ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                                      írta Miski György

 

                                    Ötvenegyedik rész

 

  (Nyolcadik kötet) Ötven:

 

  Ma, szerdán reggel fél tízre bementem a terézvárosi önkormányzat Eötvös utcai központjába, apám hagyatéki ügyében. Az más kérdés, hogy szó sincs bármiféle hagyatékról, ugyanis édes jó szülém elfelejtett hagyományozni rám. Bármit. Akár egy lyukas talicskát, szeneslapátot, két négyzetméter katedrálüveget, vagy egyéb csecsebecsét. Nemhogy gyárat, jól bejáratott üzemet, háromszáz hold minőségi termőföldet, tököm tudja, hány hektár borszőlőt, netán vagyont érő kúriát a tolnai lankák ölelésében. Vagy egy lángossütő bódét a Teleki téren. Azért nincs harag. Azt mégis túlzásnak tartom, hogy a nagy semmiért még nekem kell fizetnem - megint! - nyolcezer forintot, mivel ennyi az ügyletet levezénylő közjegyző törvényes tarifája. Szóval, baszom alássan, akarom mondani, kérem alássan, kezd elegem lenni az apám halála körüli kalkulált és váratlanul felbukkanó kiadásokból, mivel nincs miből finanszírozni őket. Anikómmal kifújtunk, valamiből élnünk kéne, ha nem gond. De, gond. Akkor is élnünk kéne, gonddal vagy anélkül. Így azonban igen nehezünkre esik akár rövid távra tervezni, mert a bokrok takarásából mindig kipattan egy befizetendő csekket, számlát elénk lökő kéz. Mint a mai közjegyzői eset. Apám egyetlen dolgot tud rám hagyni, az utolsó havi nyugdíját, amelynek hetvenötezres összegéből most már nyugodtan lecsippenthetem a nyolcezret. Marad hatvanhét. A halott öregemet nem akarom bántani, mi értelme a tetemrehívásnak? De eddig minden közalkalmazott, akinek becses színe elé járultam, egytől egyig csodálkozva kapta fel a fejét és kérdezett rá: semmit? A kérdés természetesen az öröklött (pontosabban nem öröklött) holmikra vonatkozott. Hát semmit! Mondom, legfeljebb a napról napra fogyatkozó utolsó havi nyugdíjat, amiből Anikómmal és Csicsa kutyával legalább leutazhatnánk pár napra Szatmárba. Könyörgöm, apám, legalább ennyit!

  Holnap töltöm be az 56. életévemet. Jó nekem.  Kelt 2010.05.12.

 

  (Nyolcadik kötet) Ötvenegy:

 

  Mit is mondhatnék? Holnap van. Isten éltessen az 56. születésnapom alkalmából!

  Az előző sort reggel, közvetlenül kelés után írtam, ettől kezdve a munka utáni, délutáni bejegyzés következik. Ami lényegében egyetlen szituációra korlátozódik, egy darab negatív hírre fókuszál. Egyáltalán nem terveztem emlékezetessé tenni a mai születésnapomat; ahogy telik az idő, az ember fia mind kevesebb őszinte elánnal teszi ezt. Azt sem könnyen viselem, ha mások vidulnak helyettem, s kéretlen köszöntőkkel, jópofának szánt gesztusokkal próbálják feldobni a nevesnek vélt napot. Ami nem az övék. Nos, hiába akartam szinte észrevétlen maradni, akár egy szürke házi veréb (passer domesticus), a közeli ismerősök közül páran megtaláltak, de üsse kő, ennyi belefér! Anikóm reggel mondott egy Isten éltessen!-t, és megcsókolt, ami jólesett. Oké, a születésnapi meglepetés ezzel részéről letudva. Gondoltam én. De nem addig a! Egy óra tájban, midőn a cégemnél épp elszámoltam, felhívott, hogy baj van. Aggódva kérdeztem, mi a gond? Nem telefontéma, majd este, otthon elmondja. Hm, ezt nem értettem, mert akkor minek hívott most? Hogy a születésnapom alkalmából nyugodtan idegeskedjem végig a délutánt? Kértem, hogy legalább a baj irányultságáról szolgáljon információval: munkahelyi, rokoni vonatkozású, vagy egészségügyi eredetű a vészjósló hangon beharangozott probléma? Majd otthon Telefon le. Azért nem hagyott nyugodni a kisördög, s midőn kiléptem a cég irodájának ajtaján, nyúltam a telefonhoz, hogy ne hagyjon már estig főni a levemben, mi a jó ég történt? Ezúttal nem kellett kétszer kérnem, szinte kirobbant belőle a feszültség, ahogy egy szuszra elhadarta, mint aki mielőbb túl akar lenni a feketelevesen: valamit csúnyán elrontott a játékgépek leolvasása körül, egy lendülettel összehozott kilencvenezer forintos hiányt, amit egy héten belül vissza kell fizetnie, különben leveri rajta a gépet üzemeltető, vélhetően maffiózó ürge. Csak nem tudja, honnan lesz pénz? Kihasználva a részemről tapasztalható döbbent csendet, annyit még hozzátett, hogy nekem volt igazam, ott kellett volna maradnia a Lajos király étteremben. Hm. Nem éreztem elérkezettnek a pillanatot, hogy tapintatosan emlékeztessem, miszerint hat lóval sem lehetett volna visszatartani, az utóbbi időkben annyira gyűlölte a helyet, kiváltképp az "öreg" Laci szakács szüntelen áskálódásai miatt. Hát, csapás csapás hátán. Mostanság üt és vág minket a balszerencse, kétség nem fér hozzá, régen történt velünk igazán jó dolog. De, tartják a rendíthetetlen optimisták, a gödörnek is megvan a jó tulajdonsága, hogy csak kifelé vezet belőle út. Az igaz, de benne is lehet ragadni! Nem mondhatnám, hogy kapásból tudom a megoldást. Van egy születési fázisban lévő, kiforratlan ötletem, aztán meglátjuk. Szóval, mégis emlékezetesre sikerült a mai nap. Ezt a kilencvenezret ugyanis sokáig nem fogjuk elfelejteni. Egy dolog biztosnak látszik: az ötnaposra tervezett, jó mókának ígérkező szatmári kirándulásunknak ezennel lőttek.  Kelt 2010.05.13.

 

  (Nyolcadik kötet) Ötvenkettő:

 

  Folytatódik a szűkebben vett családunk - Anikóm és én - utóbbi pár hónapban, szinte minden témakörben tetten érhető mélyrepülése. Pandóra szelencéjének egyre szélesebbre nyíló fedele alól elszabadulni látszik a pokol. Nem elég a családban bő hónapja bekövetkezett tragédia (apám halála), nemhogy nem volt időm kiheverni az azt megelőző (az egyre mélyebb letargiát okozó otthoni és kórházi látogatások), és az azt követő (a temetés szervezése, és a temetés által kiváltott) lelki frusztráltságot, a helyzet lassan szürreális rémálommá fokozódik. Ahelyett, hogy a megnyugvás ideje jönne, minden napra jut valami rossz hír. Úgyszólván egymás sarkára taposnak a negatív szenzációk. Anikóm a Lajos király étteremben felelőtlenül otthagyta az elfogadható fizetésen kívül néhány mellékessel járó (ingyen "hazamentett" húsfélék, valamint egyéb, étkezéssel kapcsolatos termékek áron aluli beszerzése) konyhai kisegítő állást a nagyobb kereset reményében. Amiből aztán nem lett semmi, mert a fizetés vonatkozásában alaposan rászedték. Ezek után az én technikai analfabéta drágám jókora hibát vétett a munkavégzés során, melynek kárértéke mindösszesen kilencvenháromezer forint. Egy héten belül fizetnünk kell, különben... Ezzel a kis afférral az én becses, rendkívül könnyelmű nejem persze elvesztette az új munkahelyét, ami a mai világban, amikor minden stabil állás kincset ér, mivel nagyon nehéz újhoz jutni, felér egy katasztrófával. Momentán tehát munkanélküli, segély nélkül. Ami, a pénz nyelvére lefordítva azt jelenti, hogy naponta hétezret bukunk. 

  Ámde mindez nem elég, mert tegnap, azaz péntek délután Bukta (Anikó kisebbik fia) telefonál az anyjának, hogy a másik fiát, a 19 éves Ferit most vitték be a rendőrök a kispesti rendőr-főkapitányságra. Állítólag a szomszéd jelentette fel, hogy a haverjával ellopták a százötvenezret érő tévéjét. Megvártuk, amíg a buszról telefonáló Bukta (amúgy József) kiér hozzánk a Tábornok utcába, aztán a Renault-val nyomás Kispestre! Nem megyek bele a zavaros ügy taglalásába, úgyis kevés róla az információm. Ferit, akinek még le sem zárták egy korábbi, garázdaságnak minősített verekedési ügyét, végül este fél kilenckor elengedték, Buktával együtt mindjárt hazavittem őket a Korall utcába. 

  Ma reggel Anikómmal buszra pattantunk, és kiugrottunk a kőbányai piacra, mivel a nejem nagyon remélte, hogy talál még valakit a régi árusok közül (Anikóm évekkel ezelőtt egy ideig eladó volt a piacon), aki talán tud valami munkát ajánlani. Nemhogy munka, régi ismerős sem volt, úgyhogy dolgunk végezetlenül jöttünk haza. Anikóm azóta ide- meg odatelefonál, tegnap is nyakába vette a várost, leginkább az egykori ismerőseinél próbálkozik, de eredménytelenül. Az összes vagyonunk valami hétezer forintra rúg, hónap közepe van, s még nincs befizetve három számla. Ezek egyike a kocsi esedékes törlesztőrészlete, huszonhatezer forintos értékben. Kissé ideges vagyok. Remélem, Anikóm is, legalább olyan mértékben, ami a meló utáni fokozott nyomozásra sarkallja. Ha nem történik sürgősen érdemi változás az életünkben, s főként annak gazdasági szekciójában, akkor olyan nyomorúságos és létbizonytalansággal fenyegető időszak köszönhet be, amilyenre még nem volt példa viharokban eddig sem szűkölködő létezésem 56 éve alatt.  Kelt 2010.05.15.

 

  (Nyolcadik kötet) Ötvenhárom:

 

  Anikómnak továbbra sincs állása, noha valóban sokat tesz azért, hogy legyen. Ma reggel, már háromnegyed hétkor elindult itthonról, igaz, nemcsak állásügyből kifolyólag veszi nyakába a várost. Momentán az első útja a kőbányai Korall utcában lakó gyerekeihez vezet, a most 17 éves Buktához és a 19 éves Ferihez. A két fiú az apjukkal él egy családi házban. A környék a kerület afféle kertvárosi részének számít, ahol, mit tesz Isten, épp az a ház a leglepusztultabb, lelakottabb, amiben a srácok laknak, meg még néhány cigány család. Valószínűleg a véletlen műve, hogy mindig a cigányok által lakott épületek pusztulnak gyorsuló ütemben, s nyilván az is fatális dolog, hogy a romák révén lakott terület a legszemetesebb, leginkább gondozásra szoruló. Anikóm korai látogatásának elsődleges oka, hogy a maszek zöldséges, vagyis feltehetően jól kereső apjuk - állítólag - nem gondoskodik az ellátásukról. Alig van kaja a hűtőben, kenyér még néha egyáltalán nincs. Bukta újságolta az anyjának a minap, hogy kapott az apjától ötszáz forint költőpénzt. Hosszú kihagyás után. Az összeg nevetségesen kevés, ennyit akár mindennap adhatna a fiainak, hiszen ebből egy félliteres üdítőre meg egy csomag rágógumira telik. Rendes kajára, ruhára, netán szórakozásra - nem. Anikóm most főz valami kedvükre valót a srácoknak, amit két napig ehetnek. A 19 éves, azaz nagykorú Ferivel más a helyzet. Az ő esetében, ha én lennék az apja, magam is erőteljesen szorgalmaznám, hogy - ha már esze ágában sincs tanulni - menjen dolgozni, keressen kenyeret, ne a száját vagy a tenyerét tartsa állandóan. Igenis, egy apára irritálóan hat, ha a nagy fiát örökké lebzselni látja, noha a gyerek egészséges, jó kondíciónak örvend, miáltal maga is tehetne valamennyit az asztalra. De Feri nem az a munkahelyét nehezen ott hagyó típus, ha néha van állása (leginkább építkezéseknél, mint fizikai munkás), nem tart tovább két-három hétnél, s valami indokkal odébb áll. Ennyit a fiúkról.

  A drágám ezután a kispesti rendőrkapitányságot célozza be, ahol feljelenti a kispesti Zalaegerszeg utcában, egy tiptop családi házban élő Istvánt, aki Anikóm nővérének, Ibolyának (Ibi) az élettársa. 

  (Tavaly nyáron, amikor még nem ismertük a zűrös páros valódi arcát, és sejtelmünk sem volt a két ember velünk kapcsolatos hátsó szándékáról, tehát jóban voltunk, az eredeti terv szerint Ibi és István Zalaegerszeg utcai házában és kertjében tartottuk volna az esküvőt követő lakomát. Valami negyvenfőnyi meghívottal, kacsasülttel, mindenféle ínyencségekkel. Szerencsénkre az esküvőt megelőző hónapban kiderült, hogy Ibiék megint be akarnak palizni bennünket, ezúttal kocsivásárlás ürügyén, amibe természetesen nem mentünk bele. Erre úgy megsértődtek, hogy azóta sem láttam őket, pedig korábban hetente előfordultak nálunk, a Tábornok utcába, vagy mi mentünk ki hozzájuk. Ezek után a szűk körben megejtett esküvői ebéd - Anikóm, én, anyám, Bukta és Feri részvételével - a soroksári Sramli vendéglőben lett letudva.)

  Zűrzavaros az ügy, s nem igazán érdekel a szálak kibogozása. Az biztos, hogy a magát örökösen komoly, nagypályás vállalkozóként feltüntető István kész pénzügyi antitalentum; minden, amihez hozzáér egykettőre tönkremegy, minden, amibe beleártja magát, záros határidőn belül veszteségessé válik. Ráadásul a lakásmaffia tagja. Anikóm évekkel ezelőtt volt annyira lökött, tapasztalatlan, naiv, könnyen befolyásolható, rászedhető, mindösszesen hülye, hogy az akkoriban is az anyagi csőd szélén egyensúlyozó link párosnak tízmilliós kölcsönt vett fel, amiből házat vett nekik. Merthogy a felhalmozódott tartozások miatt kiállt a szekerük rúdja a Zalaegerszeg utcából, s hogy a közös gyerekükkel legyen hol lakniuk. Anikóm vett nekik egy felújításra szoruló házat, ami papíron ugyan az ő tulajdona, viszont a haszonélvezeti jog haláláig Istvánt illeti meg. (Ha nekem ilyen pofám, s hozzá némi önkritikám lenne, sürgősen kényszervágást kértem volna magam ellen.) A kölcsönszerződés azzal az írásban, ügyvéd előtt rögzített feltétellel jött létre, hogy az évek során István fizeti a törlesztőrészleteket, amit persze esze ágában sincs betartani. István állandóan a nehéz anyagi helyzetére hivatkozik, meg hogy ezerfelé van tartozása, de Anikóm azért ne nyugtalankodjon, tutira megoldja a problémát. Hát persze. Ha ő mondja! A három évvel ezelőtti tízmilliós banki kölcsön a kamatok és egyéb járulékos költségek miatt jelenleg tizennégymillióra rúg. Anikómmal ez ügyben télvíz idején egy rózsadombi ügyvédnél jártunk, s a kissé késve észbekapó nőm azóta is lót-fut, de leginkább joggal idegeskedik a nevére terhelt kölcsön miatt. Mostanra a dolog olyan fázisba jutott, hogy tegnap, szerdán, kis feleségemet elkísértem a Markó utcába, ahol is a Polgári Bíróságon pert óhajtott kezdeményezni István ellen. Onnan azonban elpasszoltak minket, azt tanácsolván, ha nincs pénzünk drága ügyvédre (nincs), forduljunk a budai Hauszmann Alajos utcában található jogsegélyszolgálathoz, ott ingyen rendelkezésünkre bocsájtanak egy ügyvédet. Délután fél kettőre odamentünk, de mint kiderült, a Markóban csak le akarták rázni Anikómat, ugyanis érdemben nem tudnak segíteni. Csókolják meg a seggem partját. Viszont megint kaptunk egy tippet: jelentsük fel Istvánt a lakós szerint illetékes kispesti rendőrkapitányságon, csalás és egyéb miatt indítsanak ők vizsgálatot. Nos, Anikóm, a fiainak való főzőcskézés után ide ballag át, s teszi, amit önvédelemből tennie kell. A többit meglátjuk. Nem lesz egyszerű csörte, ráadásul évekig húzódhat. De ha sosem fogunk bele, egyszer csak mi isszuk meg a dicső parazitapáros által generált ügy keserű levét. Mindezen, meglehetősen kellemetlen dolgok mellett Anikómnak még munkaügyben is sok a teendője. Tegnap reggel, útban a Markó utcai bíróság felé, együtt látogattunk meg egy munkásfelvételt hirdető közértet a Kodály körönd sarkán. A kicsimnek valóságos gyűjteménye van telefonszámokból, visszahívási ígéretekből, de eddig nem sokra ment velük. Kezd a fejünkre szakadni a ház. Az Alsó erdősor utcai kórház, ahol szegény apám idestova másfél hónapja elhunyt, sem töri magát visszafizetni az előre befizetett ápolási díjból visszajáró nyolcezer forintot. Tegnap telefonon keresztül ugyan ígéretet tettek a pénz mai postázására, de kinek higgyek már? Ugyanígy patthelyzet alakult ki a hagyaték körül. Hagyaték! Röhej! Apám utolsó havi (április) általam, mint egyetlen örökös által talán felvehető, mintegy hetvenötezer forintra rúgó nyugdíját nevetséges hagyatéknak minősíteni. Az ügy iratai most a közjegyzőnél pihennek, az ő áldására, illetve írásos beleegyezésére várunk, hogy a nyugdíjfolyósítónál kézhez kaphassuk a soványka összeget. Amiből nyolcezer, mint közjegyzői tiszteletdíj, még leszámítandó. Jövő hónaptól, azaz júniustól kezdve fizetjük vissza anyám háromszázezres kölcsönének első részletét, ami kerek ötvenezer forintot tesz ki. S ezt tesszük, ígéretünket híven betartva, féléven keresztül. Az utolsó részlet decemberben jár le. Már most sincs készpénzünk, illetve, mit hazudozok itt összevissza: van, a következő fizetésig, ami két hét múlva esedékes, rendelkezésünkre áll a brifkómban lévő hatezer forint. Ebből kéne befizetni azt a konyhaasztalon sárgán virító négy csekket, melynek összértéke ötvenezer forint. Trükkös feladvány, nagy varázsló, aki tudja a megoldást. Lapos a pénztárcánk, a bankszámlák vagy a bankkártyák rendszerét szintén nem miattunk fejlesztették ki. Parázs a hangulat, de ahogy sportkörökben mondják: innen szép nyerni!  Kelt 2010.05.20.

 

  (Nyolcadik kötet) Ötvennégy:

 

  Másfél heti lázas keresgélés, telefonálgatás, lótás-futás és izgalom után úgy néz ki, Anikóm végre talált magának munkahelyet. Pünkösd vasárnapjának reggele van, s tíz perce indult munkába a Fővárosi Nagycirkusz melletti étteremhez. Reggel nyolctól este nyolcig szól a melóidő, ez később változhat, mivel az tulajdonosnak még be kell vezetnie, fel kell futtatnia a kulináris intézményt. Az én kicsim három napig konyhalányként, két napon keresztül viszont - a szakács szabadnapjai miatt - tulajdonképpen szakácsnőként végzi a munkáját. Nem valószínű, hogy szakmai szempontból gond akadna az állással, hiszen Aninak több éves vendéglátóipari rutinja van, emberileg pedig tud alkalmazkodni. Ha a szükség megkívánja. Valamikor a nap folyamán ellátogatok hozzá, megnézem magát a helyet és környezetét, kíváncsi vagyok a munkavégzés körülményeire. 

  Más. A gyakorló (és gyarló) életemből mára kihullt, eszmei örökséggé lett tegnappal, vagyis a szombati napon elkövetett utazásunkkal szeretnék innentől kezdve foglalkozni. Mivel a bonyolultan alakult közelmúlt eseményei miatt túl sok felesleges pénzünk nem volt (s most sincs), viszonylag közeli, nem túl nagy területet átfogó, fotózással egybekötött autóstúra jöhetett szóba. Rövid térképbámulás után úgy döntöttem: irány észak és északkelet; Nógrád és Heves megyéknek az eddigi utazásaink alatt kimaradt falvai. Egy újpesti benzinkútnál hatezerért tankoltam, amiért 17 liter naftát tölthettem a szomjas verdába. Ebből kellett gazdálkodnom, tehát nem szaladhattam le a térképről, de azért nem kellett máris hazafordulnunk. Vácig az M2-es autóúton haladtunk. Időnyerés céljából választottam a forgalmas falvakkal, városokkal teletűzdelt régi 2-es út helyett, amúgy nem kedvelem a monoton sztrádákat. Vác fölött a Börzsöny és a Cserhát között északra tartó főútról Rétság után fordultam le először. Tereskén eddig nem jártam, ezen a napon viszont mindjárt kétszer. Mert mihelyt végeztem a templom melletti, nem túl jelentős emlékmű fényképezésével, felkerestem a 22-es út túloldali völgyében meglapuló Pusztaberkit. A hét ágra tűző Nap alatt végre igazi késő tavaszi, kora nyári meleg tombolt, gyöngyözött is a homlokom derekasan, amikor a madárfüttyös temetőnél kiszálltunk az átforrósodott kocsiból. Pusztaberki temploma a temető területén, annak szélén áll, melynek épp a túlsó szegletében, buja bukszusok közé bújva szerénykedik az első és második világháborús katonai áldozatok közös kis obeliszkje. Ettől pár lépésre az 1800-as évek elejéről-közepéről fennmaradt régi, nagyon szép betűrovással ékesített sírköveket helyeztek el kulturális értékmentés céljából. Még lefotóztam a kerítés mellett álló kis szovjet hősi emlékművet, aztán visszatértünk a félórával előbb meglátogatott Tereskére, ahonnan Szátok felé indultunk. A terület a Cserhát belső vidékének számít. Megjegyzem, egész utunk alatt, de különösen a Cserháton való áthaladásunk idején rengeteg természeti szépséggel találkoztunk. A gyönyörű, általában szelíd dombokkal, erdőségekkel borított lekerekített hegyekkel, a hegyvonulatok között zölden vagy sárgán pompázó széles völgyekkel gazdagon ellátott hegységben néha kicsit vadabb, hogy ne mondjam, vagányabb vidékeket is érintettünk. Számomra nagy ajándék volt a tegnapi egész napos utazásunk, kiváltképp a cserháti szakasz, mert sejtelmem sem volt, hogy kicsiny hazámnak, melyet (eléggé botorul) részemről meglehetős mértékig ismertnek véltem, efféle rejtegetett kincsei lehetnek. De egyelőre vissza Szátokra, ahol megint kőobeliszk fogadott, megint a templom nem túl távoli szomszédságában. Romhányon keresztülszáguldottunk, mivel itt régebben eredményesen jártam az emlékmű ügyében. Kétbodony zavarba ejtő elrendezésű falu, de attól még számomra kedves emlékezetű marad. Amikor a tél folyamán Romhányon jártam, átugrottam ide is, csakhogy megtévesztett a falu imént említett elhelyezkedése. Ugyanis én csak a kisebbik részét jártam be, mivel a fene sem álmodott róla, hogy a közelben elfutó patakon, annak kis kőhídján s egy akkoriban mellékútnak vélt kanyaron túl ott a település lényegi folytatása. Pedig ott van, annyira ott, hogy a múltkoriban hiába keresett-kutatott templomra is rátaláltam. A torony előtti, hosszanti kialakítású, alacsony léckerítéssel közrefogott kertben mintaszerű hősök parkját alakított ki a helybéli lakosság. Már a szerény kőobeliszk főoldalán felsorolják az innen való, a harcokban elhunyt bakák nevét, de ami igazán megható, hogy a virágos parkban, belülről követve a kerítés vonalát, minden egyes hősi halottnak névre szóló zománcozott táblával ellátott emléktönkje van. Kisecset innen, a rossz minőségű útra való tekintettel szerencsére, mindössze egy nagyobb ugrás. Az elöregedő kis faluban nagyon szép házakat láttunk, az évek számát tekintve egyik-másik vetekedik némely nagyra nőtt, sudár fával. A templom itt is a temető szélén látható, méghozzá két részletben, mivel a kő harangtorony jó tíz méterrel odébb magasodik a templomhajótól. Ez utóbbi oldalába van falazva a vidéki kőfaragómester ákombákom betűivel megfaragott hősi emléktábla. Ezután visszajöttünk a szép emlékű Kétbodonyba, ahonnét, még egyszer elhaladva a templom és az előtte látható helyes kis hősi park előtt, északra, Szente felé fordultunk. Az innenső határában legelő nagyobb tehéncsorda fotózása kedvéért megálltunk pár percre, Anikóm elszívott egy cigit. A vidéki katolikus templomok kertjében gyakorta találkozni Szűz Mária-szobrot rejtő, mesterséges kis barlangocskával. Itt is van ilyen, ennek tőszomszédságában áll az egyszerű obeliszk, melynek fehér márványtábláján olvashatók az elesettek nevei. A falut elhagyva meglepően meredek és kanyargós szerpentin formájában visz tovább az út, melynek tetejéről pazar kilátás nyílik az alanti tájra. Debercsény maga a világ vége. A térképen rajta van, nyomtatásban látható a neve, de ha egy szép (csúnya) napon valami szélvihar elsöpörné, talán fel sem tűnne a hiánya. Ezt nem a rosszmájúság, netán valami hirtelen támadt ellenszenv mondatja velem, hiszen a falu mit sem ártott nekem, semmi bajom vele. Mindössze a jelentéktelenségét, eldugottságát igyekeztem érzékeltetni a magam szerény szókincsével. Még le sem fordultam az amúgy is mellékút méretű és minőségű útról, mely Szentét köti össze a jelentékeny Magyarnándorral, máris elhaladtam egy zsákutcát jelző kresz tábla mellett. Ezzel hívják fel az erre vetődő utazó figyelmét, hogy ki itt belép, az errefelé is jön ki. Merthogy Debercsény zsákfalu. Falu ennél zsákfalubb nem lehet. A közepe táján egy újabb építésű, alacsonyabb templom áll, ezzel szemközt egy gusztusos, ámde meglehetősen keskeny parkocska, melynek fő éke a tetején fedett, oldalt nyitott fapavilon, közelében néhány takaros paddal. Keskeny és vékony itt minden (még a templom körül szép számban kóborló, egyöntetűen vöröses színű macskák is), mert az egyetlen utca egyik oldala meredeken szakad le a füzessel, csalitossal zöldellő völgy, s az annak közepén tekergő patakmeder felé, miáltal csak az ellentétes, már nem annyira meredek oldalra lehet építkezni. Nos, rátérve a lényegre, a csinos parkocska melletti bokorsorba tagozódva, alig észrevehetően áll a két világháború katonaáldozatainak közös, tömzsi kis emlékoszlopa. Felül, friss fehér márványtáblába vésve a második, alatta az öregebb, barnára patinásodott márványba róva az első világháborús hősök névsora. Nos, lóduljunk innen tovább, hiszen lassan annyit írok erről a semmi kis helységről, mintha itt töltöttük volna az egész napot. Magyarnándor korábban szintén levadászásra került, amikor bár hosszas kutatás után, de sikerrel jártam a jellegzetes házakat felvonultató, szép templomú faluban. Kifelé tartva belőle, megálltunk egy csaknem faluszéli magánportánál, ahol az út mellé kitett tábla szerint eladó almát kínáltak. Az idős házaspár férfitagja levezetett minket a hűs pincébe, amely egyben tárolóként szolgált, s két kilónyit válogattunk a piros, ámde utóbb kiderült, nem igazán ízes gyümölcsből. Viszont legalább olcsón mérték, az egészért mindössze háromszáz forintot kértek. Pesten egy kiló alma, igaz, ennél édesebb, kerül négyszázba. Délnek tartva hagytuk el a falut, s pár kilométerrel alább rátértünk a szandai útra. A térkép Szanda neve mellett kis piros csillaggal jelzi a település legfőbb nevezetességét, a várat. Várromot. Jelentős romok ezek, mert az égnek nyúló torony maradéka, bár vagy a nyolc kilométerre emelkedő hegy tetejét koronázza, szembeötlik már az előbb szóba hozott útleágazástól. Csodálatos panoráma tárul a szépre éhes szemek elé, mert míg a puha ívekkel kanyargó utat bal kéz felől tölgy- és bükkerdő által borított, közönséges dombok kísérik, jobbról hatalmas méretű, derékig érő fűvel, tarka nyári vadvirágokkal lepett mező uralja a vidéket, egészen a romokat felmutató hegyek lábáig. A szívbemarkolóan szép látkép hatására muszáj volt megállnom az út szélén, s míg a panorámaképeket készítettem, eszembe ötlöttek koszorús költőnk, Petőfi Sándor Alföld című költeményének veretes bevezető sorai. "Mit nekem te, zordon Kárpátoknak / Fenyvesekkel vadregényes tája? / Tán csodállak, ámde nem szeretlek, / S képzetem hegyvölgyedet nem járja. / Lenn az Alföld tengersík vidékin / Ott vagyok hon, ott az én világom; / Börtönéből szabadult sas lelkem, / Ha a rónák végtelenjét látom." Nos, a vadregény a távoli hegyormot büszkén megülő romok által képviselve volt, s talán messze nem a Kárpátok délceg bérceinek magasságában trónolt, attól, vagy éppen azért, csodáltam és szerettem is. Nemkülönben - vagy inkább pláne - az irdatlan méretű, szemet boldogító, nyugalmas óriásmezőt, mely némi áttétellel az Alföld vizuális szinonimájaként késztetett elégedett mosolyra. Előbb a kicsiny Szandaváraljára futottunk be, ahol egy irányt mutató fanyíl felirata szerint arra meg amarra kell menni, aki a történelemben némi szerepet kapott vár maradékait közelebbi vizsgálat tárgyává szeretné tenni. A jó kondíciójú Renault-val katonásan nekilendültem a tízszázalékosnak feltüntetett emelkedőnek, ám alig fél kilométer után elfogyott az ígéretes aszfalt, s a folytatásként adódó földes-poros szekércsapással, mely ráadásul odébb elveszett az erdő sűrűjében, nem volt kedvem kezdeni. Odafönt, a szűk helyen visszafordultam, s némi kezdeti löketet adva, eleresztettem a kocsit, amely, mintha a Vidámpark hullámvasútjának legmeredekebb lejtőjén robogna, gyomoremelgető zuhanásba kezdett. Anikóm visított mellettem - szintén hullámvasút-effektus -, nekem kezdett égnek állni a hajam, amint autónk, a kék villám kilencvennel száguldott a völgynek. Nem semmi menet volt! Már szolid tempóban, de még a torkomban dobogó szívvel fordultam rá a Szandára vivő útra. A templommal szemközt, a falu főutcájának másik oldalán lévő, drótkerítéssel határolt parkban található az itteni obeliszk. Néhány lépcsőfok vezet fel a lábához, amúgy átlagos kinézetű. A várromok innen is szemrevételezhetőek, de közel sem olyan látványosak, mint Váralja felől. Öt perc alatt Terényen voltunk, ahol azonnal meglett a zöld kerítés mögé, dús lombú fák alá rejtett kőoszlop. A talapzatba két, talán tényleg az első világégésből származó, nyilván hatástalanított gránátot cementeztek. Cserháthalápon nem leltem emlékműre, a sorban következő Cserhátsurányban is csak egy nevetségesen spórolósra. A terméskőből rakott gúla hátra, templom felé néző oldalába falazott fehér márványon egy nesze semmi, fogd meg jól típusú, jellegtelen szöveg olvasható: "Hősi halottaink emlékére hálás kegyelettel Cserhátsurány népe". Na, ez nem került sokba. Az igaz, ha maga az emlékmű - amelyhez vagy hatvan lépcső vezet fel - gyatra kivitelezésű is, legalább az elhelyezése, a környezete igényes, mivel a falu feletti nagyobb dombon ülő, jó magas tornyú katolikus templom előtti teraszra állították. Alulról s messziről egyaránt kitűnően látszik, már ha valaki képes levenni a tekintetét a szemet vonzó egyházról, kivált annak felkiáltójelként kiugró harangtornyáról. Az obeliszk mellől remekül odalátni a falu másik, alighanem első számú büszkeségére, a kilométer távolságra eső lapos dombot megülő, láthatóan nemrég felújított Jánossy-kastélyra. Kelet felé haladva Herencsényre értünk. A templom köré települt temetőnek a pompás egyházi épület köríves szentélyéhez közel eső részén, síroktól közrefogva áll az összevont, első és második világháborús monumentum. A Kutasóra vezető mellékúton haladva már érződött, hogy hamarosan leszakad az ég; mindenfelé sűrű, nehéz felhők lepték el a nemrég még kéken világító égboltot. A templom falában a második világháborúban elesettek fekete márványtáblája látható, más nem. Tovább álltunk az iramodásra lévő Bokorra, ahol a templom melletti hosszanti ház és a hozzátartozó kerítés közötti szűk földfolyosót jelölték ki az egyszerű, de nagyszerű emlékmű felállítási helyének. Éhesek lévén, terveztünk bekapni valami ennivalót, de a hirtelen, ám korántsem váratlanul lezuhanó heves zivatar visszakergetett minket a kocsiba. Éhesen, és mémileg ázottan fordultunk vissza Kutasóra, ahonnét - keményen kopogó, hektikusan csapkodó esőfüggöny alatt - kiértünk a Cserhátszentivánra vezető aszfaltcsíkra. A lassan csituló zápor nyomán füstölgő, gőzölgő aszfalton haladtunk a faluig. A központban lévő, elkerített kis parkban megtaláltam a téglaformára alakított terméskövekből rakott csonka gúlát, amelynek a falu főutcája felé eső hosszanti oldalára a második, az ellenkezőjére az első világháborús emléktábla lett felhelyezve. Egy szál trikóban fényképezve igen kellemetlenül ért a hátamra és a nyakamra hulló fagyos cseppek érintése, ezért egy időre feladtam a fotózást, és a csomagtartóból előhalászott kajával visszaugorva a kocsi védett belsejébe, Anikómmal adtunk a régóta időszerű evésnek. A falatozás végére megfelelőre nyugodott időjárási viszonyok megengedték a körültekintőbb fényképezést. Ennek végeztével Alsótoldra vetett minket a sors. Meglepődtem, hogy kitartó kutatás és érdeklődés után sem találtam nekem valót. Felsőtoldon legalább egy amolyan "mindenki emlékművére" bukkantam a központban. Azokat az emlékműveket nevezem így, amelyek falára, vagy oszlopára, gúlájára hely- és költségkímélés céljából ráaggatják az összes száma vehető történelmi esemény emlékét viselő táblát, miáltal az egész komolytalanná, nevetségessé, bazárivá válik. Mit mondjak erre? Pitiánerség? Tiszteletlenség? Lelketlenség? Mindegyik külön-külön, és egyben. Pofa kell ahhoz, hogy a hazáért 1848-49-ben, 1914-1918 között, 1939-1945 idején, vagy 1956 őszén életüket, mint legbecsesebb kincsüket áldozó emberek emlékét egy ilyen hirdetőoszlop-szerűen telezsúfolt, már-már ócskának nevezhető "emlékművel" tudják le. Átugrottunk a Purga aljában, jelentős tengerszint feletti magasságban fekvő Garábra, ahol a templom előtti park csücskének bozótosában elrejtve guggoló, új készítésű fekete márványtábla megalázóan általános szövegét nem találtam megörökítésre méltónak. Felső- és Alsótoldon megint átutazva Kozárdra jutottunk. Kozárd roppant szimpatikus, az út szélén és a beljebbi tereken nagy méretű faszobrokkal gazdagon díszített helység. Sok régi építésű, leginkább már felújított parasztháza van. Öreg temploma a múlté, ki tudja, mikor telt ki az ideje? Helyette akad egy vadonatúj építésű, szemre pofás darab. A harangot rejtő torony külön áll a sok fa felhasználásával készült hajótól, amelynek egy szabadtéri teraszán igényes megmunkálású fémszobor vonzza a tekintetet. Igényes a kivitelezés, a vak is láthatja. Sokat dolgozhattak rajta, míg kiöntötték a részleteiben is élethű szárnyas angyalalakot, aki - részletes értelmezést igénylő módon - valami gordonkát, vagy nagybőgőt tart a térdei közé szorítva. Vagy csak maga előtt? Eddig egyetlen, az Isten megszentelt házához méltatlanul profán asszociáció jutott eszembe, amely közös nevezőre hozza az angyalkának otthonul szolgáló eget és a nagybőgőt. Fenyegetésképp szokták volt mondani: "Olyat kapsz, komám, hogy az eget is nagybőgőnek nézed!" Mindegy, a hiteles, értő megfejtésre alighanem még várnom kell. A drága portékát a templomhajó külső falához erősített, a szoborra irányított videokamera tartja állandó megfigyelés alatt, ellopni tehát képtelenség. Remélhetően. Számomra értékes emlékmű azonban sem a faluban, sem a temetőben nem volt, úgyhogy minden szépsége ellenére záros időn belül elporzottunk a településről. Ecsegen elsőként a katolikus templom monumentalitása nyűgözött le, melynek láttán kilométerekről sejlik, hogy nem akármilyen településsel van dolgunk. A kőből rakott, vakolatlan torony északi oldala feketére színeződött a jellemző széljárás által ráhordott, a levegőből iderakódott szennyeződésektől, na meg a tiszteletre méltó kortól. Mindamellett a körülményesen megtalált emlékmű kisebb csalódást okozott. Az új építésű, még szinte nyersen vöröslő téglából rakott hasábféleség magába foglalja mindkét háború elesetteinek névtáblát. Igaz, a téglarakás felső harmadát ónból öntött, lovas vitézt ábrázoló féldombormű foglalja el, de sokat ez sem javít az összbenyomáson. Csécse központjában alacsony vaskerítés fogja közre a téglalap alaprajzú parkot, melynek középső részén, homlokzatával a főutcának áll a két világháború halottainak márványtábláit tartó, szürke betontéglákból emelt emlékmű. Leparkoltam a ritka forgalmú út szélén, s míg a fotózással bajlódtam, Anikóm elugrott a húsz méterrel odébb nyitva tartó közértbe, s mindkettőnknek hozott egy-egy műanyag pohárnyi kávét, meg üdítőt s némi kaját, mivel a Pestről magunkkal vitt mennyiség már majdnem elfogyott. Szarvasgedén hónapokkal korábban ugyancsak jártam. Annak idején rátaláltam a két világháború modern stílusú emlékszobrára, de túl sematikusnak, túl lélektelennek találván, nem készítettem róla képeket. Most azonban, arra gondolván, hogy aligha vet harmadszorra is erre a sors, mégis lefényképeztem a szépen gondozott, tágas park szélén álló, az anyaghiányos részen keresztet formázó objektumot. A faluból kiérve, s odébb átvágva a rendkívül forgalmas és balesetveszélyes 21-es úton (ami Hatvant köti össze Salgótarjánnal), hamar elértük a fura nevű Apcot. Ha kimondom, olyan, mintha tüsszentenék. Apc! Egészségedre! Elsőként a falu alsóbb részében, egy útkanyarban álló, az ezeréves állami fennállás tiszteletére emelt, vörös terméskőből rakott obeliszknél kötöttünk ki. A tetején - nem kissé meglepő módon - szakasztott olyan, betonból öntött nőalak áll, mint a gellérthegyi Szabadság-szobor pálmaágat magasba emelő nőalakja, csak kicsiben. A templom körül láttunk néhány szép dolgot, 1944-es kőkeresztet, odébb egy ennél lényegesen öregebb szobrot, magasabb talapzatra téve, de ami nekem kellett volna, az sehol. A pár lépésre eső, zárva tartó egészségház előtt két öreglány ücsörgött az épület árnyékában egy padon. Reményt keltő útmutatásuk révén könnyen megtaláltam a domboldali temetőt, ahol, állítólag, az általam keresett emlékműnek kellett lennie. Volna. Még a temetőm belül is rákérdeztem, biztos, ami biztos alapon egy harmadik öreglánynál, hol találom? Felállva a sír széléről, melynek szegélykövén addig ücsörgött, a gyászkeretes körme csücskével magabiztosan mutatta az irányt. Ott, a magas tujákkal közrefogott hullaház előtt megtalálom. Nem az volt, hanem második világháborús. Nem először, s valószínűleg nem utoljára állapítom meg, hogy a falusiak túlnyomó többsége egyszerűen ostoba. Legalábbis abban a tekintetben, hogy tízből nyolc ember nem képes megmondani, van-e vagy nincs, amit keresek. Vagy rossz irányba küld, vagy miként ezúttal is a három öreglány, téved. Megkérdeztünk egy hatfős, a közeli sírokat ápoló, vegyes életkorú társaságot. A fiatalok hümmögtek, a fejüket csóválták. Végre a legidősebb nő a homlokára csapva állította, hogy az a fekete márványtábla lesz az első világháborús emlékmű, ami a templomtorony előcsarnokának belső falán látható. De a templom csak ötkor nyit, addig zárva. Az órám négy óra húsz percet mutatott. Vissza a templomhoz! Anikóm a tíz méterrel odébb leparkolt kocsinál maradt, én, kezemben a fényképezőgéppel, felballagtam a bejáratig tartó néhány lépcsőn. A toronynál erős, függőleges rácsozatú, lelakatolt vasajtó állta az utamat, de jól láttam az oldalt, tőlem legfeljebb két méterre lévő kőtáblát. A sűrűn egymás mellé helyezett vasrudak közt nem tudtam átdugni a masinát, másképp meg nem volt értelme fényképezni. Végre öltönyben, nyakkendőben megjelent egy középkorú férfi, aki elmondta, hogy odabent ötkor esküvőt tartanak. Nyújtottam a kezem, ő is bemutatkozott, hozzátéve, hogy ő itt valami egyházszolga. Intett az oldallépcsők felé, hogy mindjárt jön a pap, csak lezárja a kocsiját. Nála van a rácsot összefogó lakat kulcsa. A negyvenes évei elején járó papnál cinikusabb, pofátlanabb fazonnal ritkán találkozni. Alighogy felért a torony elé, szuszogva ledobta magát egy nagyobb díszkőre, s miután szerényen előadtam az óhajomat, miszerint hálás lennék, ha egy gyors fotózás idejére kinyitná az ajtót, gúnyos hangnemben fura kérdéseket intézett hozzám. Nem taglalom a dolgot, a lényeg, hogy állítólag pár hónapja magukat filmeseknek kiadó emberek járták a környék templomait, fotóztak, filmeztek, utána kirabolták az összes templomot, ahol korábban megfordultak. S mivel a kocsival érkező pap elsőre az én félig cigány, a származását a bőre színe miatt letagadni sem tudó Anikómat pillantotta meg, s - mint később a kicsimtől megtudtam - először nála kísérletezett a vallató rendőröket megszégyenítő, otromba kérdéseivel, előítélettel eltelve közelített a kívánságomhoz. Csak miután a saját stílusában, gúnyosan ironizálva kellőképpen a helyére tettem, attól fogva lett engedékenyebb, sőt, úgy vettem észre, a végén elszégyellte magát. Míg mi riposztoztunk, harmadik (velem együtt negyedik) jövevényként megjelent a színen a szakállas harangozó (mint kiderült, végül az ő zsebében lapult a kulcs), aki a pap beleegyező bólintására végre beengedett táblát fotózni. Két perccel később, visszaülve a szellőztetés végett tárva-nyitva álló kocsiba, Anikómmal hangos szóval alaposan kibeszéltük a pap bunkóságait, aki biztosan hallott mindent, hiszen tőlünk tíz lépésre ült. Zagyvaszántó féldomborműves obeliszkjére csak az talál és ismer rá, aki közel megy hozzá, annyira takarják az előtte és körülötte szorosan elültetett, erőteljesen megnőtt bokrok és fák. Ez is a templom melletti füves, virágos téren látható, alacsony kerítés által övezve. A szocializmus idején a fonójáról elhíresült, város méretű Lőrincin kétszer hajtottam át, de mivel félóra elteltével sem láttam emlékművet, nem pazaroltam tovább a drága időt, hanem, újból átvágva a kegyetlen 21-es úton, Herédet lőttem be. Húszperces autós bolyongás után (Anikóm egész idő alatt a Szatmárban élő testvérével, Ildivel csevegett mobilon) a templom melletti, kissé eldugott parkban megláttam a nap első és utolsó katonaalakos kőszobrát. A puskájára támaszkodó, klasszikus módon megformált baka magas talapzat tetején őrködik. A talapzat előoldalára nyilván utóbb helyezték a kelleténél nagyobb méretben kifaragott 1848-49-es feliratot, két oldalra kerültek a két világháború elesettjeinek kőtáblái. A különben arányos, kellően tisztességes kivitelezésű emlékmű látványa első pillantásra morbid és stílustörő, hiszen a katonaszobor első világháborús fegyverzete, öltözéke még a tervezés fázisában sem lehetett az 1848-as szabadságharc idején. A sebesen közeledő alkony, és az ismét gyülekező viharfelhők arra késztettek, hogy letegyem a lantot, azaz tokjába dugjam az alaposan megdolgoztatott fényképezőgépet. Pedig alig 4 kilométerre voltunk Nagykökényestől, ahol eddig szintén nem jártam, de tudomásul kellett vennem, hogy minden azért nem fér bele egyetlen napba. Így is pont húsz újabb emlékműfotóval gazdagodtam, ami azt jelenti, hogy az októberi kezdettől idáig 482 emlékművet fényképeztem le. Nagyon jó eredmény, s lesz ez még jobb is. Hatvan belső területét elkerülve, a várostól nyugatra rátértem a régi 3-as főútra. A messzi Pest irányából ronda, sötétszürke felhők, és a viharos légkörben több szálra bomló, gyakori villámlások látszottak. Az indulástól számított kétszáznyolcvan kilométer megtétele után este hétre értünk vissza a Tábornok utcába. A rettegett eső és vihar szerencsére előttünk járt, mi már nem estünk bele a szórásba. Csicsa majd' megőrült a viszontlátás örömétől. Csupa szív ez a kis majom. Imádjuk.  Kelt 2010.05.23.

 

  (Nyolcadik kötet) Ötvenöt:

 

  Úgy tűnik, kezdem kiheverni apám halálát. Elfogadom, hogy fizikai valójában nincs többé, hogy nincs kihez ellátogatni a terézvárosi Zichy Jenő utcában. Már csak azért sincs, mert az apám halálát követő hétnek a végén Dóra is átköltözött a túlvilágra, s a lánya minden bizonnyal kiadta, vagy éppen eladta az elárvult lakást. Ami igazán szíven üt a történetből, az az üresen álló lakásnak a hirtelen elém toppanó képe, ami hetente kétszer-háromszor szokott előfordulni. Mint két egymás mellé helyezett fekete-fehér fotón, belső szemeimmel úgy látom a már nehezen mozduló, de még valamelyest tevékenynek számító öregek otthonául szolgáló, macskapisi szagú, félhomályos szobákat, s mellette mindjárt feltűnik a kiüresedett, elcsendesedett lakás dermesztő fényképe. A két állapot között félelmet keltően éles a kontraszt, s néha még most is rám tör a fájdalom szülte sírás kényszere, amint hallani vélem a vizeletszagú ágyban fekvő apám elhaló, öreges mormogását, s mellette a légszomjjal küzdő Dóra szapora zihálását. Azt hiszem, ez a nyomasztó hangulatot maga után hagyó belső fájás nem más, mint az ő élni akarásuknak az utókorban - jelesül bennem, mint az utókor egy hozzájuk közel álló képviselőjében - való megörökítődése. A vég megérzett közeledtével felerősödött élni akarásuk végül törvényszerűen elbukott: a halálon nem fog se fegyver, se pénz, se ima, de - mivel szerettem apámat, s a sokszor lenézett Dórát kedveltem - lelki küzdelmükben velük voltam, mélyen velük éreztem. Félelmeik egy részét óhatatlanul átvettem, az elkerülhetetlentől való riadalmuk a zsigereimbe plántálódott; a tartós és intenzív félelem, szánalom és tehetetlenség hármas hatásából kovácsolódott szív- és gyomorszorító érzés örökségét, tartok tőle, hosszú időn át nyögni fogom. A virágokkal borított tököli urnasír nem több egy szokásjogi elvárásnak megfelelő jelképnél. Apám porrá zúzott földi maradványai (meg a tűzálló azonosító) a fél méterrel a föld színe alá rejtett fekete cserépedényben nyugszanak, de apám nem ott van. Mint minden szeretett lény, aki maga után fájdalmat hagyva lép ki a hús-vérség megszokott dimenziójából, ő is tovább él. Akár akarata ellenére, bár ezt aligha hinném. Az emberek nagy része, halála után, a hozzá hasonló halandók agyában megfogalmazódott, fantázia szülte mennyországba kívánkozik, s mintegy utólagos jutalom gyanánt az együtt töltött szép időkért, odaképzeli eltávozott szeretteit. Értem én, hogy a végletekig idealizált, csupa boldogság és napfény, madárfütty és gondtalanság éteri világa az emberi szívjóság végletes kivetülése. Giccs! Önámító giccs, de sokak lelki nyugalmát ez a túlszínezett hit, a szalmaszálba kapaszkodó fuldokló álságos hite tartja egyensúlyban. Nos, ez az olcsó, tömegfogyasztásra szánt, primitív mennyország-duma rám nem hat. Az a léleknek vagy minek nevezett megfoghatatlan dolog, aminek a fejlődéséhez-fejlesztéséhez egy életen át táplálni, éltetni kell az anyaszülte romlandó hordozóeszközt, a kémiai-fizikai laboratóriumként funkcionáló testet, az maga az ember, az maga a lényeg. Az élet lényegét a lélek minősége adja. A test a lélek szolgája, és nem fordítva! És mégis, a legtöbben az eleve bukásra kárhoztatott test vesztét siratják, pedig inkább a belénk emlék formájában átköltöző, bennünk (szó szerint a szívünk csücskében) tovább élő lélek befogadásának kellene örülnünk. Sírkövek gyakori felirata: "Csak az hal meg igazán, akinek elvész az emléke." Mert hát, mi az ember, ki az ember? Miből ítélünk meg valakit, mi után formálunk véleményt róla? Az élet fordulataira válaszként adott tettei, a sorsának beteljesedését szolgáló cselekedetei után. A tettet ugyan a test gépezete hajtja végre, de a lélek meghatározó befolyásoltsága alatt álló elme parancsára. Ki a felsőbbrendű? a parancsnok, vagy a vakon engedelmeskedő közkatona? A kérdés költői, a válasz egyértelmű, hozzátéve, fegyelmezett hadsereg nélkül a legjobb haditerv sem több az elme öncélú játékánál. Meggyőződésem, hogy a lélek a test pusztulásával nem vész el, mindössze önálló fejlődési lehetőségének a végére ér. A szavatosságát veszített testből az emlékek láthatatlan csatornáin egy másik emberbe átszivárgó, megörökölt lélek az idők folyamán módosuláson eshet át, mivel nem csak ő hat az új helyre, a megváltozott környezet viszonthatással van rá. Érdekes, talán pont ezen érhető tetten az ember ösztönös törekvése a jóra, mert a kevésbé kedves emlékek elhomályosulnak, veszítenek korábbi érdekességükből, a szépek pedig mind meghatározóbbá lesznek, s ragyogó csillagfényűvé polírozódnak az idő múlásával. Olyat nemigen hallani, hogy valakit jobban gyűlölnek haló porában, mint életében, mert az élőkben dolgozik a megbocsátás - részben önvédelmi - rendszere, amit nevezhetnénk jóindulatú feledésnek is. Apám tehát él, bennem él. Mindezek után elsőre talán profán, tiszteletlenséget sejtető a párhuzamba állítás, de ugyanúgy tovább él bennem, mint az éppen másfél éve meghalt Jerry kutyám. Igenis, a némely embereknél jóságosabb és értelmesebb, hűségesebb Jerrynek volt és van lelke. Most összeköltözött apáméval, meg azon kevesekével, akik - lényemet és lényegemet gazdagítva - szintén bennem leltek menedéket. Az én lelkem tengernyi, az érzések kiszámíthatatlan időjárású világában horizonttól horizontig ér, de egyetlen cseppjében ott sűrűsödik a végtelen óceán, aminek a zúgását csak az érti, akinek füle van a hallásra. A többek tulajdonképpen csontig becsókolhatnak.  Kelt 2010.05.26.

 

  Vége az ötvenegyedik résznek