ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                               írta Miski György

 

                          Negyvennyolcadik rész

 

  (Nyolcadik kötet) Harmincnégy:

 

  Évek óta félek a mondattól, amit most kényszerűen le kell írnom: apám halott. Az 1928. december 18-án megkezdett földi pályáját 81 év, 3 hónap és 19 nap elteltével, ma délelőtt tíz órakor befejezte. Legalábbis így hozta tudomásomra a gyászhírt az a kórházból délben, hajszálpontosan 11 óra 52 perckor telefonáló női hang, ami a munkahelyemhez közeli közértben ért utol. Mentem volna elszámolni a napi bevétellel, de előbb beugrottam ide, hogy Csicsa bébinek vegyek egyet a jó sokáig harapdálható műcsontok közül. Szereti az ízét, sokáig és kedvvel dolgozik rajta, egyszóval szórakoztatja. Csontot nem találtam, viszont megszólalt a derékövemre erősített mobiltelefon, amelynek a monitora ismeretlen hívót jelzett. Egyből rossz előérzetem támadt. A fiatalos hang nem sokat teketóriázott, egyből a lényegre tért, s persze részvétét és sajnálatát fejezte ki apám halála kapcsán, ugyanakkor hozzátette, a közeli napok egyikén fáradjak be a holmijáért, és vigyem el. A mobilom adattára szerint a beszélgetés három percig és harminckét másodpercig tartott. Hónapokkal, hetekkel, de még napokkal ezelőtt sem tudtam volna elképzelni, miként fogadnám az öregem halálhírét. Erre nincs általános koreográfia, nem létezik egyetemes emberi reakció. Nem szaladt könny a szemembe, nem álltam villám sújtotta faként, vagy jéggé dermedten, nem üvöltöttem világgá a fájdalmam, nem estem csendes apátiába, nem kellett orvost hívni hozzám, és nem ájultam bele a pénztárosnő karjaiba. Felkészítettek az elmúlt hónapok. Egyszerűen kisétáltam a közértből, vettem két mély levegőt, és felhívtam Anikómat. Elsőként vele osztottam meg az életemben durva mérföldkőnek számító hírt, aztán anyámat tárcsáztam, valamivel később Dóra lányát, Dudit értesítettem. Mindenkivel sürgősen közöltem, mielőtt elkezdenének szörnyülködni, sajnálkozni, vagy egyéb módon részvétet nyilvánítani, hagyják abba, a mostani telefonom pusztán a hírközlést szolgálja. Az érzelmi részt majd elrendezem magam. Néhány perccel később így estem be, ilyen semmilyen, kiüresedett lelkiállapotban a céghez. K. Tibi kisfőnökön kívül, akit mindjárt az érkezésemkor félrehívtam, és akinek négyszemközt nagyon röviden beszámoltam a tragikus eseményről, senkinek nem szóltam. A szavaimat elképedten hallgató Tibi ugyancsak a részvétéről biztosított, de gyorsan otthagytam, mert nem akartam, hogy az ingerlő síráskényszer előtte törjön ki belőlem. Az irodába visszatérve, annak rendje és módja szerint elszámoltam, és felvettem a csütörtöki árukészletet. Nagyon katonásan tartottam magam, szerintem senki nem vett észre semmi különöset, szokatlant a viselkedésemben. Hazaérve nem ebédeltem, hanem Anikóm társaságában kocsiba ülve bementem az Alsó erdősor utcába. A két jókora pakk egy közös zöld nejlonzsákba csomagolva, apám nevével felcímkézve várt. Bedobtuk a Péterfy Sándor utcában várakozó autó csomagtartójába, ahol megvizsgáltuk, miféle tételekből áll össze. Volt ott frissen mosott, használatlan pizsama alsó és felső, fehérneműk, fürdőköpeny, tisztálkodási eszközök, kanalak, s megtaláltam a tegnap vett meggybefőttet, a bontatlan narancsos üdítőt, meg hasonló apróságokat. Mindent visszaraktam a zöld zsákba, aztán nekiláttunk valami nagyobb konténert találni a környéken, ahová betehetjük az egészet. Nem akartam, és nem is tudtam volna otthon tárolni a holmikat, s valójában miért is tettem volna? Apám emléke bennem, s nem a róla a halálos ágyán leszedett holmikban él tovább. Mivel hosszas tekergés után sem találtunk konténert, elhatároztam, kimegyünk a Keresztúri útra, aztán valami bokros területen ott felejtjük. De aztán minden másként alakult. Addig is katasztrofális napom volt, de a két kézzel ütlegelő sorsnak ez nem volt elég, elővette a szöges korbácsot. Történt, hogy a Keresztúri úton udvariasan magam elé engedtem az egyik földes mellékútról a főútra kanyarodni szándékozó, deszkákkal megpakolt kisteherautót. A hálás sofőr köszönetképpen intett, aztán gázt adva az orrom előtt ráfordult a Keresztúri útra. Abban a hitben voltam, hogy előrefelé, Rákoskeresztúr irányába fog haladni, mire magam is gázt adtam, hogy felvegyem a forgalom ritmusát, de közben még oldalra, a földút szélén dumáló két csaj felé néztem. Reflexből fordultam arra, ha egy kóbor kutya vakarózott volna ott, akkor is odanézek, de valójában mindeközben lelki szemeimmel apámat láttam a kórházi ágy párnái közé süppedve. Mindössze két másodpercig nem figyeltem előre. Anikóm kiáltására előrekaptam a tekintetem, de későn. Negyvenes sebességgel hátulról beleszálltam az időközben megállt, az út bal oldalán lévő autószerelő műhelyhez bekanyarodni szándékozó kisteherautóba. Abba, amit tíz másodperce engedtem magam elé. Vagyis a nyitott platójú kocsi éppen csak kikanyarodott a Keresztúri útra, hogy aztán húsz méterrel odébb leforduljon róla. A Renault orra szorosan becsúszott a fűrészáruval félig rakott plató alá, közben mindenféle dolgok letörtek róla, másfélék pedig behorpadtak. Ez a vég! Ma nem lett volna szabad kocsiba ülnöm. Nyilvánvalóan én voltam a hibás, ezt elismertem a tíz perc alatt kitöltött baleseti jegyzőkönyvben, ami a biztosító számára szükséges. Anikómnak egy vendéglátós ismerősén keresztül telefonon elértünk egy roncsautók szállításával foglalkozó vállalkozót, aki, miután elbúcsúztam a kisteherautó vétlen vezetőjétől, a szállítóautója platójára csörlőzte a megtört Renault-t, amivel a XVI. kerületi Határ út egyik karosszériásánál kötöttünk ki. Aki ugyancsak Anikóm ismerősének az ismerőse. Itt letették és az udvar sarkába állították a csúnyán megtépázott járművet, a szerviz tulajdonosával telefonszámot cseréltünk. Ígérte, másnap megtelefonálja a várható javítási költséget. Tartok tőle, rengeteg pénzbe fog kerülni a figyelmetlenségem. A szállító srácnak ott helyben nem tudtuk kifizetni a fuvarért kért tízezer forintot, Anikómnál és nálam összesen hétezer volt. A srác hazahozott minket a Tábornok utcába, hárman szorongtunk a vezetőfülkében, ahol beszaladtam a lakásba, és a hiányzó összeget átadtam az utcán várakozó fiatalembernek. Na, ennyit a mai nap műszaki-technikai és vezetéstechnikai témájú eseményeiről. Sajnálatos, felettébb sajnálatos. Csakhogy ma ért engem ennél sokkal mellbevágóbb dolog is, ami mellett mákszemmé törpül a máskor minden bizonnyal vezető helyre kerülő baleset hírértéke. 

  Apám meghalt. Holnap, életemben először, nélküle kel fel a Nap. 56 évesen félárva lettem. Ezt, vagyis apám végleges hiányát nagyon nehéz lesz megemésztenem. Mivel hosszú időn keresztül gondoskodtam róla, s ebből adódóan mellette voltam, hónapok álltak rendelkezésemre, hogy aggódó figyelemmel kísérjem elhúzódó agóniáját. Nem tudhattam, e méltatlan helyzetnek mikor vet véget a kegyes sors? Szerettem - különösen az utóbbi években alakult jól a kapcsolatunk -, s ezért, kiváltképp a látottaknak, tapasztaltaknak a még gonoszabb jövőt sejtető fényében, hálát adok Istennek, hogy nem alázta tovább, nem hagyta tovább szenvedni. Igazság szerint megkönnyebbültem, hogy nem hagyta tovább vergődni a végső stádium szadista markában. De jövő hétfőig semmit sem tehetek, mert akkor boncolják a Lenhossék (volt Szvetenay) utcában. Ha ez megvan, akkor veszem fel ismét a kapcsolatot a tököli temetkezési vállalkozóval, hiszen el kell indítanom a temetési előkészületeket. Zűrös napok, keserűséggel fűszerezett hetek várnak rám. Ez életem eddigi legszörnyűbb napja. Nagyszerű érzés magam mellett tudni az én kis feleségemet, Anikót.  Kelt 2010.04.06.

 

  (Nyolcadik kötet) Harmincöt:

 

  A karosszérialakatos szerda este nyolckor rám telefonált, hogy nagyjából felmérte a kocsiban keletkezett kárt, és úgy ötszázezer forintra becsüli a javítási költséget. Klassz. Ennek ellenére jól aludtam az éjjel, noha sejtésem sem volt - s nincs azóta sem -, honnan szedek össze ennyi pénzt. Amikor apám temetéséhez is hiányzik hatvanezer forint. Anyám, első felbuzdulásában, a baleset (és apám halálának) napján még valahogy olyanképpen állt hozzá a javítási költségekbe való részleges hozzájáruláshoz, hogy az ember fia reménykedhetett. Magyarán, anyám kölcsönpénzéből el lehetett volna kezdeni a javítást, mert a szerelő ürge kétszázezer forint előleget kért a beépítendő alkatrészekre, gondolom, amíg ezt nem kapja meg, hozzá sem szagol a látványosan orrba gyűrt vashoz. Midőn azonban a szerelőtől szerda este kapott hírt csütörtökön telefonon elmondtam anyámnak, már egészen másként, kimondottan visszakozót fújva állt hozzá a kérdéshez. Azóta patthelyzet alakult ki, anyám megkukult, lapít, mint ahogy tette azt egyéb alkalmakkor is, én meg szégyellek nyíltan kérni, de ami nagyobb baj, kezdem utálni édes jó anyámat a mára beteges méretet öltött fukarságáért. Hiszen nem örökbe, hanem átmeneti időre kapnék pénzt, amit megegyezés szerinti havi lebontásban törlesztenék. (Eladnám a tavaly február végén, nehezen összeszedett pénzből vett, kitűnő állapotú, a tartozékokkal együtt nagyjából négyszázhetven-ezret érő Canon fényképezőgépemet háromszázötvenért. Csakhogy az nem olyan egyszerű dolog.) De ráfáztam én már anyámmal a tavaly nyári autóvásárláskor is, amikor az utolsó pillanatban ugrott vissza a kezesség vállalásától, amit pedig előzőleg szintén megígért. Na, ekkor kezdtem rá komolyabban neheztelni, mert alaposan keresztbe tett azzal, hogy nemes egyszerűséggel segget csinált a szájából. Valószínűleg a velem (!) egykorú barátja, az észkombájn Sanyi súgására. A dolog akkoriban pont úgy festett, és valójában emiatt rágtam be rá nagyon, hogy gazembernek nézte a fiát, vagyis feltételezte rólam, hogy beviszem az erdőbe, és ráfázik a kezességre. Előbb vágattam volna le a karom, minthogy ilyet tegyek. Anyám velem szembeni gyanakvása, pálfordulásának váratlansága vérig sértett, emiatt nem is hívtam hosszú időn keresztül. A harmadik, rendkívül sértő, az élettel akkoriban már szinte minden közvetlen kapcsolatát elvesztett apámra nézve megalázó húzását idén március elején követte el. Ez akkorra datálható, amikor Anikómmal kint jártunk Tökölön, hogy a nagyon rossz bőrben lévő apám (akiről akkoriban azt hittem, legfeljebb napjai lehetnek hátra) majdani temetési költségei felől informálódjunk a helyi vállalkozásnál. Anyám, értesülve a várható költségekről (kellett nekem beszámolnom róla!) felajánlotta, hogy bizonyos összeg erejéig hajlandó hitelezni, azaz utóbb részletekben vissza kell fizetnem a temetés költségeit. Apám temetési költségeit! Akinek több mint harminc évig ő volt a felesége, és kettejük közös gyermeke lennék én. Szóval, apám temetésére adott volna pénzt (maximum néhány tízezer forintot), de szigorúan kölcsönként. Amikor megint rendesen kaptam levegőt, legszívesebben leköptem volna az én drága jó anyámat, akivel a becsület tágas mezején ilyen messzire szaladt a ló, aki ennyire elvesztette az emberségét. Inkább mondta volna, hogy efféle léhaságra, mint apám temetése, nincs pénze, vagy hogy sajnálja kidobni a vissza nem térülő lóvét, vagy inkább ne szólt volna semmit. Nem is tartottam érdemesnek, hogy reagáljak a gusztustalan ajánlatára, a téma időközben magától elhalt. Valószínűsítem, hogy anyám nem kis megkönnyebbülésére. Egyszóval, anyám szűk tíz hónap leforgása alatt három emlékezetes alkalommal is megszívatott, mindannyiszor pénzügyi vonatkozású dolgokkal. Csak tudnám, mi a fenének akar megjelenni apám végső búcsúztatásán, ha egyszer ennyire távol tartja magától az emlékét, ha egyszer annyira úgy tesz, mint akinek semmi köze a válásukat követő évekhez? Az is mekkora pofátlanság, hogy mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, szó nélkül rám hárít minden, temetéssel kapcsolatos tennivalót (és azt megelőzően az egyéb, pl. kórházi gondozással stb. kapcsolatos gyakorlati és adminisztratív teendőt), noha tudja jól, apám élettársa, Dóra szintén dögrováson van. Már elnézést. Miközben apám éppen valamelyik, elfekvőnek beillő kórházi osztályon haldoklott (röpke két hónap alatt három kórház négy osztályán megfordulva), anyám kurva jó körülmények között élte (és éli) az életét. Szép, jól berendezett lakása, kocsija van, jó nyugdíjat visz neki a postás, és biztosítékként van egy kisebb rakás pénze a takarékban. Ja, és ott van neki a többszörös milliomos, mecénás Sanyi, a velem egykorú szerető, akinél (merthogy a barátnak hites felesége van!) időnként pénzért és egyéb juttatásért takarít. És, mostanában gyakran hallom arról nyafogni, panaszkodni (legutóbb a közös, Tibolddarócot célzó kirándulásunk idején), hogy nagynak tartja az egy éve vett kis Daewooját, amit, a jelek szerint, le akar cserélni másik járgányra. Tehát a korábban felsoroltakon kívül egy másik autó vételén töri a fejét. Élni tudni kell! Anyám, öregségére, piszkosul egoista nő lett; egy pénzén kotló fukar vénasszony. És ami ennél is jobban megijeszt, megdöbbent, az a rohamos lelketlenné válása. Mit lehet szeretni rajta? Ezen tűnődöm egy ideje, de egyre kevesebb dolog jut az eszembe.  Kelt 2010.04.09.              

  (Nyolcadik kötet) Harminchat:

  Akkor hát, ez is megvolt. Mármint letudtam az utolsónak szánt látogatásomat apám egykori lakóhelyén, otthonában, ahogy tetszik. Dóra lánya, Dudi és a fia már ott voltak, amikor tíz után kevéssel beestem a IV. emelet 2-es számú lakás ajtaján. A ruhásszekrény négy polcát apám cuccai foglalták el, itt helyezkedtek el a vasalt, gondosan összehajtogatott fehérneműk, ingek, trikók, zoknik, gatyák és vászonzsebkendők. A négy közül két polcon, hátrébb, a szekrény falánál iratokat találtam. Apám kézírásos elmélkedéseinek nem bukkantam a nyomára, ellenben megleltem a születési anyakönyvi kivonatát. Hurrá, legalább nem kell leveleznem a fehérgyarmati anyakönyvi hivatallal! Idehaza a papírokat két csoportra osztottam: hivatalos és magánlevelekre. A hivatalos pakkban akadtak a honvédséggel, munkahellyel, nyugdíjfolyósítóval kapcsolatos levelek, okmány, igazolvány, utazási bérlet, de találtam olyan kuriózumot is, mint egy apám nevére kiállított behívó a baracskai büntetés-végrehajtási intézetbe. Na fene! A tíznapos benntartózkodásra 1988 áprilisában invitálták meg a dokumentáltan kalandos életű atyámat, valami közelebbről meg nem nevezett csintalansága miatt. Érdekelne, de aligha tudom meg valaha is, miféle rossz fát tehetett a tűzre? Különben úgy tűnik, hogy az eredetileg szabálysértésnek minősülő ügyben először csak valami nem igazán jelentős pénzbírságot szabtak ki, ám mivel atyám a befizetésnek kétszeri felszólításra sem tett eleget, kipostázták a másfél hetes beutalót. Érdekes, erről a kis incidensről nem értesültem apámtól. Anyámtól sem, de ő valószínűleg éppúgy nem tud a történetről (hiszen akkor már öt éve elváltak), mint eleddig én. Mondjuk, megértem atyám e tárgyban tanúsított szemérmességét, az efféle malőrt nem szokás propagálni, miként a szennyest sem illik kiteregetni az ablakba, de akkor is. Arról szintén nem szól a családi fáma, s ennek sem ebben, sem más dokumentumban nincs nyoma, hogy apám letöltötte-e a kiszabott kényszerpihenőt, vagy végül valami úton-módon megúszta? A magánlevelek között fölényben vannak az apám szatmári rokonságától, ottani nővéreitől és azok férjeitől, gyerekeitől származó karácsonyi, névnapi és születésnapi jókívánságokat tartalmazó képes levelezőlapok. Gyakorta felbukkannak a Miski Béla keresztapám (tábornoki rangban a pécsi helyőrség egykori parancsnoka, 1995-ben meghalt) Pécsett élő felesége által küldött alkalmi jókívánságok, üdvözletek. Majd elrakom mindet a megfelelő helyre, de előbb kerítenem kell nekik valami méretesebb tartódobozt. Na, hát ennyi lenne az én apai örökségem. 81 év hagyatéka. Két marékban elférő nyomtatvány, értesítő, igazolvány, boríték, levelezőlap, levélpapír. Pár kisebb méretű igazolványkép. Kenhetem őket a hajamra - gondolhatnám bosszúsan, ha pusztán anyagelvű racionalitással állnék az atyai "jusshoz", de ami másnak néhány értéktelen fecni, nekem az egyetlen hiteles tárgyi kapcsom azzal a jelenből az örökös múltba ballagott emberrel, akinek fele részben köszönhetem a születésemet, az egyetlen életemet.  Kelt 2010.04.10.

 

  (Nyolcadik kötet) Harminchét:

 

  Választ az ország népe. Ismét véleményt nyilváníthat a négy éven (és a megelőző négy esztendőn) át végletekig sarcolt, a kevés fizetésének a zömét adók és mondvacsinált járulékok, rutinszerűen bekövetkező áremelések formájában csontig nyúzott populáció. Akit nyomorúságában egyre kevésbé érdekel olyasféle, nemesebb érzés, mint a haza és a nemzet jelene, jövője; örökösen leszegezve tartott fejében a beszűkült tudat pislákoló fényénél nem lát tovább zsírszagú konyhaasztalának sarkán, s elsősorban - sokak esetében kizárólag - a hasa megtömése, meg a számlák befizetésének kérdése foglalkoztatja. Semmi egyéb. Amik ugyan fontos dolgok, de nevetségesen kevesek ahhoz, hogy valaki joggal tartsa magát az állam egyenértékű polgárának, azaz felelősen gondolkodó és cselekvő állampolgárnak, a Kárpát-medencét többé-kevésbé belakó, ősi magyar nemzet tagjának. A zöm, a tömeg, amelyre, mint állandó irányításra szoruló, könnyen befolyásolható biológiai masszára, nyugodt lélekkel alkalmazható az általánosító, a nemzettől és egyéb elvont fogalmaktól független populáció kifejezés, élete értelmét az általa vágyott és elképzelt jóléthez való minél közelebb araszolásban képzeli el. Ennek érdekében kimeríti a legális és illegális érvényszerzés minden lehetséges formáját. A teljes genetikai fegyvertárral felruházott hím ivarsejt, és a nemkülönben talpraesett pete mámoros karamboljának eredményeként születő egyednek (melynek tömeges előfordulását tehát populációként definiáljuk) eleinte nincs nemzetisége, nincs hazája, csak korgó gyomra és szomjas torka. Ha ezek tele lesznek, utána lehet szó a magasztosabb dolgoknak az agyba, a lélekbe való felszívódásáról, valami igényesebb szellemi tápláléknak a beviteléről. Ez a bevitel, befogadás azonban sokaknál megreked az első virtuális falatoknál, mert az illető szellemi igényszintje (mely az iskoláztatás és az itthonról kapott szocializációs útravaló minőségének függvénye) stabil gátként útját állja a fennköltebb eszmék térnyerésének. Hazánk lakosságának többsége ebből a kulturális kátyúban rekedt tudatú, a mihaszna, anyagelvű rádiók és tévék csőcselékműsorain "pallérozódó" nyájból kerül ki, s arra adja a négyévenként aktiválható voksát, amelyik párt többet ígér, s amelyik meggyőzőbben, hihetőbben hazudik a szeme közé. Hát itt vagyunk, megint eltelt az életünkből négy esztendő, lehet választani! Kíváncsi vagyok az este hét után közzétehető eredményre, a kétszer négy év böjtös periódusa után mire jutott Kádár önmagával meghasonult népe?  Kelt 2010.04.11.

 

  (Nyolcadik kötet) Harmincnyolc:

 

  A botrányos körülmények közt (este hét helyett tíz óra után húsz perccel) közzétett adatok szerint a választások első fordulójában a Fidesz tarolt. A maga 52,75%-os eredményével tönkreverte a komplett pártmezőnyt, így már a két hét múlva esedékes második forduló előtt megszerezte a biztos többséget, amivel a második választási forduló után kormányt alakíthat. 2 659 974-en szavaztak rájuk. Második helyen a korábbi eredményeihez képest óriásit bukott MSZP végzett, 19,31%-al. Ez számukra mindenképpen megalázó helyzet. Őket 972 119-en találták szívüknek kedvesnek, ami, tekintve a kétszer négyéves ámokfutásukat, mindenképpen elgondolkodtatóan nagy szám. Harmadiknak a kissé nagyszájú, számomra - bár jobboldali pártról van szó - nem igazán szimpatikus Jobbik jutott a parlamentbe, ők 16,68%-ot szedtek össze, 842 306 szavazóval a hátuk mögött. Negyedikként az eddig ismeretlen, de nagy valószínűséggel amolyan SZDSZ-pótlék pártalakulat, az LMP (Lehet Más a Politika) képviselői foglalhatnak helyet az országgyűlésben. Nekik 7,44% jött össze, ami nagyon szép teljesítmény, ha elhisszük, hogy csak úgy, a semmiből ugrottak elő, s nincs mögöttük valami eleddig titokban tartott szponzorcsoport. 373 957 embert tudtak meghülyíteni. A magát az utóbbi években végleg lejáratott, Dávid Ibolya által vezetett MDF, miután csak 2,66%-ot bírt összetarhálni (a bejutási küszöb 5%), nem fért be a Házba, pontosabban húsz év után kiesett az országgyűlésből. A hattyúdaluknak bizonyult szavazáson 133 712-en szórták el rájuk a voksukat. Hát ennyi, most nagy az öröm a jobboldalon. Miután ehhez a táborhoz sorolom magam, én is osztozom az örömben. A két hét múlva, április 25-én esedékes második fordulóban már csak abban az 57 körzetben szavaznak az állampolgárok, ahol az első körben nem dőlt el a meccs. A Fidesz bizakodóan tekinthet az újabb megmérettetés elé, mivel az 57-ből 56-ban a jelöltjük végzett az első helyen, csak éppen nem bírta átlépni a mandátumszerzéshez szükséges 50%-ot. Másodszorra elég az abszolút többség, a mellé párosuló százalék nem érdekes.

  Miután apám halála nem egészen tisztázott körülmények között következett be, illetve pontosan nem tudható, mi okozta, hivatalból igazságügyi-orvosszakértői vizsgálatot rendeltek el. Azzal együtt, hogy a boncolás a jelek szerint még mindig nem történt meg, s a megbékélt lelkű apám holtteste továbbra is a Lenhossék utcai halottasház hűtőjében várja a fejleményeket, a délután folyamán rám telefonáló rendőrségi szakember végül is engedélyezte a temetési procedúra elindítását. Ezek után telefonon hívtam a tököli temetkezési vállalkozót. Megegyeztem vele, hogy szerdán kimegyünk Anikómmal, hogy kiválasszuk az apám hamvait tartalmazó végleges urnát, valamint kivigyük a halotti leplet, meg a kívánt dokumentumokat. S kifizessük a temetési költségek nagyobb részét. Előtte azonban (szerdán) reggel kilencre anyám jön hozzánk, a Tábornok utcába, hogy megbeszéljük, miként tud anyagilag hozzájárulni a jelenleg ismét az ablakunk előtt parkoló törött kocsink javításához (a járgányt napközben elhozattam az ötszázezret kérő karosszérialakatostól, majd keresünk egy olcsóbban dolgozót). Remélem, anyám ezúttal nem hagy cserben. Van gond és tennivaló elég! Egyébként ma Gyula nap van, apám névnapja.  Kelt 2010.04.12.

 

  (Nyolcadik kötet) Harminckilenc:

 

  A cégemnél való napi elszámolást követően, alighogy kitettem a lábam az eső áztatta utcára, hívtam a tegnap szabadságon lévő kórboncnokot, R. Istvánt. Tegnap déli fél tizenkettőkor, a járatom végén lévő Újpestről igyekeztem felhívni, ám a kollégájától azt az információt kaptam, hogy inkább ma. Nos, R. úr a sokat látottak és tapasztaltak semleges, közömbös fahangján közölte, miszerint apámat valószínűleg holnap délelőtt boncolják. Itt nyeltem egy nagyot, de R. úr, tudomást sem véve a vonal túlsó feléről érkező emberi megnyilvánulásról, rendületlenül folytatta. Délre alighanem meglesznek a papírok, akkor telefonáljak megint, s délután bemehetek az okmányokért. Nem sokat fecsegett, úgyhogy csak magamtól gondolom, hogy okmányok alatt elsősorban a halotti bizonyítvány értendő. Elbúcsúztunk, holnapig nincs dolgunk egymással. Szóval szegény, épp egy hete meghalt apám a bonckés által még érintetlenül fekszik a halottasház egyik hűtőrekeszében (erre nagyon nem szívesen gondolok, csakhogy az agyam olykor ellenállhatatlanul kínoz bizonyos, nehezen elviselhető rémképekkel), de már nem sokáig kell várnia a végső nyugalomra. Jó lenne végre túl lenni a temetésen, és megpróbálni visszazökkenni a robotos, szürke hétköznapokba. Kicsit sok volt mostanság az idegeskedésből és a feszültségből, s bár az állandó nyomás következtében úgyszólván immunis lettem a közepes és annál kisebb megrázkódtatásokra, érzem, nem lenne kívánatos, ha huzamosabb időn keresztül fennmaradna a mostani helyzet. Nem szeretnék cukorbetegséget, agyvérzést vagy infarktust kapni, ideje lenne a lelki sebek gyógyulásának.  Kelt 2010.04.13.

 

  (Nyolcadik kötet) Negyven:

 

  Anyám reggel háromnegyed kilencre megérkezett a Tábornok utcába. Nem tudom, mi történhetett vele az eltelt napokban, mire fel ez a nagy mértékű, jó értelemben vett metamorfózis, de mire két óra múlva a távozás mezejére lépett, átértékeltem magamban a rá vonatkozó, eleddig nem túl hízelgő véleményemet. Anikóm itthon volt, együtt fogadtuk. A szokásos felvezető sallangok és mellébeszélések után, tíz perc múlva rátértünk a lényegre, azaz, milyen mértékig képes segíteni rajtunk a széthullott kocsi javítási költségeibe való beszállással. Mint kiderült, tulajdonképpen háromszázezer forint kölcsönnel, amit a milliós takarékbetétjéből venne ki a számunkra. Azonban ötvenezresével, hat hónap alatt vissza kell fizetnünk. Rendben van, hálásan belementünk az üzletbe. És még nincs vége az örömünnepnek, mert anyám, alaposan előrehozva az egy hónap múlva esedékes születésnapomat, megdobott negyvenezer forinttal. Na, ennyi pénzt még nem láttam ajándék gyanánt, bár anyám ezen a téren sosem volt szűkmarkú. A jelentős összeg természetesen nem igazán az egy hónap múlva esedékes évfordulónak szólt, inkább afféle, ki nem mondott, burkolt dotálása volt a karambolos járgány helyrehozatalának. Anyám lelkiismerete, a kezdeti elbizonytalanodás után, úgy tűnik, fellázadt, vagy inkább magához tért. Lényeg, hogy megvan a javítás kezdőtőkéje, most már csak megfelelő lakatost kell találni. Anyám igyekezett ebben is konstruktív szerepet vállalni, amikor jó szívvel ajánlotta a szerelőjét, aki évtizedek óta javítja az alkalmanként elromló, néha pedig behorpadó autóit. Nos, meglátjuk.

  Amikor anyám távozott, Anikómmal szintén rugalmasan leszakadtunk a Tábornok utcai lakásról, magára hagyva a hagyományos keserves képeinél ezúttal még szívbemarkolóbb pofát vágó Csicsát. De hát, hívott a kötelesség. Tökölre kellett utaznunk, hadra fogható személyautó híján a Vágóhíd végállomásról Ráckeve irányába tartó HÉV-vel. A 11 óra 35-kor induló zöld vonattal bő félóra alatt értünk le, majd az állomástól egy negyedórás séta keretében eljutottunk a központban lévő Piac térre. Itt található az érdi székhelyű Gyertyaláng Kft. kegyeleti szolgáltató helyi kirendeltségének irodája. Benne azzal a középkorú hölggyel, akivel még márciusban, midőn Anikómmal első ízben kerestük fel, egyszer már részletesen átbeszéltük az apám esetleges halála utáni teendőket, és a várható kiadásokat. Miután az előző napokban telefonon egyeztetett látogatásról volt szó, vártak minket. A bő hónapja megejtett látogatásunknak köszönhetően hamarosan a lényegre térhettünk, de most már egészen konkrét, pontos, végleges számadatokkal dolgozva. Egy szó, mint száz, éppen elegendőnek bizonyult az a kétszázezer forint, amit itthon a pénztárcámba tettem (merthogy helyben fizettem). Ami összeg a Dóra-féle, mintegy másfél éves gyűjtésből megmaradt százhatvanezer, és az anyám által reggel adott negyvenezer forintból tevődött össze. A temetési szolgáltatások nagyjából 98 ezret, a tárgyi kiadások (fejfa, urna, stb.) csaknem 50 ezret emésztettek fel, ehhez jön még néhány önkormányzati engedély és egy sor adminisztrációs tétel ára. S volt pénz, nincs pénz. Sőt, a református pap jelenléte - a temetés napján - plusz 15 ezer forintos kiadást fog jelenteni. Holnap derül ki végleg, hogy a temetésre sor kerülhet-e a jövő hét péntekén, délelőtt tíz órai kezdettel. Mindez attól függ, hogy holnap, csütörtök délelőtt rákerülhet-e az utolsó pecsét a ma boncolásra kerülő apám kórbonctani dokumentumaira? Ha igen, a Gyertyaláng rutinos alkalmazottai azon nyomban intézkednek, s szállítják apámat - több elhunyttal együtt - a győri krematóriumba. Na jó, ebbe nem megyek mélyebben bele, elég, hogy az ügybuzgó, néha talán túlzottan lelkiismeretesen dolgozó öreglány jóvoltából oly mélyrehatóan kikupálódtam a várható szakmai mozzanatokról, hogy most viselhetem az ebből kifolyólag keletkezett lelki terheket.

  Hazajőve Tökölről, több szögből lefotóztam az udvaron szomorkodó, törött orrú Renault-t, és a képeket e-mailben elküldtem az anyám által ajánlott szerelő-lakatos srác címére. Aki, amint lesz rá ideje, megtekinti őket, és valószínűleg közöl egy hozzávetőleges javítási összeget, ami vagy megfelel, vagy nem.  Kelt 2010.04.14.

 

  Vége a negyvennyolcadik résznek