ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                                   írta Miski György

 

                              Negyvenkilencedik rész

 

  (Nyolcadik kötet) Negyvenegy:

 

  Elegem van a népi szólások bölcsességéből, kivált olyankor, amikor pont rám érvényesek, az én esetemet fedik le. Szegény embert az ág is húzza. Csőstül jön a baj. A baj nem jár egyedül. Az Isten háta mögött bármi megeshet. Jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok. Várjunk! Ez utóbbi nem idevaló. Megint ver engem az Isten, kíváncsi vagyok, mikor fárad el a keze. Merthogy ma dél körül (a tegnap megbeszélt tíz óra helyett) telefonált a tököli ügyintéző, hogy akad némi gond (már megint), mivel egyik kórházban sem találják apám személyi igazolványát. Ez azért probléma, mert apám felboncolt holttestét már leszállították Győrbe, de addig nem hamvaszthatják, amíg hiánytalanul nincs meg minden dokumentum. A nő állítólag összevissza telefonálta a kórházakat, azt a hármat (Péterfy Sándor utcai, Fiumei úti Baleseti, Alsó erdősor utcai), ahol apám a halálát megelőző hetekben megfordult, de a nővérek és az orvosok egymásra mutogatnak, miközben valahol mégiscsak lába kelt a személyinek. A magam részéről biztos vagyok benne (és erről Anikóm is megerősített), hogy az első állomáshelyen, a Péterfyben még megvolt. Anikóm is látta, én is láttam apám éjjeliszekrényén. A továbbiakról nem tudok, ámbár annyit hozzátennék, hogy a 3., s egyben végső állomásnak számító Alsó erdősor utcai intézményben úgy lett kitöltve a kórház és közöttem kötött, apám elhelyezéséről szóló szerződés, hogy a kipontozott helyen nem szerepel a személyi igazolványa száma. Ráírták a TAJ-számot, meg néhány egyéb, szintén fontos dokumentum adatát, de a talán legfontosabbnak számító személyinek üresen maradt a helye. Ez, első olvasatban, jelentheti azt, hogy a dokumentum a Balesetiben valamiért elakadt. Holnap, meló után nyakamba veszem a nevezett kórházakat, kezdve a legvalószínűbb Balesetivel, aztán meglátom. Az apám emlékét életben tartó nosztalgia végett szükségem lenne arra a régi dokumentumra, úgyhogy rávetem magam a felkutatására.

  Más téma. Odabent a cégemnél elszámolás közben kiderült, hogy az ügyfelek közül ma valaki csúnyán átvert, amikor hamis tízezrest csempészett a fizetésképp átadott összegbe. Mivel több helyen fizettek sokat, s nyújtottak át kötegnyi bankót, nem tudhatom, ki volt, hol volt, sejtésem sincs róla, de épp ez a leggusztustalanabb az egészben. A legtöbb ügyfelemhez nyolc és fél éve járok, általában hetente kétszer. A legújabbak is minimum hat éve tartoznak az ügyfélkörömhöz, ami szép hosszú idő. Mindenkivel jóban vagyok, persze akadnak külön kedvencek, ettől függetlenül mindenkivel barátságos vagyok. Végső soron belőlük élek. Mégis, valakinek volt bőr a pofáján, hogy a szemembe nézve átnyújtsa, természetesen a jó bankók közé rejtve, a hamis pénzt. Tudva-tudván, hogy ezért - a benti elszámoláskor - nekem kell majd tartanom a hátam. És nem tudhatom, hogy az ábrándos tekintetű X, vagy a bohókás, folyton viccelődő Y, netán a humanistának elkönyvelt Z követte el a gyalázatot. A cégen belül különben ilyen esetben az az eljárás, hogy a rossz pénz névértékének a felét annak kell kiegyenlítenie, aki bevitte. Van benne logika, hiszen akár magam is odacsempészhettem volna, és csak én tudom, hogy nem tennék ilyet. Na mindegy, ötezer forinttal szegényebb lettem, ami úgyszólván észrevétlenül simul a sorozatban érkező csapások láncolatába. Apám halála, a kocsi összetörése, az elveszett személyi körüli kalamajka, a hamis tízezres. Meg a resztli. Flössöm van, vazze! Csak nehogy hozzájöjjön még egy Jolly Joker! Amúgy ma (K. Tibi kisfőnök engedélyével) fizetési előleget vettem fel, ötvenezer forintot, mivel anyagilag teljesen kifújtunk, és a pap még nincs kifizetve.

  Midőn kijöttem a cégtől, immár nyugodtabb, higgadtabb hangon visszahívtam a korábbi szentségelésemtől megszeppent tököli öreglányt, aki, ráérezve a haragom elvonulására, megkönnyebbülten homályosított fel, hogy azért semmi sincs veszve, mert ilyenkor - a rejtélyes megfelelő szervek - sürgősséggel kiállítanak egy ideiglenes igazolványt, amivel minden mehet a maga útján. Ezt közölhette volna előbb is, akkor nem húzom fel magam annyira. Vagyis apámat hamvaszthatják, és a temetés időpontja sem csúszik. Ó, mily boldogság! Tragikomikus és groteszk, hogy annak kell örülnöm, hogy elgördülnek az adminisztrációs akadályok apám hamvasztása elől! De furcsa dolgokra képes az élet!

  Az utolsó mondat leírása óta túl vagyok a református pap, avagy tiszteletes úr fogadásán, akit - az ügyintéző hölgy ajánlására - kiválasztottam, hogy apám temetésén a gyászbeszédet tartsa. A tudomásom szerint tököli illetőségű T. István úrral bő másfél órán keresztül egyeztettünk a részletekről. Pontosabban ő kérdezett rá apám életének fontosabb állomásaira, időpontjaira, eközben szorgosan jegyzetelt, hogy aztán a begyűjtött információkból otthon afféle helyre kis búcsúbeszédet kerekítsen. Szóba került apám gyerekkora, hányan voltak testvérek, hol járta ki az iskoláit, hogyan lett ludovikás, később Kossuth akadémiás katonatiszt, miféle polgári munkakörei voltak, anyámmal való házassága, válása, Dóra, öregkor, betegség, elmúlás. Mindez egyfajta vallásos keretet kap, az egész beszéd talán húsz percet vesz igénybe. Szimpatikus, kiegyensúlyozott, hatvanon felüli ember ez a tiszteletes úr, magamnak sem kívánnék jobbat. A beszélgetés végén előre kifizettem a majdani fáradozása tiszteletdíját, ami tizenötezer forintot kóstált. Na, a temetési költségek 99%-át már kiszórtam, még a virágokra meg a két sírásóra kell némi pénzmagot kalkulálni, aztán már csak a feltámadást kell kivárni.  Kelt 2010.04.15.

 

  (Nyolcadik kötet) Negyvenkettő:

 

  Ma, szombaton délelőtt tizenegykor, percre pontosan telefonált a karosszériás, azt tudakolva, pontosan hol található a romos autó? Miután egyeztettünk, húsz percen belül megjelent. Afféle átlagos munkásembernek látszik, a negyvenes évei derekán, vagy inkább kicsit feljebb járhat. A nevéből mindössze annyit sikerült megjegyeznem, hogy Bandi. Mivel Dóra lánya, Dudi négy alkalommal összetört Peugeot-ját hibátlanul megjavította, némi bizalommal nézek a kapcsolatunk elé. Öt percnél tovább nem nézegette az udvaron dekkoló gép elejét, azt mondta, látta, amit lehetett. Utánanéz az olcsó, úgynevezett utángyártott alkatrészek illetve karosszériaelemek beszerzési árának, s ennek birtokában hétfőn közöl egy hozzávetőleges javítási összeget. Amit vagy elfogadok, vagy nem - ezt már én teszem hozzá, de nagyon remélem, hogy végre hozzáfoghat a járgány gyógyításához. Amit különben egyhetes időtartamra vállal, már persze, ha számomra megfelelőnek bizonyul az árajánlata. Ennyiben maradtunk, folytatás hétfőn. 

  Ezek után, mivel az időjárás szépen alakult, s bár a gomolyfelhők némi csoportosulását lehetett észlelni az égen, Anikómmal nekivágtunk a Margitszigetnek, hiszen ettől még remek kirándulás ígérkezett.

  (Ami az égboltot illeti, európai vonatkozású szenzációt jelentett, hogy szerdán Izland szigetén kitört egy aktív vulkán, amitől annyi por és hamu került a légtérbe, hogy le kellett állítani az egész kontinens légi forgalmát. Nálunk, Magyarországon péntektől szombat estig teljes légtér-zárlatot rendeltek el, Ferihegy nem indít és nem fogad, de még a sürgősségi mentőhelikopterek is a földön várakoznak. Ekkora csend még sosem volt Zugló légterében, mint az elmúlt huszonnégy órában, amikor a máskor oly forgalmas légi folyosón egyetlen gép sem repült át.)

  Csicsa bébit a hónunk alá kapva felszálltunk az 1-es villamosra, amiről az Árpád-híd Népfürdő utcai megállójánál szálltunk le, innen begyalogoltunk a tavasz kiteljesedésével egyre zöldebb, egyre virágosabb sziget északi részéhez. Gyakorlatilag a sziget felét keresztülsétáltuk, elhaladva a pirosló aranyhalaktól színes dísztavacskák, a harsányan zöldellő Nagyrét, a szépen helyreállított víztorony, a Margit hercegnőhöz köthető kolostori romok, a gyerekek kedvence kisállatkert, majd visszafelé a még bezárt, de a medencéket takarító munkások sürgéséből ítélve a május elsejei nyitásra készülő Palatinus strandfürdő mellett. Kényelmes léptekkel megejtett sétánkat a tavasztól tarka köntöst öltött bokrokból és a minden lehetséges helyre kiültetett virágokból áradó, bódítóan fűszeres illatfelhő kísérte. A viszonylagos szabadságtól és a nagy terek látványától a lábunk előtt megrészegülten cikázó Csicsát pont nem ezek az illatok hozták lázba, de a ráncos bőrű fák sokat látott tövénél ő is rendre megtalálta a számítását. A Nagyrét végében buszra ültünk, ami visszavitt minket az Árpád-híd pesti hídfőjéig, onnan az 1-es villamossal jöttünk haza. Délután, a finom ebédet követően, aludtunk egy pihentetőt, most éppen este hétre jár. Anikóm az imént fejezte be a kakaós palacsinták készítését, amik rögvest kihűlnek, s nekem kellemesnek ígérkező találkozóm lesz velük.  Kelt 2010.04.17.

 

  (Nyolcadik kötet) Negyvenhárom:

 

  Lezajlott az öregem, apám és Dóra közös életének utolsó fejezete, függöny le, az előadásnak vége: Dóra tegnap délután két óra tájban, apámhoz hasonlóan csendben, nyugalmasan távozott az élők sorából. Korábban is hallottam afelől rebesgetni, hogy az egymás mellett hosszú éveket lehúzó idős embereknél gyakori az időben közel eső elhalálozás, nos, ezúttal is így történt. Dóra, bár a tüdején diagnosztizált rákos daganattal aligha élte volna meg az őszt, apám halálhírére feladta, úgy ítélte meg, semmi értelme az önáltatásnak, a felesleges küzdelemnek, és a nem egészen két hete távozott öregem után ment. A sajnálatos, ugyanakkor várható fejleményről a lánya, Dudi értesített, úgy délelőtt tizenegy óra tájban. A hangjában szomorúság érződött, de a megrázkódtatás fojtott döbbenete nélkül; hát persze, volt ideje felkészülni mindenre. Ezzel együtt én megúsztam azt, amit ő nem, vagyis még látta az ágyon lepedővel letakart halott anyja testét, én, apám kapcsán, szerencsére kimaradtam ebből az "élményből". Mindazonáltal - hangzott el a telefonban - a bekövetkezett tragédia mit sem változtat azon, hogy pénteken ott lesz apám tököli temetésén. Pontosabban ott lesznek, ahogy parányit meglepetten hallottam, merthogy vele tart a húsz év körüli nagy fia (a nevét nem tudom), aki kedvelte az öregemet. Na mindegy, erről most szereztem tudomást először, de mit tehetek, jöjjön, ha jönni akar. Legalább nem négyen, hanem öten alkotjuk az apám végtisztességén résztvevő, gyászoló rokonságot. Dudi az édesanyját Balatonföldváron temetteti, mivel ott van a harminc akárhány éve meghalt apja (Tóth Lajos) sírhelye, és Dóra így végrendelkezett. Kölcsönösségi alapon meg vagyunk hívva a temetésére, aminek természetesen eleget fogunk tenni. Nem csak azért, mert a tisztesség így kívánja, hanem úgy érzem, ennyivel tartozom az apám életében kiemelt helyet betöltő Dórikának. De ez még odébb van, mert Dudi most kezd hozzá ahhoz, vagyis a temetés körüli ügyek intézéséhez, amin én túl vagyok. Ha van olyan létforma, ami az általunk ismert életen túl kezdődik, akkor abban a világban már biztosan találkozott az öregeink lelke.  Kelt 2010.04.18.

 

  (Nyolcadik kötet) Negyvennégy:

 

  Munka végeztével, hazafelé tartva, beugrottam a Stadionoknál lévő buszpályaudvari postára, hogy a pénteken a levelesládámban hagyott, névre szóló értesítővel elhozzam a rendőrségi küldeményt. Nos, igencsak meglepődtem, amikor a borítékból kihalászott levélen a Budapesti Rendőr-Főkapitányság Rendkívüli Haláleseti Osztály fejlécét megpillantottam. A sokkhatás enyhülésével ugyanezt észrevettem a borítékon is. A tárgyilagos hangvételű levél tartalma némi feszültséget indukált bennem, miszerint a Gyorskocsi utcában található ügyosztály hivatalból eljárást indít Miski Gyula halálesete ügyében. A bizonyos J. Sándor rendőrhadnagy által vezetett eljárás 22 munkanapon keresztül tart, annak végén betekinthetek az ügyiratba. (Ha jól számolom, mindez apám temetésének időpontján bőven túlmutat, hiszen akkoriban benne leszünk május első harmadában. Az öregem holtteste vagy megjárta már, vagy a közeljövőben járja meg a krematóriumi kemencét és utána a csonttörő dobot, ami azt jelenti, hogy nem vehetnek tőle semmiféle újabb vér- vagy szövetmintát, nem kutakodhatnak a belső szerveiben. Abból az "anyagból" dolgozhatnak, amit az igazságügyi kórbonctanon levettek tőle. Gondolják, hogy utólag találnak valami rendelleneset, amikor a Lenhossék utcában megejtett boncolás során nem?) Lám, szegény, végzetesen elöregedett apám elhunytából rendőrségi ügyirat keletkezett, csak nem értem, mi okból kifolyólag? Eddig abban a hitben morzsoltam a napjaimat, hogy az szeretett öregem egyszerűen meghalt, már ha lehet egyszerűen meghalni. A magam részéről mindeddig úgy véltem, az eset a tiszta sor kategóriába tartozik: nincs abban semmi csodaszerű, ha az ember ideje a nyolcvankettedik életévében kitelik, és elviszi valami természetes betegség. Fájlalom és gyászolom apám elvesztését, hiszen én nem pusztán hivatalból vagyok a fia (ráadásul az egyetlen magzatja), hanem az utóbbi évek alatt igenis szívemhez nőtt a vén bohém. Vagyis a személyemet érzelmileg erősen érintettnek kell tekinteni. Bármit tett korábban ellenem, akarva-akaratlanul, spongyát rá! Ámde, mit gondolhatnak rendőrék? Valaki megfojtotta, szándékosan megmérgezte, vagy egyéb galád módon kivégezte apámat a kórházban? Nem hiszek ebben (magamtól eszembe sem jutott volna), de úgy tűnik, nem hinni, tudni kell. Kíváncsi vagyok a nyomozás, vagy vizsgálat, vagy akárminek a végeredményére, s főleg, mint említettem, a rendőrök esetleges gyanújának a kiváltó okára.

  Más. Napközben felhívtam T. tiszteletes urat, és lelkiismeretesen közöltem vele a szombaton elhunyt Dóra halálhírét. Abból a megfontolásból kiindulva, nehogy előforduljon bármi gikszer apám gyászbeszédében, ha a volt élettárs neve, mostani helyzete netán szóba kerül.

  Más. Szintén munkaidőben, a járatom végén telefonáltam a Péterfy Sándor utcai kórházba, és az ügyeletes nővérektől pénteken kapott számon beszéltem R. Erzsébettel. Ő az, aki a fizikailag tehetetlen, vagy egyéb módon korlátozott cselekvő képességű betegek iratait biztonságba helyezi (gondolom, páncélszekrényben), nehogy visszaélést kövessenek el velük. Hála Istennek, a hölgynél, a kórházi irodán van apám személyi igazolványa, amiért szerdán bemehetek.  Kelt 2010.04.19.

 

  (Nyolcadik kötet) Negyvenöt:

 

  Szerda van, tehát ma nem dolgozom. Ellenben délelőtt fél tízre bementem a Péterfy Sándor utcai kórház "J" épületébe - remélem, sokáig nem akad errefelé dolgom -, hogy elhozzam apám személyi igazolványát. Az egy ideig elveszettnek hitt okmány most már itthon van, és az apám után maradt iratoknak fenntartott fiókban alussza álmát. Az igazolványt átnyújtó R. Erzsébet mosta kezeit: ő százszor megpróbálta az épp esedékes kórházba küldeni az illető intézmények által a jelek szerint egyáltalán nem hiányolt dokumentumot. Ami annál különösebb, mármint a nem hiányolás, mivel mindvégig a személyi tokjának hátuljába volt betűzve az egészségügyi ellátáshoz szükséges betegbiztosítási és társadalombiztosítási igazolvány. E kettőt minden gyógyintézetben, még a szimpla körzeti orvosi rendelőben is rögtön kérik, különösen igaz ez akkor, ha az illetőt valamely kórházba fekvőbetegnek veszik fel, vagy ha onnan tovább passzolják egy másikba. Márpedig az öregem három kórházban fordult meg úgy, hogy csak az elsőben tartottak igényt a papírjaira, a másik kettőt nem izgatták holmi hivatalos okmányok. A példaértékű eset rávilágít a magyar egészségügyben uralkodó káoszra, aminek a létén nem csodálkozom. Hiszen ma délelőtt épp az a R. Erzsébet szidta az orvosi adminisztráció felületességét, aki maga sem kért tőlem semmilyen igazolást, igazolványt arra nézve, hogy jogosult vagyok-e átvenni apám iratait. Vagyis nem érdekelte, hogy valóban az vagyok, akinek beállítom magam. Ezzel az erővel egy meggyőző dumájú, apámról hozzávetőleges ismeretekkel rendelkező idegennek is a kezébe nyomhatta volna. Ámde ő, az ártatlan, naiv tekintetét mindvégig rám szegezve, kivette a kis méretű páncélszekrényből és átnyújtotta. Ennyi. Nem tett fel beugrató keresztkérdéseket, nem próbált lépre csalni, tisztázandó, nem valami hátsó szándék vezérel-e (az elhunyt utáni nyugdíj jogosulatlan felvétele, ugyanígy bármiféle hitelfelvétel)? Na, mindegy, az a lényeg, hogy túl vagyok ezen is. Apám minden lényeges papírja itt lapul az íróasztalom fiókjában. Ahogy így kézben tartva, ide-odaforgatva, némileg elfogódottan lapozgatva nézegetem a nem igazán viharvert, mondhatni jó kondíciójú dokumentumot (amelyet, a védelem fokozására gondos kezek még külön műanyag tokba süllyesztettek), felfedezem, hogy a régi, Kádár-kori személyikre jellemző barna keménypapírkötésnek van egy határozott ívű görbülete. Ez nyilvánvalóan annak a jele, hogy apám gyakran hordta a nadrágja farzsebében, sőt többször spontán ráült, netán huzamosabb időn keresztül testének nyomása alatt tartotta (például a Dóra társaságában megejtett, Petőfi Csarnokbeli bolhapiaci árusítások fárasztóan hosszú órái alatt) a nyolcvankilós behatásnak egyértelmű elhajlással engedelmeskedő dokumentumot. Magyarán: a személyi igazolvány borításának szelíd íve hűen tükrözi apám fenekének domborulatát, ami olyasmi, mint a kihalt mamutok ránk maradt, évmilliós lábnyoma a megkövesedett talajon. Az időálló negatív forma kiadja a hajdani tulajdonos bizonyos testrészének körvonalát. Az igazolvány belső oldalán a hatvanegyedik évében járó, jól táplált, gondosan oldalra fésült hajú apám fekete-fehér arcfényképe néz velem farkasszemet. Öt évvel volt idősebb mostani nálam. AU-VII. 562494. Érvényes: határidő nélkül. Az érvényesség, mint tudjuk, ez év április hatodikán délelőtt tízkor lejárt. Anyja neve Fábián Erzsébet, apja neve Miski Károly. Ez alatt feketével nyomott, kétsoros, hosszanti elrendezésű kijelentőmondat rögzíti a tényt, miszerint apám "A Magyar Népköztársaság Állampolgára". A személyi igazolvány kiállítási dátuma: 1989. május 25. Akkoriban 34 éves voltam, és bohó fiatalságom végóráiban, megannyi idealista kortársammal együtt, a közelgő rendszerváltás lázában égtem. Azóta a kelleténél hűvösebbre sikerült évek borogatása lenyomta a lázam. A negyedik oldalra az állandó lakcím rögzítése jutott: Budapest VI. kerület, Zichy Jenő utca 19. IV. emelet 2. Apám, a lakcím alá került dátum szerint 1987. december 21-én költözött ide. A 18. oldalon, a családi állapotra vonatkozó sorban ezt olvasom: elvált. A 28. oldalon a katonai igazolványa számát jegyezték fel. Slussz.

  A karosszériás Bandi tegnap javított a meredeken zuhanó ázsióján, mivel néhány kölcsönös telefonhívást követően (az elsőt én kezdeményeztem délben) rákapcsolt, és miután két bontós ismerősénél és egy gyári Renault szerviznél utánanézett, hozzávetőleges árlistát adott a cserélendő alkatrészekről. Meg a várható munkadíjról. Ennek alapján mindösszesen háromszázezer forintnyi kiadásig jutottunk el, amiben benne foglaltatik a törött elemeknek az olcsóbb, utánagyártott alkatrészekkel való pótlása, ezenkívül a fényezés és a lakatosmunka bére. A nagyjából megadott összeghez - sajnos - várhatóan még további 50 vagy 60 ezer forint jön, mivel olyan apró, de drága cuccokról, mint például a biztosítéktábla, még nem rendelkezik árajánlattal. Telefonon megegyeztem vele, hogy a kapott információk birtokában rábízom a munkát, kezdjen hozzá. Ennek jegyében a legközelebbi mozzanat az lesz, hogy szombat reggel eljönnek a kocsiért és elviszik a műhelyhez, aztán hétfőn nekiugranak a járgány összerakásának. Sok múlik a megrendelendő alkatrészek beérkezési idejétől, de ha minden klappol, másfél hét alatt nadrágba lehet rázni a jelenleg lehangoló képet mutató gépet. Bandi nem kér semmiféle előleget, minden ilyesmit maga finanszíroz, hiszen nála van a kocsi, és fizetés nélkül úgysem vihetjük el. Tiszta sor.  Kelt 2010.04.21.

 

  (Nyolcadik kötet) Negyvenhat:

 

  Ma eltemettük apámat. Anikómmal korán, fél hat körül keltünk, megmosakodtunk, gyászruhába öltöztünk, aztán hétre átmentünk a Hungária krt. és a Szörény utca sarkán működő virágüzlethez (a VIII. kerülethez tartozik), ahol kedden meg lett rendelve a koszorú. A borult, kellemetlenül hideg időben a régi szép téli hajnalokat idézően gomolygott a leheletünk. Én télikabátot vetten a zakóra, s éppen hogy nem fáztam, ámde az én kicsimen felül mindössze egy nem igazán vastag blézer feszült. Nem bírtam megállni, amíg a virágoshoz értünk vagy ötször rákérdeztem, nem fázik, ne forduljunk vissza valami melegebb holmiért? De nem, nem és nem; Anikóm - állítólag - jól bírja a hűvöset. Majd pár nap múlva kiderül... A virágosnál kereken négyezret kértek a negyven centi átmérőjű, guszta koszorúért. Visszasétáltunk a megállóhoz, és az 1-es villamossal elmentünk a Népligetig, ott felszálltunk a Lágymányosi hídon keresztül Budára tartó, a munkanap miatt morózus emberekkel zsúfolt 103-as buszra, amiről a Prielle Kornélia utcai megállónál szálltunk le. Előző nap a Budafoki út túloldalára, nagyjából háromnegyed nyolc és nyolc óra közé beszéltük meg anyámmal a találkozót. Még öt perce sem toporogtunk a főút járdáján, amikor a zsúfolt úton feltűnt anyám piros kis Daewooja. Miután a parányi raktérben anyám virágcsokra mellett mi is elhelyeztük a magunk koszorúját, a vezetőülésbe ültem, és a hídon visszajöttem a pesti oldalra, ahol rákanyarodtam a Soroksári útra, ahonnan a Gubacsi-hídon át Csepelre jutottunk. Fél kilencre értünk Tököl központjába, ahol anyám kérésére megálltam, mert még nem reggelizett, és tudott egy jó pékséget az út mellett. Anyám különben egészen Tökölig mellettem, az anyósülésen ült, rendkívül feszültnek látszott, és roppant zaklatottan viselkedett. Olyannyira, hogy Halásztelek magasságában komolyan aggódni kezdtem érte, megszántam, és igyekeztem olyan beszédtémákat bedobni, amivel kicsit elterelhetem a gondolatait apám temetéséről. Tökölön mindenesetre Anikómmal bementek a nevezett pékségbe, és vettek maguknak valami ehetőt. Én nem kértem semmit, valahogy piszkosul nem volt étvágyam. Nem is tudom, miért? Nem mondhatom, hogy kimondottan komor vagy ideges hangulat kerített volna hatalmába, inkább amolyan rezignáltan beletörődő, minden mindegy, semmi sem számít miliő szállta meg a lelkem. És ezt jónak, az egészségemet óvó szituációnak találtam, mivel eleget nyugtalankodtam és szenvedtem az utolsó hetekben és napokban a borítékolhatóan bekövetkező tragédia miatt, aminek a zárófejezete még előttem állt. Úgy tűnt, anyámra is jótékony hatással volt a kis pihenő, az utcán siető vagy az úton kerékpározó emberek máskor szóra sem érdemes, de most kedélyjavító hatású látványa, mert a reggelinek a kocsi melletti elfogyasztása után Anikómmal átmentek az út túloldalán lévő szupermarketbe, ahol megittak egy-egy kávét. Az automatából nekem is hoztak egy forró csokit (én nem tartozom a kávéivók népes táborába), ami kifejezetten jólesett a ramaty időben. Az égbolt vigasztalanul felhős volt, s néha esőszemek pettyezték a kocsiút sötét aszfaltját. És a tegnap este, vagy inkább éjszaka váratlanul betört hideg az Istennek sem akart enyhülni. Temetésre való idő. A város Ráckeve felé eső határán valamivel túl fekvő temetőhöz úgy negyed tíz körül érkeztünk. Korán volt, hiszen a szertartás tízkor kezdődött. Leparkoltam a kerítés mellett, lezártam a kocsit, s míg anyám a természet lágy ölén félrevonult, hogy rendbe tegye a sürgető ügyeit, Anikómmal bementünk a temető központi helyét elfoglaló ravatalozóhoz. A kapubejárattól induló, kettős tujasorral kísért úton hamar odaértünk. Messziről láttam, s nem mondom, szíven ütött a kép, ahogy apám fekete cserépurnája a koporsóknak szánt hosszúkás ravatal közepén árválkodott. Könnyű, fehér fátyolszerű kendőt borítottak rá, s ezen kívül nagyobb üvegbúra védte a széltől. Az egészet valami kétfelől fogókkal ellátott tálcaszerűségre helyezték; a hamvakat tartalmazó urnákat biztosan ezzel szokták a sírig szállítani. A magammal vitt kis digitális fényképezőgéppel készítettem pár fotót az épület oldalfala elé helyezett ravatalról. Aztán a néhány lépéssel odébb sötéten ásítozó, fél méterszer félméteres sírgödörről, amelynek az egyelőre üres mélyét fehér selyemmel bélelték ki. A gödör szélén már le volt tűzve az apám nevével, születési és halálozási dátumával ellátott, barnára pácolt fejfa. Időközben megérkezett anyám, akit pár percre tapintatosan magára hagytunk a volt nagy szerelme, későbbi férje urnája előtt. Mikor visszatértünk, láttam a pirosló orrán és a szemén, hogy időközben jól kisírta magát. Amíg anyám elsétált a Fehérvári család húsz méterrel odébb eső síremlékéhez (öreg szülei társaságában itt nyugszik Pista bácsi, valamint anyai nagyanyám, és Sanyi nagybátyám), Anikómmal kimentünk a kocsihoz, és a csomagtartóból behoztuk a virágokat. A ravatalnál átvette őket a temetői szolga, és elrendezte őket. A mi koszorúnk került a főhelyre, anyám virágcsokra kissé hátrébb került elhelyezésre. Tíz óra előtt tíz perccel befutott Dóra lánya, Dudi, Viktor nevű fia társaságában. Tetszetős koszorújuk a ravatal homlokzati lábánál kapott helyet. Az anyám és Anikóm részéről feltűnően hűvösre sikerült kölcsönös üdvözlések közben (ezek a kisstílű, hülye nők még ilyen alkalmakkor sem képesek felülemelkedni a másik iránti ellenszenvükön), a bejárat felől feltűnt T. tiszteletes uram alkalomnak megfelelően díszbe öltözött, süveges és fekete köpenyes alakja. Öt percen belül kezdetét vette a református liturgia szerint levezényelt szertartás. Én - balról anyám, jobbról Anikóm társaságában - közelebb álltam a gyászdrapériával takart ravatalon szomorkodó urnához, míg Dudiék kissé odébb helyezkedve alkottak párost. A szertartás kezdete lőtt megkértem az értelmes fiatalembernek látszó Viktort, kezelje a kis fényképezőgépet, mivel magam mégsem ugrálhatok ki a sorból a tulajdon apám temetésén. T. uram, a tőlem kapott családi információkból és a megfelelő bibliai idézetekből nagyon szép, s nem túl hosszú beszédet kerekített. Az egész tényleg húsz percet vett igénybe, és - megítélésem szerint - benne volt apám életének minden lényeges mozzanata. Anyám csendesen sírdogált, lehet, apám is megkönnyezi a szívhez szóló nekrológot, ha nem éppen az övé lett volna. Nekem nem akart könnybe lábadni a szemem, igaz, egyáltalán nem erőltettem. Ennek, mármint a temetés alatti férfias tartásomnak kettős oka volt: részint, mivel a tőlem származó információkból táplálkozott, jórészt előre sejtettem a tiszteletes úr gondolatmenetét, részint beletörődtem és megnyugodtam a megváltoztathatatlanban, de nem akkor és ott, a temetésen, hanem jóval korábban, midőn az egyre gyengülő apámat meg-meglátogattam az Alsó erdősor utcában. Nálam, bennem ott és akkor született meg a keserű felismerés, hogy apám végleg elvesztette a kapcsolatát a világgal, számára nincs visszaút az életbe, minél fogva volt időm a magamban levezényelt búcsúra. Fájt, iszonyatosan fájt a dolog, különösen eleinte, de aztán rájöttem, hogy itt az idő, amikor apámnak mennie kell. Ez az idő előbb-utóbb mindenképp eljött volna, s akkor mégis jobb, ha olyasvalaki tart ki mellette a végsőkig, aki érdek nélkül szereti. Én pedig - ezt biztosan állíthatom - érdek nélkül szerettem az öregemet, hiszen évek óta tudom, hogy semmit sem öröklök tőle, legfeljebb szellemi értelemben. Emlékszem a temetési vállalkozó hölgy csodálkozástól megnyúlt arcára, mikor egy mondat erejéig szóba került az atyai örökségem: elsőre nem akarta elhinni, hogy egy fillér nem sok, annyi nem marad az én bohém apám után. A ravatalnál elhangzott beszédet követően libasorban átvonultunk a nyitott urnasírhoz. Elől haladt a tiszteletes úr, mögötte az urnát cipelő szolga (akinek még a megérkezésünk idején kétezer forintot nyomtam a kezébe), őt követte anyám, majd én jöttem, mögöttem Anikó, utána Dudi, s legvégül az ügyesen fotózgató Viktor. A sírnál újabb gyászbeszéd következett, amelynek elmondása alatt a szolga a helyére eresztette az urnát, fedélnek fölébe helyezte az addig a fejfát támasztó betonlapot, aztán az egészre visszalapátolta a gödör mellett felhalmozott földet. Mindent gondosan elegyengetett, a nyers földhalom tetején eligazgatta a koszorúkat és a virágcsokrot. Véget ért a temetési szertartás. A tiszteletes úr búcsúzóul kezet fogott velem, aztán sorban a többiekkel, és ment a dolga után. Dudi és a fia fél percen belül, tapintatos gyorsasággal szintén búcsúzott. Megköszöntem a részvétüket és a részvételüket, Viktortól átvettem a fényképezőgépet. Anikómmal és anyámmal magunkra maradtunk apám sírja előtt. Még készítettem néhány képet a temető legfrissebb hantjáról, aztán kint találtuk magunkat a piros kiskocsinál. Tökölre visszatérve megint megálltunk annál az ABC-nél, ahol anyám és Anikóm reggel kávézott. Vettünk ezt-azt haza: üdítőt, Csicsának csemegét, ilyesmiket, végül megint bedobtunk egy-egy adagot a kávéautomata által kínált löttyökből. Még mindig nem szabadultunk Tököltől, mert a város másik, Pest felőli határánál újból meg kellett állnom. Ugyanis anyám be akart nézni Pista bácsi (nagyanyám halála utáni) barátnőjéhez, Magdihoz, aki az itteni öregek otthonában éli a magyarországi körülmények közt úrinak mondható hétköznapjait. A régi szovjet katonai repülőtér szomszédságában lévő egykori laktanyaépületek átépítése révén egészen tetszetős kis lakótelep keletkezett, ezen épületek egyike ad otthont az idős korukra ide visszavonuló embereknek. Már persze azoknak, akik ezt anyagilag megengedhetik maguknak, ugyanis egymillió forint a beugró. Ezenkívül az intézet igényt tart a lakók havi nyugdíjának nyolcvan százalékára. Mindennek fejében teljes körű ellátásban részesülnek, amiben benne van a huszonnégy órás orvosi felügyelet is. A félórás látogatás után hazafelé vettük az irányt, s anyámnak ott adtam át a kocsit, ahol kaptam, vagyis a Budafoki útnak a Prielle Kornélia utcához közeli részén. Anyám búcsúzóul megdicsért, hogy milyen ügyesen elrendeztem apám végtisztességét, aztán mentünk a dolgunkra. Ő Budafok felé, mi pedig a 103-as busszal vissza a Népligetig, onnan az 1-es villamossal hazáig. Háromnegyed egyre otthon voltunk, Csicsa legnagyobb boldogságára. Megebédeltünk, aztán fél kettőtől négyig aludtunk egy jót. Hát túl vagyok ezen a napon is. Apám jó helyen, biztonságban, szép és ismerős környezetben (amit annak idején annyira kedvelt) lelt végső nyughelyre. Nyugodt vagyok. Megtettem, amit megtehettem. Pihenj, apám! Én még élek egy keveset, aztán találkozunk.  Kelt 2010.04.23.

 

  Vége a negyvenkilencedik résznek