidám képpel odament a szembejövő gyalogosokhoz, miként hozzám is, és a kezükben tartott üvegekből márkás itókákkal kínálták, persze ingyen, az idegen embereket. Az eldobható műanyag pohárkákat a zsebükben tartották. Köszöntem a kedvességüket, de nem ihattam, viszont általuk sok boldogságot kívántam az ifjú párnak. Nagyecsed belterületén való autózásunk során a város közepén elfolyó Krasznáig jutottunk, még áthajtottam a hídon, de aztán visszafordultam, s egy cukrászdánál megállva benyomtam egy becsületes adag fagylaltot. Hónapok óta nem ettem édességet, fagylaltot pláne, elérkezettnek láttam az időt a hámból való kirúgásra. Majdnem hat óra volt, amikor visszaindultam Győrtelek, illetve Fehérgyarmat felé. Fehérgyarmat nyugati határa még mindig épp olyan, mint szép emlékű gyerekkoromban volt. Jószerével érintetlen. A hatalmas kiterjedésű, általában füves, kicsit lápos, több apró ér által átfolyt sík terület felől kiváló panorámaképeket lehet készíteni a távoli városkáról. Aznap utoljára Penyigén álltam meg fényképezés céljából. A szomorú apropót az adta, hogy apám Károly nevű bátyja a Fehérgyarmaton túli falu határában elhúzó Szenke megáradt vizében lelte halálát, még 16 évesen. A régi temetőben együtt nyugszik az apjával és az anyjával, az én apai nagyszüleimmel. Az ő tiszteletére, emlékére gondoltam lefotózni a családnak egykor annyi bánatot okozó patakot. Igen ám, de a horgászok kedvéért időközben tóvá duzzasztott vizet tisztességtelennek éreztem fényképezni, ezért inkább felmásztam a vasút hídjára, és a másik irányban érintetlenül maradt lápos területről készítettem képeket. Bár legfeljebb kétszáz méterre lehettem Penyige vasútállomásától, vonat közeledtétől nem kellett tartanom, mivel pénzhiány miatt bezárták ezt a szárnyvonalat. Ami különben Fehérgyarmatot a román határ menti Zajtával kötötte össze, s Penyigénél volt az egyik közbülső megállóhely. Legnagyobb meglepetésemre a kezemben tartott fényképezőgép hátsó monitorján egyszer csak megjelent a felirat: a memóriakártya betelt! A négy gigabájtos, vagyis rengeteg fotó tárolására alkalmas memóriakártya csurig lett! Na, ennyit sem fotóztam még! Aznapra befejeztem a fényképezést, és ötnapos kiruccanásunk utolsó napján, másnap, a legkomolyabb gépemmel folytatta. De abban csak 2 gigabájtos kártya volt, az is ki tudja, mennyire telített állapotban. Míg én a vasúti töltésen dolgoztam, a kocsinál maradt Anikóm felfedezett magának két pajkos kiscicát. Valamelyik közeli házhoz tartozhattak, mert nyakörv volt rajtuk, azokat simogatta, velük játszott. A pórázon tartott Csicsa nem kevés féltékenységről árulkodó rosszallása mellett. Penyigéről aztán - Mánd, Nemesborzova és Vámosoroszi érintésével - az alkonyi fények alatt hazasurrantunk Csaholcra. A szombati napra 228 kilométer megtétele jutott. Anikómmal kisebb házi ünnepség keretében megünnepeltük az egyéves házassági évfordulónkat. Bizony, tavaly augusztus 22-én történt, hogy bekötöttük egymás fejét. Hátravolt a másnap, vasárnap, a hazautazás napja.

  Anikómmal félig sötétben, öt órakor keltünk. Rajtunk kívül Ildikó ébredt fel, a két Tibi, apa és fia valahol az álomvilág legalsó bugyraiban jártak, nem volt szívünk felébreszteni őket. A rövid, meleg búcsút követően a felkelő Nap sugaraival a hátunkban hagytuk el Csaholcot, s indultunk Vámosoroszinak. A két falu közt félúton járva meg kellett állnom egy gyors fotózásra, mert a vakítóan aranyló koronával ébredő Nap mesebeli vidékké varázsolta a vékony, hosszú sávban elnyúló ködtakaróval borított földeket. Az alvó Vámosoroszi után Mándnál értünk ki a 491-es útra, majd a kihaltnak látszó Fehérgyarmaton keresztül a három faluval odébb eső Kocsordra értünk. Idefelé jövet lefényképeztem minden érdemleges épületét és nevezetességét, de nem álltam meg, hogy a gyönyörű, ámbár hűs reggelben az élesebb fényviszonyok mellett még egyszer ne fényképezzem az unitárius templomot. Az ébredező Mátészalkán át Nyírbátorba értünk. Innen nem a debreceni, hanem a nyíregyházi, vagyis a nyugatra tartó úton mentünk tovább. Ennek kettős oka volt, részint el akartam kerülni a hétvégi virágkarneváltól nyilván zsúfolt Debrecent, részint olyan úton szerettem volna hazafelé igyekezni, amely az eddig nem érintett településeken vezetett át. Kállósemjénben megálltunk, mert néhány dolgot vennünk kellett a helyi élelmiszerüzletben, s utána Nagykállóban szintén leparkoltunk, hogy egy rövid séta keretében megtekintsük a csinosnak bizonyult kisváros látnivalóit. Többek közt a szép főteret a városházával, a református templomot, mögötte Korányi Frigyes professzor úr szülőházával, és Kodály Zoltán alkotói tevékenységének itteni állomásával, azzal a házzal, ahol a Kállai kettős néven ismert zenemű partitúrája született. A városka szélén lévő temetőben a polgári síroktól elkülönülő dombon áll a két világháború hősi halottainak közös emlékműve: két csorba, hengeres oszlop. Nyíregyháza városa többet nyújtott a reméltnél. Nem elég, hogy legfőbb közintézményei s hatalmas templomai példásan helyreállított állapotban tündököltek a verőfényben, ezek mellett olyan szép első világháborús emlékmű áll a megyeháza előtti parkban, ami párját ritkítja. A hatalakos fémemlékmű egy központi kőtalapzat köré települt. Az előre néző oldal előtt háromtagú család: apa, anya és karon ülő kisgyerek tekint riadt elszántsággal a baljós jövőbe, a talapzat tetején a hétfejű sárkánnyal birokra kelő férfi, az emlékmű hátsó oldalán a sebesült katonát támogató parasztember látható. Elsőosztályú, csodás! A városból délnyugat felé, Hajdúnánásnak indultam. Útközben beugrottunk a térképen jelentéktelennek látszó Kálmánházára. Tényleg jelentéktelen. Viszont van neki három temploma is, ebből a két új, modern vonalvezetésű templom egy nagy, közös telken áll, a két épület között húsz méter a távolság. Új a kertjükben felállított világháborús emlékmű is, amit nem értek, mert távolabb, a kerítés mellett véletlenül rábukkantam az ide zsuppolt, kiszolgált vén emlékoszlopra, ami öregségében is sokkal hatásosabb és stílusosabb az előtérbe tolt tucatemlékműnél. Hajdúnánás két Bocskai-ruhás vitéze a magas református templom előtt, a főtéri körforgalom közelében látható. Az aprólékosan kidolgozott alakok, arcok és ruházat láttán az ember mintegy várja, hogy a vitéz urak időnként lelépjenek a talapzatról, hogy aztán a melegben legurított sörök után visszaugorjanak hatásos hősi pózukba. Egy sarokkal odébb áll a szépen felújított, kerek formás Bocskai filmszínház, homlokzata csemege a régi neonreklámok kedvelőinek. Hajdúdorog egészében véve ugyan szimpatikus kisváros, de nagyon nem tetszett a több helyütt látott, s itt is alkalmazott olcsójános módszer, miszerint egy földre állított, több mázsás szikladarab simára csiszolt oldalára vésik a hősök neveit. Újfehértó kőkatonája a műfaj klasszikusainak sorát gyarapítja, azzal a plusszal, hogy a lábrésznél egy Trianon-emléktáblát is elhelyeztek. A mögöttes épület falába tagozódó kőtábla a Budapestről az 1950-es évek első felében ide száműzött (magyarán kitelepített) 250 embernek állít emléket. Tégláson, miközben a semmitmondó emlékmű fotózásával foglalatoskodtam, a legnagyobb fényképezőgépem memóriakártyája is betelt, úgyhogy mehettem vissza a kocsihoz, mert már csak a legkisebb gépben maradt szabad tárfelület. A Téglással dél felől összenőtt Hajdúhadház főtere példaképe lehetne minden kisváros központjának, mert a takarosan felújított városházán és a kettős tornyú templomon, valamint a park kiváló érzékkel összeállított dísznövény- és virágvilágán túl sallangmentes, tiszteletet parancsoló, nemes kisugárzású háborús szobor látható benne. A kétalakos kőemlékmű zászlótartó katonája a másik karjába kapaszkodó, sebesülten térdre rogyott bajtársát tartja. Napnyugatnak fordítva a kocsi orrát, a Hajdúság legnagyobb településére, Hajdúböszörménybe érkeztünk. Maga a kétalakos fémemlékmű - sebesült társát erős karral tartó baka - a szokott sémát követi, nincs benne rendkívüli, de egy tisztelgő célzattal készült szobornál ez nem is elvárás. Az már inkább, hogy vegyék komolyabban a perspektíva szabályait, s ne tegyék ilyen feleslegesen magas talapzatra, mert lentről nézve a saját magát takaró alkotás felét sem látni. Létra meg nem mindig van kéznél. Túltéve magam ezen a kis bosszúságon, az idegenből idecsöppent szemlélő elfogulatlanságával, egyszersmind a patrióta büszkeségével állapíthattam meg, miszerint a város meghökkentően tágas főterét szebbnél szebb épületek szegélyezik. Köztük a legszembetűnőbb a mór stílusú sárga épület, melynek homlokzatán ez olvasható: "A tudományoknak emelte H.böszörmény város közönsége és a hajdú birtokosság MDCCCLXIV." 1864! Azóta eltelt másfél évszázad, de a korabeli tervezők és a kivitelezők remekbe szabott munkája ma is a város egyik büszkesége. A téren álló református templom oldalánál a hajdúk táncát megörökítő többalakos, újabb keletű szoborcsoport látható, míg a tér kellős közepén a hajdúkat letelepítő és őket nemesi kiváltságokkal felruházó Bocskai István szobra emelkedik. Balmazújváros kőből faragott köpenyes, kürtös bakája az igényesebb szobrok közül való. A kiváló alkotás láttán érzett örömöt erősen lerontja a katona mögötti magas oszlop oldalain olvasható számtalan név, melyek mindegyike a frontok valamelyikén elesett fiatalemberek haláláról tanúskodik. Húsz méterrel odébb látható a felújított szovjet emlékmű. Nyugodjanak békében, nyilván nem halni jöttek Magyarországra. Délre igyekezvén tettem egy felesleges kört a Hajdúszoboszló felé félúton fekvő Nagyhegyes utcáin. Az új telepítésűnek látszó falu egy barátságos kis templomon kívül nem szolgált mással. Hajdúszoboszlónál elértük a Budapestre vezető 4-es főutat, miközben jókora kerülő révén, de túljutottunk Debrecenen. A Törökszentmiklóson túli Tiszapüspöki az emlékműfotózás statisztikai feljavítása érdekében került meglátogatásra, ugyanis az oda-vissza úton addig 88 darab újabb emlékmű képével gazdagodtam, amit szerettem volna 90-re felkerekíteni. Tiszapüspökivel 89-re javítottam, a kerek számhoz szükséges falut a Szolnoktól északra fekvő Zagyvarékas jelentette. Ősz végén hiába jártam itt, a világháborús szobor fagy ellen becsomagolva várta a telet. Akkor megfogadtam, hogy alkalomadtán visszajövök, s ez most vált esedékessé. Azért Anikóstól, kutyástól kisétáltunk a varázslatos tájképet nyújtó Zagyva-hídhoz, innen is fényképeztem párat a nyugalmasnak, békésnek látszó nyár végi faluról. Innentől megállás nélkül hajtottam hazáig, s ötnapi távollét, valamint 1534 kilométer megtétele után este hét körül, még világosban beestünk a lakásunk ajtaján. Az ötnapos út minden percét, minden kilométerét élveztem, noha piszkosul elfáradtam. De megérte, ha lehetne, holnap kezdeném elölről.  Kelt 2010.08.26-30.

 

  Vége az ötvenhetedik résznek