ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                                írta Miski György

 

                                Hatvanadik rész

 

  (Kilencedik kötet) Tizenhét:

 

  Mint egy őszi jutalomjáték, úgy jött nekem a mostani, vagyis tegnapi, szombati utazás az októberi magyar tájakon. Az előrejelzések egyöntetűen gyönyörű időt jósoltak, s minő áldás, az is lett belőle; egész nap fikarcnyi felhőhab nem zavarta az égi óceán kékjét. Anikóm drága megint hétvégi munkára volt beosztva, tehát egyedül mentem. Anyám csütörtökön érdeklődött telefonon, lenne-e kedvem vele tartani Párkányba, ahol a hétvégén a hagyományos zsidó fesztivált rendezik, de udvariasan lemondtam a lehetőségről. Tele van a hócipőm a zsidókkal, a médiában annyi a velük kapcsolatos hír, hogy lassan az a benyomásom, a világ körülöttük meg a cigányok körül forog. Pedig talán nem, talán akad rajtuk kívül is világ. Már akkor tudtam, hogy egyedül akarok csavarogni, mert szükségét éreztem a hosszúnak ígérkező tél előtti lelki feltöltődésnek, amit a leginkább kedvelt alföldi és tiszai tájak révén érhetek el. Szombaton sötétben, reggel fél hatkor keltem. Anikóm még szunyált, vagy úgy tett, mindenesetre megmosakodtam, felöltöztem, berámoltam a kocsiba az előző este a konyhaasztalra készített fényképezőgépeket, a kajás kosarat, és hasonlókat. Igazság szerint kicsit korainak bizonyult a riadó, mert vagy félórát vártam, amíg hangyányit pirkadt az ég alja, aztán csókot nyomtam az én kicsim homlokára, megsimogattam az asszony lábánál elnyúló Csicsa buksiját, és útnak eredtem. Hideg volt, de mi más lehetett volna, amikor csillagfényes, tiszta éjszakánk volt, szellő sem rezdült. Hogy mennyire lehűlt a levegő, az csak később derült ki, amikor a városból kiérve dérlepte szántók és legelők közt vitt az utam, de ez egyelőre odébb volt. Törzshelyemen, a Könyves Kálmán körút és a Kőbányai út kereszteződéséhez közeli benzinkútnál tizenkétezerért tankoltam, valami harmincöt liternyit. A kocsi műszerfalának kijelzője ekkora üzemanyag mennyiséggel több, mint nyolcszáz kilométer megtételét valószínűsítette, tehát nem kellett pénzt félretennem egy esetleges pótlólagos tankoláshoz. A Népliget sarkánál ráfordultam az Üllői útra, onnan a ferihegyi gyorsforgalmira, onnan a Vecsést és Üllőt átszelő 400-as útra, amely Üllő végében becsatlakozik a régi 4-es főútba. Üllőt követően bal kéz felől feltűnt a látóhatár szélén vöröslő fejjel felkapaszkodó Nap tar kobakja. A kétfelől elterülő szántók göröngyeit mintha liszttel hintették volna be, felettük, úgy két méteres magasságban vékony, ám annál kiterjedtebb ködtakaró lebegett a megfagyott tájon. Igencsak elkelt a kilométereket szorgosan maga alá gyűrő kocsi fűtése! Ceglédbercelig nem álltam meg. Itt viszont, miután a kissé oldalt álló, eldugott templom és az előtte lévő parkban megtalált világháborús emlékműért kétszer is végigjártam az alvó helységet, annál inkább. A falu egyike azon településeknek, amelyet az idők folyamán jobbról-balról körüljártam, a közelében lévő városokban és falvakban fotóztam, amit kellett, Ceglédbercel azonban ez idáig kimaradt. A hosszanti kialakítású, a magasabban fekvő templomtól a falu főutcájáig enyhén lejtő park közepén a második világháború újabb kori emlékműve kapott helyet, míg az úthoz közelebb az első világháborúnak a '30-as évekből való szép alkotása (obeliszk) látható. Ceglédet elérve délre fordultam, hogy egy másik, korábban szintén kimaradt települést, Nyársapátot is letudjam. A falu a Ceglédet Nagykőrössel összekötő 441-es út felezőjénél, kissé oldalvást fekszik. Ám itt a hosszabb kutakodás sem vezetett eredményre, minek utána a legrövidebb úton a jelentősebbnek látszó Törtel felé igyekeztem. Csakhogy ennek a legrövidebb útnak, mely a faluból kelet felé indult, megvolt az a hátránya, hogy legalább hét kilométeren át egy sűrűn telepített erdő közepén kanyargó földúton vezetett, míg elérte a Törtelt Nagykőrössel összekötő aszfaltcsíkot. Szerencsére a korábbi nagy esőzéseknek alig maradt nyoma, a laza, homokos talaj szivacsként eresztette át az égi áldást. Így - végtére - egy kellemes kirándulásnak lehettem résztvevője, mivel az út kanyarjai lassú haladásra késztettek: kettes fokozatnál feljebb nemigen kapcsolhattam. Az egész úton egy szem kerékpárossal találkoztam, az asszony Törtel felől tartott Nyársapátra. Az bő tizenhárom kilométeres táv, tehát egy kiadós reggeli tornának felel meg. A magányos erdei autózás igazi élményt jelentett; a csodaszép reggelben kezdtek felszállni a talaj felett lebegő, illetve a fák között megszorult ködfoltok, ami a tűző Napon át mesebeli vattába csomagolta a szemnek kedves vidéket. Nagyjából félúton megálltam a két nyomsávval karcolt homokos út közepén, hiszen nem zavart senki. A csomagtartót felnyitva reggeliztem pár falatot a magammal hozott hartai csemegekolbászból (Anikómmal előző nap, pénteken vettük a Lehel téri vásárcsarnokban) és szeletnyi rozskenyérből, s az egészet leöblítettem két korty üdítővel. Miután néhány képen megörökítettem a bájos erdei reggelt, visszaültem az autóba, és indultam tovább. Csakhamar kibukkantam a keresett országútra, amin öt perc alatt befutottam a várakozásnak megfelelően nagy falunak bizonyuló Törtelre. A templommal szemközti közpark, melyet a helyi közigazgatás és kulturális élet közintézményei fognak közre, a második világháború elesetteinek csinos emlékművét mutatta fel, nekem valót viszont nem láttam. Nézegettem a templomot, hátha látok valami emléktáblát a homlokzatán vagy az oldalán, de nem. A nyitott kapun át a torony aljába is bementem, hiába. Kocsival szétnéztem a település egyéb részein, ott sem. Kimentem a temetőhöz, de ott sem. A különben néhány szemrevaló régi sírkövet rejtő temetőben félórát bolyongtam, mire kiderült, hogy csak az időmet fecsérlem. A nyitott ajtajú halottasházban épp akkor ravataloztak fel egy furgonnal hozott koporsót, amelyet a hamarosan kezdődő gyászszertartásra készítettek elő. Odakint, a régi sírok közt láttam az újonnan ásott, mély gödröt. Emlékmű ügyében érdeklődtem az elmúlás egyenruhás szolgáinál is, de tanácstalanul tárták szét a karjaikat, mondván, nem idevalók, hanem Jászkarajenőről jöttek. Mialatt a koporsó környékét igazgatták, szünet nélkül viccelődtek, élcelődtek egymással. Ezek talán a reggelijüket is a lezárt koporsó tetejéről eszik meg. Visszamentem a templomhoz, ahol, bejutván az irodaként használt melléképületben tevékenykedő tiszteletes úrhoz, felvilágosítást kaptam, miszerint jó helyen járok, már hogyne lenne emlékművük! Csak éppen a templomnak az ellenkező, az utca felől bokrokkal takart oldalába van falazva, menjek, fotózzam nyugodtan. Hah, megörültem a nem várt sikernek, s három kis méretű, ám annál harapósabbnak látszó, megállás nélkül csaholó (láncra kötött) eb mellett elhaladva, rátaláltam a nagy méretű, szépen körbedíszített márványtáblára. Utazásom következő faluja a hat kilométerre eső Kőröstetétlen volt. A helység eszmei értékét nem a rendkívül sematikusra sikerült, új készítésű első világháborús emlékműve, hanem az ettől száz méterre kezdődő díszparkja emeli. A két futballpályányi, kerítetlen területre nagy méretű székelykapu alatt lehet bejutni. A kövezett gyalogösvény mellett feliratos tábla fogadja a betérőt, amely a millenniumi emlékmű alapkövébe rejtett irat szövegére hivatkozva tudatja, hogy a park közepén álló dombon egykor a honfoglaló Árpád vezér sátra állt, s a vezér lényegében innen, az úgynevezett tetétleni dombról indult a hon meghódítására. Ugyanis a mintegy három méter magas, húsz méter kerületű földhalom tetejét az ország ezeréves fennállása (1896) tiszteletére épített csúcsos kőobeliszk foglalja el, oldalába vésve a jubileumra utaló 1000-es szám. Az obeliszket vaskerítés fogja közre. Az emlékmű oldalába többek közt azt is befaragták, hogy az obeliszket Nagykőrös városa állíttatta, mivel egykor annak fennhatósága alá esett a terület. Jászkarajenő pompás templomát látva őszintén meglepődtem. Nem tudom, miből gondoltam, de előzetesen valami nyomorúságban tengődő cigányok által sűrűn lakott települést vizionáltam a falunév térképen való olvasásakor, ehhez képest kellemesen csalódtam. A helyszínen örömmel láttam be a tévedésemet: Jászkarajenőt nyilván valami másik helységgel kevertem össze. A templom melletti terjedelmes parkban egyből rátaláltam az első és a második világháborús hősök összevont emlékművére. Mint oly sok helyütt az országban, ennek stílusán, formáján is egyből látszott, hogy eredetileg az első világégés elesettei előtt tisztelegtek vele, s csak utóbb került rá a következő nagy háború katonaáldozatainak hosszas névsora. Tiszajenő felfedezése félórámat vette el, s a végén dolgom végezetlenül távoztam. Illetve, ha úgy veszem, annyit azért végeztem, hogy rájöttem, itt nem találok fényképezni valót. A ma önálló település helyén ugyanis egykoron szórt tanyavilág helyezkedett el, s ezek a tanyabokrok később Tiszajenő néven egyesültek. A falu temploma is csak most épül, a téglából emelt falak vakolatlanul állnak, körülöttük állványerdő, de a tetőzet még várat magára, mint ahogy a torony sincs egészen felhúzva. Hogy sürgős lehet a befejezés, mi sem mutatja jobban, mint a szombaton nagy elánnal dolgozó munkásoknak az állványzaton sürgő csoportja. A helybéliek útmutatása révén a mostani falu szélén rátaláltam az eddig templomként működő földszintes épületre, mely előtt egyszerű ácsolatú harangláb áll, a zsindelye alatt kis haranggal. A Tisza nagy kanyarulatában, mintegy a folyó hurkában fekvő Vezsenyen ennél jóval több sikerélmény ért. A csöndes faluba a Tiszakécskét Szolnokkal összekötő országútról bevezető, mintegy öt kilométeres mellékúton lehet betérni. Hogy a falut anno a nyughatatlan szőke folyó szeszélyeinek kitett helyre építették, kitetszik a református templom közelében, a polgármesteri hivatal előtti téren kihelyezett emléktáblából. Ez ugyan csak a legutóbbi, 2000. évi nagy árvíz falut elért vízmagasságát jelöli, de nyilvánvalóan nem ez volt a Tisza első és utolsó nagy áradása, mely lakó- és középületeket veszélyeztetett. A Petőfi baráti köréhez tartozó Vásárhelyi Pál és lelkes csapata pont a gyakori áradások megelőzése érdekében szabályozta a régebbi időkben a mainál is veszélyesebb folyót. Szóval, bár Vezseny aranyos és amúgy, a folyó két lázadása között békés falu, de nem vennék itt házat. A templommal átelleni sarkon látható földszintes épület, mely a talaj szintjétől másfél ember magasságig vörös terméskőből van kirakva, nemcsak a helybéli óvodának és általános iskolának ad helyet, de lekerekített sarkán az első világháborús katonahősök fém emléktáblájának is. Első ránézésre úgy véltem, mostani készítésű táblával van dolgom, aztán a sarkában látható 1926-os évszám megváltoztatta az elképzelésemet. A falu délkeleti határában, a központtól másfél kilométerre található a túlparti Martfűre átvivő komp innenső kikötője. A faluból egy iramodással kint voltam, de a komp nem működött, parti vastuskókhoz erősített, eltéphetetlen drótkötelek tartották a helyén. Ahányszor közelítettem volna az alacsony vízállás miatt a meredek partoldal aljában pihenő komphoz, egy láncra kötött farkaskutya vad acsarkodással elém ugrott, így egy idő után más fotózási pozíciót kellett keresnem. A folyó menti erdőség egy részét, mintegy három háztömbnyi területen kiirtották, a maradék hulladékot - forgácsot, gallyakat, kérget - a helyiek gereblyékkel kupacokba húzták, s alájuk gyújtottak. A szinte nyersen égő fa kellemes szagú füstje vastagon terült a környékre, s mint afféle alkalmi látványosságról, tucatnál több fotót készítettem az eseményről. Visszatalálva az országútra, északra, Szolnok felé indultam. Az úttól megint - ezúttal egy kilométerrel - arrébb fekvő Tiszavárkony a nap fénypontjának bizonyult. Tiszta, csöndes, kedves falu, erre nem kell több szót vesztegetni. Számomra értéket jelentő emlékműve is van, ott található a katolikus templom előtti vásártér melletti kisebb liget közepén. Mindez azonban semmi a közvetlenül a település mellett kanyargó Tisza magas partjáról szemlélődő ember elé kerülő látványhoz képest! Hát igen! Örömömet nem bírván magamban tartani, telefonon felhívtam Anikómat, akivel néhány mondat erejéig igyekeztem megosztani a különösen szép kilátás okozta lelki felüdülés élményét. Szegény nőm alaposan el lehetett foglalva, mert telefonálás közben végig edénycsörömpölést hallottam, amiből az következik, hogy röpke időre sem tehette le a munkát. Nem is tartottam fel sokáig, hiszen lehetetlen lett volna néhány mondatban élethűen vázolni a folyó és környéke páratlan színvilágát. Most sem tehetek többet, mivel napokig gondolkozhatnék a fenséges csöndbe burkolózott tájra illő találó jelzőkön, törhetném az agyamat a megfelelően emelkedett, ugyanakkor a nevetségesség határát még nem súroló pátosz eszköztárán. Erre nem érek rá, s nincs időm és tehetségem a Teremtő egyik természeti mesterművének a gyatra szókincsemmel való érzékeltetésére. A szánalmasan erőlködő írás ugyanúgy dadog, mint a hebegő ajkak közt töredezetten kibukó szavak, tehát ne erőltessük, ami nem megy. Vagy ami nem a mi tisztünk. Az a szelíd folyókanyar, azzal a két partot kísérő, nyári és őszi színekben vegyesen pompázó növényvilággal, azzal a két parti elhagyatott kompkikötővel... Na, jó, mondtam, hogy nem erőlködöm. Maradjunk annyiban, hogy a hely Magyarország tíz legcsodálatosabb vidéke közé tartozik - szerintem. Az innen öt kilométerrel északabbra eső Tószegig végeztem a Tiszavárkonyon vásárolt két zacskó kakaós nápolyi egyikével. Hm, megint bűnbe estem, a falánkság megvetendő bűnébe, de akkor is jólesett. Tószeg településen rapid módon végeztem a feladattal. Az első nagyobb kanyarban megláttam a templomot, s midőn leparkoltam, a mellette kialakított árnyas ligetben az emlékművet. Ez egy szinte egészen dísztelen, inkább lapos téglatestet formázó obeliszk, de legalább korabeli kivitelben. Tószegről nem mentem tovább északi irányba, mivel arrafelé Szolnok következett volna, ott meg jártam régebben. Visszafordultam hát délre, s mivel eléggé sokáig, a Lakitelek alatti Tiszaalpárig nem terveztem megállni, az pedig volt vagy 35 kilométerre, megbontottam a második zacskó kakaós nápolyit... Elhaladtam az imént meglátogatott Tiszavárkony és a beljebb eső Vezseny mellett, áthaladtam az emlékmű szempontjából meddőnek bizonyult Tiszajenőn, következett a régebben letudott, városnyi Tiszakécske, majd az emlékműve után kétszer is hiába átkutatott Lakitelek. A térképen jelentősebb helységnek feltüntetett Tiszaalpár csalódást okozott. A helyszínen bizonyosodott be, amivel aznap Tiszajenőn (és előtte Nyársapátiban) szembesültem: a ma mégoly jelentősnek tűnő települések egy része még sehol sem volt az első világháború idején, vagyis nem küldhetett katonát a frontra. Ebből adódóan gyászolni való hősi halottja sincs, ha mégis, az illető neve az akkori törzstelepülés emlékművén olvasható. Azt viszont ne várja tőlem senki, én sem követelem meg magamtól, hogy az összes magyar település vonatkozásában naprakész információval rendelkezzem az illető falu stb. keletkezési idejét illetően. Nos, Tiszaalpár is egy ilyen, több egykori kistelepülésből egységes községgé kovácsolódott földrajzi fogalom. Régi, láthatóan évtizedekkel ezelőtt felhagyott temetője Alpáron, a középső településrész központjában, az út mellett látható. Kerítés nincs, a gaztól elvadult területre szabad a bejárás. Sok régi sírköve van, némelyik fotóalbumba kívánkozik. Ide temették a második világháborúban a környékbeli harcokban elesett szovjet katonákat is. Csongrád városán, mint kés a vajon, úgy jutottam túl. Anikómmal tavaly ősszel, egy kellemesen meleg hétvégi napon megfordultunk itt, úgyhogy most nem kellett időt vesztegetnem a megállásra. Felgyő megint új településnek látszik, itt sem találtam első világháborús emlékművet, igaz, második háborúsat sem. A központi teret valami kőből faragott, emberméretű subás parasztfigura foglalja el, nem tudtam rájönni, mi okból? Épphogy beértem Csanytelekre, az első kanyarnál máris jobbra, azaz a hat kilométer távolságra lévő Tömörkény felé fordultam. Elsőre megállás nélkül elhaladtam a később kulcsszerepet játszó katolikus templom mellett, mivel az előtte álló öreg tölgyfák takarása miatt nem tudtam eldönteni, kúria vagy templom húzódik meg a sűrű lombok keltette félhomály mélyén. Mivel a faluban odébb, az ilyenkor szóba jöhető helyek egyikén sem találtam nekem valót, megszólítottam két helybéli, amúgy menet közben egymással csevegő biciklis férfit. Egyikük nagyon értette a helyi csíziót, mivel kapásból öntudatosan rávágta, hogy természetesen található náluk emléktábla, de a templombelsőben. Na, most a következő problémahalmazzal kellett szembesülnöm: egy, a plébános úrnak a szomszédos Csanyteleken van a törzshelye, ott lakik, ottan tanyázik, ide legfeljebb misézni jár át. Kettő: forduljak bizalommal a főút mellett zöldségessel szemközti nagy házban lakó kántorhoz, azonban nem biztos, hogy itthon találom, mert lehet, hogy dolgozik. Három: ha a kántor nincs idehaza, mint a templomhoz kulccsal rendelkező következő tényező, szóba jöhet a fiatal harangozó hölgy, aki a már nem emlékszem, milyen utcában lakik. De előfordulhat, hogy az illető fehérnép szintén munkában van. Mindenesetre elsőre próbálkozzak a kántornál. Köszöntem, és magamban buzgón memorizálva a hallottakat, zúgó fejjel odébb álltam. A kántor házát második nekifutásra megtaláltam. Kékre festett, hatalmas új traktor állt az út széle és az átlagos kinézetű családi ház közötti fűsávon. Szerencsém volt, az ember a második csöngetésre kijött. Paroláztunk, bemutatkoztam, meg hogy mi járatban. A hatvanas éveiben járó, joviális kinézetű öregfiú a tarkóját vakarta, mondván, fájdalom, de neki ugyan nincs és sosem volt kulcsa a templomhoz. Azonban, lobbant fel tekintetében a spontán felismerés éles fényű fáklyája, a harangozó asszonykának biztosan lesz. Csakhogy nem biztos, hogy itthon van. Tudom, sóhajtottam megadón, előfordulhat, hogy dolgozik. Úgy van, ugrott magasba csodálkozón a bozontos szemöldöke, honnan tudom? Korábban itt és itt, ezek és ezek mondták. Ne csüggedjek, biztatott a nemes lelkű ember, és kinyitva a bődületes méretű erőgép vezetőfülkéjének ajtaját (merthogy övé volt az ijesztő monstrum), a mobiltelefonja után kutakodott. Új idők, új kántorok. Mikor meglett a mobil, hívta a fiatalasszonyt, akit alighanem álmából vert fel, mert valami erre utaló mentegetőzésbe kezdett. Viszont elintézte, hogy a hölgy perceken belül ott legyen a templomnál. Megismerem, kék Ladája van. Hálásan szorítottam meg megmentőm kezét, aki nem győzött szerényen mosolyogni, pedig addigra tényleg felértékelődött a történetben játszott szerepe, mivel röpke öt perc alatt kimondottan rögeszmémmé vált a templomba való bejutás ideája. A hölgy valóban perceken belül ott volt, és minden neheztelő pillantás vagy kétértelmű megjegyzés nélkül, úgyszólván örömmel nyitottak ki a templom hátsó, sekrestye felőli ajtaját. Tömörkény ezzel végleg belopta magát a szívembe, s ha úgy hozza az élet, a majdan elkészülő DVD-ben külön említést teszek ottani önzetlen segítőimről. A nevüket nem tudom, a bemutatkozáskor mindjárt elfeledtem őket - ahogy rossz szokásom szerint máskor is szoktam -, de év, hónap, nap és konkrétabb időpont rendelkezésre áll, miként megjegyzem a beazonosításukat segítő titulusaikat is. Az első világháborús hősök két emléktáblája a mellékoltárt rejtő oldalhajó két, egymással szembenéző falán kapott helyet, mindegyiken meglehetősen sok név olvasható. Volt ott egy harmadik, az első kettőnél nagyobb méretű márványlap is, az meg a második világháború hőseinek nevét tartalmazta. A vakuval készített fotók jól sikerültek, minden betű tisztán olvasható. Hálás köszönetem kinyilvánítása után visszatértem Csanytelekre, ahol, némi bajlódást követően, a temető halottasházának falán, a bejárattól balra eső falszakaszon leltem rá a két világégés fekete márványba vésett katonaáldozatainak névsorára. A délebbre és félreeső Bakson újfent a temetőben, a halottasház előtti, kőből készült Krisztus-kereszt tőszomszédságában találtam rá a keresett emlékműre. Ámbár nem hinném, hogy az inkább átmenetinek látszó, oldalt két vastagabb karóból, s a kettő között vízszintesen egymás fölé hézagmentesen elhelyezett, sötétbarnára vagy feketére mázolt deszkákból álló tákolmány megérdemelné az emlékmű elnevezést. Az elesettek neveit a vízszintes deszkákba vésték, de miféle emlékmű az ilyen, röpke évtizedet talán átvészelő vézna faalkotás? Jó, hogy nem valami iskolásfüzetből kitépett lapra írták a neveket, s tűzték rajzszöggel a kocsma melletti első villanyoszlopra. Mindennek meg kell adni a módját, különben tisztességtelennek tűnik a túlzottan spórolós kivitelezés. Ópusztaszeren megállás nélkül áthajtottam, mivel a település lakott, vagyis a nem a Nemzeti Emlékhelyhez tartozó részén semmi érdemlegeset nem láttam. Egyébként a Csanytelektől Ópusztaszerig (más térkép szerint Sándorfalváig) tartó terület a Pusztaszeri Tájvédelmi Körzethez tartozik, miáltal a jobbára megóvott természeti látványosságok okán csodás, igazi ősi tájakon utazhat át az ember. A déli irányban következő falu Dóc volt. Megint egy több tanyabokor összeolvadásával nemrég keletkezett falu, aminek a temploma sem lehetett több pár évtizedesnél. A temetőben kapirgáló néni bízvást küldött vissza a központban található óvodához, meggyőzően magyarázva, hogy annak előkertjében van az általam keresett holmi, ami mindösszesen egy nevekkel ellátott, félig fektetett, félig döntött márványlap, de hát szerény falu, szerény emlékmű. Igaz, igaz, pláne ha az emlékmű - minden ellenkező állítás dacára - nem is első, hanem második világháborús. Merthogy az. De azért nincs harag. A Szegedtől (amelyről a nótából tudjuk, hogy híres város, ráadásul Tápéval határos) mindössze 12 kilométerre eső Sándorfalva hatalmas méretű település, legalábbis azokhoz képest, amilyenekhez az utóbbi órákban kezdtem hozzászokni. Lehet, hogy városi rangja van, nem csodálkoznék rajta. Mivel tehát Sándorfalva igen közel fekszik Szeged határához, a XIX. században nyilván sokszor portyázott errefelé a betyárkirály Rózsa Sándor és a környékbeli szegénylegényekből verbuválódott díszes kompániája. De a betyárkirály korában errefelé legfeljebb homokos puszták terültek el, a falut az 1870-es években - a szegedi árvíz károsultjainak ideköltöztetése céljából - Pallavicini Sándor gróf alapította. Innen ered a Sándorfalva elnevezés. A helység utcaszerkezetének rendezettségén meg is látszik, hogy újabb kori tervezők és nem a helyi viszonyoknak a történelem során való spontán alakulása alakította a négyzethálós elrendezést. Már a település belterületén jártam, amikor megpillantottam a friss, kívánatos portékáját a háza előtt, az út szélén felállított standjáról kínáló gyümölcs- és zöldségárust. Alma, szőlő, körte, kétféle üveges lekvár, hagyma és krumpli volt a kínálat. Háromféle almát árult, kétféléből vettem, kilóját kétszázötvenért adta. Az összesen majdnem négy kilót nyomó piros és zöld almákért ezer forintot hagytam ott. A saját termését árusító férfi kiszolgálás közben útba igazított, menjek Szatymaz felé, s a főtéri templom hátában megtalálom az emléktáblát. Amúgy is Szatymaz lett volna a következő állomás, tehát célra tartottam, és arra indultam, amerre mutatta. A tágas főtér magasra nőtt fái alatt szinte elbújt a normális méretű, szokott felosztású és elrendezésű római katolikus templom. A fák alatt, az épület körül körben a Krisztus-stációk fülkéi sorakoztak, előttük az esti megvilágosításukat szolgáló, betontömbökbe süllyesztett lámpatestek többsége felrúgva, megdőlve, elrontva. Ide is leszivárgott Pestről a normális életvitelt elmosó, általános bunkóság. Viszont a szentély széles hátfalára erősített, jókora méretű márványlapnak, rajta kétszáznál több névvel, semmi baja. Még jó. Ha már azt is fizikai károsodás érné, az valószínűleg az ország közeli végét jelentené. A Budapestet Szegeddel összekötő 5-ös számú főutat keresztező úton percek alatt a közeli Szatymazra értem. Mindjárt az innenső szélén ott a templom, s a mellette inkább fákkal határolt nagy zöld rétnek, legelőnek, mintsem közparknak látszó terület egy eléggé hátulra eső, kisebb mesterséges dombján az első világháborús emlékmű. Na, végre! A szombati nap első katonaalakos szobra! A kőből készült kiváló alkotás egy csikókorát maga mögött tudó, nagy bajuszú bakát ábrázol, aki a kezei közt tartott zászlót nem annyira szomorúan, mint a szemeiben és a bajsza alatt halvány mosollyal ereszti a mellette látható, derékig érő téglatestre. Ez utóbbi vésett felirata: "A hazáért 1914-18", alatta a koronás címer. A téglatest formájú kőtömb többi lapját a harcokban elesettek neve borítja. Aznap erről a szép, régi szoborról készítettem a legtöbb képet. Az 5-ös főútra térve Pest felé fordultam, immár hazafelé tartóban. Délután négy óra volt, s szegény Csicsa alighanem halálra unta magát. S hol volt még Pest? Éppen 155 kilométerre, merthogy elsőként a kilométertáblát kerestem a szememmel. Balástya az évekkel ezelőtt helyben elkövetett szörnyű gyilkosságok révén vált országos hírű, illetve hírhedt hellyé. (A "balástyai rém" öt nőt gyilkolt meg az ezredforduló táján, de "csak " négyet tudtak rábizonyítani. Életfogytig tartó börtönt kapott.) A település nyilván nem törekedett efféle ismertségre, de a mások és a maguk életét ostobán és kegyetlenül elpazarló őrültek mindenütt születnek. Mielőtt elértem a templom köré települt főteret, az út bal oldalán megláttam azt a rövidre nyírt fűtől zöldellő, láthatóan rendszeresen karbantartott parkot, amelyet első ránézésre a település fő közparkjának gondoltam. Az országút innenső oldalán hagyva a kocsit, fényképezőgépemmel átballagtam a parkos oldalra. A járdára merőleges, díszkövekből kirakott sétányféle Krisztus-stációk és régi sírkövek, valamint néhány éve ültetett fák által szegélyezetten, nyílegyenesen vezetett az országúttól ötven méterrel beljebb álló kupolás kriptához. Nem tudom, ki fia-borja volt az illető, de az újabb építésű, elől nyitott, ajtó nélküli kripta homlokzatán a "Juhász Illés sírboltja" felirat olvasható, miközben odabent legalább ötven darab fekete márványtábla látható, lapjukon család- és keresztnevekkel, születési és halálozási évszámmal. A kripta falvastagsága valószínűtlenné teszi, hogy a táblák mögött urnafülkék lennének, akkor viszont nem tudom, hogy van ez az egész? Mindenesetre a díszköves sétányon, az öreg sírköveken és a különös módon nyitott kriptán kívül minden egyéb felületet a rövidre nyesett, frissen zöldellő fű borítja, miáltal az egész terület kissé művinek, keresetten összeállítottnak, afféle öncélú díszletnek látszik. Ma sem tudom, mi volt az. A település központjában, a templom melletti területen aztán meglett a nap második katonafigurás szobra. Mi több, ez mindjárt kétalakosra sikerült, mivel a sebesülten összerogyó honvéd felett szárnyas női angyal őrködik. A hat kilométerrel odébb eső Kistelek két emlékművel lepett meg. Elsőként egy világos terméskövekből gúlaformán összerakott emlékművet láttam meg, közvetlenül az országút szélén. A féldomborművesen rohamsisakkal és karddal díszített homlokzati részbe illesztett kőtábla felirata a következő: "Vándor ki erre jársz, emeld meg kalapod! Mi háromszáz hősünk halt hazánkért szent halált. E háromszáz valaha falunk virága volt, s dicső halálán mind halhatatlanná vált! 1914-1918". A második alkotás a központ temploma tőszomszédságában lévő, magas kőtalapzaton álló, fémből öntött katona. Szép és értékes darab, szívhez szóló, mint a témakör mindegyik emlékműve, hiszen a nemzet sorstragédiája kellett ahhoz, hogy létrejöjjön, megszülessen. Ha egymaga lett volna, kisebb ódát zengenék az élethűségéről, és a mellkashoz emelt, ökölbe szorított kéz elszántságot sugalló szimbólumáról. De az a tíz perccel korábban látott, gúlába rakott kőhalom, elején a feliratos márványlappal... Míg természetföldrajzi kategóriában Tiszavárkony vitte el szombaton a pálmát, addig az emlékművek között Kistelek szerényebb kivitelezésű alkotásáé a fődíj. Aznap Kisteleken találtam utoljára fotózható világháborús emlékművet, mivel a még hátralévő két település - Pusztaszer és Pálmonostora - nem állított ki ilyesmit. Pusztaszer megint egymáshoz közeli tanyákból összeállt település, s bár a falu, illetve az Ópusztaszer néven ismert másik, innen tíz kilométerre fekvő Szer nevezetes történelmi állomásai a magyarságnak, gyakorlati jelentőségük kevés, miáltal a világháborúk idején nemigen rúgtak labdába. Pusztaszer temetője azonban még tartogatott kevéske meglepetést. Mivel a falu belterülete után itt is hiába kerestem az emlékművet, beértem a temetőnek és a közepén emelkedő mesterséges dombnak a fényképezésével. Mégis, legyen képi nyoma, hogy megfordultam errefelé. Igazán érdekesnek az a mesterséges dombnak látszó valami bizonyult. S nem elsősorban a földdel és fűvel lepett tetején elhelyezett, összevissza dülöngélő fejfák és kopjafák meghökkentő látványa okán, hanem a belsejében, mondhatni, a gyomrában felfedezett dolgok miatt. Az a mesterséges kerek domb ugyanis lényegében téglából és betonból készült halottasház, ravatalozó. A domború külső részét, a felületét termőfölddel borították, s azt fűmaggal hintették be. Van neki egy ritkás, ám annál masszívabb rácsozattal zárható főbejárata, és egy általam véletlenül felfedezett, két vasajtóval zárható hátsó bejárata. Ez utóbbi két szárnyát sem lakat, sem tolózár nem fogta össze, egyszerűen behajtották őket. Én meg, miután azt a hátsó traktust előröl nem látni, szépen beljebb kerültem hátulról. Mintha egy jókora barlangba jutottam volna, melynek kerek falát mindenütt téglabéléssel látták volna el. A körfal mentén egyszerű ülőalkalmatosságokat helyeztek el a gyászszertartásra érkező vendégek számára. A benti félhomályban idővel megláttam a koporsó felravatalozására szolgáló, selyemszerű takaróval borított hosszúkás asztalt, ennek fejénél egy jóval kisebbet, amelyen két alpakka gyertyatartó, feszület, valamint a szenteltvíz tárolására szolgáló fémedény, és a víz szórására használatos, a buzogányos fejrészénél lyukacsos fémpálca feküdt. Mindet ellophattam volna, észre sem veszik. A lakatra zárt főbejárat előtt néha a sírok ápolására jött, beszélgető emberek haladtak el, de hiába néztek befelé, nem vettek észre, miközben én tisztán láttam a napfényben elsuhanó alakjukat. Amint ahogy meglovasíthattam volna az embermagasságú két alpakka kandelábert is. Na jó, ezeket azért talán mégsem, de a kisebb kellékeket gond nélkül. Mindez persze elméleti felvetés, mivel nem terveztem effélékkel díszíteni az otthonomat, s különben is, miféle alja söpredék ember az olyan, aki a végtisztesség kellékeit lopkodja egy vidéki ravatalozóból? A félhomályban vakuval és nélküle egyaránt fotóztam; hát, a téma kicsit bizarr, kétségtelenül belengi némi morbid fíling, de éppen ettől unikum, egyedi. Ahogy be, úgy ügyesen kiloptam magam - de csak magam! - a bunkerszerű építményből, s a véredényeimben parányit emelkedett nyomással, a gyomromban csipetnyi émelygéssel ültem vissza a kerítésen kívül hagyott autóba. Pálmonostora templománál egy röpke pillanatig azt hittem, utoljára még belebotlottam egy első világháborús monumentumba, közelebbről aztán kiderült, második világháborús. Fél hatra járt, s befejeztem aznapi penzumomat, fájront. Az innentől Pestig tartó távon korábban lejártam az összes útba eső helységet, kicsit és nagyot egyaránt. Nem maradt más dolgom, mint kényelmesen elhelyezkedni az ülésben, és hazáig nyomni a gázt. Menet közben persze besötétedett, de tartani tudtam az átlag kilencvenes országúti tempót, s még úgy is jó időt futottam, hogy a lakott területeken visszavettem az iramból. Nyolc óra előtt kevéssel estem haza, Csicsa bébi percekig nem bírt betelni a személyemmel. Hogy fér ennyi szív egy ilyen pöttöm kutyába? Vigasztalásul az egész napos mellőzöttsége, magárahagyatottsága miatt, kétszer is kiadósat játszottam vele, a két viháncolás között pedig megetettem. A maradék időmben számítógépre vittem és rendeztem a nap fotóit. A kocsival négyszázhetven kilométert mentem (közben lényegében kiháromszögeltem a Budapest - Szolnok - Budapest távot), s mindösszesen tizenöt újabb emlékműről készítettem képeket. Most 773-at mutat a képzeletbeli számláló. Az idén el akarom érni a nyolcszázat, úgy érzem, menni fog. Este tizenegyre Anikóm elé mentem, aztán rövid társas (nem házas!) élet után alvás.  Kelt 2010.10.10.

 

  (Kilencedik kötet) Tizennyolc:

 

  A világban mostanság, hogy egyre többen vagyunk, miáltal egyre többet hibázunk, egymásba érnek az ember által okozott ökológiai és egyéb katasztrófák. Tavasszal ott volt a Mexikói-öbölben történt olajszennyezés, amely az egész térségben úgyszólván hazavágta a természeti környezetet. Ismeretes, a British Petroleum olajtársaság tengeri olajfúrótornya alatt kiszakadt a fekete ásványt szivattyúzó cső, miáltal bődületes mennyiségű olaj szabadult az öböl vizébe. Rengeteg madár és hal pusztult el, a tévében látott drámai képsorokhoz lehetetlen hozzászokni. A szennyeződés a mai napig munkát ad az ottani természetvédőknek, az olajtársaság pedig kemény pénzbüntetésre számíthat. Időben közelebbi a világot szintén megrázó, ámbár más természetű baleset. A Chile északi részén működő arany- és rézbányák egyikének mélyén, mintegy 700 méterre a felszín alatt, lent rekedt 33 bányász. Valami fenti robbantást nem eléggé körültekintően hajtottak végre, s odalent beomlott a tárnarendszer. A férfiak 12 nap elteltével tudtak először életjelet adni magukról, addig halottnak vélte őket a világ, szerencséjükre a közelükben volt a védelemre kialakított, étellel-itallal szűkösen felszerelt barlang. A szerencsétlenség augusztus 7-én történt, s a hozzájuk fúrt lyukon keresztül, egy erre a célra szerkesztett keskeny acélfülkében tegnap és tegnapelőtt hozták fel őket egyenként. 69 napig tartott a kényszerű fogság. Elképzelhető, ez idő alatt mit éltek át a lent rekedtek, illetve az aggódó hozzátartozók. A CNN amerikai hírtévé egész nap élő-egyenesben közvetítette a bányászok kimenekítését. Fájdalomdíjként sok pénz és világhírnév vár rájuk. Nem ilyen boldogan zárult a Kolontáron, Devecseren és Somlóvásárhelyen élőkkel megesett baleset. Múlt hétfőn déli tizenkét óra tájban átszakadt a közeli Ajka timföldgyárához tartozó iszaptározó földtöltése. Nem bírta megengedettnél háromszor nagyobb nyomást. A Bakony nyugati részén fekvő települések közül a tározóhoz legközelebb eső Kolontárt érte a legnagyobb tragédia. A 12 PH-értékű, azaz a háztartásokban többek közt vízkőmaratásra használt Hypo-éval megegyező erősségű, a falura mintegy másfél-kétméteres szökőárként zúduló lúgos áradat kétszáz embert megsebesített, s eddig kilenc ember halálát okozta. Voltak, akiket azon nyomban megölt, mások a kórházban haltak bele az égési sérüléseikbe, két embert úgy elsodort, hogy napok múltán találták meg a holttesteiket. Ha mindez éjszaka történik, mindenki meghal. Tyúkok, kacsák, kutyák és macskák százai, nagyobb lábasjószágok (juhok, disznók) tucatjai vesztek oda. A fősodorba eső családi házak falán embermagasságig érő vörös sáv mutatja a gyilkos áradat szintmagasságát, a háztáji veteményeseknek értelemszerűen befellegzett. Volt anya, aki az utolsó pillanatban dobta a gyerekét a szekrény tetejére, ő maga a derékig érő maró lében állva súlyos sérüléseket szerzett. A helikopterekről készült légi felvételeken jól látható a vörös iszappal elöntött mezőgazdasági területek nagysága. Ha a szennyezett talajt harminc centi mélységig nem cserélik ki, itt évszázadokig nem terem semmi. Az evakuált lakosság mától térhet vissza a több mint egy héten át ecetes vízzel mosott és fertőtlenített házakba, amelyek a tragédia következtében tökéletesen értéktelenné váltak. De a legtöbben nem kívánnak végleg visszamenni a halott faluba, inkább biztonságosabb vidékre költöznének. A felelősnek tartott MAL Zrt. felső vezetése retteghet, mert részint büntetőeljárás vár rájuk, részint alighanem az óriási magánvagyonukból kártalanítják a tönkrement családokat. A három fővezér mindegyike többszörös milliárdos, egyiküknek 26, kettőnek 17-17 milliárd forint a vagyona. Ebből futhatott volna az iszaptároló biztonságos üzemeltetésére, de nem figyeltek oda kellőképpen. Nos, Kolontár és társai megemlegetik az idei évet, még jó, hogy a nagy bajban példaértékű összefogás tapasztalható az országban, mert jó ütemben gyűlnek az adományok. Magánszemélyek, vállalkozások, sportolók, művészek és állam bácsi, na meg a külföldi magyarok egyaránt a pénztárcájukba nyúlnak. Magam is hozzájárultam a segélyezéshez, méghozzá két ízben. Hirtelenjében ennyi, ami eszembe jut, de tartok tőle, lesznek még ennél cifrább esetek is.  Kelt 2010.10.15.

 

  Vége a hatvanadik résznek