ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                                írta Miski György

 

                               Ötvenhatodik rész

 

  (Kilencedik kötet) Négy:

 

  A múlt heti, Anikó-féle egész napos cirkuszon (a múlt szombati, nógrádi kirándulásról van szó) úgy kiakadtam, hogy már aznap este megmondtam, megígértem az én kicsimnek, a legközelebbi utazási alkalomkor egyedül megyek, nem viszem sem őt, sem anyámat, mert jól akarom érezni magam. A lehetőség a vártnál előbb jött el, mert tegnap, vagyis egy héttel az ominózus eset után összejött a hosszú úthoz szükséges benzinpénz. Illetve..., de erről később. Hosszú menetre készültem, vissza a Duna-Tisza-közének déli részére, vagyis Észak-Bácskába, oda, ahol három hete a bajai halfőzőverseny idején jártunk. S amikor, szintén a holtfáradt Anikóm makacssága és majdhogynem követelőzése miatt idő előtt visszafordultam a gyönyörű vidékről. Az más kérdés, hogy éppen ennek a visszafordulásnak köszönhettük, hogy a reggel még sikertelennek tűnő főzőverseny-látogatást végül is abszolválni tudtuk. Szóval, a szívembe lopta magát Bácska lapos, de az Alföldtől mégis valamennyire különböző képe. Látnom kellett újra, mielőbb, s egymagamban, hogy zavartalanul élvezhessem a kirándulás minden percét. Nos, hajnali ötkor keltem, s háromnegyed hatkor indultam az előző nap nyolcezerért megtankolt, s ennyiért 24 liter benzint benyakaló kocsival. Anikóm dolgozott, tehát egy halkan elrebegett "szevasz" (hogy fel ne ébresszem), s a készülődésemet elkerekedő szemekkel figyelő Csicsa megsimogatása után húztam a belem. Hat óra öt perckor elhaladtam a Budapest határtábla mellett, s gyors lehettem, mert negyed nyolcra - Kecskeméten és három markáns esőzónán keresztül - Nagykőrösre érkeztem. Az ősz végén rosszkor jártam itt, mert pechemre az előrelátó városvezetőség, amely nem akart szemernyit sem kockáztatni, a nagy hidegek beállta előtt bedeszkáztatta az első világháborús szobrot. Hogy szét ne fagyjon, ha betörne Alaszka vagy Szibéria. A szobor elképesztően gyönyörűen megfaragott nőt, a magyar ruhába öltöztetett Hunnia asszonyt, és egy mellette elszánt tekintettel figyelő oroszlánt ábrázol. Márványból készült alkotás, melyet téglatest alakú, vaskos, elég magas kőtalapzat emel a magasba, a talapzat elé néhány lépcsőfok megmászása révén lehet feljutni. A talapzat előlapján fémből készült féldomborműveken hadi jelenetek láthatók, közöttük és körülöttük a városból származó elesett katonák hosszú névsora olvasható. A városháza előtti virágokkal, díszcserjékkel, lugasokkal és vén fákkal beültetett park méltó helye a nagy tragédiát megörökítő alkotásnak. Lefotóztam a főtéri templomot, majd visszatértem a 14 kilométerre fekvő Kecskemétre, ahol rátértem a Duna-Tisza közét átlósan átszelő, Baja felé vezető hosszú 54-es útra. Néhány kilométer megtételét követően máris letértem jobbra, Helvécia felé. A nagy területet elfoglaló település a szocializmus idején az állami gazdaságáról volt nevezetes. Nem is olyan régen még tanyabokrok voltak errefelé, s utóbb (nagyjából 80 éve) álltak össze községgé. Az önálló település megalapítójának szobra a községháza előtt látható. Mivel az első nagy háború alatt Helvécia a mostani formájában nem létezett - gondolom, a számtalan kecskeméti pusztatanyák egyike volt -, hamar feladtam az emlékmű utáni kutatást. A szerencse azonban a temetőhöz irányította az autómat, ahol egy szerény kiállítású, alig húszéves emlékműre bukkantam a sírok között. Visszakanyarodtam az 54-es főútra, ahol Jakabszállás következett. Az első benyomásom jó volt róla, mivel az innenső szélén egy rég bezárt, de afféle nem hivatalos szabadtéri múzeumként bárki számára látható kis vasútállomás fogadja az embert. A kopottságában is takaros állomásépület előtt keskeny nyomtávú rozsdás sínpárok álmodnak a régi vonatok zakatolásáról, "akik" házhoz szállították nekik a távoli tájak híreit. Már jó ideje nincs kivel s miről beszélgetni, így az elhagyatott sínek legfeljebb az emlékeiket álmodhatják újra. A folytatás már nem volt ennyire egyértelműen nagyszerű. Nem az a gond, hogy az utoljára maradt temetőben találtam rá az emlékműre, máskor is jártam így. Ez belefér. Na de, nem akartam hinni a szemeimnek, amikor utcanevek formájában az állítólag megbukott kommunizmus és szocializmus olyan vezetőinek a nevével találkoztam az utcanévtáblákon (egytől egyig új készítésű!), mint Marx és Engels, Lenin és Kun Béla, Mező Imre. De beleszaladtam egy Népfront névre keresztelt utcába is. Megáll az ész! Ezek a helybéliek - egymás közt - a mai napig úgy beszélnek, hogy "átugrom a sógorhoz a Kun Bélába, aztán elbiciklizünk borért a Leninbe"! A falu innentől kezdve egy gyorsan letudandó tétel lett a számomra, semmi egyéb. A temetőnél - amelyben különben egy impozáns, nyers téglából készült, hosszanti elrendezésű fal fülkéibe állították a két háború hősi halottainak márványtábláit - hamar végeztem, és futás innen, de messzire! Legalábbis a mintegy tíz kilométerre, a főúttól beljebb eső Orgoványig. Hát igen! Orgovány a klasszikus emlékművével nem okozott csalódást! A csinosan parkosított tér közepén álló kétalakos kőalkotás észak felőli oldalát befutotta a zöld moha, mely egyfajta természetes, nemes patinát adott a szobrászati remekműnek. Fegyveres katona, amint a szabad kezét óvón teszi a mellette látható kisfiú vállára. Vissza a főúthoz, amelyről pár perc múlva ismét letértem, ezúttal bal kéz felé, a táblán 12 kilométernyi távolságra jelölt Bugac irányába. Na, Bugac! Mondhatom, te is jól jártál ezzel a modern korral! Ha a nagy csavargó Petőfi ezt látná! A hosszabb, viszonylag egyhangú, akácosokkal és kukoricatáblákkal kísért úton egy kanyar után egyszer csak előttem termett egy ultramodern üzem két, hangárméretű, rikító mínium színűre festett csarnoka, minden oldala és a teteje hullámos fémlemezekkel borítva. Ablak mutatóba sincs, csak a betonozott udvaron álltak további, számomra ismeretlen rendeltetésű csodamasinák, ember sehol. Rémálom. Magyar táj, idegen ecsettel. Aztán minden folytatódott, mintha mi sem történt volna: kukoricatáblák, homoki szőlőültetvények, akácosok. S hoppá! Megint egy tájidegen műszaki létesítmény, gátlástalanul belerondítva a legendás bugaci tájba! A látottak miatt zaklatott lélekkel értem el magát Bugac községet, amely hasonló kis vasútállomással köszöntött, mint Jakabszállás. Ebben legalább volt valami tájjellegű, e világból való báj, kedvesség, de a falu! Vagy már ez is város? Mindegy. A központi tér körül, miként az odáig vezető út két oldalán: pizzéria, Brigi cukrászda, bizsu és ékszerbolt, egyik étterem a másik hátán, persze mind speciális konyhával, gyros és falafel, hamburgeres, helybéli giccseket áruló szuvenírbolt, újabb cukrászda, ezúttal a Henié, két házzal odébb olasz fagylaltozó, s aztán kezdődött előröl az egész. Ungarische folklór, tüchtig, nein? A főtér egyébiránt szép nagy park, középen fából készült új játékokkal a lurkóknak. A templom meglepően nagy méretű, de a bejáratához vezető járdalapok között feltűnő fűcsomók, s egyéb jelek arról árulkodnak, nem ez az ország leglátogatottabb vallási építménye. A határozottan unalmas emlékműre, amely két, egymással könyvszerűen szöget bezáró függőleges kőlapból áll, a faluszéli temetőben találtam rá. Móricgáton keresztül - ahol nem álltam meg - kijutottam az 54-estől mintegy 25 kilométerrel délebbre eső, lényegében párhuzamosan futó 55-ös főútra. Ez Kiskunfélegyházát köti össze Bajával. A főutat Jászszentlászlónál értem el. Mivel sehol sem láttam templomtornyot, csak az egyemeletes vasútállomást, meg néhány új építésű üzletet, már majdnem odébb álltam, amikor, erőt véve magamon, legyűrtem a mielőbbi továbbhaladásra ösztönző ingereimet, s átvágtam a síneken. Szépen vagyunk! Az a fránya állomásépület, s a mögötte égnek nyúló fák csak a lényeget takarták, hiszen itt kezdődött a falu lelke, központja. A távolban feltűnt a katolikus templom keresztes tornya, de felesleges lett volna odáig menni, mikor száz méterre ott állt egy nagyon szép katonaszobor. Körülötte a már megszokott, rendezett tér, amiből jól nyomon követhető a faluban élők viszonyulása a szűkebb közösségük tulajdonát képező értékekhez. Az emlékmű szép is, jó is, kifejező is, tehát minden vonatkozásban becsülendő. Kiskunmajsa igazi alföldi magyar város. Nem nagy, nem kicsi, közepes méretű. A főtéri hatalmas temploma melletti városi parkban számomra újszerű megoldással készült, szimpatikus, tetszetős alkotás látható. Mármint az első világháborús emlékmű kategóriában. Egy kisebb földhalom tetején élére fektetett, hosszanti elhelyezésű hatalmas márványtábla teli s tele van írva az első nagy háborúban elesett katonák neveivel. A fekvő tömbnek a két szélén egy ősmagyar viseletű, és egy katonaruhás, fegyveres férfi veti neki a hátát. Mindkét alak kőből, fehéren vakító kőből van kifaragva. A katona fegyveréről valami vadbarom letörte a csövével égnek mutató puska szuronyos végét. Én meg az illető kicsi kezét törném le. Ezzel a bántó, kijavításra váró hibával, és az öt méterrel odébb látható, fából faragott Trianon-emlékművel együtt nagyszerű, lélekemelő látványt nyújt. Útban a nagyjából húsz kilométer távolságra lévő Kiskunhalas felé, úgy félúton túl beugrottam a jobb kézre eső Harkakötönyre. Sokat ígért a neve, hiszen Harka és Kötöny, két ősmagyar nemzetségnév. A kedvező előjelek azonban nem jöttek be, mert fia emlékmű nem emeli a csendes, mondhatni álmos kis porfészek értékét. A kukoricatáblák között olyan aszfaltúton mentem ki a temetőhöz, amelyről bízvást lehetett feltételezni, hogy háborús aknatámadás nyomát viseli. Egyik vízzel teli kátyú adott a másiknak, s mire a nyugalmas cinterem haranglábas bejáratához értem, a kocsi megérett a mosásra. A szerettei sírján babráló idős férfi megerősítette a gyanúmat, miszerint potyára jöttem, de nem is maradtam tovább. Kiskunhalas városa elsőre alaposan megtréfált. Még örültem is neki, gondolván, micsoda malacom van, hogy így elsőre beletrafáltam, mert a termelői piaccal szomszédos kis parkban lévő talapzatról másfél ember méretű bús férfialak nézte a lábai előtti történéseket. Ez az én emberem, akarom mondani, szobrom! Csak amikor minden irányból lefényképeztem, olvastam el tüzetesen az oldalsó kőtábla szövegét, miszerint itt 234 kuruc vitéz földi maradványait rejti a jó öreg anyaföld. Nos, nem baj, mindenképp érdemes volt belebotlanom, ennyivel többet tudok a magyar történelemről, csakhogy. Amiatt a bizonyos csakhogy miatt még izzadtam egy sort, mire meglett. Kiskunhalas elsősorban a csipkéjéről nevezetes. Háromszor is elhaladtam a főútról nyíló csipkemúzeum előtt, mire észrevettem a háztetők fölé nyújtózkodó templomtornyot. S valóban, másodjára jó helyre jöttem, mivel a szomszédos parkban áll az első világháború kétfigurás emlékszobra, amit kétfelől mintegy öt méterre álló obeliszkek egészítenek ki. Ezekre nyilván azért volt szükség, hogy a nézni is borzasztóan sok elesett nevét legyen hová feljegyezni. Amúgy a közlekedés szempontjából nem egyszerű városból jobbnak láttam mielőbb tovább indulni, mert nyugalmasabb vidékre, csendes falvakra, pihentető gerlebúgásra, csivitelő verebekre, egyszóval paraszti miliőre vágytam. Még szemrevételeztem a templom oldalánál kiállított régi szégyenpadot, ami lényegében egy rusztikusan durva, hasábforma kőtömb, s amely a XVIII. század végén ment nyugdíjba, majd némi követendő útirány felőli érdeklődés után a 15 kilométerrel nyugatabbra fekvő Jánoshalma került a célkeresztbe. Ki gondolta volna a Pesttől nem éppen macskaugrásra eső bácskai városkáról, hogy úgyszólván dugig van érdekességgel? Legalábbis sosem hallottam emlegetni azon nevezetességeit, amelyeket a bajsza alatt somolygó gazda büszkeségével sorra rakott elém. Szerényen beértem volna egy parányi emlékművel, ehelyett, rögtön a leparkolást követően egy fantasztikusan szép, arányosan tagolt katolikus templom került elém. Amíg körülötte táncoltam, mazsolázva a jobbnál jobb fotózási szögek között, egy arra kerékpározó idős hölgytől megkérdeztem: "Csókolom, merre lelnék itt első világháborús emlékművet?" Csodálkozva mutatott tíz méterrel mögém, "hiszen ott áll, ni!" Hm. Na, ez nem semmi! Ezek a kisvárosi parkok, melyek legszebbjei általában a közösség életében kulcsszerepet betöltő templom, templomok körül láthatók, nos, ezek megérdemelnének valami szakértő botanikus által írt monográfiát. Akárha versengenének a Magyarország legszebb parkja címért, ezek a kisvárosok, de a falvak zöme is, apait-anyait belead, hogy elkápráztassa a területére lépő idegent. Meg - gondolom - a hazai pályán élőket szintúgy. Nem hiszem, hogy a kertészkedést könyvből tanulnák, ehhez velük született érzékre van szükség. A hozzájuk képest messzi Budapestről ide- vagy odatévedt figura, miként jómagam, csak hápog a jórészt ismeretlen, de gyönyörű, ízléssel összeválogatott virágokból és dísznövényekből varázsolt lokális füvészkertek láttán. Pest, a kiégett, lestrapált ribanc nem igazán kényeztet el ilyesmikkel, míg odalent, az üde levegőt lélegző vidéken szinte csak efféle tündérkertekkel találkozni. Nos, a jánoshalmai egy közülük. Nem szebb, nem csúnyább, mert, miként az imént írtam, mind gyönyörű, és a gyönyörű az gyönyörű. Értve vagyok? Na. Ennek a botanikus csodakertnek a templom szentélyéhez, vagyis hátsó fertályához közeli részén áll az egyedi kivitelezésű emlékmű. Az alul szélesebb, a négy sarkán megerősített kőtalapzat az oldalain viseli az elesettek neveit, s ebből a talapzatból ugrik fel az egymástól csekély távolságot tartó két, klasszikus fejezetű hengeres kőoszlop, amelyek tetején kőpárkány nyugszik, s ezen a Szent Korona méretében és részleteiben hű mása látható. De ne menjünk még tovább, hiszen van még! A városba érkezésemkor messziről láttam a csipkézett bástyára hasonlító magas építményt, amiről azt hittem, talán főúri kastélyhoz tartozik. Hogy végeztem a főtéri látnivalókkal, arra indultam. Az a kastély nem kastély, de majdnem. A vasút mellé települt épületóriás a nyers téglás homlokzat felirata szerint a "Felsőbácskai Műmalom", ami 1907-ben épült. Nagyszerű látvány, kiváló kondícióban lévő ipari műemlék, ami a kora ellenére javában dolgozik a mai napig. Igaz, az oldalához már modern vonalvezetésű gabonatárolók, fémsilók csatlakoznak, de hát a stílusharmónia sosem tartozott korunk erősségei közé. Amikor végleg rászántam magam a továbbindulásra, a városszéli kertes házak közt megpillantottam egy nyugdíjba ment, ősöreg szélmalmot. Később a bajai főútról letérve beugrottam a jobb kézre eső Borota faluba. Hamar ki is ugrottam belőle, mivel az egyszerű templomával szemközti egyszerű polgármesteri hivatal előtt egyszerű kőhasáb őrzi a harcokban eltávozottak emlékét. Mielőtt megártott volna a sok egyszerűség, egyszerűen odébb álltam. Megjegyzem, Borota már a Jánoshalma és Baja között elterülő, úgynevezett Illancs tájegység területén található kevés falvak egyike. Igyekszem rájönni, hogy ez, a tágabb környék többi részétől semmiben sem különböző vidék miért kapott önálló elnevezést? Múltkori beszámolómban, mely elsősorban a baja halfőzőversenyről szólt, említettem, hogy ellátogattam az Illancs északi szélén elhúzó 54-es főút mellett fekvő Nemesnádudvarra, amelynek a temetőjéből lágy vonalú szőlődombokat lehetett látni. Ezt akkor, tévesen kivetítettem az egész Illancsra, pedig szó nincs róla, hogy a sík környezetből kiemelkedő dombhullámzás lenne a tájegységi elkülönülés magyarázata. Nemesnádudvaron pont láttam ilyet, de sehol másutt. Illetve, nem a fenét! Hónapokkal ezelőtt a borospincéiről híres Hajóson jártam, annak Pincefalunak nevezett részén, az meg éppúgy a nevezett tájegység északi peremén fekszik, mint Nemesnádudvar. Ezeken túl viszont tényleg sehol másutt, így sem Borotán, sem a szomszédságában fekvő Rémen tett látogatásom alkalmával nem találkoztam dombokkal, a legenyhébbel sem, kivéve néhány kezdetleges vakondtúrást. A rejtély tehát tartja magát. Rémen a temető felújítás alatt álló halottasházának falán, a bejárat mellett jobbra-balra van kifüggesztve a két világégés katonai áldozatainak emléktáblája. Még egy említendő momentum jutott eszembe. Nem igazán fontos, semmi köze az utazásom (utazásaim) lényegéhez, de nem megy ki a fejemből. Amint Borotáról kiértem az 55-ös főútra, Rém felé igyekezve, jóval kétszáz kilométeres sebesség felett elhúzott mellettem egy személyautó. Nem maradt időm a márka beazonosítására, de nem a legfrissebb évjáratú járgány volt, s talán valamelyik Opel-változat lehetett. A motorja csúnyán fel volt erősítve, meg a sofőrje idegrendszere is, mert ahogy kilencvennel ballagtam a nyílegyenes úton, úgy tűnk, hogy állok, amint a dupla kipufogó hajókürtszerű bömbölésének kíséretében elsüvített mellettem. Ilyen életveszélyes vezetést életemben nem láttam. Elég, ha a kisvadaktól hemzsegő vidéken kiugrik az útra egy nyúl, róka, őz vagy bármi, és az autó utasainak annyi. Márpedig pontosan ilyen állatok szaladgáltak körülöttem - előbb két jámbor őzgidát, odébb pedig egy bamba nyulat majdnem elcsaptam, s tucatnyit láttam az úton mások által kivasalva -, vagy legelésztek nagy békésen az országút mellett, öt-tíz méterre az út aszfaltjától. Amíg a megőrült járgány az öt kilométer hosszú, kihalt szakaszon rohamosan ponttá zsugorodott, elképzeltem, a békés kora délutánban hogyan festene egy árokba száguldó, onnan az égnek ugró, tízszer megpördülő, netán kigyulladó autó, s mi lenne, ha én érnék elsőnek oda. Csak ennyit szerettem volna mondani. Írni. Rémről, átvágva a főúton, a szemben lévő Felsőszentivánra indultam. A templom külső falába cementezett fekete márványtáblákkal hamar végeztem. A főként szerbek és németek által lakott Mátételke jött sorra. A temetőben rátaláltam a kilencvenöt százalékban szerb neveket felmutató helyes kis emlékműre. Innen két perc alatt Tataháza központjában voltam, mivel a falu szinte egybeépült Mátételkével. Hosszú idő után ismét figurális, méghozzá fémből öntött emlékműre találtam. Zászlótartó magányos katona, amelynek a talapzatot övező sűrű bokrok miatt lehetetlen volt a közelébe jutni. Itt sem hagyhattam ki a templom előtti másik látványosságnak, a háromfigurás barokk szoborcsoportnak a fotózását. Bácsalmás jelenleg vagy kisváros, vagy nagyközség, de a második világháború előtt mindenképp a bácskai németek egyik központi települése volt. Szorgosságukról, rendszeretetükről máig árulkodik a település tetszetős összképe. Aligha írok újat, amikor felemlítem a nagy méretű, szép templomot, s már hozzá sem kell tennem a mintaszerűen kialakított parkról szóló elismerésemet. A templom bejárata előtt, mintegy tíz méterre áll a két ember magas, vaskos emlékmű. A tetején utólag odaillesztett turul ül, mögötte a trikolór sávozásával megfestett zászlórúd, az országzászló rúdja emelkedik a magasba. Az emlékmű oldalain, még hátul is, megszámlálhatatlanul sok név szerepel, rengeteg közöttük a német származásra utaló. A kommunisták meg, "hálából", kitelepítették őket és a leszármazottaikat 1947 tájékán. A terjedelmes park üde növényzetével körülölelt kisebb tereken a zsidó áldozatok emlékműve, egy szovjet katonai obeliszk, meg egy barokk szentszobor látható. A távolabb eső egyéb szobrokat nem volt türelmem felkeresni. A templom mögötti utca sarkán áll egy egyemeletes, kupolás, félkörív erkélyes, a kupola szélénél (s másutt is) kicsinyített emberfigurákkal gyönyörűen díszített épület. Most biztosító működik benne, de régen nyilván egy igen módos polgárnak lehetett a háza. A három héttel ezelőtti bajai utazás alkalmával Bácsborsódig jutottam. Nincs messze, ide tizenöt kilométer. Az utazást megelőző napok munkahelyi túlterheltségétől fáradt Anikóm akkori berzenkedése miatt Bácsborsódról nem jutottam el a szerb határhoz közeli Katymárra és Madarasra. Most senki sem szólhatott bele a dolgaimba, javíthattam a hibán, tehát Bácsalmásról a közelebb eső Madarasra igyekeztem. A főtéri templom, főként hátulról, a szentély irányából fényképezve bármelyik településről készült képeslapon megállná a helyét. A két világháború két emléktáblája az ellenkező oldalon magasodó torony külső falán, a bejárattól jobbra, illetve balra kapott helyet. A templomot valami jeles napra, fontos eseményre készülve épp takarították, és a torony előtt sepregető nő kedvesen invitált a belső tér megtekintésére. Ám az idő, örök ellenfelem, beleszólt abba, amibe - Anikóm és anyám személyes jelenléte híján - ember nem szólhatott bele, s fájdalom, az előrehaladott délután továbbhaladásra sarkallt. Mert, például, itt volt előttem a soros falu, Katymár. A templom és az emléktáblák dolgában szinte koppintja Madarast, mivel ugyancsak a torony aljának két felére tették az ezúttal fekete márványból készült táblákat. Ami némi helyi unikumként szolgált, hogy az első utcasarki épületen három nyelven: magyarul, szerbül és németül volt kiírva a kommunista érában a termelés frontján követendő példaként szolgáló Sztahanov (szovjet élmunkás) elvtárs neve. A buzgómócsing Sztahanov nevéből származik a termelési mozgalom sztahanovista kifejezése, ami az előzetes gyártási terveket elvhűségből, a szocializmus melletti bigott elkötelezettségből túlteljesítő ipari munkások összefoglaló neve volt. Szóval, ez az utcanév afféle történelmi őskövületnek számít. Ráadásul mindjárt három nyelven. Katymárról szélsebesen visszaautóztam Bácsalmásra, ahonnan Kunbajának fordultam. Első világháborúsat nem, de a templom melletti parkban második világháborús emlékművet találtam. Időnként csepegett az eső, de csak szelíden, hogy öt perccel később sárga és vörös fényben ragyogjon fel az ázott tájra melegítő sugarakat bocsátó Nap. Emlékmű keresése ügyében éppen a faluvégi temetőben jártam, amikor pont egy ilyen verőfényes periódus váltotta a langyos záport. Emlékmű nem volt, helyette találtam egy csodásan kivitelezett Golgotát. A temető terepadottságai miatt a Jézus szenvedéseinek egyes fázisait bemutató stációoszlopok és stációfülkék sík terepen kerültek felállításra, a bibliai jeleneteket igényes, színes gipszféldomborművek idézték fel, hasonlóan a Bakony-beli Lókúton látottakhoz. Még egy érdekesség: minden stációfülke egy-egy családi kripta fejénél lett elhelyezve, s ha jól silabizáltam ki a lényeget, a kriptatulajdonos család állta a ráeső stáció elkészítésének anyagi fedezetét. A kripták mindegyike német családnevű halottakat rejtett, de a temető más részein látott sírok nyolcvan százaléka szintén a meggyőző német jelenlétről tanúskodott. Szóval, a lényegében vízszintesen elhelyezett stációk végében egy kövekből emelt mesterséges emelvény - amely inkább afféle alacsony kilátónak illett be - kapott helyet, rajta a két lator, s középen Jézus a kereszten. A délután közepe táján aranysárgán, ugyanakkor árnyalatnyi vöröses beütéssel ferdén tűző napsugarak különös megvilágítása igényesen koreografált, hatásos színpadi látvánnyá varázsolta a stációk összképét, amelyet színes körítésként fogtak közre a rengeteg virággal díszített sírok. Miután a zápor után kiviruló temetőbe kilátogató helybéliektől bizonyosságot szereztem, hogy itt nincs nekem való emlékmű, beletörődtem, s kocsiba ülve Bácsszőlősre igyekeztem. Ez egy viszonylag újabb keletű település lehet - mint Helvécia esetében -, egy közeli nagyobb községnek volt a külterülete, talán Bácsalmásé, talán Tompáé. Egy szerényebb emlékműre azért futotta, s ha úgy vesszük, inkább ez, mint a semmi. Csikéria neve álmomban is kísért, mióta a térképen felfedeztem. Nem mondom mire, mely magyar kifejezésre hasonlít a neve, de mintha a hascsikarásból és az aranyérből pancsolták volna össze. (Utóbb tudtam meg, hogy a közelben szivárgó Csík-érnek lehet köze a névadáshoz.) De ne fussak előre, mert Bácsszőlős és Csikéria között félúton, mindjárt az út szélén látható egy lakatlan, leromlott állapotú, földszintes egyházi építmény. Információ hiányában nem tartanám szerencsésnek egy az egyben templomnak titulálni, de valami olyasmi. Legalábbis a sarkán kerek formájúra kialakított rész tetején a katolikusok keresztje látható, az országúttal párhuzamos és arra merőleges épülettoldalékok ebből, mintegy központi magból ágaznak le. Vakolat nincs rajta, a kíméletlen idő, mint halott katona köpenyét a lelketlen fosztogató, lerángatta a meztelen téglatestről, viszont az országút és a csupasz épületfal közötti füves sávban áll egy Temesi György és neje Rudolf Klára által Isten dicsőségére állított kőkereszt, 1933-ból. Csikéria településtábláján megint három nyelven: magyarul, szerbül és németül írták ki a falu nevét. A hosszan elnyúló település neoromán temploma nagy, magas és fehérre meszelt, mindazonáltal, miután valami emlékkövön olvastam a feliratot, mely Csikéria önállóvá válásának (1924, addig Szabadkához tartozott) a közelmúltban elért 80. évfordulóját említette, lemondtam az emlékmű utáni nyomozásról. Tompának vettem az irányt, de mielőtt a nem tudom, hányadrendű mellékúton elértem volna a Kiskunhalast Szabadkával összekötő 53-as főutat, a kereszteződéstől vissza, Csikéria felé egy kilométerre, de közigazgatásilag a távolabbi Tompához tartozva (Örökföldön) egy kastélyra, és mellette egy ékszerszépségű templomra lettem figyelmes. Mindkettő a Tompa irányába vezető út jobb oldalától ötven méterrel beljebb, egy enyhe emelkedésű dombon látható. A korábbi, bárói rangú tulajdonosa után Redl-kastélynak nevezett, 1860-ból való épületegyüttes zárt intézményként, egészen pontosan a fővárosi önkormányzat kezelésében lévő időskorúak pszichiátriai intézeteként működik. A kerítésen kívül álló, neogótikus Szent Anna-templom kicsinyített mása a budai Mátyás templomnak. A XIX.-XX. század fordulóján, 1900 körül épült. A támpilléres templomhajó és a szentély teteje a pécsi Zsolnay porcelángyár színes majolika csempéivel, mintásan van kirakva, a torony csipkézetéből és figuráiból kevés látszik, mivel vagy öt éve állványerdő borítja. Nincs pénz a felújítás folytatására, nagyon várják a segítséget az új kormánytól. Ezt a helybéli, mármint az esedékes templomtakarításra Tompáról ideruccanó személyzettől tudom. Nem sokat kellett noszogatni, az állványzat alá rejtett bejáraton beljebb kerültem, s csak néztem, meg fotóztam. Kisvártatva, köszönve a látogatási lehetőséget, búcsúztam a jó emberektől, s kintről folytattam az épület fényképezését. A szorgoskodók időközben végeztek a tennivalókkal, bezárták a templomajtót, s két kocsival elhajtottak Tompa felé. A második kocsi nyomába szegődve magam is hasonlóan cselekedtem. Tompa "belső" temploma is szép, s bár méretében háromszorosan múlja felül, esztétikai vonatkozásban kismiska a kastély mellettihez képest. Annyi előnye azonban kétségtelenül van a másikkal szemben, hogy oldalába falazták a világháborús emléktáblát, mely felett féldomborműves vasrelief emeli az alkotás esztétikai értékét. Mialatt a parkkal kerített templom körül szédelegtem, érdekes dolog történt, amin láthatóan a helyiek is meglepődtek, s ennek hangot is adtak. Ugyanis a felettünk kéklő égből egyszer csak eleredt az eső (miközben zavartalanul sütött a Nap), csak éppen senki sem értette, miből hullik a csapadék. Kevéske felhő, az is a horizont szélén, egyedül északi irányban volt látható, másutt fátyolnyi sem lengedezett a magasban. Szél nem fújt, hogy valami távoli vidékről idesodorta volna a cseppeket, de nem csalás, nem ámítás, azok, dacolva az ok és okozat szent és kőbe vésett tételére felesküdött materialistákkal, mégis csak hullottak. A közeli buszmegállóba húzódott népek ámuldozva nevettek, és ujjal mutogattak a csodaesőt fakasztó égbolt felé, én meg, bűbájosság ide, varázslat oda, száraz céltudatossággal a kocsim védelmező belsejébe menekültem. Két perc múlva elállt a zuhé, de akkor már úton voltam az északra, a délelőtt meglátogatott Kiskunhalas felé vezető 53-as úton. Amiről néhány kilométer megtétele után balra, Mélykút irányába tértem le. Előbb viszont meglátogattam Kisszállást, ahol a sűrű fák alá rejtett, csekély izgalmat okozó világháborús emléktáblát lefotózva máris odébb kormányoztam a verdát. Mélykút települést a tegnapi csavargásaim utolsó állomásának szántam, de csak akkor nyugodott meg a lelkem, amikor a nemrég várossá avanzsált település központjában, a dombra települt templom alatt-mellett megtaláltam a szűk vaskerítéssel közrefogott, első ránézésre egyszerű útszéli kőkeresztet. Aminek a felirata viszont az első világháborús elesettek emlékére íródott, s a kereszt anyagából faragott hadi jelvények is ennek jegyében kerültek a talapzatra. Háromnegyed hétre járt, ideje volt a hazaindulásra gondolni. Anikóm napközben hívott, s a rövid beszélgetésünk alatt kétszer utalt rá, hogy szegény Csicsa (aki előző nap, pénteken lett beoltva szopornyica ellen) mennyire egyedül lehet otthon. Nem tudnék sietni haza? Nem tudtam, és nem akartam, hiszen ide, a pesti léptékkel mérve a világ végének számító déli határszélre aligha jutok el a közeljövőben. Muszáj volt kihasználnom a ritka lehetőséget. Bár én is sajnáltam a szeretetreméltó jószágot, ellenálltam a burkolt érzelmi zsarolásnak, s teret adva természetem és vágyaim türelmetlen sürgetésének, tettem a dolgom. Igen ám, de Mélykúttal a dolgom végére értem. A kijelző tanúsága szerint gyanúsan kevés benzin maradt a kocsiban, pedig délelőtt, ha jól emlékszem, Jánoshalmán négyezerért rátankoltam a viharosan fogyó pénteki mennyiségre, de hiába, kicsit túl hosszúra sikerült a kiruccanás. Maradt kétezer és valahány száz forintom, de olyan éhes voltam, hogy az első közértnél megálltam, s a félliteres kóla mellé vettem két darab rozsos zsemlét, mivel a magammal hozott szalámis zsemlék, meg a kétliternyi üdítő órákkal korábban elfogyott. Valószínűleg megettem/megittam őket. A vásárlás után megmaradt ezerhétszáz forintot aranytartaléknak szántam arra az esetre, ha harmadjára is muszáj lenne benzint vételeznem. Ötliternyi kijött volna belőle, az meg uszkve nyolcvan kilométer távolságra elég. Míg a benzin mennyiségéről felületes információt adó kijelző aggodalomra okot adóan kevés naftát jelzett, a pontosabb számítógépes kalkuláció mintegy kétszázötven kilométeres távra elegendőt mutatott. Szerettem volna hinni ez utóbbinak, de még azzal sem voltam tisztában, milyen messze van Mélykút Pesttől. Az égiek kegyelmében, s a magam ügyességében bízva vágtam bele a Jánoshalmán, Hajóson, Miskén, Kalocsán, Solton és Dömsödön keresztülvezető hazaútnak. Ilyen puhán, odafigyelve, üzemanyagtakarékosságra törekedve az életben nem vezettem. A sebességet igyekeztem stabilan kilencvenen tartani, miközben gyakran figyeltem a műszerfalnak kocsi pillanatnyi fogyasztását jelző számsorát. Fél tízre értem haza, s olyan jól spóroltam, hogy száztíz kilométerre való üzemanyag maradt a tankban! Szegény Csicsa, örült mint egy őrült, s játékkal, beszéddel nyugtatgattam a reggel óta magára maradt ebet. Tizenegyre azért Anikóm elé mentem a Lajos király étteremhez, éjfél körül aludtunk el. A szokásos gyorsmérleg szerint szombaton hatszáztíz kilométert tettem meg, s a gyűjteményem kereken húsz újabb emlékművel lett gazdagabb. Most mindösszesen 591-nél tartok.  Kelt 2010.08.01.

 

  (Kilencedik kötet) Öt:

 

  Jeles nap köszöntött rám a tegnapival, vagyis a hétfőivel. Nem is tudom, sírjak vagy nevessek örömömben, mert a kettő egyszerre nem megy. A cégemnél kézhez kaptam az esedékes fizetésemet, amelyből több mint tíz év után most első ízben nem vonták a gyerektartás összegét! Mivel lejárt a fizetési kötelezettségem!!! És erről bírósági papírom van! 2000 júniusa óta, egy évtizeden keresztül, pontosan 121 hónapon át pengettem, hozzávetőleg másfél millió forintnyi összeget. A beteges gyűlölettel átitatódott Békaszáj asszonyság (utólag neveztem el így magamban az exemet, Ágnest) annak idején azt hitte talán, mekkorát üt rajtam, ha a bírósággal megítélteti a havi kétszer hatezret, mivel a két fiam után ennyit vontak nyolc éven keresztül. Csak amikor véletlenül kiderült a turpisság, hogy a született életművész nagyobbik fiam a barátnője társaságában rég megpattant a napfényes Hispániába, ahol hülyére keresik magukat a szállodaiparban, velem meg (alamuszi, ráadásul törvénybe ütköző módon) még mindig fizettetik a gyerektartás ráeső részét is, azután (újabb bírói döntéssel) maradt a havi hatról nyolcezerre emelt dézsma a kisebbik srác után. Szégyene ez mindenkinek: Békaszájnak, nekem, és az eredendően nemes vért poshadt vízzé rohasztó fiamnak is, aki, húszon akárhány évesen az anyjával vállvetve pumpolta a háztól egykor - valószínűleg közös erőfeszítéssel - elüldözött apját, ahelyett, hogy férfi módjára legális pénzszerzési lehetőség után nézett volna. Mondom, nem egy gyámolításra szoruló, önellátásra képtelen kisgyerekről, hanem felnőtt, egészséges, intelligens fiatalemberről van szó! Papírforma szerint. (Hadd legyek megint szerénytelen! Szerénytelen, de az igazsággal rendületlenül házaló balek. Én, egy elég komoly és elhúzódó betegséggel küzdve, már húszéves koromban nehéz és mocskos kétkezi munkát végeztem autószerelőként. A teljes fizikai amortizáció közelében lézengve majd' beledöglöttem, de húztam az igát, és kibírtam azt a szörnyű időszakot. Sőt tovább megyek: a segédi oklevelem megszerzését megelőző két évben, az úgynevezett inasévekben, azaz a 18. és a 20. életévem között a hét öt munkanapjából négyet valamelyik szervizben töltöttem gyakorlaton, ahol időnként jobban lefáradtam, mint később kész szerelőként. Hiszen a fizikai munka mellett, amelynek persze folyton a legalját sózták rám, nekem jutott az örökös takarítás kétes dicsősége, és a nagylegény szerelők kajájának közértben való bevásárlása. Csicskáztattak, mint később a katonaságnál. Az én fiam nem lehet annyira puha pöcsű, az íróasztal és a számítógép fedezékében eltunyult lesipuskás, hogy érett emberként szájtátva várja a sült galambot!) És most - meine Damen und Herren! - ennek lőttek; vége, konyec, fin, fini, end, ende, sfirsit, slussz! Ez a - számukra - pénzcsap örökre eldugult. Szóval, a magát nyilván világbajnok kombinátornak, rafinált spílernek tartó dölyfös és lelketlen buksza (Békaszáj Ágnes) alaposan kiszúrt a fiúkkal, mivel magamtól nem hatezret, hanem minimum tízet adtam volna fejenként és havonta, ami azért érzékelhető különbség. Ez volt a bírói ítéletet megelőző szándékom. Nem mintha a jelzett pénzmennyiség olyan eget verő összegnek számítana, de a szerény fizetésemből ennyire futotta volna. Nos, végül is most már mindegy. A "mi lett volna" és a "ha", mint tudjuk, történelmietlen felvetések. Történt, ami történt, lezárult életemnek ez a gusztustalan, fájó árulásokkal és sokszoros megaláztatásokkal kikövezett fejezete. Ami igazán fontos az egészben, hogy a nővel való negyed évszázados kapcsolatom nyomorult roncsaként utoljára maradt cérnaszál is elszakadt. A továbbiakban nem gyakorolhat felettem fikarcnyi kontrollt sem: most szabadultam meg tőle végleg! Háromszoros hip, hip, hurrá!  Kelt 2010.08.03.   

  (Kilencedik kötet) Hat:

  Ha valaki azt hitte volna (én), hogy a múltkori, 610 kilométeres távot nem lehet felülmúlni, tévedett. Tévedtem. Lehet. Merthogy ezúttal 626-ra sikerült a nagy menetelés, s az egészben az a legérdekesebb, hogy sem tegnap, azaz a hajtás napján, sem ma, másnap, nem érzek emiatt különösebb fáradtságot. Ezzel nem azt akarom sugalmazni, hogy bárki hű, de fasza gyereknek tartson, csak szerényen annyit óhajtok mondani, hogy hű, de fasza gyerek vagyok. Földi pályám 57. évében járva egészen szép teljesítmény ennyire flottul állni a nehézségeket, elviselni a kényelmetlenségeket, tűrni a fáradtságot, estefelé legyűrni az újra és újra próbálkozó álmosságot. Szemébe nevetni a válogatott kínzásokkal kísérletező "külső körülményeknek", s mindenféle erőlködése ellenére jól érezni magamat a bőrömben. Nagy menet volt: kristálytisztán éreztem, hogy élek. Szombaton reggel hat előtt indultunk útnak Anikómmal, anyám nélkül. Most kettesben akartunk lenni. Az autót csurig tankoltam 95-ös oktánszámú naftával; nem emlékszem, hogy valaha is lett volna benne ennyi üzemanyag. Kecskemétig egyszer álltunk meg pisilni az út szélén. Ezen a hétvégén rendezték a hagyományosnak tekinthető kecskeméti repülőnapokat, ami mindig rengeteg érdeklődőt vonz a hírös városba. Az országos jelentőségű eseményt kísérő felhajtásnak alaposan megittuk a levét, mert a szolgálatba helyezett rendőrsereg úgy elterelte az átmenő forgalmat, hogy nem ismertem ki magam a hosszabb időn át kedvencemnek számító városban, s bő félóra veszteséggel tértem rá a máskor rutinosan meglelt 44-es főútra. A város szélén kiépült légibázis körüli szántókon már akkor, nyolc óra tájban rengeteg kocsi parkolt, s még jöttek feszt mindenfelől, kivált szemből, Szarvas és a távolabbi Gyula, valamint Békéscsaba irányából. Mi meg arrafelé tartottunk. A tömött sorokban jövő, a néhol besűrűsödött ködtakaró miatt tompított világítással érkező karavánok szinte összefüggő fénygyöngysort alkotva süvítettek el mellettünk. Kecskemétet elhagyva egy eldugott helyen ismét megálltunk, hogy engedelmeskedjünk a természet sürgető parancsának. Tőlünk harminc méterre nemes tartású, kifejlett őzsuta legelte a magas füvet, a kezdeti nyugtalankodás után hamar beletörődött a jelenlétünkbe. Nyárlőrinc és Lakitelek mellett megállás nélkül suhantunk el, majd a Tisza-hídon átkelve jobbra, Tiszaug felé fordultam. Néhány hónapja megfordultam itt, lefotóztam a templom falára erősített emléktáblákat, de aztán visszafordultam északra, Tiszaföldvár felé. Ezúttal viszont délre folytattam az utamat, s mindhárom soron következő településen szép jutalomra: két fémből öntött, s egy kőből faragott, egész alakos katonaemlékműre találtam. Tiszasas és Csépa fémkatonával fogadott, Szelevény közel kilencvenéves, ennek megfelelően patinás kőkatonája festői hátteret kapott a renoválásra szoruló katolikus templom révén. Kunszentmárton városába jutva ismét elértem a 44-es utat, amitől ahhoz, hogy a kissé oldalvást eső főtér környékét bejárhassam, rövid időre megint el kellett távolodnom. A főtéri, hatalmas méretű templom hajójának oldalánál kétalakos fémemlékmű látható. Az egyik kezével a magyar címerben is megtalálható kettős keresztet égnek emelő, a másikkal a sebesült társát tartó katonát magas kőtalapzatra állították. Az elesettek hosszú névsora nem a szokásos helyen, a talapzaton, hanem a templomhajónak a szobor felé néző oldalán kapott helyet. Két jókora táblába foglalva az első, s egy harmadikba a második világégés itteni elesetteinek szomorúan terjedelmes névsora. Sok vastagnyakú, pápista és kálomista kun legény hagyta ott a fogát, hogy mentse a jövő Magyarországának a menthetőt. Hála és tisztelet érte. A belvárosi út másik oldalán kialakított, a szemnek roppant kellemes díszpark központi építménye a két ember magasságú, címeres, feliratos kőemelvény, ami az országzászló rúdját tartja. A 44-es úton Öcsöd jött sorra. A református templom melletti kőszobor, melynek öreg bakája vállára vetett zászlóval, búsan menetel valamerre - leginkább a szürke kilátástalanságba -, járása maga a megtestesült lemondás. Következő állomásként a hét kilométerre, északra eső Mesterszállást néztem ki, s a véletlenszerűen kiválasztott helység, illetve az odavezető út látványosságai meghálálták a kitérőre szánt időt. Öcsöd határtábláját épphogy elhagyva, érdekes hangulatú útszakaszra értem. A Körös töltésén vezető keskeny aszfaltcsíkot kétfelől a régi időkből itt maradt, kopott fehér festésű, derékmagasságú, megdőlt kőoszlopok kísérték, amelyeket dupla és rozsdás acélsodronyok fűztek összefüggő lánccá. A szintén a jó ég tudja, mióta szolgáló, fából készült villanypóznák sötétbarnára értek a több évtizedes szabadtéri szolgálat alatt. Kétfelől a Körösök árterei és holtágai, s az ezeket övező nádasok, füzesek húzódtak, a távolban, talán másfél kilométerre az Öcsöd végét jelző táblától, feltűnt a Körös felett áthúzó, négyíves vashíd. Három íve a széles ártér, egy a tényleges folyómeder felett húzódott. Mesterszállás közelébe érve Anikómat mintegy megszállta az erotika kisördöge, mert menet közben piszkálni kezdte az addig békésen bóbiskoló farkamat, melynek következményeként Mesterszállás előtt lehúzódtam az útszéli sűrű fasorba. A következő tíz perc történéseit inkább nem részletezném, csak annyit mondanék, hogy az én kicsim maradandót alkotott. Sosem felejtem el, annyira jólesett, ráadásul az alkalmazott technika sem a hétköznapi házastársi élvhajhászás eszköztárából, hanem az extra szexualitás titkos trezorjából került elő gyakorlati alkalmazásra. Féltem, hogy a földi mennyország megjárása a nap hátralévő idejére kiható fáradtságot eredményez, ehhez képest inkább felfrissültem, amit örömmel nyugtáztam, hiszen hosszú út állt előttünk. Ami pedig a falu nevezetességeit illeti, azok a dombra épült templom körül, egy hatalmas harangot tartó fém haranglábban, s egy 1806-ból való feliratozott kőkeresztben merültek ki. Az első világháborús emlékművet, második nekifutásra, helybéli segítséggel találtam meg a templomdombra tartó kálvária aljában. Egyszerű obeliszk, a tetején turullal. A központi tér hevenyészett kis hétvégi vásárában vettünk egy méretes görögdinnyét, ami utóbb jó vételnek bizonyult, mert finom, cukros, még most is azt esszük. Mesterszállásról kijőve elugrottunk a tízpercnyi útra található, szedett-vetett Mezőhékre, ami viszont időpocsékolásnak bizonyult, mert viszonylag új településről lévén szó, temploma is alig, hát még emlékműve. Az ismert útvonalon vissza Öcsödre, s a 44-es főúton Békésszentandrásra. Majdnem lemondtam róla, hogy találok itt emlékművet, amikor az utolsó útkanyarban véletlenül észrevettem a bal kézre eső házak fölé magasodó templomtornyot. Innentől fogva egykettőre rábukkantam a hagyományosnak nevezhető virágos térre, amelyet a magas kőtalapzatra helyezett zászlóvivő fémkatona kedvéért rendeztek el ilyen takarosan. A kötelező fotózást követően hamar elértük a jelentős létszámú szlovák lakossággal bíró Szarvast, amelynek határában kétnyelvű várostábla fogadott. A főút mentén szinte azonnal felfedeztük a kúriaszerű városháza előtti parkban álló emlékművet. Nem sematikus, viszont szép alkotás, méltó a városhoz. Az oldalain az elesett katonák nevét soroló, magasba szökő kőoszlop csúcsán széttárt szárnyú turul trónol, a kiszélesedő talapzatnál látható baka pedig mintha golyózápor elől húzná össze magát, marokra fogott zászlórúddal, görnyedt tartással, mintegy lopakodva igyekszik előre. A városka nemhiába nevezetes a látogatókat messze földről idevonzó arborétumáról: az itt élők feltűnő, vagy inkább kiemelkedő módon kedvelik a virágokat, dísznövényeket, mert minden lehető hely, szabad térség a kertészek keze munkáját dicséri. Így van ez persze az emlékműtől pár száz méterre álló templom körül, illetve a főutca másik felén, a templommal szemközti tágasabb tér esetében is. Csupa piros, sárga, kék és zöld minden, de mégsem afféle cigányos tarkaságban, zavaros összevisszaságban, hanem szemet gyönyörködtető, lelket simogató színharmóniában megkomponálva. A település keleti szélén útelágazáshoz érve, a húsz kilométerre saccolt Gyomaendrőd felé kanyarodtam. A közelmúltig két külön: Endrőd és Gyoma települések egyesüléséből képződött várost a Gyománál jóval kisebb endrődi rész felől értem el. Vörös falú, termetes temploma melletti parkjában alacsony vaskerítéssel közrefogott, remek kivitelezésű emlékmű található. Kőből faragott katonaalak, akinek marcona, egyben bizakodást kifejező arca nem sok jót ígér az ellenség számára. A szobor a liget sűrűn telepített fái ellenére jól fotózható, mivel a mindennél magasabb templomtorony vonalába állítva erősödik az összhatás. Míg Endrőd afféle echte falusi körzete, nyugalmas elő- és kertvárosa Gyomaendrődnek, a másfél kilométerrel arrébb eső Gyoma inkább az urbánus, igaz, a tiszta, vidéki, de mégis urbánus, enyhén iparosodott, kulturális vonalon a reprezentáltabb vonalat képviseli a két rész érdekházasságában. Ez nemcsak az ide eső három templom számából, de a zömmel földszintes lakóházak sűrűségéből és a közcélú intézmények többnyire emeletes, kétemeletes, nemegyszer nagyon pofás, régi, de igényesen felújított épületeiből levont következtetés. Legnagyobb temploma körül a szokásosnál kisebb méretű térség maradt a díszliget kialakítására. Ennek a kisebb parknak a szentély felőli sarkában áll a kétalakos fémszobor. Mondandója egyszerűségében is szívbemarkoló: bizalomtól sugárzó arcú, öreg baka átnyújtja a nála magasabban álló, büszke tartású fiatal utódjának a haza védelmére szolgáló kardot. A talapzat sűrűn teleírva az elesett honvédek nevével: Gyoma hadra fogható fiatalsága becsülettel kivette részét a véres küzdelmekből. Nem rajtuk múlott, hogy Magyarország sorsa így alakult. A városközpontból kelet felé igyekezve, közel a település végét jelző táblához áll a ki tudja, mióta nem működő "Győzelem MGTSZ" ipari részlegének emeletes épülete. Utca felőli falán méter magas betűk sorolják az egykori termelőszövetkezet profiljába vágó ágazati melléktevékenységeket, úgymint: sportmezek, pólók, kábelkorbácsok, polietilén zsákok, fonál, madáreleség, fűmag stb. előállítása és árusítása. Egy kis időutazás a '70-es évek kádári világába, az arra fogékonyak számára. A kicsivel több, mint tíz kilométerre található Csárdaszálláshoz nem fűztem nagy reményeket. De ezek legalább beváltak. Utazásaim során - jól-rosszul - megtanultam olvasni a települések elnevezéséből, s következtetni a valószínű keletkezési idejükre, önállóvá válásuk hozzávetőleges időpontjára. Ami azért fontos, mert az első világháború előtt legfeljebb tanyaként, hivatalos elnevezéssel külterületi lakotthelyként funkcionáló épületcsoportok a legritkább esetben állítottak utólag emlékművet elesett fiaiknak. Akad ellenpélda, mint azt az Orosháza és Hódmezővásárhely között félúton fekvő Székkutas esete igazolja. Székkutasnak a Vereskutas nevű, mára felszámolt dűlőjéből, határrészéből ugyanis kerültek ki annak idején bakák, akik, sajnos, szép számban odavesztek a harcokban. Gyönyörű, kőkatonás emlékművük a 47-es főút mentén látható. De ez ritka eset. És most vissza Csárdaszállásra, ami a hevenyészett és laikus névfejtés szerint annyit tesz: ezen, a talán évszázadok óta főútnak számító kereskedelmi útvonalon valaha létezett egy csárda, amely az étel- és italbeli szolgáltatásokon túl szálláslehetőséggel is bírt. Csárdaszállás. Magyarán kocsma az úton levőknek, átmeneti pihenőhely a lovaknak, marháknak, és a megfáradt hajtóknak. Ebből aligha kerekedhetett ki egy legalább annyira jelentős falu, ami a világháború idején önállóan küldhetett volna segédcsapatokat a harctérre. Ha volt is elesett szülötte, annak a neve az egykori "anyatelepülés" hősi emlékművén olvasható. Ez az "anyatelepülés" lehetett Gyoma, de lehetett Mezőberény, mivel Csárdaszállás a kettőt összekötő út felénél fekszik. Na, Mezőberényhez kicsit közelebb. A térképek jeleznek Csárdaszállás szélénél egy Köröstarcsa felé mutató útleágazást, de, helyszíni útjelzőtábla híján részint túlszaladtam a kereszteződésen, részint nehezen vitt volna rá a lélek, hogy a gyommal sok helyen felvert, láthatóan ritkán használ mellékútra térjek. Ahogy egy pillanatra módom nyílt betekinteni a kétfelől nyárfasorokkal kísért, töredezett, a gyakori és széles repedéseknél csúnyán elgazosodott aszfaltcsíkra, eszembe sem jutott feltételezni, hogy ez lehet a keresett út. Ám mivel újabb ötpercnyi száguldás alatt sem láttam Köröstarcsa felé mutató lehajtót, félrehúzódtam az útpadkára, s a térkép böngészése közben tudatosult bennem, hogy a Csárdaszállás szélén látott ócska út volt az. Visszafordulni nem akartam, így aztán Köröstarcsa kimaradt, pedig mindössze nyolc kilométerre voltam tőle. Viszont nem reszkírozhattam, hogy a kocsim tengelytörést szenvedjen. Mezőberény nyüzsgő kisváros. Pedig előzőleg elkönyveltem magamban, hogy ennyire közhelyes névvel kizárólag örökös álmatagságra született, a szunnyadó idő ringatására való, önmagába fordulásra kárhoztatott települést lehet illetni. Szó sincs effélékről; hiába volt szombat dél körül, az utcákon szünet nélkül jöttek-mentek a személygépkocsik, az idevalósi népek sétálgattak, vagy pedig sietősen igyekeztek valamerre az árnyas járdákon. Az emeletes, neoklasszikus városháza előtti parányi parkban látható emlékmű központi figurája a sebesült, bekötött fejű, fegyvert és címeres pajzsot markoló fémkatona, mely mögött magasba szökő kőoszlop emelkedik, csúcsán a turullal. "Ez a hely Isten háza és a menny kapuja" - olvasható a Békés városának főterén álló, tiszteletet parancsoló méretű református templom bejáratának homlokzati részén. Na, ennyi az egész, ihol a mennyeknek bejárata! A sok birka halandó meg a kulcsos Szent Péter engedélyére vár ahelyett, hogy beugrana a kitárt kapun, egy hűs Isten hozott!-ra. Nem mindenkinek tetszhetett, amit odabent látott, mert sokan jöttek kifelé. De hova a pokolba mennének, ha ez sem elég jó nekik? De félre a szarkazmussal, az ízetlen tréfálkozással, mert a vallás komoly dolog. Nem is azzal vicceltem. A templomtér (egy törött nagy harang mellett) háromalakos emlékművet mutat fel: asszonya derekát védőn átfogó katona, akinek összekuporodott fiúgyermeke a lábhoz tett puska tusát öleli, mintegy jelezvén a következő nemzedék elszántságát a küzdelem folytatására. Míg én a templom és környéke látnivalóit fotóztam, az én édesszájú Anikóm betért a főtéri cukrászdába, és jó étvággyal magáévá tett két finom süteményt. Sajna fogyókúrázom, úgyhogy fájó szívvel, de nem tartottam vele. A közeli Tarhos csalódást okozott, mert nemhogy emlékműve, temploma sincs. Igaz - már ha igaz -, akad neki egy félreeső helyen lévő romos kastélya, aminek nem juthattunk a közelébe, mert az odavezető út egy vagyonőrök által védett lakóparkfélén vezetett át, s a fiúk megálljt parancsoltak. Lehet, némi baksis ellenében negyedórára félrenéztek volna, de nem volt kedvem lekenyerezni őket, pláne látatlanba, hiszen a kastélyból egy téglányit sem láttam ízelítőnek, kedvcsinálónak. Doboz település viszont egészen elbűvölt. Békalencsével benőtt, kanyargó Körös-holtág, fahíddal a két part között, ettől kőhajításra elhagyatott, ipari műemléknek beillő malom- vagy hombárféleség, s mindezek felett a település közparkjában, mégis, valahogy eldugott helyen egy neoromán stílusú katolikus templom, közvetlenül mellette egy hasonló építészeti jegyeket felvonultató mauzóleummal. De leltem itt első világháborús, figurális emlékműre is. Nos, éppen ez volt a legkevésbé sikerült szobrok egyike, amit ebben a műfajban valaha láttam. Meglehet, a szakmát inkább ipari, mint művészi színvonalon űző szobrász eredeti szándéka szerint a felvetett fejű katona az elszántság mintaképe akart lenni, de a bántó aránytalanságok miatt az egész alkotás komikus beütést kapott, úgyhogy inkább felejtsük el. De azért lefotóztam, hiszen, mint tudjuk, a darab az darab, ha ronda is. Sarkad cifra templomtornya messzire látszik a magyar pusztaságban, ami, sajna, nem sokáig magyar, mivel közel a trianoni, s egyben román határ. De Sarkad a miénk maradt, s miénk lett a temploma árnyékába húzódott katonaszobra is. A fémből öntött, huszármentés, a puskát a csövénél markoló katona méretarányos szobra a legszebbek közül való, amit eleddig látni volt szerencsém. Nagy kár, hogy a háttér éles kontrasztja miatt - a Nap által vakítóan megvilágított, fehér templomfal, s mindjárt mellette az árnyékot kapott fák, bokrok sötétzöldje - megzavarodott fényképezőgéppel igen nehezen lehetett elfogadható képet összehozni, de a tucatnyi próbálkozásból kettő-három megüti a mértéket. Sarkadtól északkeletre és keletre három olyan település van a határ magyar oldalán, amelynek lakói zömmel románok. Hajtott a kíváncsiság, ugyan már, azon nemzet köztünk rekedt fiai, akiknek az ük- és dédapái Trianonnal a legtöbb területet rabolták el hazánktól, miképp emlékeznek, miféle monumentum által hajtanak főt a magyarok számára páratlanul tragikus, a románok számára páratlanul szerencsés végkifejletű háború áldozatai előtt? Azok előtt, akik életüket áldozták Nagy-Magyarország területi épségéért, habár hiába folyt a drága vérük. Meddig terjed "hű" románjaink képmutatása? Nos, először Méhkerékre értünk, ahol a Liviu Rebreanu román költőről elnevezett általános iskolával szemközti ház falán három kisebb méretű márványtábla emlékeztet az 1848-49-es szabadságharcra, az 1914-18-as első, és az 1945-ben véget ért második világháborúra. Az első nagy háború 1932-ben készült táblájának felirata 86 helybéli, azaz méhkeréki hőst említ, áldást és tisztességet kérve az emlékükre. Ez szép, tulajdonképpen több annál, amit vártam. Nevek nincsenek felsorolva egyik kis táblán sem, de az átellenben lévő utcasarkon, egy elkerített részen külön emlékoszlopa áll a második háború katonai áldozatainak, rajta vagy harminc névvel. Újszalonta afféle világvége hangulatot árasztó sárfészek. Mintha valakik falukészítéssel kísérleteztek volna, összecsaptak valami öszvér települést, aztán megunták, belefáradtak, egyszóval menet közben elment a kedvük, és úgy hagyták az egészet. Valaha talán az innen légvonalban tízen valahány kilométerre eső Nagyszalonta külterülete, pusztája volt, s amikor a rosszkedvét rajtunk leverő Isten (ha ez is mindig azt bántja, akit szeret, hát inkább ne szeressen minket annyira) a magyar Nagyszalontából román Salontát csinált, a nálunk maradt tanyabokrot faluvá fejlesztették. Itt semmi látnivaló nem akad. Fordultam volna a háromból utoljára maradt Kötegyán felé, ámde elhaladtam a homlokzatán a Méhkerék feliratot viselő magyar-román határállomás épülete előtt. Bal kéz felé, ötven méterre láttam a magyar oldali állomásépületet, jobbra, úgy bő száz méterre a Kötegyán felé mutató útjelzést. Anikóm ugyan inkább ellenkezett, mint lelkesedett egy esetleges nagyszalontai kitérőért, ezúttal azonban nem hagytam magam, és a sarkamra álltam. Mivel nem akartam úgy járni, mint a bajai kirándulás idején a szerb határnál, hogy lényegében egy kilométerre a hercegszántói átkelőtől meg kellett fordulnom, mert a határátlépés kalandos elképzelése az én kicsim érthetetlenül heves ellenállásába ütközött, én meg nem akartam balhézni anyám előtt. Ezúttal nem adtam lehetőséget, és nem hagytam időt az esetleges pánikroham kibontakozására, hanem, elgurulva a magyar vámépület előtt, átértem román oldalra, ahol a leeresztett ablakon át a két tiszt közül az egyiknek átnyújtottam mindkettőnk személyi igazolványát. Öt másodperces vizsgálódás után visszakaptuk őket, a tisztek intettek, mehettünk! Történelmi pillanatot éltem át, hiszen utoljára 1991-ben léptem Románia, akarom mondani Erdély földjére. S íme, tizenkilenc hosszú, magán- és közéleti eseményekben nem szűkölködő esztendőnek kellett eltelnie, s egy sor véletlennek bekövetkeznie ahhoz, hogy újra a volt magyar területeken járjak. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az utazásaim során leggyakrabban használt, a nyomdai munkák tekintetében 1978-ban lezárt, tehát nem éppen zsír új térképkönyvben még nem volt feltüntetve kiépített út a határ és a Nagyszalonta közötti mintegy húsz kilométeres szakaszon. Még jó, hogy ott volt a kesztyűtartóban a pár évvel ezelőtt kiadott, frissnek számító másik térképképkönyv, amin viszont már szépen berajzolták a nem tudni, mikor elkészült utat. Ez utóbbi meggyőzött arról, hogy nyílegyenes úton, minden kerülő nélkül eljuthatok Nagyszalontára, s mivel az idők folyamán a határátlépés is jóval egyszerűbbé vált, miért ne? De frankón, miért ne? Nos, húsz perccel később a legutóbbi látogatásom (1991) óta jelentős képi átalakuláson átesett város főterén találtuk magunkat. Nem hely- vagy időhiány esete forog fenn, kizárólag érzelmi oka van annak, hogy a lehető legrövidebbre fogom ezen "külföldi" kiruccanásunk ecsetelését. A városközpontban található Csonka-templomra (Csonka-toronyra) egyből rátaláltam. Kiszálltunk a közeli parkolóban hagyott kocsiból, s hamarosan tucatnyi fotót készítettem az Arany János emlékmúzeumnak berendezett, szépen helyreállított épületről. Még azt sem mondhatom, hogy nem láttam elég magyar feliratot a boltok, vendéglátóipari helyiségek bejárata felett, láttam, talán nem is keveset. Mi több, a város névtábláján a román alatt magyarul is ki van írva Nagyszalonta neve. Csak az időközben felépített két ortodox templom, azokkal a bizánci kupolákkal és oszlopokkal, na, azok biztosan nem voltak sehol a 19 évvel ezelőtti látogatásomkor! Most pedig az egyik a bevezető főút mentén, a másik a Csonka-torony közvetlen szomszédságában hirdeti az új földesúr pökhendi fennhatóságát. Ha szegény Arany János ezt megérte volna! A valaha színmagyar hajdúváros, mint a román ortodox egyház szellemi fészke! Nagyszalonta immár közel 90 éve román megszállás alatt áll. A második bécsi döntés Erdélynek (tudom, valójában a Partiumnak) ezt a részét visszacsatolta az anyaországhoz, s akkor még a tizenötezer főt számláló lakosság száz százaléka magyarnak vallotta magát. A második világháborút lezáró párizsi béke óta azonban töretlenül és zavartalanul folyik a románok betelepítése, a magyaroknak az államilag erőltetett vegyes házasságok révén, és az iskolai oktatás segítségével történő beolvasztása, a lelkek janicsárrá való átnevelése. A lélek megtörésével az ember elveszíti eredeti személyiségét. Attól fogva az lesz, akivé tenni akarják. A természet akaratát felülírják az emberi játékszabályok. Felruházhatják új személyiséggel, olyannal, amivel kevesebb konfliktusba keveredik a környezetével, olyannal, amivel jobban megfelel az elvárásoknak, aminek a birtokában engedelmesebb lesz. Ez jó az államnak, "aki" - szimbolikus értelemben - vér nélkül semmisít meg egy számára nem megfelelően gondolkodó és viselkedő embert, s teremt újat a lélek romjain. De jogában áll-e egy mégoly magas szintű társadalmi (és politikai) szerveződésnek, mint az állam, Istent játszani, s mint képlékeny agyagmasszát, kénye-kedvére átformálni az egyént, ha az érdeke úgy kívánja? Félek, nincs joga, s még inkább félek, mert ettől függetlenül megteheti, s még ennél is jobban félek, mert büntetlenül meg is teszi. A világ összes állama, még a legdemokratikusabbnak kinevezett is, épp azért mert állam, nem több törvényesnek beállított keretek közt működtetett terrorszervezetnél. Az állam szája íze szerinti törvényes keretek meghatározása és betartatása körül olyan - állam(polgár)i pénzen működtetett - hatalmi ágazatok bábáskodnak, mint a legfőbb bűnözői kör címre eséllyel pályázó törvényhozás, és tettestársa, a rendfenntartásra szakosodott erőszakszervezetek. A valóban jól működő állam polgárai ebből vajmi keveset észlelnek, mert permanens társadalmi békeidőben morzsolják a napjaikat, mivel az állam kiegyezett velük, a hozzá lojális polgárokkal. A jólétért és nyugalomért cserébe feltétlen engedelmesség jár, s míg mindkét fél betartja az íratlan szabályokat, nincs semmi gond. Ilyenkor az állam csak annyiban él a láthatatlan terror eszközeivel, mint a vas atomjait összetartó kohéziós erő. Amire szükség van, különben szó szerint atomjaira, azaz szuverén egyénekre hullana szét az adott ország. Az állam akkor hibázik nagyot a polgáraival fennálló viszonyulása terén, ha - maradva a vasas metaforánál - mindenkit homogén vasatomnak tartva nem vesz tudomást az egészen más természetű zárványokról, telérekről. Ha ferde szemmel néz a vas közé szorult másféle elemre, csak mert az nem vas. Ekkor már nem lehet demokráciát színlelni, mert a homogén vas (illetve nemzetállam) eléréséhez újra és újra meg kell olvasztani és újraönteni a tömböt, addig, amíg ki nem ég belőle minden "szennyező anyag". Erdélyben, különösen az ott élő magyarság etnikai perifériáján, a szórványban, nagyjából így folynak a beolvasztási kísérletek. Na jó, elég ebből az elmefuttatásból, szíven ütött az ortodox templomok látványa, erről ennyit. Engem úgyis a szeizmográf érzékenységével vetekedő szívem fog egyszer elvinni, de legalább ne itt, a bocskoros szőrös talpúak között kapjak, bánatomban, végzetes infarktust. Félórányi itt tartózkodást követően ahogy jöttünk, úgy távoztunk, csak ezúttal a román vám előtt hajtottunk el megállás nélkül, s a magyar oldalon mutattuk fel a személyiket. És végre elérkezett Kötegyán meglátogatásának pillanata! Az említett három faluból ez mutatja fel a legnagyobb méretű emlékművet. Ámbár, mindössze annyi szöveget véstek az álló téglatest alakú, felső részén zászlót és puskát markoló katonát ábrázoló relieffel díszített kő oldalába, hogy "Hőseink". Mögötte, mintegy tíz méterre, a második világháborúban elesettek neveivel ellátott, díszesebb obeliszk tűnik fel. Két fotót a templomra is szántam, aztán vissza Sarkadra, onnan Gyulára! Ez volt a terv, csakhogy Sarkad határában, a körforgalomnál jókora tábla figyelmeztetett, hogy valamelyik Körös-híd lezárása miatt Doboz felől lehet eljutni Gyulára, innen, direktben, nem. Nem maradt választási lehetőségem: nyomás a két órával korábban megtekintett Dobozra, s onnan nagy kerülővel az egyesült Körös töltése mentén vezető úton Gyulára. A különben csinos, az összkép tekintetében kitűnő benyomást keltő város csúnyán megszívatott. Megszívatott, megvezetett, egészen pontosan átbaszott. Újabb és újabb látványosságaival lápi lidércfényként csalogatott az utcák zsombékjain egyre beljebb, mígnem jól eltávolodtunk a kocsinktól. Bejártuk minden érdemleges zugát; az üdülővendégektől hemzsegő sétálóutcás belvárosát, kétszer elhaladva a patinás városháza előtt, megfordulva két nagy temploma környékén, elcaplattunk a kijjebb eső Várkertbe, a túlontúl helyreállított, élére vasalt várhoz, és az előtte húzódó csónakázótóhoz, a nagy strandhoz, a szállodasorhoz. Megannyi sétálótól érdeklődtünk az emlékmű holléte felől: senki sem tudott róla. Másfél óránk ráment, de az öncélú tanulságon túl, hogy minden helybéli készséges és kedves, mindazonáltal ostoba, mint a segg, nem jutottunk másra. Fáradtan másztunk vissza a kocsiba, és a lenyugodni készülő Nap ferde sugarai alatt sebes tempóban zuhantunk be Békéscsabára. Itt legalább szerencsénk volt. A központ hatalmas temploma melletti parkolóban két beszélgető nőnél kérdeztem rá az első világháborús emlékmű helyére, s egyikük, még negyven sem volt, jó helyre irányított. Manapság ez a meglepő, a szokottól elütő, nem az ellenkezője. Mindenesetre a szerencse a nyomunkban maradt, mert elsőre megtaláltuk a hihetetlenül eldugott helyre, a szarvasi út melletti köztemető mögé rejtett katonai temetőt. Minden összeesküdni látszott ellenünk, de a végén minden jól sült el. Ugyanis nem elég, hogy az első helyen precíz útba igazítást kaptunk, a köztemető közelébe érve, midőn mégis elbizonytalanodtunk volna, arra kerékpározott egy férfi, aki pontosította a helyet. Mire odaértünk, a Nap szinte vízszintesen sütött be a fák lombjai között. Két kép elkészítése után a masina hátoldali képernyőjén megjelenő ikon jelezte, hogy lemerült az akkumulátor, cserélni kéne. Hogy az a mocskos! Anikóm ott maradt a nagy méretű szoborcsoport lábánál, én a köztemető porútján át siettem vissza az egyik mellékutcában hagyott kocsihoz, mert megismétlődött a bajai eset: a csomagtartóban maradtak a tartalék elemek. Előhalásztam őket, aztán spuri vissza Anikómhoz! A Nap időközben még lejjebb araszolt, de most már keményen lőttem mindenfelől a kétalakos szobrot, meg a körülötte elterülő cinterem katonás rendbe állított fekete márvány síroszlopait. Nem telt bele egy perc, megint villogni kezdett a kijelző, hogy cseréljek akkumulátort! Ezt hogy érted, cukorfalat, hiszen épp most táraztalak újra?! Úgy látszik, ez a négy elem nem lett kellőképpen feltöltve, de már mindegy volt, lefényképeztem, amit akartam. Szürkült, mire visszaültünk a kocsiba, és a 44-es úton Szarvas felé tartva magam mögött hagytam a várost. Egy úttábla információja szerint kétszáztizennégy kilométerre voltunk Budapesttől. Nyolc órára járt. Atyaúristen, Csicsa! A Szarvas és Békéscsaba közt félúton fekvő Kondoros fotózása ugyan szerepelt az előzetes tervekben, de a beállt sötétség miatt ez okafogyottá vált. Szarvas, a Tisza-híd, Kecskemét s onnan a régi 5-ös út következett. Átlag kilencven és száz közötti tempóban közlekedtem, de a lakott helyeken értelemszerűen visszavettem a tempóból. Csaknem tizenegy óra volt, mire beestünk a Tábornok utcába. A viszontlátás örömétől szinte sokkot kapó szegény Csicsát először agyba-főbe dicsértem a jó magaviseletéért, aztán megláttam a bevetett ágyunkon a kiterjedt vizelettócsát. A szavam elakadt, de sem szóval, sem tettleg nem bántottam a váratlanul beállt csendtől megszeppent jószágot, mert Anikómmal együtt megérdemeltem azt a foltot. Amit szerencsétlen kutyánk nem biztos, hogy bosszúból, valószínűleg inkább a hosszú magánytól való félelmében eresztett maga alá. Anikóm vizes törölközővel feltörölte a nagyját, s szárazat tettünk a folt fölé, amit másnap délelőtt egészen kitisztítottunk, s felszárítottunk. A fáradtságtól tuskóként zuhantunk az időközben megvetett ágyba, a fürdés ráért másnapig. Csicsa kutyánk persze azonnal közénk furakodott, s az elégedett szuszogásán hallottam, hogy megnyugodott: mégsem hagyták végleg magára. Nos, ebből a szombati körutazásból kerekedett a bevezetőben említett 626 kilométer megtétele, amely alatt 18 újabb emlékműfotóval bővült a jelenleg 609-re rúgó darabszám.  Kelt 2010.08.08.-09.

 

  Vége az ötvenhatodik résznek