ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                                 írta Miski György

 

                                   Ötvenedik rész

 

  (Nyolcadik kötet) Negyvenhét:

 

  Ma reggel lehetőséget kaptam a sorstól emberlétem jó oldalának demonstrálására. Éltem vele. Történt, hogy midőn az én drágám elment itthonról, hogy belekezdjen a Lajos király étterembeli utolsó munkanapjába (hétfőtől új munkahelyen, a Bethlen Gábor utcai sörözőben látjuk ismét felbukkanni), kaptam magam, és fél kilencre elmentem a körzeti orvosi rendelőbe. Már tegnap délután jártam itt, potyára, mivel a háziorvosom, I. Iván május kilencedikéig szabadságon van. A Rivotril néven törzskönyvezett nyugtatót (és antidepresszánst) azonban, mivel az elmúlt hetek szokásosnál intenzívebb idegi igénybevétele erősen megcsapolta a készletet, ajánlottnak tűnt mielőbb pótolni. A doktor úr délelőtt rendelő helyettesét tegnap lekésetem, ma viszont nem. Ketten várakoztak előttem, s ezek egyike már bement a helyettesítő dokihoz, amikor a rendelőintézet folyosóján feltűnt a reumatológia felől jövő idős férfi. Botjára támaszkodva, lassan közeledett felém. Én a csempézett falat támasztottam, soromra türelemmel várandó. Az öregúr tőlem mintegy három lépésre megállt, és álltában csendes sírdogálásba kezdett. Azonnal megesett rajta a szívem, bár nem tudhattam, miféle bánat emészti. Mivel csak nem tudta abbahagyni, s már a vállai is rázkódtak, félő volt, hogy az erős érzelmek hatására annyira elgyengül, hogy összeesik, rosszabb esetben elájul. Odasiettem hozzá, és a könyökénél fogva gyengéden a közeli padokhoz vezettem. Szemernyit sem ellenkezett, én meg helyet foglaltam mellette. Nem igazán kellett kérdeznem, mert hüppögve, sírva magától elmondta, hogy a 84 éves felesége a Péterfy Sándor utcai kórház elfekvőjében van, s az ápolónő tegnap megsúgta neki, hogy aligha kel fel még egyszer az ágyból. Na, ez valahonnan roppant ismerős szöveg - gondoltam magamban, de erről inkább nem tettem említést. És, hogy mennyire szereti a feleségét, és hogy most mennyire magára maradt. Tudatosan kissé korholóra vett hangsúllyal felhívtam a figyelmét, hogy miképp hihet egy ostoba, alulképzett, mezei ápolónő szavainak? Hát miféle gyógyító jogosítvánnyal bír egy efféle, elvetemült ápolónő, hogy bármilyen diagnózist felállítson, honnan veszi a bátorságot, hogy beleokoskodjon a sokat tanult doktorok dolgába? Akik azért vannak ott, hogy az elesett embereken a legjobb tudásuk szerint segítsenek. A vizsgálati eredményekből ők, és nem a limlom ápolónők állapítják meg, miféle terápiát javasolnak a kedves beteg felépülése érdekében. A személyzet csak végrehajtja az utasításaikat, beadja a gyógyszereket, tisztába teszi a betegeket, lázat mérnek, szellőztetnek, ilyesmi. Ezzel a néhány mondatommal sikerült az elkeseredett öregfiú bizalmát megingatnom a locsi-fecsi ápolónő iránt, aki azonban - sajnos - alighanem jól látja a helyzetet. De szegény öregfiúnak, aki elmondása szerint betöltötte a 85. életévét, nem kell erről tudnia. Hadd bízzon az orvosokban, azok úgysem szívesen adnak elhamarkodott diagnózist, addig is él a remény. Midőn láttam, hogy a mellettem szipogó öreg könnyei kezdenek felszáradni, és éreztem, hogy komoly megfontolás tárgyává teszi a szavaimat, rátértem lelki megdolgozásának második fázisára. Ebben felhívtam a figyelmét az odakint hét ágra tomboló napsütésre, a gyönyörű tavaszi napra - épp szemben ültünk a rendelőintézet napsütötte, virágzó bokrokkal beültetett udvarára nyíló ajtóval, amelynek üvegén keresztül mintegy azonnali igazolást nyertek a szavaim -, s arra kértem, egyet semmiképp se engedjen meg a bánatnak, azt, hogy egészen eluralkodjon rajta. Megsúgtam neki a világ legnagyobb közös titkát, miszerint mindenkinek vannak csüggedésre okot adó nehéz percei, órái, napjai - egész életemben, de különösen a közelmúltban nekem is jutott belőlük gazdagon -, ám ezek elmúlnak, csak kicsit segíteni kell, kicsit noszogatni kell őket, hogy mielőbb odébb álljanak. Az öreg ekkor mosolyodott el először, amitől megéreztem, hogy jó úton járok, kiváló munkát végzek. Nem álltam meg félúton, és feljebb srófoltam a tétet. Javasoltam neki, hogy ballagjon ki egy közeli parkba - a hátunk mögött ott az egész napfényes, madárfüttyös Városliget -, de legalább sétáljon a közeli kertes utcák virágillatú, orgonaszagú csendjében, figyelje a dolguk után siető embereket, hallgassa a csacsogó kisgyermekeket, vegyüljön el a hétköznapi dolguk után koslató népek között. Ne maradjon egyedül, keresse mások társaságát, ha másképp nem megy, üljön ki a ligeti padok egyikére, meglátja, milyen remek dolog szemlélődni, s nem kizárt, hamarosan beszélgetőtársa akad, hiszen annyi hozzá hasonló korú ember bóklászik a sétányokon. Míg jártattam a számat, nem kevés megelégedettségemre lemérhettem, amint az idős ember arca fokozatosan átszellemül a boldogságtól, s már szinte folyamatosan mosolyog, mint egy kisgyerek, aki elmerül valami szép mese fantáziát megragadó mondatai közt. Mire az utolsó előttem várakozó hölgy is kijött a doktor úrtól, az öregfiúval túl voltunk néhány jóízű közös nevetésen, amit - a nevét sem tudom - bácsi hálásan fogadott, s amikor végre rám került a sor, szeretettel simított a karomon, és szépen megköszönte a vigasztaló szavaimat. Odabent kiírattam a gyógyszereimet, ami gyorsan ment. Annyira gyorsan, hogy kifelé jövet még találkoztam a rendelőintézet folyosóján egy másik gyógyászati osztály felé totyogó öreggel, aki egy kedves mosoly kíséretében, fiatalos lendülettel integetett, amint utoljára szép napot és jó egészséget kívántam neki. Azt hiszem, most boldog vagyok. Vagy legalább elégedett. Jót tettem, s önzetlenül, egy ismeretlen emberrel.

  Pontban délután négykor felhívott a karosszériás Bandi, hogy közölje a kitűnő hírt, miszerint elkészült a járgány javításával. Hurrá! Logikusnak gondolt kérdésfelvetésemre, mindezért milyen mélyre kell a pénztárcámba nyúlni, a vonal túlsó végén hökkent szünet állt be. Aztán kaptam egy ígéretet, miszerint egy óra múlva visszahív, addig összeadja az anyag- és bérköltséget. Húsz perc múlva ismét csörgött a mobiltelefon, s megtudtam, háromszáztizenöt-ezrembe kerül a pár nap híján háromhetes figyelmetlenségem. Kicsit fájt a dolog, de az összeg mégsem volt annyira húzós, hogy sírva fakadjak. Bandi azonnal hozzáfűzte, vagy m este hétig mehetek a kocsiért, vagy holnap reggel kilenctől vehetem át. Sajnos nem tudják házhoz szállítani, mert kevés az embere. Megköszöntem az irántam való töretlen bizalmát, és máris hívtam anyámat, hogy kellene a takarékból pár nappal ezelőtt kimondottan e célból kivett háromszázezer. Jó, rendben. Mikor megyek érte? Megegyeztünk, hogy azonnal indulok, és Kelenföldön, a Fehérvári és Etele út sarkán, a 103-as autóbusz megállójánál találkozunk. Anyám kocsival jön addig. A jó hírekről értesítettem a melózó Anikómat, aztán 1-es villamossal elmentem a Népligetig, ahol át kellett volna szállnom a 103-as buszra. És itt következett a nap kibaszása, ugyanis az este 7-kor kezdődő Ferencváros-Újpest meccsre gyülekező, nem véletlenül rossz hírű Fradi-drukkerek javában műsoroztak a stadionjuk környékén. A villamos járdasziget végében álló oszlopra szerelt digitális kijelző 26 fokos meleget mutatott, ami, tekintve, hogy még csak április végén járunk, határozottan kánikulának tekinthető. Talán az ilyentájt szokatlan, átlagon felüli meleg tett be a handabandázó, leginkább obszcén rigmusokat skandáló, szemlátomást egymást heccelő fiatalok vérmérsékletének, akik nagyrészt elfoglalták az Üllői úti felüljáró alatti úttestet, miáltal úgy a személy-, mint a teherforgalom megbénult. A kivezényelt rohamrendőrök, kutyások és talpasok - kisebb egységekbe rendezetten lehettek úgy kétszázan - a világért nem mozdultak volna a járdákon elfoglalt pozíciójukból, hogy helyreállítsák a rendet. Az utolsó 103-as busz az orrom előtt kanyarodott ki a végállomásról, s indult a Könyves Kálmán körúton Buda felé, viszont a percről percre fokozódó helyzet miatt feltorlódó forgalom nem engedte, hogy másik busz álljon a helyére. Perceken belül mindenfelé beálltak a kocsisorok, noha ilyenkor, péntek délután amúgy is tűrhetetlenhez közeli szokott lenni a főváros közlekedési helyzete. Az izzasztó délutánban három megállónyit leballagtam a Lurdy Házig, közben hol Anikómnak, hol az otthonról már elindult anyámnak telefonáltam meg a harci helyzetet. Végre, úgy háromnegyed hat tájban odakeveredett egy csuklós busz, amivel viszont meglepően gyorsan átértem Kelenföldre. Anyám a megbeszélt helyen várt, és egy kihalt park szélén átadta a pénzköteget. Hálásan megköszöntem, és még egyszer ígértem, Anikómmal karöltve júniustól havi ötvenezrével kezdjük törleszteni a tartozást. Anyám a piros kis Daewoojával felhozott a Tétényi úti kórház előtti 7-es buszmegállóig, aztán Budafok felé vette az irányt. A 7-esről az Astoriánál átszálltam a 2-es metróra, arról meg idehaza, a Stadionoknál jöttem a felszínre. A javított kocsiért való menetel értelemszerűen ugrott, "hála" a bunkó Fradi-szurkolóknak. (Itt jegyzem meg pár mondat erejéig, valaha, kicsi gyerekkoromtól a kilencvenes évek elejéig, mikor még egy-egy meccsre kijártam az Üllői úti régi stadionba, én is Fradi-drukkernek számítottam. A régi Fradi iránti szeretetem szintén apai örökség. De hol van már a régi Fradi? A legendás Albert Flóri, Kű Lajos, Nyilasi Tibi, Ebedli Zoli, a három hete meghalt Varga Zoli és a többiek?) Holnap reggel 9-re mehetek a Szőnyi út folytatásának számító Komáromi utcába (41-es szám), csak még nem tudom, hogyan és mivel? Az életben nem volt dolgom arrafelé. Hazahozom a kocsit, Anikómmal bepakoljuk az apám sírjának rendbetételéhez szükséges eszközöket, átugrunk anyámért Budafokra, és kiviharzunk a tököli temetőbe. Közben valahol megállunk ültetendő virágokat venni. Szoros volt a mai program, nem ígérkezik lazábbnak a holnapi sem. Ami azt illeti, régen is csak a legritkább esetben sejlett fel lelki szemeim előtt a nyugalom szigete, mostanra viszont teljesen szem elől vesztettem a gondok tengeréből kiemelkedő talpalatnyi földet. Pedig érzem, nagyon időszerű lenne meglátogatni.  Kelt 2010.04.30.

 

  (Nyolcadik kötet) Negyvennyolc:

 

  Reggel fél nyolckor telefonáltam a karosszériás Bandinak, hogy helyzet van. Méghozzá az a helyzet, hogy a javításért kért háromszáztizenöt-ezer helyett háromszázezer áll rendelkezésre. Mármost, vagy el tudjuk hozni ma ennyiért, azzal a feltétellel, hogy kedden viszem a maradék tizenötöt, vagy ott marad nála a járgány hétvégére. Bandi rendes gyerek, mert egyből rávágta, hogy részéről oké a felvetés, vihetem a Renault-t, és hozzam a resztlit kedden. Megköszöntem ennek az egyre szimpatikusabb fazonnak a nagyvonalú hozzáállását. Nem elég, hogy megtartotta a határidős ígéretét, nem elég, hogy vette a fáradságot és utánajárt az utángyártott, tehát a gyárinál lényegesen olcsóbb karosszériaelemeknek, még a fizetéssel kapcsolatosan is úriemberként viselkedik. Anikómmal karöltve elindultunk, hogy hazahozzuk a régen látott gépet. Igazság szerint volt bennem félsz, hogy amint meglátom a helyrepofozott csodát, egyből megváltozik a Bandiról alkotott képem; valahogy erősen gyanakodtam rá, hogy hibát találok a kréta körül. Nem tudtam volna megmondani, pontosan mire gyanakodtam, de piszkált a fülembe gonosz dolgokat suttogó kisördög. A 80-as trolival a Nagy Lajos király útjáig, onnan a 32-es busszal a Szőnyi út elejéig, az uszodáig jutottunk. Innen egy nagyszerű, időt és lábat nem kímélő gyalogtúra keretében elcaplattunk a vagy két kilométerre eső címhelyre, a Komáromi utca 41-hez. A Komáromi utcának itt a vége, az út itt vesz egy éles kanyart, és befordul a Zuglói körvasútba. A saroktelek kerítésén belül rengeteg törött és roncsautó látszott, némelyiken harsányan csámcsogott a többéves rozsda. Eleinte nem találtam a házszámot jelző táblát, aztán rájöttem, hogy a kerítésre drótozott, az orrom előtt csüngő fadarabba égetett ákombákom jelek adják ki a kívánt 41-es értéket. Az utca szintje alá süllyesztett műhelyből már jött is az egyik szerelő, hiába írtunk május elsejét, ami - papíron - munkaszünet nap, mivelhogy ez lenne a munka világünnepe. Ami azt illeti, ennél stílszerűbben, mint munkával ünnepelni a munkát, aligha lehet. Az overallos fiatalember lekalauzolt minket a pokol kénköves füstjétől átitatódott műhelybe, ami zsúfolásig tömve volt kész, félig kész és reménytelen kinézetű autókkal. A mienk szerencsére a kész kategóriához tartozott, mivel tőlünk három méterre várakozott, láthatóan menetkész állapotban. Nem akartam hinni a szememnek, annyira tökéletes munkát végeztek rajta a srácok. Szeretett járgányunk jobban nézett ki, mint új korában. De ilyet! Fiatalabb koromban csaknem húsz évig autószerelőként dolgoztam, tehát láttam elég, balesetben többé-kevésbé megnyomorodott kocsit, ennek következtében sokszor láttam az AFIT karosszériásai munkájának gyümölcsét. De amit ez a két legény - Bandi szófukar alkalmazottai - véghez vitt, azon eltátottam a számat. Minden egyes, a balesetben megtört elem hiba nélkül, precíz illesztéssel lecserélve, a régi és új elemek közötti fényezésben sehol egy árnyalatnyi eltérés, szóval: bravó, bravó, és még egyszer bravó! Az öt perccel korábban elénk siető srác kezébe leszámoltam a háromszázezret (Bandi valahol a városban volt), aztán odakint az utcán megvártuk, amíg a füstös barlangból kivarázsolták a járgányunkat. Egy utolsó hálás köszönet, és a Nagy Lajos király útján, valamint a Mogyoródi úton repesztés haza! Huh, micsoda felemelő élményt jelentett ismét a markomban érezni a remek kis jószág engedelmes volánját! Anikóm is egészen felvillanyozódott, hogy megint van kocsink, szinte vártam, mikor fakad dalra az úton. A Tábornok utcába érve beálltam az udvarra, s miután bepakoltuk a csomagtartóba, ami a tököli temetőbe kellett, indultunk Budafokra anyámért. Induláskor megtelefonáltam a jó hírt, hogy nálunk a kocsi, hamarosan ott vagyunk. Anyámnál gyorsan megreggeliztünk, s máris téptünk tovább Tökölre. A városka (vagy mi a bánat, hiszen a mai napig nem tisztázott előttem a település közigazgatási besorolása) főutcáján nyitva volt az összes virágbolt, az egyiknél megálltunk, s vettünk pár cserép büdöskét (bársonyvirág). Ez, illetve az otthonról hozott, Anikóm által napokkal előbb beszerzett másik növény egyaránt jól tűri a tűző Napot és a hőséget, s nekünk épp ilyenekre volt szükségünk. A temetőbe érve, miután az erre a célra szolgáló gyűjtőkonténerbe dobtam az egy hét alatt zörgősre száradt koszorúkat és virágokat, nekiláttam a Tábornok utcai lakáslépcsőkön hegyesre fűrészelt facölöpök sírhalom körüli leverésének. A kalapácsot a szomszéd Krisztától kaptuk kölcsönbe. Valami huszonhat darab cölöp felhasználásával négyszög alakban körbekerítettem az apám urnája felett domboruló földhalmot, eggyel pedig hátulról stabilan megtámasztottam a fejfát. Közben a tűző Nap alatti hőségben, izzadás útján, fogytam fél kilót. Rám fért volna több is. Ezután a kertművészetekben (is) járatos Anikóm műsorszáma következett, aki elegyengette a cölöpsoron belüli száraz temetői földet, rászórta és szétterítette a virágosnál vett nedves humuszosat, végül ügyesen elültette a növényeket. Némi locsolás, itt-ott egyengetés, igazítás, és kész. (Anyám mindvégig szótlanul ott guggolt az ágyásban tevékenykedő Anikótól könyöktávolságra, de egyet nem igazított volna a virágokon. Az én kicsim ezt az esti beszélgetésünk során némi nehezteléssel fel is hozta, mire én azzal mentettem ki anyámat, hogy valószínűleg annyira retteg az elmúlástól, hogy semmilyen mértékben nem akar közvetlen kapcsolatba kerülni egy sírral. Még érintés útján sem. Ez persze kapitális marhaság, de jobb nem jutott az eszembe.) Pár fotó a gondozott halomról, aztán visszaültünk az autóba, és jöttünk haza. Előbb anyámat szállítottuk Budafokra, aztán mi is hazatértünk. Az újjávarázsolt kocsi megint a régi fényében pompázva parkol az udvaron, öröm ránézni.  Kelt 2010.05.01.

 

  (Nyolcadik kötet) Negyvenkilenc:

 

  Elég rég jártam errefelé. Tulajdonképpen már tegnap írnom kellett volna, legalább annak apropóján, hogy apám pont egy hónapja halt meg, de nem volt hozzá erőm. Ismerős számomra ez a kezemet és agyamat lefogó, lustasághoz hasonlító állapot, ami azonban ezúttal mégsem a köznapi restségből fakadt. Egyszerűen a hosszan tartó trauma után úgy éreztem, mint akinek csont üresre kiégett az agya, hiányoztak az épkézláb gondolatok, fásultságomban még a másod- és harmadosztályúakat sem látszott egyszerűnek összeseperni. A másik ok apám halálának első hónapos megemlékezésének csúszására, hogy Anikóm itthon volt, nem dolgozott, s így, egy, a tévé távirányítóját a hátam mögött folyvást nyomogató asszonnyal nem könnyű elmerülni az intimebb légkört megkövetelő gondolatok között. Márpedig egyedül akartam maradni apám emlékével, mert leltárszerűen számba akartam venni - s most, hogy Anikóm pár perce munkába indult, alkalom nyílik rá - miféle vele kapcsolatos pozitív emlékfoszlányokat hagyott rám az idő? Apai juss gyanánt, ha már holmi tárgyi örökségről, birtokról, házról, lakásról, egyéb hagyatékról szó sem lehet. Apám nemcsak életében viselkedett egoista (egy nap a világ, utánam a vízözön, szarok az utódomra, és úgy általában mindenkire stb.) mentalitást magáévá tevő dzsentriként, halálában is megmaradt annak. De nem baj, ilyen volt, s nekem ilyennek kell elfogadnom. Vagyis nem kellene, de elfogadom. Azt hiszem, ez a nagy fokú megengedés, elnézés a részemről iránta megnyilvánuló szeretet csalhatatlan jele. Nos, lássuk kronológiai sorrendben az évek sivatagi homoktakarója alól előkapart töredékes múltmaradványokat, amelyek egyfajta késői nekrológként, belső gyászbeszédként szolgálják az öregemtől való személyes búcsúmat! Igyekszem csak a szépre emlékezni.

  Na, hát mit enged láttatni az általában szertelen, ezúttal mégis fegyelemre szorított memóriám akadozó diavetítője; melyik lesz az a perzselt szélű nyitó képkocka, ami az apámmal való kapcsolatom korai, kezdeti szakaszából elsőként bevillan?

  Nagyon úgy néz ki, hogy bizony már hatéves vagyok, hiszen apámmal kézen fogva igyekszünk a tavaszi Terézváros napsütötte Lovag utcájának a járdáján, hogy be legyek íratva az általános iskolába. Aminek az első osztályát majd ősszel kezdem el. 1960. Atyaisten! Ötven éve. Apám ekkortájt még nem töltötte be a 32. életévét.

  Az Országház előtti Duna-part lépcsősorának alján álldogálva bámulom a csatos szandálba és fehér zokniba bujtatott lábaim előtt parányi hullámokat locsogó szürke folyót. Kezemben gondosan hajtogatott papírhajó vár a vízre eresztésre, a háttérben, néhány lépcsőfokkal feljebb a kor fiataljai közt elterjedt hajviseletű, hátrafésült hajú apám és a magasba tornyosuló kontyba rendezett hajú anyám ücsörög. Túlnan, Budáról, a hegyek lágy csúcsairól a völgyekbe, s onnan fel, majd megint le, a víz hátán millió szilánkra töredezetten átkelve a lábaimhoz csurog a lemenő Nap vöröses rézszíne. Vastag kéményéből bodor, fekete füstöt okádva, az árral szemben dohogva küszködő gőzös igyekszik a Margit-híd felé. A folyópartot belengi a Duna felől áramló, jellegzetes hűs vízszag, amire a mai napig jól emlékszem, sőt néha feltámadni vélem egy-egy rakparti sétám alkalmával.

  Továbbra is a hatvanas évek első fele. Apám különböző dalolászásai, leginkább a sokat látott Hubertus vendéglő dohányfüsttől szürkésbarnára pácolódott falai között. Akkoriban égett a képem ezen, halántékér-dagasztó, homlokgyöngyöző, hajrezgető, vörös lében úszó szemű, vértolulásos, huszárosan duhajkodós, kínosan feltűnő nótázások miatt, de mára kedves kis színfolt kerekedett belőlük.

  Apám harci jelenete az Ó utca és a Bajcsy-Zsilinszky út sarkán lévő kocsmában, amint egy jól elhelyezett ökölcsapással a nyitott ajtón át az utcára repíti az anyámmal óvatlanul kikezdő vendéget. Az incidens miatt olyan sietve kellett távoznunk, hogy a kitűnő málnaszörpömet sem bírtam meginni.

  Apám elképedt arca a nem egészen egy órával korábban vásárolt Pacsirta rádió (a kor magyar műszaki, híradástechnikai csúcsterméke) otthoni bekapcsolásakor. Fülbemászó zene helyett orrfacsaró, fehér füstpamacs csapott fel a gyönyörűen polírozott hangládából, amely, mivel a régi szisztéma szerint 110 voltra állították, nem bírta el a kerületünkben akkoriban bevezetett 220 voltos feszültséget. Garanciában lecserélték.

  Apám a "fecske" fantázianévre keresztelt fürdőnadrágjában, semmi másban, amint a gödi, szintén jellegzetes, nem kellemetlen szagú "bodegában" (afféle kiselejtezett, kerekeitől megfosztott, padlódeszkákra fektetett cirkuszi lakókocsiban berendezett kis szatócsbolt) magának és anyámnak kikéri a kora reggeli étvágygerjesztő felest. Nekem rendre a korszak gyermekeinek legendás üdítője, a piros színű Bambi jutott. Ez idő tájt, ugyanitt, apámnak volt egy bordó színű, roppant előnytelen szabású, száraz állapotában combközépig érő, buggyos fürdő alsója is. Az biztos, hogy az anyagát nem a rendeltetésének megfelelően választották ki a ruhaüzemben, mert ha megszívta magát vízzel, ajánlatos volt fél kézzel tartani, ugyanis a megnövekedett súlytól hajlamos volt térdig szaladni.

  Apám nyár esti vérfagyasztó meséje, amit a folyvást fekete klottnadrágban flangáló Karcsi bácsi gödi bunkernyaralójának oldalánál elhelyezett, lócaszerű padon ülve, a csillagfényes égbolt lyukacsos drapériája alatt adott elő. A vonat által halálra gázolt, lefejezett fiatalasszonyról, akinek a véres feje bucskázva gurul alá a töltés oldalában... Az izgalomtól majd' bepisáltam, de egyedül nem mertem elmenni a húsz méterre lévő budiig. Napokig betege voltam a történetnek. 

  Az apja (nagyapám) halálhírétől keservesen síró apám rázkódó válla, életem első, s talán utolsó, "élőben" tapasztalt férfisírása. Nagyon megrázott a látvány.

  Dömsöd. Apámmal együtt, váll a váll mellett pecázunk a sűrű nádastól takart, part menti stégről. Félóra alatt negyven valamennyi, közepes vagy annál nagyobb méretű snecit kaptunk ki a délutáni napfénytől vakítóan ragyogó Soroksári-Dunából. Aranka néni nyaralójában paprikás lisztben mindet megsütöttük, s jó étvággyal, friss kenyérrel és savanyúsággal mind egy szálig elfogyasztottuk.

  A hetedikes év végi bizonyítványomért (4,9-es átlag) Pestre utazó apám visszatérte Dömsödre. Alig kezdődött el az iskolai szünidő, de mi már pár napja odalent nyaraltunk, s apám, azzal az indokkal, hogy úgyis dolga van a fővárosban, egy füst alatt lehozta a bizonyítványomat is. A helyi barátaim társaságában épp a faluhoz közeli holtágba hajtott lovak fürdetését tanulmányoztam, amikor apám könnyű nyári ruhás alakja feltűnt a poros földút kanyarulatában. Midőn a fürdőgatyás srácok gyűrűjében kiszúrta egyszülött fiát, magasba emelte, s mosolyogva meglobogtatta a kemény borítású könyvecskét. Előre jelezvén, hogy minden rendben, jöhet a várva várt nyár!

  Apám mutatta meg, épp Dömsödön, miképp kell kezelni az egyevezős csónak (ladik) lapátját, hogy haladjon is előre az a fránya szerkezet, meg ne úgy, mint az ökörhugyozás.  

  Volt apámnak legalább három olyan kedvenc étele, amit nemcsak szívesen fogyasztott, de szerette őket maga elkészíteni. Ezek amolyan levesfélék, de legalábbis híg állagú ételek. A húsokat nem igazán kedvelte sütni-főzni, az ilyesféle étkek összeütését mindig anyámra hagyta. A tésztákhoz meg az édességekhez sem konyított. Ám ha halászléről, sárgaborsó főzelékről vagy telente kocsonyáról volt szó, tíz esetből kilencben ő állt neki a főzéshez. 

  Még egy eset felemlítésére visszatérek gyermekkorom szép emlékű, meghatározó állomására, Dömsödre. Tél volt, s nagyon hideg. Az iskolai szünetben családostól leutaztunk pár napra Aranka néni part menti nyaralójába. A hosszan tartó hidegtől viszonylag vastag jégpáncél fedte a Soroksári-Duna vizét, de nem lehetett biztos benne az ember, vajon megbírja-e a jég, ha rámerészkedik? Apám, némileg ittas állapotban már a második nap reggelén azzal borzolta anyám és az én kedélyemet, hogy a parttól húsz méterre vígan kacarászva csúszkált, mi meg nem győztük noszogatni, hogy legyen esze, jöjjön már ki a veszélyes területről. Nem jött. A vége az lett, hogy mi mentünk be hozzá, mi több - s ez a pálfordulásunk számomra a mai napig rejtélyes esetnek számít -, a változó vastagságú jég hátán hármasban átaraszoltunk a túlsó partra, majd kisvártatva visszatértünk az innenső oldalra. Egész idő alatt - magunkon kívül - egyetlen embert sem láttunk, tehát a bajban nem lett volna segítség. Olykor ijesztően reccsent a lábunk alatt valami, de végül ép bőrrel megúsztuk a familiáris bolondságot. 

  Valamiért nagyon belém rögzült egy balatoni, siófoki eset. Talán már a '70-es évek elején jártunk, talán még a hatvanasok végén, mindenesetre a déli partot még nem töltötték fel az új szállodasor, és a mély vízért kitartó gyaloglásra képtelen, lusta fürdőzők kedvéért. Érdekes módon többször is ez a jelenet ugrott be elsőként apám halála után, amikor napközben belém nyilallt, hogy az öregemnek vége. Akkoriban több száz méteren keresztül kellett a tóban ballagni, hogy előbb derékig, majd vállig, végül fejbúbig érjen a Balaton zöldes vize. Kétségkívül szükségeltetett némi kitartás és fizikai állóképesség. A szabad strand homokos partjától mindössze ötven méterre, a forró szélcsendben rezdületlen víztől közrefogva állt egy másfél ember magas stég. Erről persze nem lehetett fejest, de még talpast sem ugrani, hiszen a tövénél térdig sem ért a tó szintje. Eleve napozásra szánták, s valóban, a deszkákból összeállított platón nyolc vagy tíz fekvő felnőttnek volt helye. A történet idején mindössze egy fiatal, talán a húszas évei közepén járó párocska tartotta megszállva. Kitartó enyelgésük a partról is kiválóan szemmel követhető volt, ami azonban nem lépett át semmilyen határt, hiszen a meztelen, napbarnított karok és vállak simogatásában, és persze csókolózásban csúcsosodott ki. Apám negyedórára elment valahová, s mire visszatért, szedtük a pokrócunkat, hogy megyünk a vasúti töltés melletti "gemüzébe" (családi kifőzdébe) ebédelni. Ezek szerint délre járt. Ahogy távolodtunk a porban jól kirajzolódott helyünktől, menet közben anyám, csak hogy szóljon valamit, apám felé fordulva megjegyezte, milyen aranyosak voltak azok az egymást szeretgető fiatalok a napozóstégen. A negyvenes évei elejét taposó apám félreérthetett valamit, lehet, azt hitte, anyám a gyerek (én) jelenléte miatt fogalmaz óvatos virágnyelven. Némi csodálkozó, vagy inkább hökkent hangsúllyal kérdezett vissza: szeretkeztek? Anyám bosszúsan legyintett: jaj, Gyuszi, dehogy! Csak szerették egymást. Ennyi. Szóval, nem értem mi okból, de ez a közel negyvenéves, fürdőruhás, partról távozós jelenet naponta tucatszor beugrott az apám halála utáni napokban. Ilyenkor még a hajdani Nap hevét is érezni véltem a vállaimon. És megannyi emlék közül - amelyek között aligha ez a legfontosabb - egyes egyedül ez jött a képbe.

  A terézvárosi Dessewffy utcából 1968 novemberében költöztünk a kelenföldi Etele útra. Akkor már egy-két éve megvolt a házi kedvencünk, a Csuri névre hallgató hullámos papagájunk, "aki" értelmes kis fickónak bizonyult. Apám egészen hosszú, maga által költött versikét tanított be neki. Sok türelem kellett hozzá, de apám szerette az állatokat. A briliáns egyszerűségű, tömör versike szövege: "dugd ide a nózikád, adok neked puszikát!" Testületileg jókat derültünk, amikor a karikás szemű Csuri madarunk, némi fontoskodó tollazatigazítás és bevezető fészkelődés után belefogott a sajátos tájszólással előadott szavalásba.

  Itt abbahagyom az apámhoz kötődő emlékek lajstromozását, mert még mindig nagyon fáj a felidézésük. Talán később folytatom. 

  Szombat reggel, nem bírván tovább a hónapos kihagyást, bevágtam magam és két fényképezőgépet az újjáépített kocsiba, aztán uzsgyi, illa berek, nádak, erek! Anikóm szegény mehetett melózni az új helyére, a Keleti pályaudvarhoz közeli Bethlen Gábor utca és Garay utca kereszteződésében lévő Három Vezér fantázianevet viselő sörözőbe. A meteorológiai előrejelzés változékony, felváltva napos és felhős, időnként kicsit esős időt jósolt. Szokott helyemen, a Kőbányai út és a Könyves Kálmán körút találkozásánál lévő OMV-kútnál tankoltam, hétezerért nyomtam a tankba, amiért valamivel több, mint 20 liternyi benzint kaptam. Dunaföldvárig mindössze a vezetéssel voltam elfoglalva (miután odáig csaknem minden, útba eső településen fotóztam már), meg azzal, hogy kritikus füllel és szemmel igyekeztem utólag lemeózni a javított gép esetleges hibáit. Szerencsére nem találtam semmi kivetnivalót. Dunaföldvárnál a régi 6-os útról lefordultam a Dunához közeli Bölcske felé. A templom falába, a bejárat közelébe falazott márványtáblát lefényképezve máris továbbálltam. Madocsán a községháza előtt áll a turulos kőobeliszk. Ezzel sem sokat bajlódtam, mivel az egyszerűbbek közé tartozott, mondhatni a kommersz darabok közül való volt. Megjegyzem, ekkor kilenc óra körül járhatott, s lévén szombat, amolyan vidéki szokás szerint sokan - kilencven százalékban nők és gyermekek - kerékpárral igyekeztek az élelmiszerboltokba, hogy beszerezzék a hétvégére valót. Mind itt, mind az egy faluval korábbi Bölcskén nagyon tetszett ez a gyerekkoromat idéző, hangulatos reggeli miliő; a hatvanas években ugyanez volt a szombati forgatókönyv, csak az asszonyok öltözéke, a boltok külleme, meg a kerékpárok márkája és minősége változott. 

  Visszatérve a 6-os úthoz, mindjárt átvágtam a túloldalán fekvő Dunakömlődhöz. Egyszerű, kőből készült csákóval és törött fegyverrel díszített emlékműve a lapos templomdomb aljában látható. A nagyvárosnak számító Pakstól eleve tartottam, s nem ok nélkül. Az atomerőművéről elhíresült város óvárosi részét háromszor is átautóztam, mindhárom templomát körbejártam, csakúgy, mint az emlékműállításra alkalmasnak látszó köztereit, hiába. Kérdezősködtem a helybeliektől, de a harmadik megállított, tanácstalanul vakarózó ember után szomorúan beláttam, megint érvényes a döbbenetes tény: itt, Magyarországon a népek nem ismerik a saját településüket! Ez a megállapítás érvényes a falvakra, kis- és nagyvárosokra egyaránt. Ismerik az útvonalat, amit munkába menet, vagy egyes bevásárlásaik alkalmával használnak, ezenkívül a nagy, tömény sötétség. A ritka kivételektől eltekintve mindenfelé érdektelen, ostoba, csökött agyú népségbe botlok, függetlenül, hogy a Jászság, Nógrád vagy a Dunántúl helységeit járom. A pofámról lesülne a bőr, ha egy odatévedő idegennek nem tudnám megmondani, van-e a falumban első világháborús emlékmű, vagy nincs. Vagy bármi más, ami felől érdeklődik. S ha van, merre található? Megtiszteltetésnek venném, ha hozzám fordulna a gondjával, s örömmel segítenék neki. De ezek?! Csóválják, méla tekintettel, tanácstalanul rázzák a fejüket, és zavartan vigyorogva elsöpörnek a közelből, nehogy tovább alázzam őket a kérdéseimmel. Hiszen ilyenkor önmaguk belső sötétségével kell szembenézniük. Szóval, Paks - és én - a jelek szerint első világháborús emlék nélkül maradt. Találtam ugyan másféléket, de azok nem hoztak lázba. 

  Alább ereszkedtem dél felé, s egykettőre Dunaszentgyörgyre értem. Ezek a kis falvak legalább nyugalmasak, csendesek, a szellős utcáikon friss levegő áramlik, már ezért megéri a vidéket járni. Hab a tortán, ha, mint itt is, emlékműre akadok. A falu elején található jókora park közepén áll a vörös színű márványgúla, melynek tetejét a magyar királyi korona zárja le. A megyének nevet adó Tolna városka irányába haladva előbb a kissé félreeső Gerjen, majd Fadd jött sorra.

  A házai után ítélve szegényes Gerjen református vallású község, de a templom előtti kisebb park mindösszesen egy általános felirattal ellátott kopjafát bírt felmutatni, mint az összes háborús áldozat emlékművét. Hát ezzel mit kezdjek? Le se fotóztam. Kiszaladtam a temetőbe, de ott még ennyit sem találtam. Ennyit Gerjenről. Azonban, ha az utcáin meglehetősen sok cigányt felvonultató nyomorult falu csalódást is okozott, kárpótolt az esztétikai élmény, ami a településtől nyugatra, tehát a faddi út felé eső kiterjedt földeken a szemem elé tárult. A csöndes, kihalt országút melletti tájat gyönyörűen virágzó repcetenger lepte el, az egyik irányban egészen a látóhatár széléig. Lélekemelő élmény volt nézni, meghatottan csodálni a mozdulatlan levegőtől rezdületlen, aranyló mezőket, érezni az ezernyi egyéb virág szédítő illatát, hallgatni a számomra ismeretlen madarak fütyülését, dallamos trillázását. 

  Fadd megint feladta a leckét, amit nem könnyen, de némi puskázás, azaz külső segítség révén végül megoldottam. Ekkora faluban nyilvánvalóan lennie kellett emlékműnek, amit hiába kerestem a leginkább számba vehető kulcshelyeken, mint a templom körül, a polgármesteri hivatal előtt, a két temetőjében, a település belterületének gondozott parkjaiban, sehol. Nem teszem hozzá, hogy semmi (sehol semmi), mert nem kevés egyéb szobrot és emlékművet találtam (a templom melletti barokk szoboregyüttes egyenesen lenyűgöző), csak éppen az "enyém" nem volt köztük. A kivétel erősíti a szabályt alapon (vagy a vak tyúk is talál szemet mondás igazsága révén?) egy helyi idős asszony eligazított oda, ahová magamtól eszembe sem jutott volna menni. A félreeső utcák által közrefogott terecske viszont remek, ámbár eléggé általános katonaalakot prezentált. Így is örültem, mint majom a farkának, mert már minimum harminc perce száguldoztam a faluban le s fel, most végre pontot tehettem a hajtóvadászat végére. 

  Tolna városa szintén megszalajtott, de amikor a nyers téglás, emeletes városháza előtti dísztéren rátaláltam, minden bosszúságom elillant. A háromalakos, fémből öntött szoborkompozíció központi alakja Hunnia asszony, aki jobbjával sebesült katonát, baljában magasba emelt zászlót tart. Bal oldalán egy elszánt arcú katona áll készen az új csatára. A magas talapzatra helyezett szoborcsoport mögött vadul virágzó, hatalmas méretű gesztenyefáknál látványosabb hátteret aligha lehetett volna találni. Innen egy ötperces ugrás a méregerős paprikájáról méltán nevezetes Bogyiszló település. Minden jobb lecsó kihagyhatatlan tartozéka a pár darab, az itteni földekről elszármazott fehér paprika, ami kellő pikantériát kölcsönöz az enélkül kissé nőies jellegű ételnek. A templomkertben, mindjárt a sudár torony déli oldalánál áll a talapzatra emelt, szuronyát előre, az utcán járókra szegező kőkatona. A követ mostanában tisztíthatták meg a több évtizedes lerakódásoktól, mert nagyon tisztán, csaknem hófehéren virít a fák zöldje és a templomfal sárgája között. 

  A nyolc kilométer hosszú úton, mely egy terjedelmes és vadregényes Duna-holtág mellett visz el, hamar visszataláltam Tolnára, amit nyugati irányban éppen elhagyni szándékoztam, amikor bal kéz felől szembeötlött egy tekintélyes méretű katolikus templom tornya. Na, ez volt Mözs, amit következő úti célként terveztem felkeresni, csakhogy kiderült, a térkép rajzolása óta eltelt időben összenőtt Tolnával, pontosabban annak délnyugati külvárosa lett. A szekszárdi útról való bekanyarodáskor frissen felfedezett helységnévtáblán ekként tüntették fel: Tolna-Mözs. Akként okoskodtam, ha a falu még a nem túl távoli múltban is önálló volt, akkor pláne annak kellett lennie az első világégés idején. S látva a csekély túlzással monumentálisnak mondható templomot, nyilván szép számban küldött katonát a frontra. Akiknek illene valami emlékművüknek lenni, ha netán mégoly szerénynek is. Találtam egyet, ott volt rajta az 1914-1918-as évszám, meg az elesettek fémbe vésett nevei. De az emlékezéshez a megjelenése miatt méltatlan tákolmányt nagy jóindulattal sem nevezném hősi emlékműnek, az egész inkább afféle szocreál utánérzésnek hat. Vissza felé haladva Mözs főutcáján viszont megláttam a valószínűleg sok éve, megkockáztatom, minimum két évtizede bezárt Rákóczi mozi földszintes épületét, amit a lepottyanófélben lévő régi neonfeliratok miatt fotózásra érdemesnek ítéltem. 

  Meglehet, Szekszárdon még a büdös életben nem jártam, s ha így van, kijelenthetem, mostani első találkozásunkkor szerelmes lettem belé. Mint múltkoriban a Tisza melletti Csongrádba, vagy a hozzá közeli Szentesbe, és a mindkettőtől délebbre fekvő Hódmezővásárhelybe. Vagy sokkal korábban, még a tél folyamán felfedezett Mórba. Ugyanezért, mint a felsorolt, vagy ezúttal nem említett kedvencek esetében, ezúttal is a rendezett, tiszta óváros számos szépsége: épületek, szobrok, parkok látványa fogott meg. S kiváltképp a szívembe lopta magát a kétalakos, fémből öntött katonaszobráért, amely a városi főtér szélén, a magyar királyi gimnázium patinás épületével szemközt látható. Hátránya ezeknek a sok szépséget felvonultató városoknak (valamint nekem), hogy a kevés rájuk szánható időm miatt úgyszólván kutyafuttában ismerkedem velük. Ha engednék a szirénhangú csábításnak, s egy gyenge pillanatomban nyakamba venném az ígéretes utcákat, sorra járnám a terek zugait, a templomok belsejét, elméláznék az öreg házak bravúros architektúráján, vagyis ha követném a felfedezés lázának folyvást előttem imbolygó lidércfényét, ezer év alatt sem végeznék a magam elé tűzött feladattal. Valamit valamiért; ami esetemben annyit tesz, hogy viszonylagos felszínességért időt kapok cserébe. Időt, amit viszont teljes egészében a fő célkitűzés megvalósítására fordíthatok. Szekszárdtól fájó szívvel búcsúztam, s voltam annyira becsületes, hogy nem hazudtam magamnak mielőbbi viszontlátást, hiszen annyi ismeretlen helység van még előttem, ami a maga idején majd ugyanígy, zsákszámra szórja elém a kincseit.

  Először visszavergődtem a régi 6-os főútra, onnan rátértem az északra, a messzi Székesfehérvárra vezető 63-as útra. Szedresnél útelágazáshoz értem. Jobbra Tengelic, vagy balra Medina felé? Amíg a kardinális polémián hezitáltam, sürgősen lefotóztam a kereszteződésnél lévő általános iskola kerítésén belül látható, örökzöldekkel közrefogott obeliszket. Még jó, hogy mindössze tíz méterrel beljebb állt, ugyanis a zárt kapu miatt nem férhettem jobban a közelébe. 

  Végül Medina mellett döntöttem, amiben szerepe lehetett a falunak a magyar tájakon furcsának ható, egzotikus elnevezésének. (Az "igazi", közismert Medina az 1,3 milliárdos iszlám világ Mekka után második legfőbb szent helye. A sivatagos, kietlen Szaúd-Arábiában található, s leginkább arról nevezetes, hogy itt építette ki vallásrendszerét a muzulmánok legfőbb tanítója, az iszlám alapítója, Mohamed próféta. A Koránból és más vallástörténeti írásokból ismeretes még a próféta Mekka és Medina között megtett útja.) Miután átkeltem a Sió folyócska feletti kis vashídon, elém tárult a kéttemplomos Medina festői látképe. A falu helységnévtáblájának alsó sora szerb nyelven (cirill betűkkel) sejteti a település mai nemzetiségi összetételét. A domboldalba épült református templom vagy omladozóban van, vagy felújítás alatt áll, mivel a kocsiból rengeteg törmeléket láttam a torony előtti pázsiton. A főutca mellé épített másik templom - ránézésre nem mai darab - a szerb ortodoxoké. Ezt nem magamtól, hanem onnan tudom, hogy a mellette álló parókia falára ki van írva, miszerint a nevezett felekezet birtokolja. A magyar mellett cirill betűs kiírást látni a községi iskola és óvoda falán is. Az első és második világháborúban elesettek összevont emlékművére, egy igényesebben kivitelezett obeliszkre, a hídfő melletti ligetben leltem rá. A fotózás végeztével felmentem a keskeny hídra, és onnan bámultam az alattam nyugodt méltósággal elfolyó, talán nyolc méter széles Siót, melynek két partját teljesen ellepte a buja vegetáció.

  Magam mögött hagyva a sokáig emlékezetes falut, legközelebbi úti célként Kölesdet lőttem be magamnak. Zászlót tartó vaskatonája egy sárgára festett, öregebb ház előtti dísztéren látható. A szomszédos, alig egy kilométerre eső Kistormáson nem találtam emlékművet, azonban egy oldalsó, kitaposott földúton kocsival felhajtottam az evangélikus templomnak helyet adó domb tetejére, gondolván, legalább gyönyörködöm egyet a szépnek ígérkező panorámában. A szelíd tolnai dombokra nyíló kilátás valóban élvezetesnek bizonyult, de ennél nagyobb attrakciónak számított, hogy a templom túlsó, a faluból nem látható oldalára keveredve kitűnt, a szép kis építmény az összedőlés határán egyensúlyoz. A torony mögötti hajó első negyedénél nagyon csúnya, széles repedés látható, a törés függőleges vonalába eső ablakok betörve, ami miatt ezt a részt elkerítették, s kiírták, hogy balesetveszélyes a megközelítése. A templom jelenleg nyilván nem funkcionál, s kérdéses a sorsa. A látottak alapján magamtól feltételezem, hogy a laza földű domb valaminek következtében megmozdult, s ez a kis csuszamlás jószerével széttépte a templomot. A máskülönben sűrű erdővel benőtt szemközti hegyoldalban nagyobb területen friss irtásnyomok látszanak. A fákat nagyjából akkora területen vágták ki, amekkorát egy új templom és szűkebb környezete kíván. Évek múlva szeretnék ide visszajönni, s a szememmel meggyőződni a súlyosan megsebesült templom sorsáról. 

  Varsád evangélikus temploma az út mellett, kerítetlenül, mintegy a legelő harsányan zöldellő füvéből kinőve állja az idők próbáját. A tornyától bal kézre, hozzávetőleg húsz méterre, néhány magasabb fa oltalmában látható a turulos obeliszk. Az egykettőre letudott fotózás végeztével úgy döntöttem, nem megyek tovább ebben az irányban, hanem Kölesdre visszajutva északnak fordulok, s haladok a Sió mentén futó úton északnak, Sárszentlőrincig. Jól döntöttem, bár az ilyen esetekben utólag sosem lehet igazolni a megérzésből, belső sugalmazásból született elhatározás mozgatórugóját. Elfogadom, hogy valamiért így határoztam, és kész. A hangulatos, szemnek kellemes tájon kényelmesen autózva a kicsi Borjádra értem. Nem tudom, előbb-utóbb utánanézek, miféle közigazgatási egységnek felel meg: önálló falu, esetleg valamely közeli településnek a külterületi lakott helye? A térképen mindenesetre a szokottnál kisebb körrel és betűkkel jelölik, aminek nyilván oka van. (Azóta rákerestem a neten: Kölesd külterülete.) Majdnem elkocsikáztam mellette, amikor észrevettem a néhány ház mögötti dombtetőn a magasan a fák fölé nyúló épületrészt. Az még menet közben is látszott, hogy régi bútordarabról lehet szó, de csak tippelhettem, hogy hívek nélkül maradt templom, vagy egy elhagyatott kastély négyszögletes, karcsú tornya figyeli odafentről a békés tájon kanyargó utat? Bizonyosságra vágytam, hirtelen elkapott az adrenalinszintemet megdobó kalandvágy. Egy fiatalosan lendületes fordulóval rátértem a domb bal oldalán meredeken felfelé vezető, kétfelől embermagas partfalakkal kísért földútra, s azon, mint egy mély, ámde kiszáradt patakmederben haladtam egy, az úton feljebb keresztbe eresztett vassorompóig. Száz méterre távolodtam az odalent már nem is látszó országúttól. A kocsit lezártam, vállamra kaptam a fényképezőgépet, s a lágyan szemerkélő esőben nekivágtam toronyiránt. Pár lépés múlva azonban kényszerűen módosítottam a taktikán, mivel a sűrű és rendkívül szúrós aljnövényzet meggátolt a nyílegyenes haladásban. A dolog úgy festett, hogy egy mintegy kétszáz méter átmérőjű, rendkívül sűrű, magasra nőt fákból álló erdő kellős közepén, épp a dombtetőn emelkedett az ismeretlen épület, aminek a fák takarása miatt mindössze a csúcsát láthattam. A "kemény magnak" számító erdőt további néhány méter szélességű bozótos, mintegy külső védőgyűrű övezte. Az embernél magasabb, innen nézve áthatolhatatlan bokorfaltól a cipőm orráig tartó, mintegy húszméteres földsávon buja gazvegetáció termett. A barátságtalan, a kezem érintésére szúrással vagy csípéssel reagáló növények magassága a térdig érőtől a derekamat böködőig tartott. A "várat" tehát háromszoros, egyenként is masszív növénygyűrű védte a betolakodóktól, ami elgondolkoztatott a további teendőket illetően. De nem olyan fából faragtak, hogy az első nehézségek láttán feladjam, tehát sóhajtottam egy mélyet, s a kilátástalannak tűnő gaztenger szélén kezdődő szántás göröngyein taposva, oldalirányból vágtam neki a hegynek. Az imént vázolt nehézségek miatt mellőztem a szemből támadást, most inkább a tornyot rejtő erdő mögötti hegynyeregre akartam felérni, hátha onnét nyílik valami természetes alagút az őserdőben. Felfelé haladás közben egyszer csak megdermedve lecövekeltem, mert a sötétlő erdő szélén omladozó, rég elhagyatott kis kunyhó előtt három vadmalac tűnt fel. Nem tudom, hány hónaposak lehettek, de még kölyöknek számítottak, hiszen az oldalukat jellegzetes színű szőrsávok csíkozták. Annyira elmerültek a tisztáson talált kukoricacsutkák habzsolásában, hogy eleinte észre sem vettek. Tíz-tizenöt méterre lehettek tőlem. Ugyanennyire én tőlük. Óvatos mozdulattal feléjük irányítottam a fényképezőgépet, de ennyi nesz és mozgás elég volt nekik, hogy fesztelen csörtetéssel visszarobogjanak a bokrok és fák oltalmába. Némileg bosszantott a sikertelenség, hiszen jól mutatott volna a fotósgyűjteményemben a három kismalac, de nem sokáig tépelődtem a malőrön, mentem tovább. A közeli s távolabbi környékre egyaránt kitűnő kilátást biztosító hegynyeregre érve kiderült, semmi esélyem, hogy akár egy lépéssel közelebb kerüljek a hőn vágyott rejtélyes toronyhoz, mert a tömény növényzeten legfeljebb tankkal juthattam volna át. Ilyet az eddigi kalandozásaim során nem tapasztaltam! Párszor jártam már nehéz terepnek számító, kétségbeejtően kusza, labirintusszerű erdőben, de ez jóval keményebb diónak bizonyult minden eddiginél. Volt egy olyan komor elképzelésem, feszítően idegesítő érzésem, hogy a természet ez esetben rendkívül ellenségesen viszonyul hozzám, vagy legalábbis a felfedezői törekvésemhez; valami oknál fogva minden eszközt bevet, hogy távol tartson az elátkozott toronytól, meg attól, ami alatta van, s amit persze innen nem láthattam. A kaptatón való erőlködéstől még mindig lihegve, méltatlankodásomat kifejezendő, csípőre tett kézzel álltam a bokrok fölém tornyosuló élő sáncfala előtt, de hiába kutattam a fűben valami keskeny vadcsapás után, amin keresztül talán mégis bebújhatok a rengetegbe. Kezdett kihunyni bennem a remény lángja, de őrizve a parazsat, lefelé haladva gyakorta nézegettem a konokul egybefüggő növényfalat, hátha. Elhaladtam a malacok iménti lakomájának színhelye mellett, s még mindig semmi. Elérkezettnek látva a belátás idejét, bosszúsan legyintve feladtam a további kutatást, visszaültem az autóba, megfordultam vele, és a lejtőn ereszkedni kezdtem az országút felé. Ámde húsz méter múltán nagyot fékeztem, mert megláttam a vélhetően a rom felé vezető keskeny nyiladékot, ami idefelé jövet elkerülte a figyelmemet. Ahol voltam, ott hagytam a lezárt kocsit, hiszen errefelé a lélek nem járt, senkinek sem lehetett útjában. A fejem magasságában összeérő bokrok sűrűjében lehajtott fejjel, görnyedten haladtam húszméternyit, közben eszembe jutott, tíz perccel korábban hogyan puskáztam el a három kismalacot. Hogy ne essek ismét abba a hibába, mint esetükben, megálltam, s kiélesítettem, vagyis fotózásra kész állapotba hoztam a nyakamban himbálózó technikát. Így biztos lehettem benne, hogy a szöszölésemmel nem keltek feltűnést, s ha legközelebb elém kerülnek, sikerül észrevétlenül lekapnom őket. Tíz másodpercnél nem tartott tovább a ténykedésem, s ahogy megint felnéztem, hogy folytatom az utamat, a szívem kis híján megállt. Elképzelésem sincs, mikor s mi módon került oda, de szűk tíz lépéssel előttem, a két oldalról összeérő tüskés bokrok miatt csaknem járhatatlan ösvényt keresztben elfoglalva, irdatlan méretű vaddisznó legelte a magas füvet. Vagy nem tudom mit, mivel a hasáig érő sűrű növényzetben földre szegezett fejjel falatozott, s nem láthattam, mit őröl olyan önfeledt zajossággal a fogai közt. Ekkora vaddisznóval még sem állatkertben, sem természetfilmben nem találkoztam! Az ívben görbülő barna háta a mellkasom aljáig érhetett, s hál' Istennek annyira lefoglalta a zabálás megunhatatlan élménye, hogy nem vett észre. Láttam én már élőben kétmázsásnak mondott házi sertést, de a kisöccse sem lehetett volna ennek a rémálomnak. A szekrényméretű jószág észlelését követő másodpercekben az agyam egyszerűen megbolondult a váratlan sokktól, mert először elfogadta, hogy az a hatalmas kupac eleven hús vaddisznóhoz tartozik, aztán zavarában mindjárt módosított, hogy ekkora nem lehet, ez inkább egy kisebb termetű szarvas, végül visszazökkent az alaptézishez, vagyis hogy mégis vadkan tornyosul előttem az úton. A fejem iszonyúan megfájdult az egekbe szökkenő vérnyomástól, s a tartósnak bizonyuló fájdalom csak másnap, vagyis huszonnégy óra elteltével múlt el! Persze feledtem a fényképezőgépet, meg a testközeli természetfotózás vissza nem térő alkalmát, és egy szempillantás alatt lemondtam a hirtelen meggyűlölt rom megtekintéséről. A torkomban szinte kopogva kalapáló szívvel azon rimánkodtam, hogy ép bőrrel kijussak az életveszélyes helyzetből. Meg hogy ne kapjak ott, a járatlan erdőben infarktust, mert igen közel álltam hozzá. A halál kaszája kétszeres erővel, váltott irányból suhogott körülöttem, egyet suhintott a döbbenetes disznó, egyet a kiszolgáltatott szívem felől. Inkább éreztem, mint tudtam, hogy hatalmas bajban vagyok, hiszen ha a malacaival együtt az erdő urának számító vadkan kiszúr magának, esélyem sincs a menekülésre. A történelem néhány ismert személyisége hasonlóképp végezte, egy felbőszült vadkan simán megöli a védtelen embert, gondoljunk csak a költő és hadvezér Zrínyi Miklós 1664-ben bekövetkezett tragikus vadászbalesetére. Egy árva fa nem volt a közelemben, amire végszükség esetén felcsimpaszkodhattam volna, a keskeny ösvény kivételével mindenütt áthatolhatatlan sűrű húzódott. Nem tudom, mit s mikor követtem el ellene, de a természet csúnyán csapdába csalt. Az első néhány, példaértékűen csendes, óvatos lépést hátrálva tettem meg, ügyelve, nehogy valami reccsenjen a lábam alatt. A szememet a világ összes kincséért le nem vettem volna a jóízűen falatozó vadról. Néhány, végtelennek tűnő másodperc múltán lassan megfordultam, s immár háttal az állatnak, ijedten igyekeztem a reménytelenül messze, legalább tizenöt méterre parkoló kocsim felé. A szélsőségesen beélesedett hallásommal feltétlenül meghallottam volna, ha az a borzasztó valami a nyomomba ered, bár nem tudom, mire jutottam volna vele, mert még mindig esélytelennek éreztem magam. Az utolsó métereket parádés iramban tettem meg, miközben a zsebemből előhalászott kulccsal a távolból kioldottam az ajtózárat. Az izgalomtól fuldokolva hullottam a vigasztalón magához ölelő vezetőülésbe, s csak akkor mertem visszapillantani a viharos gyorsasággal magam mögött tudott, ásító szájként sötétlő ösvényre, amikor berántottam az ajtót. Az anyaméhnél is biztonságosabbnak érzett kasztniban nagyokat lélegezve igyekeztem magamhoz térni, de nem sokáig ápolgattam magam idefent, jobbnak láttam sürgősen visszatérni a civilizációt jelentő országúthoz a rosszindulatúan fölém tornyosuló fák félhomályos alagútjából. Amint leértem az úthoz, vad örömmel szúrtam ki a kezében hasábfákkal teli vödörrel felém igyekvő öregasszonyt. Nem akartam azzal ráhozni a frászt, hogy kiugrom a kocsiból és ölbe kapom. Ember a Földön! A leeresztett kocsiablakon át tisztelettel megszólítottam. Bevezetőként s egyben magyarázatként pár mondatban elhadartam, hogy egy irdatlan nagy vaddisznó miatt nem fértem a fejünk felett látható romokhoz, ugyan mondja már meg, miféle csodát rejt az elátkozott erdő? Az öreglány hitetlenkedő mosollyal honorálta az imént megesett kalandom ecsetelését, láthatóan hitte is meg nem is, amit a távolról érkezett idegen összehordott itt neki. Ezzel együtt, végre megtudtam tőle, hogy odafent, a dombtetőn egy régen leállított sörétüzem épületei vannak. Annak a lőportornya magasodik a zöld lombozat fölé. Ha jól emlékszem a szavaira, a területet a Ferenczi család birtokolta vagy bérelte, s ők működtették a gyárat, amely az 1920-as években élte a fénykorát. A család kihalt, az üzem leállt, s nem tudni mióta, de sok évtizede az enyészet az úr arrafelé. Szépen megköszöntem az értékes felvilágosítást, és idegeimben a lassan csillapodó vibrációval, elhajtottam észak felé. Borjád, Borjád, a büdös életben nem felejtelek el!

  Ahogy kiértem a településről, rátértem az utat jobb kéz felől kísérő Sión (hivatalosan csatorna) és a vele párhuzamos Sárvízen átívelő hidakon keresztül Kajdacsra vezető aszfaltcsíkra. Perceken belül letudtam a három kilométert. A csendes, rendezett falu központjában, a községháza előtti útkanyarban találtam rá a kétalakos kőszoborra, amely Krisztus urunkat ábrázolja, előtte a védelme alatt álló bakával. A fotózás után kicsit még élveztem a nyugodt, madárfüttyös, jó levegőjű falusi idillt, aztán a hídon át visszatértem az eredeti útra, amelyen Sárszentlőrinc következett. 

  A templom sarkánál álló turulmadaras, féldomborműves obeliszket hajdanán itt Pesten, méghozzá Zuglóban, a Thököly úton készítették, miként az kiderült az emlékmű sarkára vésett feliratból. Nocsak! Kicsi a világ! Egy újabb Sió-híd, egy újabb falu, Nagydorog jött sorra. A falu innenső szélén belebotlottam egy szerényebb kivitelezésű, szürkére festett szovjet emlékműbe, amelyet a magyar és cirill betűs feliratokon kívül három domborúan kiképzett, zománcozott fémlapra kasírozott katonafotó díszített. Ők is itt, a nagydorogi harcokban estek el 1944 véres telén. Odébb, a főút mentén találtam egy fagylaltozót, ahol két porcióban összesen hét gombócot vásároltam, mivel felettébb ízlett a csokiízű. Az első világháborús emlékmű megtalálásában segítségemre volt a cukrászda eladónője, ő igazított útba. Így már könnyen rátaláltam a templomhoz közeli kis parkban felállított kőalakos emlékműre, amely egy lábhoz támasztott szuronyos puskára búsan, vagy elgondolkodón könyöklő bakát ábrázol. 

  Az alig négy kilométerre fekvő Györkönyre egyedül innen vezet út, vagyis a nevezett falu zsáktelepülés. Az itteni templom szomszédságában találtam egy második világháborús emlékművet - ami a korábban Leányfalun látott szakasztott mása, vagyis sablon szerint készült -, viszont nem ezt kerestem. Miután a néhány megkérdezett helybélitől - érett korú, őszbe hajló fejű valahány - nem tudtam érdemi választ kicsikarni, mivel sejtelmük sem volt, van-e kicsiny falujuknak első világháborús emlékműve, bekopogtam a presbiter házába. Legnagyobb megrökönyödésemre az egyházfi sem tudott információval szolgálni, ami már több a soknál! Dühösen vágtattam ki a temetőbe, de hiába mászkáltam a sírok között, ott sem láttam nekem valót. Egy idős, német származású néni (a kitelepítés előtt az egész falut svábok lakták) mutatott ugyan két szerény katonasírt, de a feliratok tanúsága szerint második világháborús hősöket temettek oda.   Megint Nagydorogra értem, miután másfelé csak a szántáson át mehettem volna, s a 63-as úton gyorsan Bikácsra jutottam. Az útkanyar belső ívénél álló templom oldalánál kialakított parkban szerény, sematikus obeliszk hirdeti a hősök emlékét. Innen északra tartva átutaztam a régebben eredménnyel meglátogatott Vajtán, ahonnét letértem a nyugatra eső Pálfára. A templom külső falán elhelyezett kőtábla fényképezésével egykettőre végeztem, majd visszasietve Vajtára, innen most a fontos közlekedési csomópontnak számító Cecére értem. Mivel korábban itt is sikerrel jártam, nem terveztem megállni, azonban a központi helyen fekvő, viszonylag nagy méretű szovjet katonai temetőt, illetve a közepén emelkedő hősi obeliszket nem hagyhattam ki. 

  Dunaföldvár irányába fordulva, a 61-es útról beugrottam a két kilométerrel odébb található Alapra. A kőalakos, aranyozott márványtáblás hősi emlékmű melletti utcában hatalmas lakodalmat tartottak, miáltal a szűk utca két oldalán legalább száz személyautó parkolt, s akkor nem szóltam a környező kertekben látható, jóval nagyobb gépkocsiparkról, meg a szabadban felállított féltucatnyi óriássátorról, s a jó ég tudja, hány száz meghívottról. Szerencsére még a mulatság elején tarthattak, mivel alig láttam spicces embert, részegen imbolygót meg egyet sem. Nem is csaptam el senkit.

  A 61-es úton a jelentéktelen Alsószentiván következett, ahol nem is csodálkoztam, hogy nem bukkanok érdemlegesre. Előszálláson is jártam már, valamikor a tél folyamán, ha jól emlékszem, decemberben. Akkoriban anyám és Anikóm társaságában felkerestem a templom melletti volt apácazárdát, ami később idősek otthonaként működött, de mára az is bezárt. Az öt hónappal ezelőtti, legalább egyórás eredménytelen kutatás sem szegte a kedvem, mert rögeszmémmé vált, hogy itt lennie kell valaminek. S lám, türelmem (és bizalmam az ősi erényben) elnyerte méltó jutalmát, mert ezúttal rátaláltam, igaz, helybéli segítséggel, a községháza falába rakott márványtáblára. 

  Erősen előrehaladt az idő, kezdett mind homályosabb lenni, ámbár ebbe a borult idő is belejátszott. Ennek ellenére belőttem magamnak a karácsonyi ünnepek táján a tévéhíradásokban gyakorta emlegetett Nagykarácsonyt. Amit lelkiismeretesen tűvé tettem egy fia első világháborús emlékműért, mindhiába. A templom előtti téren a második világháborús katonaáldozatoknak állítottak egy látványos, újabb építésű emlékművet, de az elsőben elesettekre nem gondolt a hálátlan utókor. Miután szisztematikusan végigpásztáztam a települést, s meglátogattam a falu mellé, mintegy biztos távolba paterolt temetőt, feladtam. Ha nincs, hát nincs. Nem hurcolhatok magammal egy mobil, szét- és összeszerelhető, könnyűfémvázas emlékművet, amit valamely helyi nevezetesség elé állítva feszt fotózhatok. Maradok tehát a klasszikus módszernél, még ha olykor a fogamat szívom is az ilyen árnyékra vetődős, időpazarló melléfogásoknál. 

  Előszálláson át Dunaföldvárra értem, pontosabban ennek határában ráfordultam a Pest felé vezető régi 6-os útra. Reggel ezen érkeztem, most ezen át távoztam. Időközben az időjárás szelídülni kezdett, itt-ott előbújt az addig nagy ritkán látott Nap. Mire a főútról a közeli Baracsra értem, lényegében hét ágra sütött, melynek értékét jelentős mértékben rontotta a tény, hogy már lemenőben. A kocsit a falu temploma előtti parkban hagyva elsőként a pár lépéssel odébb eső szovjet emlékművet fényképeztem, ezután a templom közvetlen közelében felállított, egészen új, ámde minőségi módon kivitelezett hősi emlékművet. Ami három nagy méretű függőleges márványtáblából, s egy mellette külön feltüntetett, rohamsisakos fémpajzsból áll. Pechemre megcsípett egy jóindulatúnak látszó, ám roppant szószátyár öregúr, aki apámmal egyező korúnak, vagyis 81 évesnek vallotta magát, de tíz esztendőt simán letagadhatott volna. A jámbor lélek azt hitte, jót tesz velem, ha - történelmi érdekességnek beállítva - rám zúdítja a helység s a helybéliek múltjának összes szennyesét. Adomák keveredtek történelmi tényekkel, szubjektív megjegyzések hangzottak el általam nem ismert személyek kárára, ízelítőt kaptam helytörténetből éppúgy, mint a múltban és a jelenben használatos határnevekből, stb. Nagyon élt (visszaélt) az öreg, hogy végre türelmes hallgatósága akadt. Alig bírtam szabadulni tőle, de húsz perc múltán csak sikerült. 

  Még maradt annyi időm, hogy hazafelé igyekezve beugorjak Kisapostagra, ahol a községháza falán látható az emlékezés márványtáblája. Mocskos módon elfáradva estem haza. De még akadt dolgom, mert miután játszottam egy jót szegény, szinte megint az egész napra magára maradt Csicsával, s megetettem, metróval mentem a Keletihez, illetve onnan a Bethlen utcai kocsmában dolgozó Anikómhoz. Estére járt, nagyjából fél kilencre, mire beestem a vendéghiányos söröző ajtaján. Aztán ott is ragadtam zárásig, ami után Anikómmal trolival jöttünk haza. Tíz órára itthon voltunk, s ugrás az ágyba, mert alig bírtam nyitva tartani a szememet. Előtte, mivel a fejem a vaddisznós kis kalandom óta még mindig hasogatott, Algopirint vacsoráztam. Csodák csodája, éjjel nem álmodtam vaddisznóval, noha előre féltem tőle, hogy a nap slágereseménye rátelepszik az éjszakámra. Ja, igen! Ami a kalandosra s egyben eredményesre sikerült nap statisztikáját illeti: reggeltől estig 460 kilométert száguldoztam össze, s eközben 22 újabb emlékművel gazdagodtam. Így jelenleg 462 begyűjtött első világháborús emlékműnél tartok.  Kelt 2010.05.07-10. 

 

  Vége az ötvenedik résznek