ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                                 írta Miski György

 

                              Hatvanegyedik rész

 

  (Kilencedik kötet) Tizenkilenc:

 

  Tegnap, szombaton, miután Anikóm végre nem dolgozott és az idő is gyönyörűen alakult, kocsival kiugrottunk a Pesttől harminc valahány kilométerre fekvő Pilisszántóra. (Indulás előtt felhívtam a náthával bajlódó anyámat, aki ettől függetlenül jól érezte magát, mert a tököli temetőbe készült, apám sírjához. Közeleg a halottak napja, és nem akar a legnagyobb tumultusban menni.) Azért ide, mert egyrészt fogyófélben volt a járgányban a benzin, ide (és vissza) viszont elegendőnek látszott, másrészt itt van a kőbánya, ahonnét anyámmal annak idején szép díszköveket hoztunk, harmadrészt a közeli Pilis egy másik, korábban bezárt kőbányájának környéke nagyszerű kirándulóhely. Tekintettel az út viszonylagos rövidségére, és a séta idején várható kalandokra, az autós utazásoktól amúgy kezdettől fogva undorodó Csicsa kutyánkat is magunkkal vittük. Pilisvörösváron keresztül érkeztünk, úgy fél tizenkettőre járt, amikor beálltam a mészporgyártás szempontjából selejtesnek minősített kövek jókora kupaca elé. A múltkoriban innen szedegettük ki anyámmal az iparilag értéktelennek ítélt, mert túl sok egyéb ásványt tartalmazó, ámde éppen ettől tetszetős kinézetű több kilós mészkőtömböket. Ezek közül három darab jelenleg is a szobánk díszének számít. Most viszont első pillantásra felmérhettem, hogy a közelmúltban mások kiszemezgették a kövek javát, mert egyet sem láttam, ami esztétikailag kicsit is közelített volna a múltkoriban zsákmányoltakhoz. Míg Anikómmal az egymásra hányt szikladarabok között böngésztünk, s Csicsa kutyánk pár méterre szaglászott, feltűnt, hogy mögöttünk húsz méterre egy fickó szúrós tekintettel megfigyelés alatt tart minket. Na, ki ez a cég érdekeit képviselő buzgómócsing? Az ugyan nem derült ki, még akkor sem, amikor, elszánva magát a tettek mezejére lépésre, odaballagott hozzánk, és csipetnyi malíciával a hangjában rákérdezett, segítségünkre lehet-e valamiben? Nem tudom, netán egy senki kis mitugrász, netán a szombaton is működő bányaüzem tótumfaktuma volt az illető, én mindenesetre barátságos mosollyal üdvözöltem, miközben Anikómat és jómagamat geológusként mutattam be. Fő a szerénység. A manus meglepődhetett ezen, mert néhány másodperces toporgás után visszasétált a kiindulási pontjára, de nem mondott le a távoli szemmel tartás kétes értékű élvezetéről. Mégis, mit gondolhatott a pici agyával: azáltal, hogy két-három darabot netán elviszünk a selejtes kupacból, tönkretesszük a cégét? Ez különben is költői kérdés volt, merthogy nem volt mit megfújni a szegényes kínálatból. A reménytelen kutatást feladva visszaültünk a kocsiba, és hátramenetben leereszkedtem a kisebb dombról. Mire a fazon vonalába értünk, az már a kőzúzda mészporos zsákokkal teli udvarán tett-vett. A leengedett ablakon át odaszóltam neki, hogy otthagytunk ám minden követ, ahol volt. Mire ő azzal nyugtatott, hogy tudja, azért figyelt minket. Erre felajánlottam neki, ha kőhiányban szenved, hozhatok neki néhány darabot máshonnan. Mivel erre nem tudott mit válaszolni, kigurultunk az üzem területéről. A másodpercek alatt lezajlott kis diskurzus egészen feldobott, kedvemre valók az ilyen villámgyors, spontán elmetornának beillő pengeváltások. A kocsinkat mindössze a kétsávos aszfaltút másik oldalára kellett átlavíroznom, mivel ott alakították ki a bezárt bányához és környékének látnivalóihoz - úgymint kőszínház, kápolna és kereszt - igyekvő turisták autóinak parkolóját. Mindez, ha a térképen jól láttam, az egész hegyvonulatnak nevet adó, a magyar hitvilágban központi szerepet betöltő Pilis (756 méter) déli oldalában található. A bőséges terméstől valósággal piroslón lángoló, szinte egymásba érő csipkebokrok közt vezető meredek úton elsőként a volt bányához jutottunk fel. A döngölt kőzúzalékkal szórt, meredek kaptatón tíz perc alatt a megmart hegy hófehér sebként tátongó oldala előtt álltunk. A mintegy száz méter magas, szinte függőleges, kővé dermedt szökőárnak látszó fal előtti vízszintes terepen, ahol évtizedekkel előbb a kirobbantott tömbökkel terhes teherautók forgolódtak, nyaranta szabadtéri színházi előadásokat tartanak. A szabálytalan kör alakú területre egyébként feliratokkal vésett székelykapu alatt vezet be az út. Miután alaposan körbejártuk az alacsony fűtorzsaktól zöldellő platót, egy párhuzamos ösvényen nekiláttunk a néhai kőbánya katlanjából jól látszó, vagy ötven méterrel magasabban felépített kápolna megközelítéséhez. Elhaladva a valaha itt dolgozó mészégetők kútja mellett, kisvártatva fent találtuk magunkat a furcsa építménynél. A fehér kődarabokból épült templomocska - vagy kápolna - számomra efféle jókora éticsigának tűnt, ahol a csigaházat a hajóval egybeépült gömbölyű hátú szentély, a két kocsányon magasan felmeredő szemeket a kettős torony és a kis harangokat rejtő felső kőfülkék jelentették. Mit tegyek, ha egyszer ez jutott eszembe az épület láttán? Hogy mégiscsak keresztény, s azon belül a katolikus egyházhoz tartozó templomról van szó, a hangfülkék feletti faragott keresztek mutatják. A nyitott kovácsoltvas ajtón belépve puritán berendezés tárul a látogató szeme elé. Az oltárt egy Szűz Máriát ábrázoló festményről készült méretes, keretezett fotó jelenti, a színes fotó elé címeres magyar zászlót terítettek. A falak mentén egyszerű padokkal felszerelt templombelső közepén vászonnal takart asztal áll, rajta a kegytárgyüzletekben kapható krómozott fémfeszület, meg egy váza, benne színes mezei virágcsokorral. A kissé formabontó, ám a szokatlan formája ellenére sem tájidegen épület fölötti földteraszon egy nagyjából tíz méter magas, fából készült, betontalapzatba ágyazott feszület áll. Az előtte elhaladó keskeny ösvényen, amely a kőfejtés korábban említett függőleges falát mintegy alsó és felső részre választja, az alant nyári színháznak fenntartott katlan fölé lehet kijutni. Húsz perccel korábban Anikómmal és Csicsa kutyánkkal odalent sétáltunk, most innen fentről a barbár amfiteátrumnak beillő kopár térségen ténfergő emberek parányi bogaraknak látszottak. A mintegy öt méter szélességű földpárkány közepén haladó ösvényen való járás különösen veszélyes tevékenység, mivel a felette fehérlő kőoldal számtalan vastag repedése folyamatos erózióra utal. Vannak szekrény méretű, egyelőre egymásnak feszülő és beszorult tömbök, amik csak egy kiadós esőzésre vagy erőteljesebb széllökésre várnak, hogy alázuhanjanak. Mivel a fenyegetően felmeredő fal bármely - több mázsás, esetenként több tonnás - része bármikor leszakadhat, jól teszi, ha gyakorta felfelé pislog, s általában óvatosan jár az arra tévedt turista. A merész vándor kíváncsian szemlélődő tekintete elé táruló páratlan kilátás mégis megéri a nem csekély kockázatot. Lábai alatt a katlan kopár mélye, közvetlenül mögötte a falu felé szelíden lejtő hegyoldal bokros és fás zöldje, esetenként az október közepén nagyobb sebességre kapcsolt elmúlás vöröses és sárgás beütéseivel. Távolabb Pilisszántó fehérre meszelt tornyú temploma, körülötte a kerti avartüzek csendesen égnek gomolygó kékes füstpamacsaival. Még távolabb (értelemszerűen kelet felé) valami kettős hegycsúcs zöld erdővel befuttatott kúpos orma vonzza magához a tekintetet, jobb kézre laposabb hullámban, egymás mögé felsorakozó hegyhátak, s köztük tágas rétek, legelők, szántók. Nyugalmas, szelíd magyar táj, mely az ősz közepi langyos napfény alatt festőien nyúlik el a ködben feloldódó pasztell messzeségig. Azzal a bizonyos napfénnyel ekkortájt kezdett csínján bánni a természet, mivel a Pilis felett sötétszürke esőfelhők gyülekeztek, meglehetős gyorsasággal. A látvány tempósabb járásra sarkallt mindannyiunkat, immáron a hegyről lefelé, vissza a hegy derekáról nézve néhány milliméteresnek tűnő kocsihoz. Csicsának piszkosul lógott a nyelve, mire leértünk; a szülői örökségként rámaradt ráncoktól komikusan koravén arca szinte belezuhant a vízzel feltöltött edénykéjébe. Mivel idefelé jövet megtapasztaltuk a Pilisvörösvár keskeny útja két szélén húzódó járdák felújításából származó forgalmi torlódást, s köszöntük szépen, de nem kértünk ismét belőle, Pilisszentkeresztnek vettem az irányt. Perceken belül ott voltunk, onnan pedig Pomáz és Budakalász érintésével jutottunk vissza Pestre. Budakalászon röpke tíz percre megálltam, mert a templom előtt elhajtva észrevettem, hogy nyitva a kertkapu. A templom mögötti füves részen áll ugyanis az itteni első (egyben második) világháborús hősi emlékmű, ami egy ágyúra hanyatló bús katonát ábrázol. A magas talapzaton álló tüzér és az ágyú fémből öntve, szép munka. Annak idején, közel egy éve, ugyan jártam itt, de nem juthattam be a templomkertbe. Így aztán a kertet övező vaskerítés mellől, egészen távolról fotóztam, ami technikailag nem a legjobb eredményt szülte. Most alkalmam nyílt javítani, s miután a Nap időközben újfent kisütött, pompás felvételeket készítettem az emlékműről. Most már húsz perc múltán Zuglóban voltunk, noha a szombat kora délutáni forgalom meglehetősen sűrűnek bizonyult. Kis kiruccanásunk alig hetven kilométert tett ki, ami azt is jelenti, hogy lélekemelő látványért és jó levegőért nem kell a világ végére autózni. Délután testületileg aludtunk egy kiadósat, aztán máris ránk köszöntött az este.  Kelt 2010.10.17.

 

  (Kilencedik kötet) Húsz:

 

  Hosszú évek óta először tegnap, szombaton ünnepelhette október 23-át az ország - s főként a főváros - népe szabadon, kordonok, korlátok és egyéb terelőalkalmatosságok nélkül. Főként a Gyurcsány által uralt időszakra, ezen belül is leginkább a 2006-os országgyűlési választások utáni évekre volt jellemző, hogy semmibe vették az 1989, tehát a rendszerváltás óta deklarált népfelség és demokratikus politikai berendezkedés alkotmányos tételeit. Hiába, a vérgőzös, szovjetlakáj kommunista elődök, úgymint Rákosi és Kádár, maguk után csak ilyen "pufajkás" Horn Gyula, "D 209-es ügynök" Medgyessy Péter és "őszödi-trágár" Gyurcsány-féle ideológiai fattyúkat voltak képesek örökösül hagyni. Ezeknek meg annyi a becsületük, amennyit a miniszterelnökségük alatt az ország érdekében tettek, vagyis a nullával egyenlő.

  Anikóm most szombaton is a (Nagy) Lajos királyról elnevezett vendéglőben munkálkodott, tehát kezdenem kellett valamit a rengeteg szabadidőmmel. Irány a Parlament előtti ünnepélyes zászlófelvonás! Mit mondjak, annyi szomorú őszi megemlékezés után egyenesen szokatlan volt a kordonok és az állig felfegyverzett rendőrhadsereg nélküli Kossuth Lajos tér reggeli látványa. Sehol egy nyomorult detektoros kapu, ami alatt a zászlófelvonásra gyéren szivárgóknak éveken át el kellett haladniuk, nehogy valami Gyurcsányhoz és gané csicskáihoz vágható nehezebb holmi maradjon a vég nélküli megaláztatásokba belekeseredett nép öntudatának roncsain botladozó fiainak és honleányainak a zsebében. (Volt olyan év, amikor a Kossuth téri állomást délelőtt lezárták, a metró nem állhatott meg; ha valaki, a megelőző napok eltanácsoló, alig leplezett kormányfenyegetőzései ellenére mégis az "ünnepségre" igyekezett, már a Deák téren, ha a hosszabbik metróval jött, akkor pedig az Arany János utcánál le kellett szállnia, s aztán séta. Az elvtárs urak piszkosul féltek.) A hatalmas tér reggel fél kilenckor, fél órával a kezdés előtt csendes, kifejezetten hideg és kissé nyirkos levegőbe burkolózott képét mutatta. Két pulóverben, téli nagykabátban épphogy nem fáztam, de fotózáskor alig éreztem a fagyos levegőn elhűlt ujjaimat. Ámde micsoda különbség a korábbi esztendőkhöz képest, hogy a metróból kijőve nem kellett lecövekelni a járdaszegélynél felállított rácsos fémkordonnál, amely mögött - még tavaly, a Gyurcsány-utód Bajnai idejében is - öt méterenként páros rendőrposztok vizslatták az újonnan érkezőket, hanem szabadon be lehetett menni a tét középső részére! Istenem, morális értelemben milyen mélyre süllyedt az ország, hogy húsz évvel a rendszerváltásnak hazudott politikai aktus után ilyesminek örüljek! Az általános, mondhatni ünnepélyes csendet csak a lovas díszzászlóalj stramm kiállású paripáinak türelmetlen horkantásai, a helyben toporgó patkós paták karcolásai, és a középső nagyobb térségen felsorakozott katonazenekar diszkrét hangolása zavarta meg. A tévéközvetítés kilenc órai kezdése miatt várni kellett keveset, de aztán minden hivatalosság elfoglalta a neki rendelt helyet. A Parlament oroszlános főkapuján kilépett a három legfőbb közjogi méltóság: középen Schmitt Pál köztársasági elnök, szemből nézve a bal oldalán Orbán Viktor miniszterelnök, jobbról a tömör bajuszú Kövér László, az országgyűlés elnöke. Az itthon alaposan szemügyre vett fotókon jól látszik, hogy valami okból kifolyólag mindhárman mindvégig igen morcos képet vágtak. Lehet, hogy ilyen szigorúan elszánt arcot követel meg az ünnepi protokoll? Viktornak melege lehetett, mert nemcsak a sötét nagykabátját, de a zakóját is kigombolta. Amit már a helyszínen is helytelenítettem. Akárha egy füstös matrózkocsmából ugrott volna kapatosan elő, beszippantandó néhány slukknyit a friss dunai levegőből. Az a fránya protokoll, ugye. Lecövekeltek a feljárati lépcsőkre épített alkalmi pódium szélén (alattuk-mellettük a meghívott külföldi diplomaták és katonai attasék vidám csoportja cseverészett gyermeki önfeledtséggel), szemben a felsorakozott katonazenekarral, ezek mögött a válogatott legényekből álló fegyveres díszszázaddal, és a huszármentés lovasokkal. Egy magas rangú katonai elöljáró a hadsereg főparancsnoki címét is magáénak tudó köztársasági elnöknek, azaz Schmitt Pálnak fennhangon jelentette a díszegység készenlétét, ezután a megszólaló Himnusz zenéjére lassan magasba húzták a néhány száz érdeklődő tekintetétől kísért Magyar Köztársaság lobogóját. Miután az utolsó taktusok is elhaltak, a három közjogi méltóság előtt előbb a díszzászlóalj szuronyos puskás katonái haladtak el keményen odavágott díszlépésben, utánuk a lovashuszárok tettek galoppban egy látványos tisztelgő kört, majd a rövid ceremónia véget is ért. A műsorvezető a mikrofonban megköszönte az érdeklődők megjelenését, és mindenkinek további szép napot kívánva elbúcsúzott. Ahogy érkeztem, úgy metróval távoztam a helyszínről. A metróállomásig tartó kétszáz méteres távon tucatjával húztak el mellettem a követségekre vissza, vagy valami alkalmi fogadásra igyekvő diplomaták és attasék, természetesen egytől egyig sötét luxusautókban. A fontos emberek, akik miatt létrejött a világegyetem. Ezek tudnak élni. A mások munkájából. Bár az idővel történelmi értékűvé érő fotók miatt terveztem, hogy a Deák téren délután háromkor kezdődő Jobbik, illetve a Parlament elé negyed ötre meghirdetett, Orbán-felszólalással fémjelzett gyűlésre visszamegyek a városba, a hideg miatt elment tőle a kedvem. S noha dél körül kisütött az addig sötét felhők mögött kushadó Nap, engem nyolc lóval sem lehetett volna kivonszolni a befűtött lakásból.  Kelt 2010.10.24.

 

  (Kilencedik kötet) Huszonegy:

 

  A soron következő autós túránkat illetően most a Mátra és környéke lett a favorit. Nem mintha máshol rosszabb idő járta volna, szombaton az egész országot hűvös, ámde szélmentes és verőfényes nappal ajándékozta meg a lassan búcsúzó vénasszonyok nyara. Miután Csicsa kutyánkat a tőlem telhető legbehízelgőbb hangon biztosítottam, miszerint estére biztosan megjövünk, s a gázkonvektort langyos levegőt biztosító fokozatra állítottam, Anikómmal reggel fél hétre anyámnál voltunk. A régi 3-as főúton Hatvan felé indultam, majd, miután hamarosan elértem, ráfordultam a Salgótarján felé, azaz az északra mutató 21-es útra. A nyugatra eső Cserhát és a keletre fekvő Mátra közötti, többnyire vastag dérrel lepett völgyben egykettőre elértem a Zagyva-patak mellett fekvő Pásztót, utunk első állomását. Elsőként a templom környékén keresgéltem az első világháborús emlékmű után, amit aztán jó egy kilométerrel odébb, a település központjában találtam meg. A fémből öntött két katonaalak magasabb kőtalapzatra állítva látható, a körülöttük elterülő park tereprendezés alatt áll, itt majd tavaszra készülnek el a sétányok, s kerülnek helyükre a pihenőpadok. Nem messze innét, az autós körforgalomnál megpillantottam a megrongálódott szovjet hősi emlékművet, amit szintén lefényképeztem. A pár kilométerrel északabbra eső Tar település fő nevezetessége a lázadó főurak ellenében Zsigmond király védelmére kelő, s tettéért kiváltságokban részesülő Tar Lőrinc itteni udvarházának maradványa, ami nem több egy három méter magas falmaradványnál. Nevezett csonka történelmi relikvia a kőfallal kerített katolikus templommal átellenben emelkedő füves domb szélén állja az évszázadok támadásait, a mögötte húzódó nagyobb platón valószínűleg az udvarház azóta eltűnt részei álltak, a gazdasági épületekkel egyetemben. A hideg, kissé párás reggelben mindenfelé hófehér dérrel borított rétek és gyümölcsösök látszottak, de ahol a hegyek közül kiemelkedő Nap fénye utat tört magának, vízzé olvadt az éjszaka jéggé fagyott pára. Alább, egy gondozott park peremén megtaláltam a két világháború összevont modern, semmitmondóan sematikus emlékművét, amire a minimálisnál (három) több fotót nem pazaroltam. A 21-es főúton kissé feljebb haladva, bal kézre esik Mátraverebély. A falu építészeti híressége az útról is látható jókora temploma, ami igen régi, azt hiszem, XII. századi keltezésű. A késő román korban épült templomot idővel bővítették, és gótikus elemekkel egészítették ki. Meglepően sok eredeti gótikus rész maradt fenn, így a templomhajó keleti mellékbejáratának szamárhátas, másképp nevezve csúcsíves kiképzésű kapukerete, amin fentebb és kétfelől három-három szépen kifaragott ornamentika látható. Már ennek a kapunak a láttán odavoltam a gyönyörűségtől, gondolható, mit éreztem, midőn alig tíz méterrel odébb, egy afféle előtérnek kiképzett üvegfülkétől védetten a sokkal impozánsabb, nagyobb és díszesebb főbejáratot megláttam. Áhítattal vegyes tisztelet érzése szállt meg, míg a meghatódottságtól parányit nedves szemmel elgyengülten álltam az évszázadok eme pompás, kőbe vésett üzenete előtt. Óvatosan simogattam meg a hármas tagolású kőkeretet, mely felül szintén a gótikára utaló csúcsívben futott össze, az ornamentikáján pedig tisztán kivehető volt a liliomos díszítés. A jellegzetes lefutású boltívek erős gyámköveken nyugodtak, amelyeken - kopottságuk ellenére - megint felfedeztem a korabeli díszítőművészet néhány kedvelt elemét. És amint a csaknem bazilika méretű építmény elejére értem, megláttam a magas homlokzat alatt már-már szerényen meghúzódó harmadik, újfent kőkeretes, ezúttal tökéletesen dísztelen bejáratot. Innen kezdődött a település temetője, amely viszonylag hosszan nyúlt el a falu főutcája és a párhuzamosan futó domboldal közötti területen. Visszatérőben a kocsihoz még megcsodáltam a hajóhoz északról csatlakozó reneszánsz szentély újabb készítésű ólomüveg ablakait. A szentély végétől alig tíz méterre álló kőkereszt talapzatának hátsó falán, erősen rejtve szerénykedik az első világháborúban elesett helybéli katonák márványtáblára vésett névsora. A faluhoz tartozik a katolikusok egy nevezetes kegyhelye, a mintegy öt kilométerrel arrébb, a hegyek közti völgyek egyikében meghúzódó Szentkút. A páralerakódástól csúszós, kanyargós hegyi utakon kényelmes tempóban haladva mintegy tíz perc alatt értem oda. Szentkút, miként egy nagyobb kőtábla felirata útmutatásul szolgál, Szent László királynak köszönheti létét, aki a XI. század végén forrást fakasztott itt. Ne feszegessük miként, hogyan; egykoron ilyen egyszerűen mentek a dolgok. De a csodáknak ezzel nincs vége, mert még ugyanebben az évszázadban, egy itt álló fa lombkoronáján megjelent a kis Jézust karjaiban tartó Szűz Mária, és a forrás vizével meggyógyított egy vak pásztorfiút. Meggyógyult, punktum. Akinek a kezdetekre vonatkozóan ennyi hiteles romantikus halandzsa sem elég, az tehet az egyháznak egy szívességet. A völgy központját elfoglaló kettős tornyú templomhoz jobbról kolostor csatlakozik. Hogy az egyes egyházi ünnepeken mekkora népforgalom lehet errefelé, jól mutatja a földszinti nyitott kerengőben elhelyezett, nagyjából tucatnyi gyóntatófülke. Vagyis szakmányban folyik a bűnök terhétől való szabadulás, és, ismerve az emberi természetet, ennek sosem lesz vége. A templom ellenkező oldalán elterülő, óriási fákkal szellősen benőtt területen ezernyi ember egyidejű befogadására alkalmas padsorok néznek a meredeken emelkedő domboldal elé épített mesterséges barlang felé, melynek főalakja a fehér ruhában várakozó Szűz Mária. Körülötte, a barlang falán mindenütt, a búcsúra vagy egyéb alkalmakra érkező hívek hálaadó márványtáblái sorakoznak összezsúfolva. Van, aki a megszületett gyermekeiért, van, aki a visszanyert egészségéért, mások a megtalált szerelmükért vagy akármilyen, Szűz Máriának tulajdonított segítségért folyamodnak a vallásos hálaadás eme népszerű, bevett formájához. A talajszinttől magasabban fekvő barlanghoz kétfelől lépcsősorok vezetnek fel, a barlang előtti tágas terasz a tömegnek miséző papok számára van kialakítva. A barlang két szélén őrködő kőtornyok felső szintjén óriási hangszórókat rejtenek a sűrű rácsok, képzelem, e minden oldalról dombokkal védett völgyben mekkora hangerővel szólnak a maguk idején. A kettős tornyú templomba nem tértünk be, viszont mindhárman fotóztuk derekasan, amit kívülről láttunk. Visszasétálva a füves parkolóban hagyott autóhoz, egy hihetetlenül sovány, fiatal nősténykutya került a szemünk elé. Megsajnáltuk a felettébb éhes szerencsétlent, s könyörületből élete fénypontjává tettük látogatásunk napját. Ugyanis anyám részéről két nagydarab, szeletelt szalámival megtöltött vajas kenyérszendvicset, tőlem meg három szelet rántott húst, melléjük üres zsemlét, desszertnek kétmaréknyi kakaós nápolyit kapott. A nyomorult pára szinte rágás nélkül nyelte őket lefelé, néha komolyan aggódtam, nehogy megfulladjon. Szóval, e nevezetes kegyhelyen Istennek tetsző cselekedetet hajtottunk végre, de nem az égi öregfiú, hanem a csóró földi kutya kedvéért. A spontán és önzetlen jótékonykodás után mentünk volna tovább, ámde egy sajnálatos kisebb incidens néhány percig hátráltatott minket. Történt, hogy midőn anyám szállt volna be, hogy a hátsó ülésen elfoglalja a helyét, valahogy az egyik lábára csukódott az enyhén megdőlve álló kocsi ajtaja. Én az ellenkező oldalon álltam, s még most sem világos előttem, hogy a bokáját, a sarkát vagy a sípcsontját érte a nyomás, de kétségkívül nagyon fájhatott, mert anyám rögtön leült a küszöbre. Kevés híja volt, hogy elsírja, vagy alaposan elkáromkodja magát. Mi mást tehettünk volna, néhány percig vártunk, amíg egészen kiment belőle a fájdalom, aztán mentünk tovább. A közeli Nagybátony már csak a '70-es évek végén nyomtatott autóstérképen szerepel külön, önálló településként. Mint ott helyben megtapasztaltuk, immár Bátonyterenye néven négy falu egyesüléséből város keletkezett, e négy, egykor önálló település: Nagybátony, Szúpatak, Maconka és Kisterenye. A többitől távolabb fekvő Szúpatak kimaradt a meglátogatásból, nem úgy Nagybátony. A szocializmus hazai hőskorában, az 1950-es évek elején bányászati központtá fejlesztett település, a mai nagyváros magja, tele van a bányászcsaládok számára épített, Rákosi-korból való lakótelepekkel. Ezek a kétemeletes épületek azonban még a lakhatóbb, emberibb kinézetű házak közül valók, egészen lakályosak lehettek itt, a természeti kincseket rejtő hegyek karéjának ölelésében. Az erkélyek mindegyikén látható az 1952-es évszám, jobbról és balról pedig két bányászfigura. Igazán réginek mondható lakóépülete vagy egyéb, mondjuk egyházi építménye nincs. A különböző bányaszerencsétlenségekben és a háborúkban elhunyt itteniek emlékműve a városrészt átszelő főút melletti parkban látható. Maconka a Kisterenye felé vezető út dombos részén fekszik. Ennek sincs különösebben nevezetes temploma, de ami mégis akad, a kis méretű katolikus, annak a hátsó falán megtalálható az első világháború maconkai hőseinek márványba örökített névsora. A templom közelében áll két, egymással szomszédos, mesterien helyreállított régi parasztház, vagy inkább iparos ház, mivel az egyikben biztosan asztalosmester lakik a családjával. Meglepő módon, igazi székely gyalogkapun keresztül lehet betérni az udvarra. Akárha Szatmárban, vagy az erdélyi Udvarhelyszéken találtam volna magam. A maconkai magaslatról völgynek ereszkedő út terjedelmes bányató mellett visz el. Míg az innenső, úthoz közeli végében sárga markológép szedte ki a meder sóderét, harminc méterrel arrébb négy horgászladikból nyolcan próbáltak halat fogni. Arrébb tekintve, a hosszúkás mesterséges tó egészen vadregényes alakot ölt, partvonalát háborítatlan és sűrű nádas szegélyezi, vizén vadkacsák és szárcsák vadásznak a napi betevőre. Kisterenyére érve rögtön átláttam, Bátonyterenye három, meglátogatott része közül ez a város leginkább paraszti berendezkedésű, mondhatni hagyományos falusi ismérvekkel felruházott településrésze. Régi a temploma, ráadásul messziről nézve szép is, ámbár nem jutottam a közelébe, mert a hamarabb elém kerülő központban megleltem a részletes kidolgozású, kétalakos emlékművet. Egy fegyveres baka és a mellette álló, kaszát tartó fiatal fiú kettősét örökítette meg a szobrász. A mondanivaló világos: az utód gyerek fejezi be az apja által elkezdett küzdelmet. Az alkotás több irányból való fotózása közben szóba elegyedtem egy derűs arcú helybéli parasztasszonnyal, aki elmesélte, amit a szobor 1936-dik évi avatásának alkalmával az akkortájt fiatalembernek számító apja tapasztalt. Egyszóval, nagyban tartott az avatási ceremónia, amikor a szobor körül elhelyezkedő ünneplő tömeg idősebb részének szánt székek egyikén sokáig hallgatagon nézelődő ismerős bácsi egyszer csak szólásra jelentkezett. Mindenki meglepődött a nem várt fordulaton, hiszen a hivatalos szónoklatokon kívül senki sem számított egyébre. A nagyobb malőr elkerülése érdekében hagyták szóhoz jutni az öreget. Aki ültéből felemelkedve kijelentette, neki is nagyon tetszik a szép új szobor, de akad benne egy hiba. - Mi lenne az? - kérdezték a helyi hivatalosságok némileg feszengve. - Hát - sodort egyet az öreg a bajszán, mielőtt kiverte volna a rezet - nincs a gyerek övébe dugva a tokmány! A tokmány az a vízzel félig telt, rendszerint az övön viselt hosszúkás fémtok, amibe a kasza élezésére használatos fenőkövet tartották. Na, lett erre nagy derültség, az egybegyűltek egymás hátát lapogatták a nevetéstől. Hogy az öreg mekkora egy marha, mit neki elveszett ország, mit neki Trianon, meg a több százezer hősi halott, ennek csak az olyan semmiségen akad ki az esze, mint a hiányzó tokmány! Eddig a helyi fogantatású adoma, a folytatás nem ismeretes. Hm, nos, igen. Már akkortájt lehettek jó páran, akik ilyen szenvtelen hozzáállással élték meg a nemzetre mért tragikus csapást. A minden vonatkozásban eklektikus, de roppant tanulságos Bátonyterenyét a Pétervására felé, azaz keletre tartó 23-as úton hagytam magam mögött. A reggeli induláskor érvényben lévő eredeti terv szerint Pétervásárától valamelyik úton Ózdra mentünk volna, onnan pedig vissza délnek Egerig, ahonnan a régi 3-ason haza. Az idő azonban máris annyira előrehaladt, hogy nyilvánvalónak látszott, ezt a verziót bátran elfelejthetem. Nos, akkor egy rövidebb B-tervet kellett improvizálnom, ami nem esett nehezemre. Nemtiben megálltam, hogy a semmitmondó emlékművet megörökítsem, aztán úgy tíz kilométerrel odébb lefordultam jobbra, Mátraballa felé. Pétervására és a mögöttes hegyi szakasz legközelebbre maradt, egyelőre sejtelmem sincs, mikor lesz az a legközelebb. Nógrádból átértünk Hevesbe. Mátraballán a dombra épített templom lábánál öreg, erősen megkopott kőbakára találtam. Úgy néztem, az időjárási viszontagságokkal szemben kevésbé ellenálló, porladásra hajlamos homokkőből faragták, és hát az eltelt évtizedekben a Mátra szele megtette a magáét. Ha pár évvel később járok erre, meglehet, már csak valami újabb készítésű sima márványtáblát találok az eltávolított szobor helyén. De most még itt volt, és én is ott voltam. Ebből a nagy egymásra találásból aztán fél tucat fotó született, s most már jöhet bármi, az öreg fenyőkkel közrefogott talapzat tetején magányosan vigyázó vén harcos szó szerint meg van örökítve. Mátraderecske jött sorra. A katolikus templom melletti park - elsőre parknak néztem - magas fái alatti talapzaton álló kőkatona az épebb, kidolgozottabb fajtából való volt. Kisvártatva kiderült, hogy az emlékmű hátánál húzódó alacsony bokorsor mögött kezdődik a falu temetője, s a világháborús katona ennek a templom felőli sarkában kapott egy kisebb, elkülönített terecskét. Szombati nap volt, és kitűnő idő. A felhőtlen égről alásütő Napnak köszönhetően szinte tavaszi meleg ülte meg a tájat, noha viszonylag magas hegyek között jártunk. A jó időben többen már most kijöttek a szeretteik sírjához, hozták a maguk virágcsokrait, lerótták a tiszteletüket az e világi dimenzióból egy másikba távozottak előtt. Recsk innen néhány perces autóút. A legkeményebb Rákosi-időkben, a sokak által rettegett ezerkilencszáznegyvenes-ötvenes években a falu határában üzemelő kőbányában működött az az átkozott munkatábor, ahol a szovjet és náci mintára épült barakkokban a kommunistáknak nem tetsző, a párt irányítása alatt álló bíróságok által koncepciós perekben elítélt politikai ellenfelek tengődtek éveken át. A kegyetlen bánásmód miatt sokan meghaltak, még többen testileg-lelkileg megnyomorodtak a recski kőfejtőben. Nos, a Mátra festői környezetében fekvő Recsk leginkább erről a büntetőtáborról híres, pontosabban hírhedt. De mi most nem kerestük fel az egykori láger helyét, az idő folyvást sürgetően a nyakamba lihegett. A keresett világháborús emlékmű szinte azonnal meglett, ott van a polgármesteri hivatal szerény épületével szemközti parkocskában. Az 1930-as évek második felében készült, magasba törő, uszkve tízméteres kőhasáb alsó, előre néző részét vaskos kettős kőkereszt díszíti, az emlékmű tetején egy utóbb odatett turul ül. A kereszt magasságában kétoldalt az elesettek névsorát tartalmazó márványtáblák sötétlenek. Kaland szempontjából a szomszédos Sirok bizonyult a nap fénypontjának. A település központjában rendkívül fotogén pozíciót elfoglaló templom dombjára meredek lépcsősor vezet fel. Kétfelől régi, alacsony katonasírok kísérik, s mire ezek elfogynak, az ember kimelegedett fia ott találja magát egy masszív terméskőfal előtt, melynek közepébe van helyezve a szép kerettel közrefogott, nemzeti színű koszorúkkal ékesített hősi márványtábla. A széles fal előtt kétfelé válik a lépcsősor, s valamelyiket választva feljutunk a templom oldalához. A vallásos jelenettel kifaragott tömör bejárati faajtó közelében, a hajó falán látható a második világháború hőseinek befalazott emléktáblája. A templomot megkerülve a mögöttes temető főbejáratához érünk, innen néhány lépést kell megtenni a kerítés mellett, hogy szemünk elé táruljanak az 1320-ban épült siroki vár jelentős és látványos romjai. Eddig a pontig egymagamban jutottam el, ugyanis anyám és Anikóm alig várták, hogy a faluba érve leparkoljak a kocsival, máris beestek a legközelebbi presszó ajtaján, annyira kiéheztek egy erős kávéra. Míg ők az érhálózatuk koffeinnel való feltöltésén dolgoztak, én megjártam az imént leírt utat. A hölgyeket épp a presszóból való kijövetel feldobódott fázisában kaptam el. Mivel tíz perccel korábban a temető sarkától láttam, hogy a vár megközelítésének létezik kevésbé fárasztó módja, kocsiba vágtuk magunkat, amivel a kéklő ég hátterével roppant impozáns képet mutató erődítmény lábánál lévő fizetőparkolóig mentünk. Az innen a vérig tartó kanyargós és kíméletlen kaptató keserveit nem ecsetelem. A parkolóból nézve még abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán képesek leszünk felérni a sasfészekbe, de alábecsültem a kondíciónkat, mert röpke húsz-huszonöt perc múltán diadalmasan elfoglaltuk az erődöt. És ebbe az időintervallumba belefértek a vadregényes hegyekre és völgyekre való ámult rácsodálkozás pihenéssel egybekötött percei is. A vár területe meglehetősen érdekes, izgalmas hely. Ha jobban ráértünk volna, több időt fordítok a várudvar és egyáltalán, a meglepően ép várfalakon belüli épületnyomok azonosítására, de időből volt a legkevesebb. Mint mindig. Nem volt egyszerű mutatvány feljutni a vár nemzeti színű lobogóval ékesített csúcsára azon a falétrával bélelt sötét és ijesztően meredek, mintegy harminc méter hosszú alagút- vagy kürtőszerű furaton, ami a várudvar hepehupás szintjéről indult, s odafent, a torony omladéka közelében végződött. Javában fotóztam odafentről a Tarna-patak széles völgyét, meg a mélyen alattam nyújtózkodó falut, valamint az egyéb égtájak felé előforduló további természeti szépségeket, amikor - meglepetésre - anyám hófehér hajkoronája felbukkant a sötét kürtő felső szájánál. Na, ezt már a feljönni felettébb ódzkodó Anikóm sem hagyhatta annyiban, s a városi sétákra készült elegáns csizmájában, karján a női holmikkal dugig tömött kistáskájával szintúgy megmászta a keserves alagutat. Ej, volt nagy öröm, amikor ismét hárman dacoltunk az odafent bizony eléggé hűs, pajkosan taszigáló széllel! Na, hát egyszer élünk! És egyszer halunk, de akkor nagyon. Azonban ez utóbbi még nem volt esedékes, így aztán maradt a gyönyörű körpanorámára való folyamatos rácsodálkozás élménye, meg a megunhatatlan látvány fényképezőgépek általi megörökítése. Mindhármunknál volt fotós masina, úgyhogy szaporán lőttünk a négy égtáj felé. Az udvari alapszintre való leereszkedés keservesebbnek bizonyult a felmenetelnél, de némi izgalom árán mindenki szilárdan állt odalent a lábán, s a sikerélményektől feldobódva térhettünk vissza a kocsihoz. Már azt hittük, a nagyszerű állomásnak bizonyuló Sirokon nem várnak minket további kalandok, aztán kiderült, búcsúzóul akad itt még valami. Történt, hogy a korábban szóba hozott presszó utcáján haladva, egyszer csak a - szerencsére lassú tempóban haladó - kocsi előtt termett két fajtiszta bokszer kutyakölyök. Talán három hónaposak lehettek, az egyik barna, a másik sötétebb, s hosszú lábaikon ott csámpáztak a jövő-menő autók között, az aszfaltozott út közepén. A szembe jövők kikerülték őket, de valahogy az én kocsim előtt termettek, s a motorháztetőtől nem láttam őket. Azt sem tudtam, hol vannak, meg kellett állnom. Mögöttem szépen lefékeztek a többiek is, hiszen láthatták, helyzet van. Én ezen az oldalon, a mellettem ülő Anikóm a túloldalon kipattantunk az autóból, én némi csalafinta hízelgéssel magamhoz édesgettem s elfogtam a világosabb barna kan, szeleburdi kölyköt. Anikómnak a sötétebb szőrű szuka jutott, de egyelőre csak a kerítés mellé sikerült felzavarni, s még pár másodpercbe telt, mire egészen meglett. A mögöttünk türelemmel várakozó kocsik most már útjukra indultak, hiszen sikerrel levadásztuk, illetve biztonságos területre tereltük a kósza ebeket. Egy kocsijával szemből érkező férfi lassított mellettünk, és a lehúzott ablakon kiszólva a szemközti házra mutatott, mondván, oda valók a szökevények. Anikómon láttam, megfordult a fejében, hogy a karjaimban tartott kölyökkel megpattanjunk, hiszen az ennyire felelőtlen gazda nem érdemel ilyen aranyos csöppséget. Ezt azért voltam képes kiolvasni a tekintetéből egy szuszra, mert egy gyenge pillanatomban én is erre gondoltam. De aztán erőt vettem magamon, és eszembe jutott, épp elég nekünk Csicsa bébivel törődni, meg aztán ifjabb koromban Kelenföldön volt már nekem bokszerem, s tudom, nem egyszerű eset. A kellemesen meleg testű kölyköt mindazonáltal jóleső érzés volt a karjaimban tartani, még ha vissza is kellett tennem a kapun belülre a testvérével együtt. Hogy valóban odatartoztak, bizonyította a ház mögül elősomfordáló, a sok szoptatástól lógó csöcsű kutyamama, akihez mindjárt odaszaladtak a srácok. A csendes ház és a kutyák gazdája nem került elő, bár Anikómmal felváltva kiabáltunk befelé, de hiába. Tán aludt, tán fürdött, ki tudja, az utcai kaput mindenesetre nem zárta kulcsra. Még visszaraktam a kapu alatti résbe az elmozdult lécet, ami az ebek miatt lehetett ott, de valami oknál fogva odébb lökődött, s a kistestű kölyökkutyák kifértek a hézagon. Aztán visszaültünk a kocsiba, többet nem tehettünk, s indultunk tovább Tarnaszentmária felé. Vidám, gusztusos kis faluba értünk. Jó lehet itt élni, valahogy ilyesféle érzés csapódott le bennem. Közel, mindössze 18 kilométerre voltunk Egerhez, de a világ végén is lehettünk volna, akkora nyugalom lengte be a falu utcáit. A keskeny kis templom igen régi darab lehet, a hozzáépült torony szemlátomást évszázadokkal fiatalabb építmény. A szűk utcácska (Egri út) szembeni oldalán lévő polgármesteri hivatal sarkán áll az első világháború féldomborműves katonafejjel és színezett címerrel díszített obeliszkje. A templom másik felén ott a virágba borult temető, melynek szélén a szovjetek emlékműve látható. Verpelét kanyarba épült katolikus templomához nem fértem közelebb, így a kulcsra zárt kovácsoltvas kaputól kellett fotóznom a torony falába cementezett márványtáblát. Szerencsére a fényképezőgép teleobjektívjének nem jelentett nehézséget a húszméteres távolság, így aztán elfogadható képek készültek. Míg a megfelelő látószöget kerestem, hogy befejezésül a templom egészéről készítsek felvételt, odajött hozzám egy talán egészségügyi sétát tartó koros úriember, s beszédet kezdeményezett velem. Entellektüel arcával, elegáns öltözékével és városias stílusával nem illett ebbe a falusi környezetbe. Tulajdonképpen rám erőszakolta a társaságát, de annyira azért nem zavart. Amint a szófosásban megállíthatatlan úriember egyből elárulta, vagy negyven éven át a fotós szakmában tevékenykedett, ez adta a kenyerét, de amióta a filmes gépek helyét átvették a digitális masinák, a fia vette át tőle a szakmai stafétabotot. Nagyjából e téma körül forgott a mondandója, amit öt perc csaknem néma hallgatás után egy gyors köszönéssel szakítottam félbe, mondván, amott, abban a kék autóban vár a feleségem és az anyám, ideje tovább indulnunk. Mindössze kétszáz méterrel odébb viszont újból félreálltam, mivel egy, a régi paraszti világból itt maradt kovácsműhely került az utamba. A kicsit már a földbe süppedt, elmohásodott nádfedeles, földszintes vályogépület üde színfoltot jelentett az egy kaptafára épült környező családi házak között. A kovácsműhely egyszerre volt műemlék, múzeum s működő iparos műhely, ahol hetente egyszer lovakat patkoltak az épület előtti térségen. Három óra múlt pár perccel, a múzeum egyfős személyzeti szerepét betöltő fekete ruhás mami épp kifelé jött, s zárta volna a házat. A kedvemért azonban várt ezzel egy kicsit, s szolgálatkészen végigkalauzolt a tető alatt vastag gerendákkal megerősített egyszobányi műhelyben, ahol az óriási bőrfújtatón, a nyitott oldalú kemencén, s néhány présen kívül a falakba vert szögeken ott lógtak a mesterség gyakorlásához szükséges kéziszerszámok. Persze egytől egyig itt, ebben a kovácsműhelyben készültek. A hagyományos kalapácsok és fémtüskék rengetegében akadt két érdekesebb darab. Egyikük a lovak fogainak húzására használatos vasfogó, a másik szerszám a lapos formájú sült tészták, kenyérfélék cifrázására alkalmas mintasütő fogó volt. Ez utóbbiból már csak egyetlen darab maradt fenn hírmondónak, mert a néni elbeszélése szerint a helybéli cigányok, fényes nappal valamiképpen bejutva a kicsiny oldalablakon, ellopták a többi ötöt. Na, akkor hát errefelé sem fenékig tejfel az élet! Az elköszönést követően Kisnána, vagyis nyugat felé vettem az irányt. Negyed évszázada, vagy kicsivel több, hogy utoljára előfordultam itt. Nincs jelentősége, hogyan és kikkel, spongyát rá! Mindenesetre jól emlékeztem a régi négyszögletes, magas vártoronyra, ami természetesen most is megvan, mi több, annyira megvan, hogy masszív falakkal védett várrendszer nőtt köré. Ez persze így nem egészen igaz, hiszen nyilván megvolt minden, ami mai napság is látható, csak az én emlékezetemből hullottak ki a tornyon kívüli részek. Anyámék a kocsiban maradtak, miután leparkoltam a renoválás alatt lévő erődítmény közelében. Egyedül vágtam neki a felfedezőútnak, de kisvártatva elvették a kedvem az egésztől. Még kívül jártam a felállványozott várépületeket övező erődfalon, kőhajításra a bejárattól, amikor öttagú csoport jött szembe. Elmentem volna mellettük, mivel úgy véltem, ők is turisták, akik kifelé jönnek, miután kellőképp szemrevételezték a látnivalókat. Egyikük, egy gyűrött öltönyös, nyakkendős, vézna alak azonban megszólított, hogy segíthet-e, mert egyedül nem járkálhatok odabent, legfeljebb kísérettel. Mindjárt felment bennem a pumpa, s azzal vágtam dühösen vissza, hogy kikérem magamnak, nem vagyok taknyos gyerek, aki mellé gardedám szükséges! Azzal hátra arc, irány vissza a kocsihoz, és nyomás tovább egy házzal! Utólag volt egy olyan érzésem, hogy túllihegtem a dolgot. Már kezdtem fáradni, és ettől türelmetlenné váltam. Az az egy házzal odébb eső falu különben Domoszló volt, amelynek ismertetésére azonnal rátérek, de kicsit még visszautalok az érzelmi központomat többféleképpen megtornásztató Kisnánára. A várral kapcsolatos affér előtt ugyanis lefotóztam a két világháború közös, sematikus emlékművét, ami önmagában nem hír, de amint elfordultam a fekete márványtömbtől, szemembe ötlöttek a tőlem húsz méterre, egymás mellett parkoló, igen viharvert állapotú Csepel teherautók. Egyikük platóján halomban álltak a hosszúra darabolt farönkök, a másikon nem volt semmi teher. Boldogult gyerekkorom 1960-as éveiben, de már előtte is, jószerével kizárólag ez a magyar gyártású teherautó márka uralta az itthoni közutakat. Városban és városon kívül gyakran találkoztam velük, de épp a gyakoriságuk miatt nem szúrtak szemet. Szerves részét képezték a városi miliőnek, mint az utcák macskaköve vagy aszfaltja, az emeletes házak, a villamossínek vagy a közlekedési lámpák. Bezzeg most, amikor ezek a végsőkig leharcolt utolsó mohikánok oly hosszú kihagyás után megint elém kerültek, volt nagy öröm! Fényképeztem szorgosan, kívül és belül, ez utóbbin elsősorban a Közlekedési Múzeumba kívánkozó műszerfal értendő, amit a lehúzott ablakon át örökítettem meg. Egy kerékpárt toló anyóka tűnt fel a hátam mögötti kapuban, és megesküdött rá, hogy ezek a veterán járgányok bizony a mai napig járóképesek, a faluban velük szállítják az erdőről a tüzelőnek való fát. Na, ezután a heveny múltidézés után ültem a kocsimba, és indultam a renoválás alatt álló várhoz, a többit fentebb leírtam. Kisnánáról tehát Domoszlóra jutottunk, ahol a település feletti dombon elhelyezkedő temetőben találtam meg a Mátra festőien hullámzó kék vonulata előtt hangsúlyosan magasodó világháborús obeliszket. Szombat délután lévén, meglehetős nyüzsgést tapasztaltam a sírok körül, de attól még nyugodtan fotóztam a magamét, aztán a jól végzett munka tudatában megint odébb álltunk. Markaz településről eddig sosem hallottam, pedig sajátságos, nehezen feledhető névvel ruházták fel az arra illetékesek. A területén északról délnek tartó patak mellett futó utca elején, a saroktól talán a második ház előtt fedeztem fel a kis vaskerítéssel övezett, bájosan provinciális monumentumot. Szürkére festett előoldalán nagy méretű számokkal tüntették fel az 1924-es évszámot, ami valószínűleg a felállítás és avatás időpontja akar lenni. A rohamos tempóban hanyatló Nap miatt már csak két falun akartam túl lenni: a Gyöngyös tőszomszédságában fekvő Abasáron, és az ettől délebbre található, a gigantikus méretű, messziről látszó kohókéményeiről hírhedt Mátrai Erőmű melletti Visontán. Előbb Visontát látogattam meg. Igazság szerint, amikor a csendes kis falu földszintes házai és fái takarják az innen két kilométerre megtelepült erőmű brutális kéményeit, az ember azt hinné, a béke szigetére érkezett. Az őszi délutánban a néptelen utcák aszfaltját foltokban tűző Nap fényében arasznyit ide, aztán a lenge szellő szeszélyének engedelmeskedve arasznyit oda szánkózó sárga falevelek fanyar illatot és idilli hangulatot árasztanak, amelyre a magánházak kerítésein olvasható vevőcsalogató táblák a maguk módján ráerősítenek, miszerint itt és itt kimérve kapható a kiváló minőségű visontai borból. Ami a kiválóságot illeti, az valószínűleg nem holmi lokálpatrióta túlzás, mivel a vidék a Gyöngyös és Eger között elterülő híres borvidék szerves része, még az erőmű fehér füstöt eregető kéménykürtői ellenére is. A polgármesteri hivatal előtti térség szélén emelkedő obeliszkről tucatnyi fotót készítettem, aztán egy iramodással kiszaladtam az erőműhöz, csak hogy közelről lássam a függőleges fehér füstöt pipáló irdatlan kürtőket. A háromból kettő volt üzemben, legalábbis egy nem pöfékelt. Látszott, mintha nem is hétvége lenne, itt, bár potyogjanak cigány gyerekek az égből, megállás nélkül folyik a termelés. Abasár templomának kertjében afféle sötét kis mauzóleumként komorodik a két világháború katonahőseinek (meg, egy füst alatt, az 1848-49-es és 1956-os események) szokatlan kivitelezésű, új építésű emlékműve. Nem tetszik, bár látszik, rengeteg pénzt emésztett fel az elkészítése. Fantázia is van benne, mégis, valahogy az egész félresiklott. Rideg, barátságtalan, nem szívhez szóló. Fotózás után örömmel pattantam vissza a járó motorú, jól befűtött autóba, s indultam haza, Pestre. Aszódon öt percre, míg a kocsi hátuljánál bekaptam egy szelet rántott húst, s hozzá egy üres zsemlét, átmeneti pihenőt tartottam. Anikóm elszívott mellettem egy cigit, anyám a meleg kocsi hátsó ülésén nézegette a napi fotótermést. A korai este közeledtét jelző félhomály mind több házfalat nyelt el, egyre több rejtett sarokban indultak hízásnak az éjszakára majdan urakká avanzsáló sötét árnyak. Aztán, miután az országúton száguldó kocsiból végignéztük a Gödöllői-dombság mögött kivérezve alámerülő napkorong utolsó karéjának felszívódását, félórán belül Pesten voltunk. Anyámat hazaszállítottam Budafokra, ahol az esti fények alatt lerendeződött a benzinköltség ráeső részének kifizetése, és fél nyolcra Zuglóban voltunk. Az udvarra beálló kocsi hangjára előbb az ablakba pattanó, majd az ajtót belülről nyüszítve kaparó Csicsa örömteli találkozásunk alkalmából ismét bemutatta őrületes násztáncainak legszebbikét. Háromszázötven kilométert tettünk meg, ezalatt 18 újabb emlékművet sikerült begyűjteni. Jelenleg 791 emlékműnél tartok, amit 703 településről hoztam össze.  Kelt 2010.11.01-02.

 

  (Kilencedik kötet) Huszonkettő:

 

  Tegnap délután negyed négy tájban a Moszkva téren végre odaadhattam anyámnak az utolsó ötvenezres törlesztő részletet, s ezzel megszűnt a féléves tartozásunk. Ismeretes, apám halála napján összetörtem az autóm elejét, s a háromszázezer forintos javításra anyám adott kölcsön - nagy nehezen - ugyanennyi pénzt. Azzal a feltétellel, hogy júniustól kezdve havi ötvenezrével visszaadjuk, ami annyit tesz, hogy a félév most járt le. Nagy kő esett le a szívemről, mert hites feleségemmel, Anikómmal cudarul megéreztük a jelentős összegnek a családi költségvetésünkből való tartós kiesését. De most vége. Azzal együtt szerintem legalább további két-három hónap, mire egészen elsimulnak a tartozás keltette hullámok.  Kelt 2010.11.06.

 

  Vége a hatvanegyedik résznek