ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                                írta Miski György

 

                                Ötvenötödik rész

 

  (Kilencedik kötet) Egy:

 

  Azon töröm a fejem, amin talán nem kéne, hogy egy ember - adott esetben én - a maga erejéből mennyire képes befolyásolni az élete tortáját habként koronázó boldogság mértékét, illetve minőségét, cukorfokát. Ha egyáltalán. Ha egyáltalán képes erre a legcsekélyebb mértékben is. A kérdés formájában felvetett labda leütése, azaz valamiféle talpraesett, frappáns, franciásan szellemes, ugyanakkor az igazságtól nem túlságosan elrugaszkodott válasz keresése bonyolult feladat elé állít. Pontosabban ültet. A számítógép elé. Jelenleg nincs jobb dolgom, mint botcsinálta filozófusként az élet elméleti kérdésein merengeni, hiszen a borultra és hűvösebbre fordult időjárás nem kedvez a fotózásnak, és különben is, lusta vagyok kimozdulni itthonról. Anikóm dolgozik, a tegnapi kánikulai fényképezés kivett belőlem, de leginkább az elmúlt hetek forró, alig alvásos, szúnyogokkal viaskodó éjszakái viseltek meg. Mint az országban mindenki mást. Anikóm reggel kilenckor munkába indult, s én fél tíztől délig édesen aludtam a szobám csendes mélyét a béke parányi szigeteként kitöltő franciaágyon. Muszáj pótolnom az elfuserált éjszakák felgyülemlett restanciáját, hiszen az hosszú távon mégsem járja, hogy két-három óra telik tényleges alvással (az is milyen? - rémálmokkal gazdagon terhelt), a többi az ördögé. Ennyi nyavalygás belefért az előzetesbe, de lássuk magát a lényeget, futtassuk meg azt a nyavalyás elmét! Nos, akkor vissza a bölcs frázisoktól hemzsegő kezdőmondathoz! Úgy vélem, s ennek a felfogásomnak eddig is több ízben hangot adtam, az élet ajándéka már önmagában tortaértékű, akár kentek rá bónuszként habot, akár nem. Ingyen kaptuk, csak el kell fogyasztanunk, le kell nyelnünk. Alapesetben, külön extrák nélkül igaz rá a mondás: eszi, nem eszi, nem kap mást! Tehát ne tegyünk úgy, mintha mi tennénk szívességet a bennünket megformáló teremtő erőnek (Isten, vagy amit akartok), s főként ne higgyük, hogy a megalkotásunkon túl bármiben is kuncsorogva fogja keresni a kegyeinket. Az élet igenis édes, egyszeri ajándék, s aki a velejáró, értelemszerűen hozzátartozó nehézségek miatt nem annak érzi, nézesse meg magát a kezelőorvosával, vagy kérdezze meg a gyógyszerészét. A tárgyilagosság okán hozzáteszem, nem mindenki szereti a meglepetés ajándékokat, mert az önzetlennek látszó gesztus, az emberi tapasztalásból és természetes gyanakvásból eredően mögöttes szándékot sejtet. De miért akarna velünk és nekünk - emberi mércével mérve - rosszat tenni a megalkotónk? Mert, tegyük fel, nem a Semmi szart minket e kietlenül kies világra, hanem valami Megnevezhetetlen, de attól még alkotni képes erő. A világot egyensúlyban tartó, közös eredetű akaratnak ellentétes irányultságú megnyilvánulásaként a létrehozás és a rombolás egyenértékű: egy házat felépíteni éppúgy munka, mint visszabontani, egy életet útjára bocsájtani annyi, mint megállítani. Aki nem tapasztalta egyiket sem (Isten, vagy amit akartok), annak élet és halál ugyanaz. De az ember számára evidenciaként hat a megkötés, hogy a halálban nem lehet élni, az életben viszont meg lehet halni. A gazdagságban és egészségben telő élet igenléséhez aligha szükséges kommentárt fűzni, de hogy mitől lenne fenékig tejfel az egy életen át szegénységben tengődő, netán nyomoréknak született, netán élete virágában megnyomorodott, létezésének esztendőit fájdalmas betegségekkel megosztani kénytelen pórnak? Megmondom: magától az élménytől. Tessék? Hogy kell a halálnak az efféle, szenvedély helyett szenvedéssel teli élmény? Kérdem én: és ha (de ha) nincs más? Ha már a sorsod úgy hozta, ahogy lett, akkor válassz a semmi és a drágán, fájdalmasan mért valami között. Küzdesz-e azért, hogy testi-lelki nyavalyáidon túl azért megláss valamit a Valamiből, vagy esztelen módon veszed a kalapod, és feldúltan, sértődötten kilépsz az élők klubjából? Abból a klubból, ahol egyébként minden tagsági hátlapján ott szerepel a hosszabbíthatatlan érvényességi idő? Ezt nem bírod kivárni? Mert Te egyéniség vagy, az univerzum unikuma, s mint ilyennel, nem babrálhat ki senki? Elébe sietsz az eseményeknek? Miféle eseményeknek, hiszen éppen az örök eseménytelenség karjaiba veted magad! Nos, összefoglalva annyit mondhatok, hogy az életet úgyszólván hozzánk vágják, ezzel nincs mit tennünk: el kell fogadnunk, hogy ez egy olyan extra ajándék, amiért egy életen át fizetünk - éppen a kapott ajándékkal, a feladónak visszaszolgáltatott (ezek szerint kölcsönbe kapott) életünkkel. Ez, vagyis a létezés kiváltsága lenne a teremtő erő nekünk adresszált jutalma, de a jutalmat ki kell érdemelni. Jutalmat valamiféle érdemért adnak, utólag. Előbb bizonyítsd az érdemességedet, aztán kapsz. Hogy ez esetben - látszólag - miért áll feje tetejére a logika? Először is tisztázzuk: minden, akár nálam, akár másnál használatba kerülő fogalom emberi eredetű, tehát relatív. A fajtánk által preferált logika nem biztos, hogy csereszabatos a Földön kívül máshol érvényes abszolút igazságokkal, axiómákkal, hiszen a humán elme köztudottan részlehajló, a maga érdekei mentén bánik mindennel, amivel virtuális értelemben érintkezik. Így van ez a címkézésekkel, a tulajdonságoknak és dolgoknak való névadással, illetve az elnevezések körüli, kizárólag a bonyolult elme számára érzékelhető esetleges áthallásokkal, két- vagy többértelműségekkel is. Az emberi erkölcs alapvetése: nem baj, ha semmi sem igaz, de annak kell látszania. Fogjuk rá a tetten ért logikai bukfencre, hogy pusztán az ellenérdekelt oldal rosszindulatú látásmódjának a terméke, s morális értelemben mi jövünk ki megerősödve a vitából. Errefelé, a Földnek nevezett furfangos helyen érdekesen mennek a dolgok. A logika emberi, vagyis emocionális adaptációja megköveteli annak magyarázatát, miért a jutalom, ha nem előzte meg az érdemességet firtató elbírálás? A személyre szabott válaszra életünk végéig várnunk kell, jó esetben a befutott pályánk végső áttekintésekor értjük meg, fogjuk fel, hogy bármiféle dolog esett meg velünk, akármit tettünk és akármit tettek velünk, a lényeg (s ezzel életünk értéke) kizárólag abban rejlik, hogy kiváltságosai voltunk a meztelen testünket-lelkünket konfettiként pöttyöző, égből aláhulló, az egyszerűsítő emberi mércével mérve jó és rossz pillanatélmények érintéseinek. Nos, hogy ne csigázzam tovább az érdeklődést, az élet megelőlegezett jutalma szerintem a játékban való, lényegében kötelező részvételért, az abban elsőre elvárható aktivitásért, a bármilyen jelzővel illetett történések fatalista eltűréséért, a show-elemként közbeiktatott alkalmi lázadásokért, s a válasznélküliségbe való kényszerű beletörődésért jár. Ez persze feltételezi, hogy az anonim játszótárs (Isten, vagy amit akartok) cinkelt lapokkal játszik, mivel minden lépésünket ő maga koreografálja, ami annyit elárul a jelleméről, hogy az izgalmas rögtönzésnél többre becsüli a nyugodt kiszámíthatóságot. Mivel ebben a játszótársi kapcsolatban egyértelműek az alá- és fölérendeltségi viszonyok, helyesebb magunk elé képzelni a bábukat önkényes szabályok alapján mozgató magányos sakkozó alakját. Úgyszólván mindegy, hogy királyt vagy parasztot alakítunk, az irányító kéz előbb-utóbb mindenkit leüt a tábláról, s végül lesöpri a győztes alakulat megmaradt figurát is. És minden kezdődik előröl. Írásom eddigi részében igyekeztem vázolni életfelfogásom lényegi elemeit, vagyis azt, hogy nagyjából mit értek életen (tortán), s hogyan viszonyulok hozzá. Rendben, tegyük fel, hogy a tortakészítés alapjaival megvolnánk, most pedig lássunk hozzá a boldogság szinonimájaként használt habréteg kikeveréséhez, s aztán a felviteléhez. Velem ellentétben sokak vallják, hogy az élet valódi értelmét a boldogság bűvöletében megélt pillanatok, másodpercek, percek stb. alkotják, minden egyéb csak időpazarlás, jobb esetben felkészülés a mámor soros hullámának a fogadására, meglovagolására. Magánvéleményem szerint a boldogság érzetét elsősorban az impulzus intenzitásával, s csak másodlagosan lehet az időtartammal mérni, osztályozni. Normális esetekben az érzés meglehetős kihagyásokkal jelentkezik, de ez, valamint jelentkezésének váratlan volta tovább emeli az értékét. Ha valaki izzó tekintettel, egy Raszputyin szuggesztivitásával bizonygatja mások előtt a maga permanens boldogságát, az vagy keményen belőtte magát, vagy arra készül. A boldogság olyan felfokozott idegállapot, ritka esetekben fellépő, transzszerű érzet, amikor az egyenletesebb igénybevételhez szokott ideghálózat a valamiért szokatlanul erős dózisban érkező pozitív élményérzetet nem bírja egyenletesen szétteríteni. Következményként információtorlódás képződik az idegpálya görcsbe gubancolódott szakaszán (szakaszain), a szokatlan szituáció belső feszültséget generál, a megugró vérnyomás agresszíven terheli a szívet és az erek falát, amit a riasztott szervezet egy stresszt oldó vegyületnek a véráramba fecskendezésével csillapít, s az így kialakuló, fokozatosan csillapodó feszültséggel teli eufória maga a boldogság. Ami, ha valaki nem bírja a gyűrődést, mert a szervezete nincs felkészülve a "helyzet", azaz az érzelmi káosz kezelésére, akár életveszélyes is lehet. A boldogságba bele lehet halni. De ne ragadtassuk magunkat túlzásokra, hiszen az emberek nem azért imádnak boldognak lenni, mert egy füst alatt belekóstolhatnak a halálközeli élménybe. Magától adódik a kérdés, ha egyszer valami ennyire népszerű, keresett "élvezeti cikk" a világ bármely táján élő populáció számára, hogyan lehetne kierőszakolni, egyszersmind gyakoribbá tenni a jelentkezését úgy, hogy közben mellőzzük az egészségkárosító bódító- és tudatmódosító szerek használatát? Legyenek azok mezei, "természetes" kábítószerek, gyógyászatban használatos antidepresszánsok, afrodiziákumok, herbafélék, vagy laboratóriumi körülményeket igényló szintetikus pancsolások. Vagy alkohol. Nem baj, ha az élmény veszít a spontaneitásából, legfeljebb eltekintünk az előjátéktól, és mindjárt a lényegre térünk. Minek várni a természet boldogságra okot adó, kegyes jelentkezésére, ha mesterségesen is megidézhető az emberi érzések királynője? Na de, megidézhető-e a boldogság csupán lelki erőfeszítések árán, elegendő-e a céltudatos akarat és a vágy egyesített ereje a remélt eredmény eléréséhez? Minthogy a lélek működése önjáró, ha úgy tetszik, a legősibb ösztönből fakadó, vagyis a lényegét tekintve befolyásolhatatlan, ekképp ezt a hipotézist el lehet vetni, mint a boldogság megidézéséhez célravezető eszközt. Maradna tehát a tudatos rákészülés, vagyis a racionális elme leporolt mankója, de ehhez nem elég az egyszerű elhatározás, előbb tisztázni kell magunk előtt, végül is, mi jelenti számunkra a boldogságot? A legtöbben fogalmi zavarban szenvedve összekeverik a rövid lejáratú, felületes örömöt a tartósabb hatású, mélyebb lelki élményt nyújtó boldogsággal. A kettő úgy viszonyul egymáshoz, mint egy szedett-vetett vicclap vécén való átlapozása az öblös bőrfotel mélyén megejtett Krúdy-regény elmélyült olvasásához. Ha számba vesszük múló életünk eddigi pozitív katarzisait, felidézve bennük a közös pontokat, párhuzamokat, átfedéseket, egykettőre kész a válasz, immáron tudjuk, merre induljunk el. A példa kedvéért tételezzük fel, hogy valaki, tetszőleges korú, nemű, foglalkozású stb. ember a homlokára csapva rájön, hogy nála elsősorban a természetben elleshető, megható pillanatok váltanak ki efféle mentális megrázkódtatást. Egy kedves pillanat, amint a macskamama, fogai közt tartva biztonságosabb helyre cipeli a kölykét, vagy amint a szárcsa a hátán utaztatja a csibéit, a rókakölykök önfeledt hancúrozása az üreg bejáratánál; apró életképek, amik könnyet csalnak a szemébe, és boldogságérzet tölti el, amitől ráadásul jobb embernek érzi magát. Ha tehát sikerült azonosítani a kiváltó ingert, nincs más dolgunk, mint az imént említett elmében raktározott emlékek segítségével élethűen megidézni a folyamatot elindító eseménysort. Aztán vagy összejön, vagy nem. Az esetek többségében, értendő ez alatt száz százalék, nem jön össze. Ugyanis felesleges energia- és időpocsékolás olyasmit erőltetni, aminek épp a spontán volta a fő vonzereje, a világok létezése óta fennálló természetet pedig végképp lehetetlen becsapni elfuserált replikákkal. Tudja az nagyon jól, mikor mit kell tennie. Úgyhogy mindenki maradjon nyugton, ne számolja se a tűnő perceket, se az egy életen át visszaszámláló pulzusát, a boldogság ugyanis nem pizza, amit tetszés szerint ízesítve házhoz rendelhetünk. De ne csüggedjen senki, ha nyalintásnyi hab sem kerül a süteményére, mert még mindig ott van maga a tetszés szerinti beosztással, vagy mohó nekibuzdulással felzabálható torta. Az íz összetételével kapcsolatban felmerülő reklamációkkal szíveskedjenek a Sors nevű cukrászmesterhez fordulni.  Kelt 2010.07.18.

 

  (Kilencedik kötet) Kettő:

 

  Talán a vesztemet érzem, hogy nem tudok nyugton maradni, de a mai, hétközi szabadnapomon megint szinte véresre gyalogoltam a lábamat. Pedig tegnap délután annyira ki voltam ütve, hogy a számítógép mellett aludtam el. A fáradtságtól az ágyig sem maradt erőm elvonszolni magam, ehelyett odébb sepertem a billentyűzetet, és a forgószékben előrehajolva, könyökömre hajtott fejjel aludtam félórát. Mint akit kiütöttek. Ezalatt feltöltődtem legalább annyira, hogy elvergődtem az ágyig, de semmi ágyazás; úgy ahogy voltam, az oldalamra dőltem, és Csicsa boldogan szuszogó orrlyukaitól pár centire elaludtam. Ez már másfél órásra sikerült. Egyszóval, ma pihenhettem volna, sőt pihennem kellett volna, de én kilenckor úgy elindultam, mint akit fizetnek. A 95-ös busszal Kőbánya alsó vasútállomásig mentem. Ennek egyik oldalán a néhány városi buszjárat végállomásául is szolgáló Liget, másik oldalán a Mázsa tér található, a vasúti híd alatt a Kőbányai út halad el. Innentől kezdve akkorát gyalogoltam, hogy még most is ég tőle a talpam, pedig, úgy tudom, hozzá vagyok szokva a kitartó meneteléshez. Vagy harminc képet biztosan készítettem a kietlenségével, sivárságával együtt számomra valamiért megkapó környékről, aztán a Kápolna utcán elsétáltam a vörös téglás katolikus templomig, itt befordultam a Martinovics tértől induló Gergely utcába, közben lekaptam a Torockó vendéglő régi épületét, valamint egy emeletes sarki házat. Az Ihász utcán balra kanyarodtam, s odébb egy öreg házat, még odébb menve s megfordulva a Gergely és az Ihász sarkán magam mögött hagyott, de a közelség miatt az objektív által befogott területről kilógó református templomot fényképeztem. Ebből a távolságból már az egész épület belefért. A Kápolna térre érve hirtelen mintha valami tündéri kisvárosba csöppentem volna. Igaz, pár száz méterrel odébb útépítőmunkások dolgoztak, de a dübörgő gépek zaját csak a visszaúton hallottam erősnek, innen halk légyzümmögésnek hatott. Érdekes, mivel a zűrös, koszlott Kőbánya alsó vasútállomástól és a Liget tér körüli ronda panellakóteleptől talán négyszáz méterre lehettem légvonalban. De mintha egy másik világban jártam volna. Az idilli hangulattal, s jókedvvel megajándékozó helyes kis kápolnát és környékét szitává fotóztam, majd visszafelé jőve elhaladtam a gondozott Csajkovszkij park mellett, melynek sarkán ráfordultam a Halom utcára. Itt meg valami régi ipari épületeket találtam, amelyek a Szent László tér felé haladva az utca jobb oldalának felét elfoglalták. Hiába érdeklődtem a bejárati sorompó melletti őrbódé középkorú ügyeletesénél, nem tudta megmondani, mit őriz. A marha. De legalább jámbor marha, mert a felsülése miatti zavarában fülig pirult. Ilyet is ritkán látni. A Szent László tér nevezetessége, s talán egész Kőbánya legszebb ékköve a Szent László templom. Magas tornyának és templomhajójának tetőzetét olyasféle színes Zsolnay majolikacserepek fedik, mint az Iparművészeti Múzeum, vagy a Földtani Intézet tetejét. Lehet, ugyanazon üzemből került ki valahány. A Kőrösi Csoma Sándor útnak a templommal szemközti részén húzódó tér közepét egy érett Kádár-kori, stílusát tekintve kései szocialista realista alkotás foglalja el. Felirata: Kőbánya munkásainak Veszprém megye parasztsága 1973. Az anyja! Elhaladva a hajdani Kőbánya mozi erősen átépített épületébe fészkelt ATV (ultrabalos tévétársaság) székháza mellett, valahogy az emelkedőnek induló Harmat utcánál lyukadtam ki, ezen felfelé haladva elértem a kilencvenes évek elején tönkretett, volt Duna csokoládégyár platóját. Bő hónapja, egy borúsabb időszakban jártam már itt, most csak néhány kiegészítő felvételt készítettem az elhagyatott gyárról, illetve az innen nézve egészen más arcát mutató Szent László templomról. Aztán a Mádi, kevéssel odébb pedig a Gitár utcába keveredtem. Mindkettő igazán közel fekszik a kőbányai sörgyárak hátsó fertályához. A Gitár utcában betévedtem egy valójában még nem egészen elkészült modern lakóparkba, amelyet alighanem a sörgyári tisztviselők egykori épületei helyén bírtak létrehozni. Ezt abból gondolom, hogy a sok új épület között, mintegy zárványnak, magnak meghagyva látható egy régebbi időkből itt maradt, felújításra váró szép ház. Leginkább egy Bakonyba illő, közepes méretű vadászlaknak látszik. Szeles, hűs őszi estéken minden bizonnyal érdekes történeteket fog suttogni a köré telepített nyakigláb, ifjú épületeknek, azok okulására. Biztosan nem bontják le, hanem helyrehozzák, s a nyakamat rá, hogy ezért az épületért kérik majd a legtöbbet. A Gitárból a nem igazán széles, de bizonyos nyomokból következtetve a mainál egykor nagyságrenddel forgalmasabb Sörgyár utcába jutottam. Miután mindjárt az elején lefotóztam egy régi, igen szép sörgyári kapuzatot, megláttam a fák fölé emelkedő két nyúlánk kéményt, melyek valami nagyobb s magasabb üzemcsarnokot fogtak közre. Viszont mindnyájukat betonkerítés határolta, melyen több helyütt figyelmeztető feliratot helyeztek el: Vigyázat, bontási terület! Bevégeztetett. Ezeknek is. A halvány céklaszínre festett falú üzemcsarnok összes üvegablaka belőve, kitörve, szóval, aki csak erre járt, rúgott egy utolsót a döglött oroszlánba. A két kéményen és a csarnokon kívül minden mást lebontottak a környéken, a maradék épületrészek szomorú mementóként árválkodnak a pusztában. Az enyhén ereszkedő Téglavető utcán leértem az ipari létesítményekkel szegélyezett Maglódi útra. Ezeknek ma már csak kisebb része működik az eredeti szándéknak megfelelően, mert a rendszerváltás körüli időkben, amelyet sokan találóan a hazai vadkapitalizmus virágkorának tartanak, jól értesült körök rablólovagjai tudatosan tönkretették őket, hogy az olcsón felvásárolt létesítményeket ízekre szedve eladják. Látván egy kóbor, a legközelebbi gyár területére ívben fordulása közben félúton felszedett sínpárt, a hiányzó folytatás nyomába szegődve, jobbra indultam. A kérdéseimre készséggel válaszoló, s meglepően tájékozott kapuőr elmondása szerint itt valamikor szövőgyár működött. Ugyanő világosított fel a néhány perccel korábban fotózgatott kétkéményes üzemcsarnok rendeltetése felől is, amiről azt állította, hogy fénykorában a sörgyárhoz tartozó malátakiadó működött benne. Gőzöm sincs, mi fán terem a malátakiadó, de jól hangzik. Jó fej srác volt, mert minden további nélkül megengedte, hogy felvételeket készítsek a mögöttes üzem területén, mi több, búcsúzáskor felhívta a figyelmemet a Maglódi út soron következő nagy üzemére, a kétszáz méterre eső volt Globus konzervgyárra. Eredetileg nem arra szándékoztam indulni, hanem villamosra szállva visszamentem volna a Sörgyár nevű megállóig, ami egy kevéssel idébb van az Éles saroktól. A Globus elé érve áldottam a fiú jó lelkét, mert a nap fotós szenzációját találtam meg. Az itteni vagyonőrök már nem voltak annyira készségesek, de némi kuncsorgás és verbális nyalizás után csak ráálltak, hogy kísérő személyzettel a sarkamban, de készíthessek fotókat. Igaz, kizárólag a gyár Maglódi út felőli oldaláról, nem tudni miért, de valami oknál fogva nem engedtek hátra. De elég volt ennyi is, hiszen az impozáns méretű ipari csarnokok, a kisebb-nagyobb kiugró tornyok, áthidalások, alagútszerű mélyedések mint afféle, bevehetetlen erősségű középkori vár fantáziát megmozgató tartozékai tűntek elő. Az egész épületsor mélyvörös színű vakolatot kapott, amely csak kevés helyen vált el a fedni szándékolt téglafalazattól. Szűkszavú kísérőmtől alig kaptam információt, úgyhogy nem tudom, jelenleg miféle tevékenység folyik a falak mögött, de hogy fia konzerv nem sok, annyi sem hagyja el a kerítés vonalát, az olyan biztos, mint a halál. Valami élet azért lehet belül, ha egyszer nem engedtek hátra. Nem erőltettem a kérdezősködést, inkább kattogtattam a gépemet, aztán köszöntem a szívességüket, s immár a Maglódi út villamossíneken túli részéről fényképeztem tovább. Miután közterület, nem kell engedélyt kérni az onnan való fotózáshoz. Egyébként, látva a széles főbejárat két oldalát elfoglaló betonoszlopok tetejére cégérként ültetett, kőből készült söröshordókat, annyit magamtól is kisütöttem, hogy a szocialista érát s a konzervgyártást megelőzően itt ipari méretű sörfőzést végeztek. Az üzem nagycsarnokait két helyen téglahídlás köti össze, ezek szélesebb részein gyönyörű, színes és aranyozott mozaiklapokból Mátyás király nagy méretű portréja van kirakva. Ez végképp azt bizonyítja, hogy itt készítették a két háború közötti időszak egyik legkeresettebb sörféleségét, az igényes fogyasztók kedvencének ismert Mátyás sört. A hosszú épületek mentén eljutottam a Kada utca kereszteződéséig, ahol felszálltam egy beérkező 28-as villamosra, amelyről a Sörgyár megállónál szálltam le. Boldogult Dreher Antal sörfőzőmester egykori gyára jobban néz ki, mint újkorában. Pár éve varrták fel a ráncait, akarom mondani, tatarozták a teljes frontoldalt - nem kevés pénzbe kerülhetett -, a tévében pedig külön műsor keretében bemutatták a gyár működését. Én azonban kíváncsi voltam a bizonyos szögből jól láthatóan kopottabb hátsó épületekre is, ezért az Éles sarkon túl befordultam a stílszerű névvel illetett, a másik vége felé enyhén emelkedő Maláta utcába. Végigmentem rajta - a közepe táján régi egyemeletes és földszintes épületek állják az évtizedek ostromát -, de sehonnan nem lehetett fényképezni, mert valami - magasra húzott palánksor, magánépületek, elvadult növényzet - mindig takarta a sörgyár hátsó udvarát. Végül egy, a gyárral szomszédos, elhagyatott üzem kerítésén illegálisan átmászva az alacsonyabb sörgyári palánkig jutottam, de innen meg nem lehetett rálátni a viharvert épületekre, csak a példásan felújítottak hátuljára. Nem tehettem mást, be kellett érnem ennyivel. Visszamentem az Éles sarokhoz, ahol bevártam egy 3-as villamost, amivel a Mázsa téren túl, a Szállás utcáig vitettem magam. Kőhajításra esik a volt Kőbánya hizlaló vasúti megálló sárga állomásépülete, előtte emelkedik a Keletiből jövő tehervasút töltése, s mellette húz el az Üllői út irányába az a Bihari út, amely felett a vasút hídja ível át. Szóval, sokfajta tereptárgy jutott egy viszonylag szűk területre. Ja, és akkor nem szóltam azokról a rozsdásodásnak indult, felemelt állapotba dermedt fémsorompókról (állva haltak meg, mint a lovak), amelyek - a régi szép időkben - a Bihari utat keresztező, annak szintjén közlekedő tehervonatok számára biztosították a szabad áthaladást. Amikor még működött a hizlaló. Csípem az ilyen helyeket. Évekkel ezelőtt fotóztam ezt a területet is, de kezdő fényképészként sok gyatra keveredett a néhány elfogadható felvétel közé. Ideje volt a javításnak. A két pár sín szélességű töltésre, onnan pedig a zöldre mázolt vashídra mászva remek felvételek jöttek sorra: szinte tobzódtam a lehetőségek között. Húsz képnél megálljt parancsoltam magamnak, különben még mindig ott vagyok. Lekászálódva a viszonylagos magasból, a Szállás utcai megállónál megint villamost fogtam, hogy eljussak az Ecseri és Üllői út kereszteződésénél álló, az 1930-as évek elején épült katolikus templomhoz. Miután a cégem központja a közelben, a József Attila lakótelepen található, s egy héten négyszer járok be elszámolni, szinte otthon érezhettem magam. Készítettem pár művészi képet a durva felületű terméskövekből rakott, csaknem minden nap látott templomról, aztán elsétáltam az Üllői út másik oldalán, az itteni vasúti híd közelében található volt vámházig, ami jelenleg hotelként működik. A jó felvételek készítése érdekében megmásztam egy négy sínpárt tartó hidat, miközben azon izgultam, nehogy megálljon alattam egy rendőrautó, és leszedjenek a tilos helyről. Megúsztam, s még a fotók is megfelelőek lettek. A Népliget szélén elmentem az 1-es villamos megállójáig, menet közben lefotózva a templomszerű népligeti víztornyot. Végre, fáradtam rogytam a beérkező villamos egyik ülőhelyére, s egykettőre itthon voltam. Illetve fél háromra. A kétszázhúsz meg még valamennyi képből tízet töröltem, de a többivel minden rendben. Na, ennyit erről, fél nyolc van, mindjárt indulok Anikóm elé a Liget étteremhez.  Kelt 2010.07.21.

 

  (Kilencedik kötet) Három:

 

  Nagy menet volt a hétvégén. Fizikai elhasználódás tekintetében volt már ennél nagyobb is, csakhogy három lapáttal rátettek az egyéb hatások. Újabban nincs tiszta hétvégi autós köröm, ami azt jelenti, hogy estére, mire vége a rohangálásnak, birtokában vagyok egy jókora élményhalmaznak, amely viszont, mérete dacára nem tölt el egyértelmű elégedettséggel, a jól végzett munka kellemes érzésével. Ennek oka mostanában az autós útjaimra elkísérő nők hektikus lelkiállapotában keresendő. Nem az enyémmel van gond, azt átvizsgáltam tucatszor. Mostanság eléggé rendben vagyok mentálisan (miután a tavaszi csapássorozat sok mindent kiégetett belőlem), de körülöttem annál hisztérikusabb alkatú nők nyüzsögnek, értendő ez alatt anyám, illetve Anikóm őnagysága. Egyszer az egyik, másszor a másik nem bírja a gyűrődést, de volt rá példa, hogy kétfrontos harcra kényszerültem. Mint a bajai túránk alkalmával. Végül is az egyenleg megvonásakor több van a pozitív, mint a negatív előjelű epizódok mérlegének serpenyőjében, de kár a mérgezett percekért, órákért, amikor felesleges indulatok uralják a környezetemet. Ennyi ízelítő előrebocsátásával belekezdek a tényszerű és a szubjektív megítélés alá eső események ismertetésébe, de a bekezdésben vázoltakra menet közben, vagy a végén, várhatóan visszatérek.

  Megint hármasban: anyám, Anikóm és én vágtunk neki a péntek délután lefixált útvonalnak. A hezitálás oka a meteorológiai előrejelzések által szombatra jelzett hidegfronttal jövő eső és viharos erejű szél ígérete volt. A számítógépem időjárás-előrejelzéssel foglalkozó programjának tüzetes vizsgálata során úgy találtam, hogy a viharok, esők által legkevésbé veszélyeztetett terület a Budapesttől északra és északkeletre található tájak, vagyis Pest és Nógrád megye lesz. Tehát ide indultunk, hiszen, bár tavaly és az idén legalább háromszor előfordultam errefelé, a látnivalókban rendkívül gazdag tájék sok, eddig nem látott/tapasztalt élményt ígért. Reggel hatra anyámnál voltunk Budafokon, aztán az M2-es úton elhúztunk Vác felé. Az egyetlen lakott területet ki nem hagyó régi 2-es út macerásabb lett volna, mert mire áthámozom magam a Vácig útba eső településeken, csomó idő kárba vész. Rétság előtt félreálltam, hogy a hűs, szélfútta platón megreggelizzünk a magunkkal hozott hideg szendvicsekből. A pénteki harminchat fokos kánikulából szombatra alig húsz fok feletti hőmérséklet maradt, igaz, még korán reggel volt. De azért kifejezetten sajnáltam, hogy odahaza nem dobtam be a kocsiba egy vékonyabb pulóvert. Rétság után jobbra, Bánk felé fordultam, majd a cserháti dombok közt kanyargó úton Magyarnándort elérve északra, Balassagyarmatnak indultam. A környék falvai közül egyedül Csesztvén, Madách falujában nem fordultam eddig elő. A nagy költő (s legfőbb műve, Az ember tragédiája) nem itt született, de 1845 és 1853 között nyolc termékeny írói évet az itteni kúriában töltött el. A fáradtságára hivatkozó, Budafok óta a hátsó ülésen helyet foglaló Anikóm itt kezdett el istenigazából haldokolni, vagyis ettől kezdve adta elő a rosszabbik formáját, amit még felidézni is kínos, hát még élő-egyenesben elszenvedni. Mivel a nem tudni mitől, de hirtelen indulatossá, durcássá és kötekedővé váló nőm (ezek a váratlan hangulatváltásai kezdtek már az idegeimre menni) a kocsinál akart maradni, anyámmal felsétáltunk a falu feletti domboldal egyik földteraszán található kúriához. A földszintes épület előtt csinos park terül el, mögötte és kétfelől inkább erdős rész övezi. Tekintettel a korai időpontra - nyolc óra sem lehetett - a múzeumként is működő épületet zárva találtuk. Jót kacagtunk a kifüggesztett árjegyzéken, amely a felnőtt belépőjegyért hatszáz forintot kért, a fotózás és a videózás engedélyezéséért ezerötvenet. Ezek hülyék. Mentek a köcsög anyátokba! Örüljetek, hogy egyáltalán idetévedtünk, nemhogy még jól megvágnátok, mocskos népség! Ingyen és bérmentve körbejártuk az idilli helyen fekvő kúriát, mialatt ingyen és bérmentve kedvünkre fotóztunk. Azt elhiszem, hogy az ilyen nyugalmas helyeken mesterművek születhetnek, mert ha valahol, akkor itt, az eldugott kis Csesztvén még a mai világban is minden adott a zavartalan szellemi alkotómunkához. S milyen lehetett százötven éve, amikor a szikár, bajszos Imre bácsinak aligha kellett múzsa után kajtatnia, jött az magától a jó levegőre, madárfüttyre, békés szekérnyikorgásra, érces hangú kakaskukorékolásra! A kúriát magunk mögött hagyva, odalent megkerestem és rá is találtam a nyomorult kinézetű, görcsbe rándult béldarabnak látszó fémszoborra. Lefotóztam, mert erőt vettem magamon, s mert Imre bácsi szelleme a fülembe suttogta: "Csak okosan, fiam, ha szenvedsz is, tűrj, s ne üljön ki arcodra a lélek lázadása!" Méltatlan, fos, neveletlen és bunkó egy "alkotás". Sunyi halottgyalázás, mely a művészet szabadságára hivatkozva csapja arcon a hazájukért életüket áldozók emlékét. Futás tovább! Szügynél ismét jobbra indultam, mert a szomszédos Nógrádmarcalon sem jártam életemben. A különösen a hátsó része, vagyis a szentély felől nézve az erdélyi erődtemplomokra hasonlító épület bejáratának bal oldalán, egymás alatt-felett látható az első és második világháborús hősök két emléktáblája. Felül az elsőé, melynek rózsaszín homokkövén alig olvashatók a nevek. Az egy völggyel odébb fekvő Iliny, melyet a közeli Csitárhoz tartozó, apró Nógrádgárdonyon keresztül értünk el, az emelkedőre települt kis temploma falán, fekete márványtáblákon vonultatja fel az elesettek neveit. Visszafelé jövet megint a Csitárhoz tartozó kis településen haladtunk át, amelynek a fái valami terjedelmesebb gyógyintézményt rejtenek. Felirat híján nem tudtam meg, mifélét, de a körülkerített terület méretéből, parkjának igényesen gondozott voltából, épületeinek csinos megjelenéséből következően a nyújtott szolgáltatások a vastagabb pénztárcák tulajdonosainak igényeihez igazodhatnak. Két kilométerrel arrébb átszaladtunk a télen már meglátogatott, "valódi" Csitáron, és Őrhalomnál elértük a Balassagyarmatot Szécsénnyel (s azon túl Salgótarjánnal) összekötő 22-es főutat. Az előbb említett téli futamunkon hiába keringtem a falu utcáin, kétszer körbejárva a temetővel kombinált templomot is, akkor nem leltem emlékműre. Most, egy perc múltával, meglett. A templomnak a temetővel ellenkező, hátsó oldalfalán találtam rá a neveket felsoroló kőtáblára. Szécsénybe érve meg sem álltam, hanem mindjárt a lényegre tértem, vagyis az innen megközelíthető, eddig még nem látott falvak tornyainak irányába indultam. Először Varsányba futottunk be. Gyönyörű, viszonylag új építésűnek látszó (vagy mesterien renovált) templomának virágos kertjében második világháborús emlékmű áll. Az út felől, a lépésben haladó kocsiból első világháborúsnak néztem, közelről szemügyre véve derült ki az igazság. Sebaj, ha már itt voltam, körbesétáltam a katolikusok csinos templomát. A szentélynek az emelkedésen álló templom alatt elsuhanó út felőli oldalában régi, középkori kő ajtókeretet látni, talán mindössze ennyi maradt az ősi egyházból. Innen körbetekintve figyeltem fel az út túlsó felén lévő közpark közepén álló első világháborús emlékműre, amit nemsokára felkerestem. De előbb a nyitott ajtón át bementem a torony aljába, ahol viszont már zárt ráccsal védték az épület többi részét. A rácstól jó képeket készíthettem a mintaszerű belső térről. Le- és átballagtam a vörös terméskőből rakott obeliszkhez, s tettem a kötelességem. Anyámat és Anikómat a felnyitott csomagtérnél falatozva találtam, s miután lenyelték az utolsó falatokat, leküldték az utolsó kortyokat, elszívták az utolsó slukkokat, mentünk tovább. A kies völgy második, egyben utolsó falva a kis Nógrádsipek. Zsákfalu. Bohókás neve ellenére illik komolyan venni, mert egy rakás érdekességet, nevezetességet tud felmutatni. Nem annyira a templomdomb alján látható park szerény első világháborús emlékművére gondolok, hanem arra az egymásra megszólalásig hasonlító két kúriára, amelyek egykoron valószínűleg egy uradalomhoz tartoztak, miáltal közös gazdájuk volt. A kettő közül a felújított, szépen renovált az alacsony templomdombnak a világháborús parkkal ellentétes oldali aljában, a falu főutcájától mintegy húsz méterrel beljebb, a sarkánál strázsáló terebélyes fa társaságában áll. A síkból előugró lakótér oromzati hullámvezetése a paraszti barokk stílusra utal, az árkádos hosszanti rész reneszánsz beütést ad az épületnek. Gyönyörű fotók készíthetők róla, különösen a hátsó része felől, mivel az innen készülő képekbe a magasban trónoló templom is belefér. A stílusában és felépítésében ikertestvér másik épület ettől mintegy kétszáz méterrel odébb, a Rimóc-Sipeki patakon túl látható. Az elhanyagolt állapotában is figyelemreméltó ház egy kietlen, alacsony gazzal befutott nagyobb telek szélén áll (feltételezem, itt valaha park terülhetett el), húsz méterrel odébb másik, emennél szerényebb méretű, átlagos kinézetű ház látható, amely, meglehet, az uradalom hétköznapjait igazgató tiszt és családja lakásául szolgált. Az itteni kúriát talán a mai napig terményfelvásárlásra használják, legalábbis erre utaló tábla díszeleg a homlokzatán. Remélem, mielőbb felújítják ezt is, a körülötte elterülő puszta részt pedig ismét parkosítják. Megérdemelné. Szécsénybe visszatérve megálltam a városszéli temetőnél, mivel menet közben megláttam a kerítés belső oldalánál álló emlékművet. Hát, nem első világháborús volt, bár szőrmentén annyi köze van a nagy háborúhoz, hogy az azt követő, 1919-es vörös felkelés (Tanácsköztársaság) itteni kommunista áldozatainak állít rusztikus, mondhatni igénytelen emléket. Beljebb tértem, s a halottasház mellett elhaladva feketébe öltözött, temetésre gyülekező emberek mellett vitt el az utam. A rendeltetéséből adódóan szomorúságot árasztó épület mögötti terület a szovjet katonák elszeparált temetőjeként szolgál, lefotóztam. A civil sírok sűrűjéből kiemelkedik az a kőkeresztnek támaszkodó katonaalak, amely nem valami tömegsír felett áll, hanem egy 19 éves korában, mindjárt a háború első évében, vagyis 1914-ben elesett ifjú embernek a nyughelyét jelöli. Visszaülve az autóba, ezúttal a Szécsényből kivezető másik völgyben fekvő Rimócnak vettem az irányt. Ezen túránk alkalmával, ennél a településnél találkoztam elő ízben azzal a problémával, amivel a később sorra kerülő települések mindegyikén kisebb-nagyobb mértékben kénytelen voltam szembesülni. Miután megálltam a falu központjában és lefényképeztem a templomdomb oldalába telepített emlékművet, valamint a sarkon álló, a falain mindenféle népi eszközöket közszemlére tevő "népies" házat, mentem volna odébb, de épp akkor jött arra két cigány fiú. Biciklit toltak, s a nagyobbik, tizenkét év körüli csávó kezében, átlátszó nejlonzacskóba pakolva, legalább két kilónyi sárgabarack lehetett. Anyám az utazásunk kezdete óta rágta a fülemet, hogy menet közben valahol vegyünk olcsó barackot, amit lekvárnak eltenne. Úgy tűnt, a srácok kapóra jöttek. A néha meghökkentően zavaros értékrendű anyám nekiállt üzletelni velük, bár az első szavak után nyilvánvalóvá lett, hogy a nagyobbik fiúnak fogalma sincs a pénz értékéről, ugyanis ezer forintot akart volna kapni a legfeljebb három-, négyszázat érő cuccért. Még ki sem mosolyogtuk magunkat a kávéskanálnyi kapzsisággal és késhegynyi naivitással fűszerezett tudatlanságon, amikor egy nő által vezetett autó vágódott a fickók mellé, és a leeresztett ablakon át feldúltan követelte vissza a fájáról ellopott gyümölcsöket. Anyám meglepődve hallgatott, a fiúk meg gyorsan átnyújtották a zacskónyi gyümölcsöt, és viharsebesen elhúztak valamerre. Mint kiderült, a tolvaj fattyúk vitték volna haza a friss lopásból származó zsákmányt, s csak anyám megszólítására álltak meg, s kínálták eladásra. A kínos és tanulságos jelenet után mi is odébb álltunk, igyekeztünk vissza Szécsénybe. Menet közben szívtam a fogamat anyám ballépései miatt, mert egyszer ő maga lopja el a termő fák gyümölcsét, lásd a két hete, Dusnok főutcáján megesett esetet, másszor meg pont a tolvajokat bírja megszólítani vételi célból. Szécsényt észak felé elhagyva kisvártatva elágazáshoz értem, ahol Ludányhalászi felé fordultam, s ezzel a Trianonban hosszú kilométereken át határfolyóvá degradált Ipoly folyását követő útvonalat választottam. Ludányhalászi innenső végén mindjárt megláttam a templomot, s az oldalánál az emlékműves kis parkot. Végre egy emlékmű, gondoltam megkönnyebbülve, ami nem nevekkel elborított egyszerű kőlap, meg sablon szerint készült obeliszk, hanem féldomborművesen kifaragott katonát ábrázoló műalkotás! A fotózás után visszapattanva a kocsiba, igyekeztem a következő falu, Nógrádszakál felé, ámde nem kis meglepetésemre négyszáz méterrel odébb az előzőnél jóval méretesebb templom, s mellette egy magasabb talapzatra állított, egész alakos kőkatona szobrára leltem. Volt öröm, meghiszem azt! Akkor sem értem a dolgot, hogy van az, miszerint egy ilyen - sértődés ne essék - nem igazán jelentős település két templommal rendelkezik, s hozzá dupla emlékművet bír felmutatni a világ felé? A megoldás valószínűleg egyszerűbb, mint gondolnám. De azért gondolom. Ludányhalászi összetett nevéből következik, hogy hajdanán két, egymáshoz közel eső település olvadt eggyé, nem tudom, mikor. Nyilván az első világháború után, máskülönben aligha lenne egy szobor itt, egy meg amott. Annak még utána kell néznem a világhálón, vagy akárhol, hogy melyikük volt Ludány s melyikük Halászi? A maga idején megteszem. Nógrádszakált dombra települt, a tiszta, erős napsütésben hófehéren izzó temploma messziről köszönti a déli irányból erre vetődő vándort. Közelebbről nézve még szebb, amint - körülötte a rendezett temetővel - magasba szökkenő, nyugatra néző tornyával, sok támpilléres hajójával és - ahogy az keresztény templomoknál bevett szokás - keleti tájolású szentélyével mesebeli kastélyként üli meg az Ipoly-mente varázslatos táját. Az első világháborús hősi emlékmű, ami egy nagyobb méretű márványtábla, a templomhajó déli falán látható. Többször hallottam emlegetni olyan cigány sírokat, ahol a kőkeresztet, s magát a sírhalmot üvegházacska fogja közre, minden irányból védve az esőtől, hótól és széltől az alatta lévő síremléket. A templom szentélye közelében most először találkoztam ilyennel. Egy kilencéves korában elhunyt kisfiú gazdag kivitelezésű sírja fölé húzták fel a nyári konyha méretű, átlátszó üvegházat, melynek belső falához kisebb ajándéktárgyak, játékok voltak helyezve. A temető ezen fertályán, tehát a szentély közelében feltűnően sok felnőtt cigány sírja sorakozott. Nemcsak az Oláh meg a hasonló, ráutaló családnevek, hanem a többnyire méregdrága márványból készült sírkövekre valamiféle speciális eljárással rákasírozott fényképekről visszanéző arcok is az Indiából messzire származott etnikum markáns jelenlétéről tanúskodtak. A kerek domb felső felét elfoglaló temető közepét uraló templom elől - három égtáj felé - ritka pazar kilátás nyílik. Sajnos a templomdomb alján elhúzó országút mellett csordogáló Ipoly egyben országhatár is, miáltal minden, ami a folyócskán túl látható, hivatalosan Szlovákia tartozéka. Nekem azért mindörökre Felvidék és magyar marad. A torony előtt egy parányit jobbra fordulva megláthatjuk a falatnyi Rárosmúlyad furcsa kinézetű, halványkék színű, törökös kupolájú templomát, előre, azaz nyugat felé tekintve pedig feltűnik a nagyobb Bussa néhány házának teteje. Talán mondanom sem kell, mind színmagyar település, akárcsak azok a falvak, ameddig a szem ellát. Márpedig innen, fentről, főleg a szombatihoz hasonlóan tiszta, napfényes időben, igen messzire látni. Meg nem unva a hely kínálta szépségeket, de az idő sürgetésének kényszerűen eleget téve, visszaültünk az autóba, s a kőhajításra, bal kéz felől elfolyó Ipoly áramlásával szemközt haladva, igyekeztünk Litke felé. Igen ám, de még egy perce sem hagytam magam mögött Nógrádszakált, amikor a megritkult fák között megpillantottam az Ipoly iszaptól barna vizében térdig álló beton hídpilléreket. Meg az innenső parti, valahai hídfő szintén beton maradványait, amelyeket jószerével egészen befutott a repkény, és körbenőtt a vadonszerű folyómente buja vegetációja. Félórával előbb Nógrádszakálon, a temetőben beszédbe elegyedtem két, a hozzátartozóik sírjait rendezgető idős nővel. A leírhatatlanul szép táj ecsetelésén, s az elcsatolt szemközti falvak megnevezésén túl említésre került, hogy kevéssel feljebb, Rárospusztánál épül az új határátkelő, amelyen át sokkal egyszerűbb lesz ellátogatni a túloldalon rekedt rokonsághoz. Beszéltünk még erről-arról, de a lebontott - vagy felrobbantott - régi hídról egy szó sem hangzott el. Ami pedig most itt volt előttem, mivel, amint megláttam, természetesen azonnal lehúzódtam a fák közé kanyarodó földútra, ami az egykori hídfőnél ért véget. Nekem, a hazámat igencsak szerető embernek szívbemarkoló látvány. A folyómedernek a túlparthoz (Rárosmulyaddal szemközt álltunk) közeli részén ott állt az egyik vízi betonpillér, szinte egészen épen, míg a mai Magyarországhoz közelebbiből egy vastag acélsínre hasonlító, görbült darab maradt, míg az innenső part fái alatt a szárazföldi pillér embermagas betontömbje szomorkodik, az oldalából szálkaként lógnak ki a csupaszon maradt merevítő acélszálak. Rögtönzött, szubjektív felmérésem szerint az egykori betonhíd összesen négy: két vízi és két szárazföldi (ártéri) pilléren nyugodott. A két parton természetesen hídfők, illetve a gépjárművek által is használható hídra rávezető, rákanyarodó utak voltak. A túlparti hídfőből ugyan semmi sem maradt, gondolom, a szlovák hatóságok az utolsó morzsáig elhordatták, ne maradjon emléke, de árulkodó jelnek ott virul az életerős, kettős gesztenyefasor, amelynek fái között az út betért a faluba. Az ártéri aljnövényzettel befutott törmelék közt sikerült azonosítanom a híd kőkorlátjainak néhány darabját. A híd maradék elemeinek, vagyis az átgördülő kocsik terhét és a gyalogosok súlyát viselő hídburkolatnak híre-hamva. A nagyját elnyelte a folyó iszapos medre, a szárazföldre eső szakaszon pedig a természet tette a dolgát. Hogy mikor érte utol a végzet (az első vagy a második világháború után), s milyen formában (sima bontás, netán robbantás), azt az innenső szárazföldi pillér tövénél horgászó öregfiú sem tudta megmondani, noha a környékre valónak látszott. Viszont kínjában ő is említést tett az épülő új Ipoly-hídról. S valóban igazat szóltak mindahányan, mert újabb egy kilométerrel feljebb, a Rárospuszta vasútállomás közelében látott út menti projekttábla felirata szerint jövőre, 2011. július végére készen lesz az átkelőhely. Eljövök ismét, hogy megnézzem, s hogy áthajtsak rajta. Építkezésnek nem sok nyomát láttam, bár az emelkedőnek futó országút ezen a részen kissé eltávolodik a folyótól, amelynek fái alatt azért folyhatnak munkálatok. Litkére érve a döbbenet lett úrrá rajtam. Az út menten gyalogló, vagy a forró aszfalton kerékpározó tíz emberből nyolc cigány nemzetiségű volt! A falu központjában álló katolikus templomra, mint mérkőzésvezető a megroggyant ökölvívóra, könyörtelenül rászámolt az idő, s már nyolcnál tartott. De amúgy szép, romosan pedig még romantikusabb is. kiváltképp a barokkos harangsipkát viselő tornyon fogott az idő, de a többi épületrész mellet sem ment el nyomtalanul. A magasban lévő fülkéjében álló barokk szentszobor lesajnálással elegy felháborodással tekint alá, mint aki nem hisz a szemének. Igaza van. A templom körül ugyanis mindegyik házban cigány családok élnek, s mennyien vannak! A valaha szebb időket élt faluból mintha kiszippantotta volna a magyarokat a nagyvárosok vákuuma, elmenekültek innen; rezervátumi mutatóba maradt tán néhány, s a régi szép házakba romák telepedtek. Honnan jöttek, s hogyan lettek egyszerre ilyen sokan, a jó ég a megmondhatója, de közismert tény, ahová egy család be tud fészkelni, oda rövidesen áramlik a népes rokonság, meg az egyéb ismerősök, s hiába, hogy az első telepesek talán a jobb fajtából valók voltak (ezért fogadták be őket), a jövevények közt hamarosan túlsúlyba kerül a szemét. A magyarok meg odébb állnak. Nem védekeznek, nem küzdenek az ősök és a maguk jogaiért, egyszerűen gyáván, önfeladóan, fáradtan odébb állnak. A templom ajtaja sűrű ráccsal, az pedig erős lakatokkal védve. Valószínűleg többször feltörték, s bizonnyal vittek minden mozdíthatót. Ezeknél a romáknál a lopás tisztességes megélhetési forrásnak számít, s ilyen erkölcsi hozzáállással közelítenek mindenhez, ami a más tulajdonát képezi. A lezárt templomtól kőhajításra esik a millennium (1896) tiszteletére tölgyfákkal beültetett tér, melynek a központban álló szobra az államalapító Szent István királyt formázza. Ipolytarnócnak se temploma, se az előtte húzódó, kiégett füvű, kopár téren felállított, kő- és márványlapokból összetákolt emlékműve nem jelentős. Említésre azért méltó, mert arra jártam. Viszont megint közel a határ, ezúttal a kalondai. Kalonda ugyanis az első helység a szlovák oldalon, naná, hogy tisztán magyar falu. A móka kedvéért átkeltünk a megszűnt határon, ahol azért a tótok nem bontották le az egykori vámépületet, mit lehet tudni? A színtelen-szagtalan, egyszóval jellegtelen Kalonda templománál visszafordultunk, s kisvártatva megint Litkén voltunk, ahonnan a Karancssághoz tartozó Mihálygergét céloztuk be. A világháborús hősök átlagos kinézetű emlékműve az út mentén húzódó temető szélén kapott helyet. A következő faluban, Egyházasgergén érdekesen oldották meg a tiszteletadás kérdését, ugyanis a templomdomb aljában lévő mesterséges barlangocska mélyén látható Piéta-szobor (Szűz Mária, karjai között a keresztről levett halott Jézussal) lábai alá helyezték az első és második világháborús hősök márványba vésett névsorát. A templomból semmit sem láttam, csak annyit, hogy a tornyát sötétre öregedett zsindely fedi, mert a körülötte álló fák úgyszólván ránőttek az épületre. Karancskeszi a nap hármas számú figurális szobrát mutatta fel a templomtéren látható kétalakos kőszoborral. Az álló parasztfigura keze annak a puskának a csövét tartja, aminek a tusát a sebesülten térdre rogyott katona markolja. Szemrevaló a környezetből kiemelkedő magaslaton taposó templom is, különösen a réginek látszó támpilléres, a nyolcszög négy oldalával záródó szentélyrész. Karancslapujtőn sokat és sok mindent láttunk, kivéve első világháborús emlékművet. Már utunkból hazatérve olvastam róla a neten, hogy ugyan 1930-ban a falu elöljárósága elhatározta egy méltó emlékmű felállítását, valami közelebbről meg nem nevezett ok miatt ez elmaradt. A helyszínen azonban még nem értesültem erről, és hiába tettem tűvé a sok részből összeállt települést, nem jártam sikerrel. Egyébként maga a falu festői környezetben fekszik. Egy délről alacsonyabb, északról magasabb hegyek által határolt széles völgyben terül el, de mindet felülmúlja az egész tájegységnek nevet adó, keleten magasodó, csupa erdő Karancs a maga 729 méterével. Anyám és Anikóm legalább lehűtötte magát egy-egy fagylalttal, amit a falu központi terén, egy középkorú hölgy által vezetett fagylaltozóban vettek, én azonban még mindig fogyókúrázom (96-ról lejöttem 87-re), úgyhogy ennyi vigaszom sem maradt. Pedig az emlékmű dolgában felmásztunk a temető mellé települt katolikus templomhoz is, a tüdőnket kiköptük a nemes cél érdekében, hiába. Egy idő után feladtam, és az öt kilométerre lévő Karancsberénybe kormányoztam a kocsit. A templom tövénél új típusú emlékmű őrzi az elesettek nevét. Lefotóztam, bár utálom a művészi önmegvalósítás eme újabb kori, torz kifejezési formáját, amit korábban nemes egyszerűséggel a perverz halottgyalázással rokonítottam. Visszajutva Karancslapujtőre, megálltam a már kifelé menet is futólag szemrevételezett Mocsáry-kúria (kastély?) romos épületénél. A Karancsberénybe, illetve onnan ide visszavezető út mentén, a központhoz közel, jól látható helyen áll. Ennek a pusztulása utolsó előtti pillanatait elszenvedő, egykor ragyogó szépségű épületnek az a sajátossága, hogy a tetőzet alsó vonalsíkja az épület hátsó harmadánál kissé megtörik. Egyenes vonalvezetéséből öt-tíz fokot veszítve úgy fest, mintha onnantól fogva megrogyott volna a magas tetőzet, s vele megsüllyedt volna a függőleges falazat, ám ez nem több káprázatnál. Egyedi, kétségkívül roppant egyedi építészeti megoldás. Lefotóztam minden irányból, mert nem látom az újjáépítés, a helyreállítás értékmentő szándékának nyomát, aminek a hiányában egykettőre térdre rogy a nemes épület. Ami a világháborús emlékműveket illeti, a soron következő Karancsalján sem jártam jobban, mint itt, Karancslapujtőn. Miután gyorsan megemésztettem az újabb fiaskót, anyám legnagyobb örömére a pár kilométerre fekvő Etes felé indultam, öt perc sem telt bele, s már a falu temploma előtt jártunk. Anyám itt töltötte gyerekkora néhány szép, a jelek szerint a lelkében mély nyomot hagyó hetét. Jártunk itt a tél végén, így, mint most, hármasban, s anyám akkor úgy gondolhatta, hogy soha többé nem látja a szívének oly kedves kis nógrádi falut. S íme, mégis! Megragadta a talán soha vissza nem térő alkalmat, s megkért, tegyem ki a templom melletti egyik mellékutcánál, mert szeretné egymagában felidézni az idők homályába vesző régi emlékeket. Nála volt a fényképezőgépe, nyilván fotózni is akart. Amíg anyám lelke az édes-bús nosztalgia hullámain lebegett, Anikómmal kimentünk a temetőhöz, s míg a mind morcosabbá váló nőm a kocsi belsejében fortyogott magában (nem jöttem rá, mi okból, de inkább nem kérdeztem), nekivágtam a szomszédos dombnak, melynek füves, kerek tetejéről szép képeket készítettem a faluról és környékéről. Húsz perccel később visszatértem a templom elé, ahol felvettem a maga fotózásaival éppen végző anyámat, majd a télen szintén megjárt Ságújfalun és Kishartyánon át áttértünk egy szomszédos völgybe, ahol elsőként Sóshartyánra estünk be. Innentől kezdve lényegében hazafelé tartottunk, mert bizony az idő előrehaladt, lehetett úgy délután fél hat. Mint az esti misére a paplakhoz induló helybéliektől megtudtam, akad itt hősök emléktáblája, csak éppen meg kell hozzá mászni az irdatlanul meredek templomdombot, mivel a keresett márványtábla a domb tetején trónoló templom bejáratának falára van erősítve. A misét is azért a jóval alacsonyabban fekvő egyházi lakban tartják újabban, mert a meredek kaptatót nem bírják az öregek. Hm, ehhez képest a 78. évében járó anyám társaságában vágtam neki a sötét bazaltkockákból kirakott, szerpentinszerűen kanyargó, kétfelől áthatolhatatlanul sűrű bokrok és fák által szegélyezett keskeny ösvénynek. Tíz perc múlva izzadtan, fújtatva értünk fel a tetőre, de megérte, mert a pazar épület és a csodás kilátás minden fáradalmunkért kárpótolt bennünket. Igaz, a környező, zárt erdők miatt kizárólag észak felé, egy szélesen elterülő, immár learatott gabonatábla felett nyílt kilátás, de legalább innen is megcsodálhattuk a mögöttünk maradt Karancsság változatos vidékét. Igen, mögöttünk maradt, ugyanis itt már a Cserhát északi lábánál jártunk. Tíz percnyi odafent tartózkodást követően visszaereszkedtünk a miséző paplaknál hagyott kocsihoz, s Nógrádmegyernek indultunk. Megint egy csaknem száz százalékig cigányok által lakott falu! Mi történt az itteni magyarokkal, hová lettek? Hiszen a lelakottságukban is a hajdani szépségükről árulkodó házakat valakik felépítették, valakik hosszú időn keresztül otthonként lakták, s aztán valamiért sorra elhagyták őket. S jöttek - százszámra, ezerszámra - ezek. A hajdani művelődési házból gagyi roma zene harsogott, előtte, az út szélén nagyobb csoportjuk ácsorgott, s ahogy lassan elhajtottam előttük, elnémultak, s mind a kocsit lesték, kik ülnek benne, hányan vannak, s lehet, találgatták, mit keresnek errefelé? Hiszen nem közülük valók, merthogy magyaroknak látszanak. A templomot kétszer kerültem meg, de itt sem leltem emlékműre. A falu széle felé tartva az egyik rossz állapotú, kerítés nélküli háznál vagy ötven cigány ült és állt, várakozott valamire csendben, s mindegyiken gyászruha feketéllett. Halott lehetett a háznál, mert még a falu távolabbi részeiből is jöttek errefelé, mind gyalog, s mind fekete-fehér öltözékben. Az egyik csoport csak tízfős, a másik húsz volt. Többen a gyerekkocsit maguk előtt tolva siettek a közös gyülekezési helyre, akadt, aki mellett ott loholt a keverék kutyája. Sebesen elhúztam a belem a környékről. Egyedül a temetőnél mertem kiszállni, nyakamban a fényképezőgéppel. De ez is milyen temető? Egy nagy rakás összehordott homokos föld a település közepén, rögtön a főutca mellett. Igaz, a sírjelek zöme az 1800-as évekből, vagy az 1900-asok elejéről való, a cifrán kifaragott kőkeresztek alatt kalligrafikus, ódon betűkkel és számokkal megírt kőtáblák dőlnek jobbra-balra. Ők voltak az utolsó itteni magyarok, ennyit hagytak maguk után? Merthogy amerre a szem ellátott, minden környező és távolabbi ház előtt bagaria képű cigányok ácsorogtak, beszélgettek, ültek, nézelődtek. A ritka kivételektől eltekintve mindnek ott füstölgött a cigaretta a szája szegletében. Főleg engem néztek, mit bukdácsolok a vén hantok között, mit háborgatom, mi okból kifolyólag zaklatom a kihalt magyarság pisszenni sem merő szellemalakjait? A Kihalt főutcán kizárólag cigányfajta fiúk és lányok sétáltak fel s alá, néha kisebb családok vonultak gyalogosan valamerre, szintén mind cigányok. Már szinte az volt furcsa, hogy mégis magyarul beszélnek. Na, söprés innen! De a szombati nap utoljára maradt falvában, a soros Magyargécen ugyanez a lélekölő kép fogadott. Gécnek lehet, hogy Géc, de mitől Magyar? A szerény templom oldalfalában ugyan rátaláltam az egyszerű emlékkőre, de nem mentem a közelébe, az öt méterre eső kerítéstől fotóztam, mert a közelben két tucat roma siheder leste minden mozdulatomat, nem beszélve a távolabbról figyelőkről. Akkor lepődtem meg igazán, amikor az egyik, talán nyolcéves kisfiú tisztességes "csókolom" köszönéssel fordult felém, s ezt láthatóan nem tréfának szánta. Persze visszaköszöntem egy joviális "szervusz"-t, de végig bennem lappangott a frász, mi lenne, ha ezek egyszerre rám, ránk rontanának? Olaszliszka után, ilyen környezetben, mindenkinek ez jutna az eszébe. Kisebbségbe kerültünk a saját hazánkban? Látszatra tempós nyugalommal visszaültem a járó motorral várakozó autóba, és több tucat olajos szempár kíséretében elhajtottam a biztonságosnak ítélt Szécsény irányába. Onnan meg már megállás nélkül haza: Balassagyarmat, Vác, Dunakeszi, Budapest, Budafok. Még nem volt egészen sötét, amikor anyámat kitettük a Sörház utcában, s az anyagiak szokott rendezése után becéloztuk magunknak Zuglót. Négyszáz kilométert mentünk, mialatt 18 újabb emlékmű akadt horogra. Ezekkel együtt 571-nél tartok.

  Úti beszámolóm érdemi részével végeztem, s most termesz farkincányit (hangyafasznyit) visszatérnék a bevezető részben feszegetett kérdéshez, különös tekintettel Anikóm néha (de egyre gyakrabban előforduló) követhetetlen magatartására. Úgy veszem észre, a lányban még nálam is mélyebb nyomokat hagyott a tavaszi pechszéria, kivált a munkahelyeire - mind az otthagyottakra, mind az újabbakra - vonatkozó történések. Ahogy a szavaiból kihámozható a szégyellt lényeg, a mai napig erősen frusztrálja a kétszeres baklövés, azaz a jól fizető Lajos király étterem meggondolatlan elhagyása, s a Három Vezérben elkövetett, egyszersmind a technikai érzékéről, s lássuk be, az észbeli, értelmi kvalitásairól árulkodó fiaskó. Hogy manapság valaki, aki évek óta a vendéglátásban dolgozik, ne tudjon beletanulni a szinte minden szórakozóhelyen megtalálható játékgépek zárásának nem túl bonyolult rejtelmeibe, az inkább kínos, mint vicces. Anikóm képtelen megbocsájtani magának a kapásból kilencvenezer forintnyi bukást jelentő hibát, s még engem okol, ha néhanapján tapintatosan utalok rá. Ennek a kettős, ha úgy vesszük, hármas hibának lett a következménye, hogy egy hónapnál hosszabb időre munkanélkülivé vált, s a fizetése hiányában felhalmozódott egyéb adósságainkat most az ő túlmunkáiból vagyunk kénytelenek behozni, lenullázni. Jelenleg két állása van: a mesébe illő szerencsével újból megszerzett Lajos királybeli, és az Állatkerti úton található Liget étterembeli. A Lajosban kapott fix fizetése stabilizálja az erősen megingott anyagi helyzetünket, a Ligetből származó alkalmi bevételek a korábban keletkezett költségvetési lyukak betömésére szolgálnak. Anikóm erőnlétét, kitartását szó nem érheti, ugyanis többnyire reggeltő késő estig nyomja az ipart, miközben legfeljebb heti egy szabadnapja van. Ritkán kettő, de ilyen mértékű lelki és fizikai terhelés mellett a három is kevés lenne. Le a kalappal előtte, kevés férfi állná meg így a helyét! Néha megborzongok, ha elképzelem, mi lenne, ha mindezt nekem kellene véghez vinnem. Csakhogy! Mint minden túlzásba vitt dolognak, így a lényegében kényszerből végzett, rettenetes mennyiségű munkavégzésnek is megvan a maga hátulütője, nem kívánt mellékhatása, ami esetünkben a magánéletünket keseríti. Az estére holtfáradt nőm egyszerűen képtelen igazán kipihenni magát, keveset alszik, reggel összetörten ébred. Nem csoda, ha többnyire nyűgös, könnyen ingerlékennyé válik, és hosszasan morog minden apró kellemetlenségért, ami korábban nem volt jellemző rá. Értem, felfogtam, elfogadtam, tudomásul vettem, hogy nehéz időszakon megy keresztül, s a magam módján igyekszem elviselni a bosszantó megnyilvánulásait, türelmetlenkedéseit, keménykedéseit. De a hétvégi kirándulásaink alkalmával most már rendszeresnek tekinthetően felszínre törő hisztériái, túlérzékenységei egyenesen tönkreteszik az autós túrák minden báját, keserűre mérgezik a közös élmények forrásvizét. Ott tartok, hogy tartok tőle, mert az indulástól számított második-harmadik órában borítékolhatóan feltűnnek az idegkimerültség első jelei. Mert, ne kerülgessük a forró kását, szerintem Anikóm idegrendszere előbb sínylette meg a nehéz tavaszi, kora nyári hónapok szűnni nem akaró nyomását, mint szervezetének egyéb részei. Magyarán, hébe-hóba az idegösszeomlás kerülgeti, noha hallani sem akar ilyesmiről. Nem tréfáltam, pláne nem gúnyos megjegyzésnek szántam, amikor néhány napja a tapintat díszpapírjába csomagolva felvetettem, forduljon bátran pszichológushoz. Nem szégyen, a fejlett nyugati országokban szinte családtagnak számít egy kiváló lélekbúvár. A mostani, szombati kirándulásunk után meggyőződéssé szilárdult bennem a korábban ingatag lábakon álló hipotézis, miszerint az én így is imádott Anikómnak nincs ki a négy kereke. Alkalmi bolond, de jól titkolja. Titkolta. Mialatt anyámmal felfelé kapaszkodtunk Sóshartyán égben lebegő templomához, a szerpentin pihenőin beszélgettem vele a párom hektikus színeváltozásairól, közérzet- és kedélyingadozásairól, az időnként szokatlanul durva stílusú, a megszégyenítésemre irányuló verbális megnyilvánulásairól. Olykor mintha az ördög szállná meg, s a ki tudja, mitől támadt rossz kedvében meg akar alázni, hogy ettől nekem is elmenjen a jókedvem, illetve dühbe jöjjek, amitől aztán buzgón nekilát mea culpázni, mert valami természetellenes lelki élvezetet okoz neki a megbocsátásom elnyerése. Minél nehezebben nyeri el, annál értékesebb számára. Előrebocsátva, hogy nem akar beleszólni a kettőnk dolgába, anyám annyit jegyzett meg, hogy ő úgy látja, Anikóm elsődleges témaköre a munkájához, vagyis a szakácsnői tudományához, s úgy általában a különféle (éttermi, otthoni) konyhákban, sütés-főzés közben megélt sikereihez kapcsolódik. Ebben a témakörben hazai pályán érzi magát, mert élvezi a vitathatatlan sikereit, és szereti a munkáját, legalábbis annak az alkotói, azaz a szakácsnői szegmensét. És mert az élet megannyi mellékszínpada közül ezeken a deszkákon éri a legkevesebb sérülés, itt aratja a legtöbb babért. Anyám úgy vette észre, hogy az én kicsimbe nem kevés kisebbségi érzés szorult, aminek jórészt - akaratom ellenére - magam vagyok az okozója azáltal, hogy túlságosan művelt és intelligens vagyok a páromhoz képest. És ez a meglátás nem az én szeretett Anikóm lebecsülése akar lenni, pusztán a tények rögzítése. Érzi és tudja, hogy érdemben nem tud hozzászólni a kocsiban kettőnk közt zajló beszélgetésekhez, mert nincs meg hozzá a kellő tudásalapja. Ehhez hozzájön még az anyai részről való cigány származás, amitől ebben a zűrzavaros világban végképp nem találja a helyét. A félvér volta miatt valósággal tudathasadásos állapotba kerül, különösen a suttyó cigányok által lakott falvak életviteli modellje láttán, mert valamelyest, teljesen indokolatlanul, ezek helyett is szégyelli magát. Mintha az ő bűne lenne, hogy emezek többnyire rossz úton járnak, vagy, hogy nem teljes gőzerővel igyekeznek kitörni a mélyszegénység segélyekkel kipárnázott gödréből. Ez aztán magányérzetet, a kiközösítettség fájdalmas érzetét kelti benne, és védekezés gyanánt bezárul, mint a kagyló. Nos, sok igazság van anyám meglátásaiban. Nagyjából magam is hasonlóan értékelem a helyzetet, de szükségem volt valami külső megerősítésre. De most, hogy kiderült, nem egyedül én látom ekként a dolgok állását, most mihez kezdjek az információval? Korábban próbáltam Anikómmal komolyan beszélgetni a kapcsolatunkban előforduló buktatókról, de részéről mindig sértődés lett a vége. Igyekszem elfogadni olyannak, amilyen, már csak azért is, mert normális periódusaiban maga a megtestesült, földre szállt angyal, kedves, jóravaló, életvidám, mindenben lesi a kegyeimet, s őrülten rajong értem. Lehetetlen nem szeretni, de jobban örülnék, ha kiegyensúlyozottabbnak látnám, s ha a szerelmét kevesebb látványelemmel igyekezne bizonygatni. Tudom, kit vettem feleségül, a kapcsolatunk kezdete óta tisztában vagyok vele, hogy az őt ért megkülönböztetések, hátrányok közvetve engem is érintenek. Vállaltam, és vállalom a negatívumokat, mert életemben nem szerettem így senkit, mint őt. Tapasztaltam, láttam a metrón csodálkozó szemekkel kettőnk felé forduló emberek tekintetén, hogy - finoman fogalmazva - furcsállják a fehér ember és cigány nő felállást, volt, aki akkor kapta el rólunk a rosszalló pillantását, amikor összetalálkozott a tekintetünk. Van ilyen. Ugyanez az előítéletesség durvábban jött ki Anikóm álláskeresésekor, éppen ezért néha vele tartottam, lássák, nem afféle jött-ment emberrel állnak szemben, mint amilyet eleve feltételeztek. Nos, megvannak a külön-külön keresztjeink, és a közösek is. Én biztosan kitartok mellette a végsőkig, s tudom, ezzel Anikóm is így van az én vonatkozásomban. Akkor meg? Jöhet ellenünk a világ, és csontig benyalhat!  Kelt 2010.07.25-26.

 

  Vége az ötvenötödik résznek