ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                                 írta Miski György

 

                              Negyvenhetedik rész

 

  (Nyolcadik kötet) Harminc:

 

  Mivel Anikóm a hétvége két napján a munka oltárán áldoz, na meg szép tavaszi napnak ígérkezett a mai, tehát amint reggel fél nyolckor kitettem az én drágámat a Nagy Lajos király útján, a munkahelyéül szolgáló Lajos király étterem előtt, taposás a gázpedálba, irány a nagyvilág! Mostanság nemigen vagyunk fejedelmien eleresztve anyagiakkal (miért, mikor voltunk?), úgyhogy egy nem túl nagy körre gondoltam, ami leginkább a Gödöllői-dombság és Nógrád dimbes-dombos tájain realizálódott. 

  A régi 3-as úton indultam neki, ami Pesten a Kerepesi és a Veres Péter úttal kezdődik, majd Kistarcsának, Kerepesnek és Gödöllőnek veszi az irányt. Gödöllőnél, miután a városból északra kivezető út melletti temetőben megörökítettem a szovjet emlékművet, Szada felé indultam. Máris, kezdésre megtaláltam a nap első, de nem utolsó egész alakos kőkatonáját, amint a polgármesteri hivatal előtti parkban posztol. Veresegyházán lassú menetben átvergődtem a város negyedét lefoglaló szombati kirakodóvásáron, s a központban kicsomagolt állapotban rátaláltam a késő ősz folyamán ponyvákba és műanyag leplekbe bugyolált kétalakos szoborra. Akkortájt potyára jöttem el idáig, a várva várt kikeletnek kellett elérkeznie ahhoz, hogy sikeres felvételekkel gazdagíthassam a dinamikusan bővülő emlékmű-gyűjteményemet. Ezután Erdőkertes jött sorra, de minek? Tettem a minden jellegzetességet nélkülöző településen néhány felesleges kört, mire egy helybéli korosabb férfi felvilágosított, hogy alighanem rossz lóra tettem. A falu ugyanis az első világháború idején Veresegyháza külterülete volt, a kis telepnek alig volt állandó lakója. A már akkor is meglévő néhány úri lakban nyáridőn vakációzó gazdagok múlatták a napjaikat, verték el fölös heteiket, Erdőkertes afféle eldugott nyaralóövezetnek számított.

  Jobbnak láttam hát mielőbb tovább állni, mert ott volt pár kilométerre Vácegres település, ami a második világháború előtti időkben Zsidó néven létezett. Nem mondom, érdekes név egy szlovákok által lakott falu számára, érdemes lenne utánajárni, honnan az elnevezés? Zsidó vagy Vácegres, egyre megy, ha van neki látnivalója. Márpedig annyira van, hogy teljes kővalóságában ott áll az út melletti kis elkerített kertecskében, a talapzatába vésett régi nevével. Visszatértem Veresegyházára, ahonnan ezúttal Őrbottyánra rándultam át. A mai település a korábban önálló Szentmiklós és (Vác)Bottyán egyesítésével jött létre. A szentmiklósi rész a váci úton fekszik, míg a bottyáni házak vagy két kilométerrel keletebbre esnek. Először Szentmiklóson vizitáltam, itt az árkádos templombejárat oldalába cementezték a vörös homokkőből készült, egyszerű kivitelezésű, de eléggé nagy méretű emléktáblát. Bottyánnak figurális emlékműre tellett, a dombon álló templomhoz vezető lépcsősor tövében, igaz, szerintem lényegében pocsékul kifaragva, de életnagyságú katona látható. Valami ezermester falusi kőfaragó, vagy a korabeli képzőművészeti főiskoláról tehetség hiányában eltanácsolt nebuló bírta kifaragni az elfuserált munkát, amivel én nem dicsekednék. 

  Következő megállóm a botanikus kertjéről ismert, részemről eleddig több tucatszor felkeresett Vácrátót volt. Miután eddig két alkalommal kerestem, és nem találtam első világháborús emlékművet, ezúttal (ismét) feladtam a büszkeségemet, és az utca emberéhez (a járdán trécselő két öregasszonyhoz) fordulva rákérdeztem a lényegre. Nos, talán így kellett volna kezdenem korábban is, mert az áldott teremtések egyből jó helyre irányítottak, a faluszéli temetőbe. Igaz, a remélt jelentősebb emlékmű helyett be kellett érnem a kápolna falába erősített emléktáblával, de örültem, hogy egyáltalán. Vácdukán eddig még nem jártam. A falu egyik vége dombháton van, ennek fut neki az emelkedő út, míg a másik a távoli völgyben. Beérve a kis településre, a magasból leereszkedő útról a kristálytiszta levegőn át kitűnően, aprólékos részletességgel láttam a legfeljebb tíz kilométerre eső Vác városának minden jelentősebb épületét. A templom a falu túlsó végében, a hosszú lejtő aljára épült. Kertjében, a kerítés belső oldalához közel látható a mindkét háború áldozatainak nevét felsoroló márványlapokkal díszített, terméskőből rakott emlékmű. A falun az egyszer már bejárt útvonalon átrobogva, visszajutottam a Váchartyánra vezető útra. Nevezett faluban korábban lefotóztam a jelentősnek számító emlékművet, a kézigránát elhajítására készülő, fémből öntött katonát. Most a központ elágazásánál balra, azaz Kisnémedi felé húztam a kormányt. A település vetése azt az anyag- és helytakarékos megoldást választotta, amit a leginkább utálok, vagyis minden emléktáblát egy közös helyre, ezúttal egy hosszú falra erősíttetett fel. Mögötte háromféle zászlót: a magyart, a falu lobogóját és az Európai Unió csillagkörös kék zászlaját lengette a szél. Az előző kettőt megértem, de mit keresett ott a harmadik? 

  Püspökszilágy innenső határában atomtemető létesült, a radioaktív hulladéktárolót - szemre szép, füves, zöld terület - magas drótkerítés védi az illetéktelen látogatóktól. Vagy a rosseb tudja, kitől, hiszen ki akarna száz év alatt lebomló, rákkeltő anyagot csórni? A völgyben alvó falu katolikus temploma szép, sudár építmény. A bejárata melletti kőfeszület vastagabb alsó részén az első és a második világháborús hősök emléktáblái vannak felcsavarozva. Az elsőét fekete márványból készítették, az aranyozott betűk jól mutatnak a sötét háttér előtt. Váckisújfalura amolyan ember és munkagépek nélküli szántók, rétek és dűlők között kanyargó földút vezetett át. Rázott, mint az áram, de inkább ezt a zötyögős megoldást választottam, mintsem minőségibb úton, de nagy kerülővel érjek ugyanoda. Az út hiányosságait itt-ott építési és egyéb törmelékekkel töltötték fel, aminek később megtapasztaltam a következményét. Váckisújfalu határában nagyobb mesterséges horgásztó vize csillant, a horgászok egy tízfős csoportja a katonaruhás társuk mögött szurkolt, akinek a kezében, hatalmas fogást ígérve, úgyszólván hurokba görbült a bot. 

  A következő falvakon, úgymint Váckisújfalun, Galgamácsán, Galgagyörkön, Püspökhatvanon és Acsán az ősz folyamán megfordultam. Annak idején nem volt időm megnézni Acsa legfőbb nevezetességét, a dombtetőre települt, messziről festői képet mutató, látványos építészeti elemekben bővelkedő, a XVIII. század közepe felé épült Prónay-kastélyt. Miután a domb lábánál található nagyobb közértben, amelybe a zárás előtti utolsó percekben estem be, vettem két csomag pilóta kekszet (tán terhes vagyok, hogy ennyire kívánom az édességet?), s elvertem frissen támadt éhségem javát, figyelmem a kastélyra terelődött. A hajdani kastélyparknak a domb alján lévő bejáratát a tetején barokk figurákkal díszített magas kőkapu jelöli. A kosáríves kapu és a díszek (a címer és a mellette kétfelől álló emberalakok) egyaránt pusztulófélben, de még kopottságukban, hiányosságaikban is eleget őriznek ahhoz a hajdani fényükből, hogy jelezzék a valamikori pompa és igényesség mértékét. Áthajtva alatta, a murvával felszórt jobb oldali, emelkedőnek szaladó úton jutottam egyre feljebb, mindvégig a stabil kőkerítés tőszomszédságában. Ám hiába reméltem, odafent nem találtam sem autós, sem gyalogos bejáratot, de még csak egy átfurakodásra alkalmas, illegális rést sem, amelyen át közelebb kerülhettem volna az ígéretes épületegyütteshez. Mi több, az odafent, a széles, ám hét lakat alatt zárva tartott tömör vaskapun kiragasztott értesítés szerint a romos terület kizárólag a Műemlékvédelmi Hatóság külön engedélyével látogatható. A francba! Letettem az autót, és kiszállva próbáltam szemrevételezni az alternatív bejutási lehetőségeket, ám, legnagyobb bosszúságomra, nem találtam ilyet. A várkastély bevehetetlennek bizonyult. Ugyanazon a kavicsos, murvás lejtőn jutottam le a romos barokk kapuig, amelyet feljöttem. Néhány fotó erejéig ismét megálltam, hogy az árván omladozó bejáratról ezúttal hátulról készítsek felvételeket, amikor feltűnt, hogy a kocsi bal eleje mintha lejjebb lenne a jobbhoz képest. Az ütő majd' megállt bennem, amikor konstatáltam, hogy lassú defektet kaptam. Még eljutottam a száz méterre lévő ABC lebetonozott parkolójáig, ahol negyedórával előbb az édesség vásárlása végett megálltam. Mire kiszálltam a gépből, az idegességtől versenyt futottak a hátamon a forró verítékcseppek, amik csakhamar kihűltek az éppen elborult ég alatt játékosan viháncoló széltől. Na most, ott álltam a defektet kapott autó mellett a nagy ismeretlenben, távol minden nagyobb településtől, ahol legalább esélyem lett volna gumijavítót találni. Nem irigyeltem magamat. Ámbár, lévén szombat dél után néhány perccel, nyilván másutt is bezártak a szervizek. A helyzetemet súlyosbította, hogy egyetlen szerszám nem sok, annyi sem volt a kocsi csomagtartójában, s kerékkulcs, se emelő, egyéb finomságokról nem is beszélve. A hátsó csomagtartó fenéklemeze alatt viszont ott lapult a rendkívül bonyolult technikával rögzített, ám szerencsére, miként kitapintottam, keményre felfújt tartalék kerék. Csakhogy a pániktól leblokkolt az agyam, és az Istennek sem jöttem rá, mi a trükkje a pótkerék kiszabadításának. Irtózatos szerencsémre a közértből akkor jöttek ki a zárás körüli tennivalókkal végző hölgyek, s ahhoz a mellettem parkoló mikrobuszhoz tartottak, amelynek overallt viselő sofőrjétől még a kastélyhoz való indulásom előtt útba igazítást kértem a település első világháborús emlékművével kapcsolatban. Az más kérdés, hogy, mint később megbizonyosodtam róla, nem első, hanem második világháborús kőoszlop áll a faluszéli temető bejárata közelében, de a jóindulat megvolt. Nos, a hölgyek társaságában előkerülő férfi igen segítőkészen állt hozzá a problémámhoz. Felmérte a teendőket, s ígérte, a csajok hazaszállítása után visszajön, és megoldjuk a felmerült nehézséget. Amikor az ezüstszínű Mercedes kisbusszal kikanyarodott a parkolóból, s eltűnt a kanyarban, mérget vettem volna rá, hogy akkor láttam utoljára. De nem addig van ám, s még jó, hogy olykor nagyokat tévedek az emberek megítélésében! Merthogy a velem nagyjából egyidős ember öt perc múlva visszatért, s a buszból előszedett szerszámok segítségével kicserélte a defektes kerekemet. Nem mondom, számára is öt percnyi tanácstalanságot okozott a Renault-művek talányos rögzítés megoldása, de nem hiába ráncolta a homlokát, mert rájött a megoldásra. Nos, az ilyen emberek előtt sürgősen le a kalappal! A velem megesett acsai pozitív példa ugyan aligha állítja vissza a fajtámmal szemben rég megrendült hitemet, de a jövőre vonatkozóan óvatosságra int: ne vegyek mindenkit egy kalap alá, mert, miként az ábra mutatja, az illető rácáfolhat az előítéletemre. Ez az ember például a hálás kézfogáson kívül nem fogadott el egyéb jutalmat, noha a végén erősen kapacitáltam, mondja meg, mivel tartozom. És ezúttal nem udvariassági formulának szántam az ajánlatomat, hiszen már a kezemben tartottam a pénztárcámat, hogy háromezer forintig boldogan ellentételezem a hihetetlenül becsületes hozzáállását. De ez az ember nem ingott meg a nyitott bukszában kéklőn sorakozó bankók láttán, hanem mosolyogva intett, s további jó utat kívánva elporzott a kocsijával. Esküszöm, annyira megrendültem a nemes viselkedésétől, a hivatásos úriembereket megszégyenítő gesztusától, hogy egy pillanatra könny szökött a szemembe, amit aztán igyekeztem letagadni magam előtt. A nevét sem tudom, s ő sem az enyémet, mivel egyszerűen elfelejtettünk bemutatkozni egymásnak, de az arcát és a hozzám való jóságát örökre megjegyzem. A szerencsésen végződött defekttel kapcsolatosan meg utólag jutott eszembe, talán nem is a kastélyfeljárón, hanem jóval előbb, a Püspökszilágyi és Váckisújfalu közötti földúton szedtem fel valami szúrós holmit. Ami csak az acsai ABC előtti parkolásom idején kezdte kifejteni káros hatását, lévén a kerekek nyugvó helyzetben. Mindegy, akárhogy történt, tanulságos eset volt. Az új kerékkel felszerelkezve tehát elvágtattam a temetőbe, de a remélt emlékmű helyett másikat találtam, úgyhogy ugrottam tovább.

  Az acsai elágazásnál Erdőkürtnek tekertem a volánt. A falu területén szépen rendben tartott parkra, s abban obeliszkszerű oszlopra leltem, amelyre mindkét világháború hősi halottainak emléktábláját felerősítették. Vanyarc megint egy újabb korból való, tehát nagyjából tízéves emlékműegyüttessel állt elő. A templomdomb félútján kialakított nagyobb teraszon, amelyhez némi lihegést kiváltó lécsősor vezet fel, egybegyűjtve megtalálható minden fontosabb történelmi esemény emlékköve, így az első világháborúé is. Anikómat innen hívtam fel érdeklődve, hogy s mint mennek Pesten a dolgok, mármint a meló? Semmi különösebb, jött a távoli válasz, kevés a vendég, nincs különösebb hajtás. Akkor jó, puszi, csók, este megyek eléd, szia! 

  Északnak tartva Bercelre értem, de kisvártatva máris odébb álltam, mert nem találtam nekem valót. A Coop áruház mögötti rendezett területen felfedeztem a "Hőseink" vagy valami hasonló feliratot viselő, tucatnyi, összevissza dülöngélő bazalttömbből álló "emlékművet", amit kacagva hagytam a fenébe. Ha szegény "hőseink" közül valamelyik feltámadna, s látná, mit műveltek az emlékével a hamis tisztelet nevében, alighanem belemártja a bajonettjét a települési elöljárók egyikének hasába. 

  Galgagután már több eredményt könyvelhettem el. A katolikus templom oldalfalába helyezett, nem különösebben látványos, de ízlésesen díszített márványtábla elnyerte a tetszésemet. Nógrádsápon legalább háromnegyed órát töltöttem, de megérte. Az emlékmű autós keresgélése folytán eljutottam a szomszédos Nézsára vezető út mentén fekvő temetőhöz. Ami nem egyszerű falusi cinterem, amelyből tizenkettő egy tucat, hanem komoly építészettörténeti érdekességgel rendelkező sírkert. Művészeti és történeti értékét az itt látható, fallal kerített templom adja, amelynek keletkezése (mind az egyházé, mind a masszív terméskövekből rakott védőfalé) a magyarországi kora gótikus korra, a tizenharmadik századra nyúlik vissza. A fal lehet, hogy XIV. századi. És nemcsak értékes, de szemrevaló, csinos alkotás a sudár tornyú templom, amelynek keletelt szentélyét és arányos hajóját egyaránt támpillérek erősítik. Nem sikerült beljebb kerülnöm a védelmet nyújtó kőfalon, mivel a bejárati vaskaput stabil lakat tartotta zárva, de a rácsok között így is kitűnő felvételt tudtam készíteni a szépséges templomról. A sírok közt bóklászva itt találkoztam az idén először szabadtéri ibolyával, a meleg napfényben sütkérező bájos kis virágok húsz-ötven szálat számláló bokrokban nőtték ki magukat a barnult avar alól. Megkérdeztem két, a szeretteik sírját gondozó, az á magánhangzót erősen megnyomó, palócos kiejtéssel beszélő nőtől, találok-e odalent a faluban emlékművet? Lelkesen eligazítottak, mondván, el sem téveszthetem, csak a kocsival ereszkedjek vissza azon az oldalsó aszfaltúton, egyenest nekimegyek a haranglábnak. Annak az oldalában megtalálom a keresett kőtáblát. Emelet magasságú, téglaépítésű, régi haranglábat és azon kőtáblát ugyan találtam, ámde mindössze a második világháborúsat. Ezek után megszólítottam a szemközti magánház kertjében olvasgató fiatalembert, hátha ő közelebb visz a megoldáshoz. Biztos voltam benne, hogy ebben a faluban, ahol annyi szépség rejtőzik templomban, haranglábban, temetőben, s a sok esetben eredeti állapotában felújított paraszti házakban, kell lennie nekem való emlékműnek. A srác tanácstalannak tűnt, de időközben előkerült az apa (mindkét emberen látszott, hogy nem idevalósi, hanem városi népek, s a példásan felújított parasztházukat nyaralónak használják), s ketten kisütötték, hogy mintegy kilométerre, a két tagból (Alsó- és Felsősáp) álló falu felső részén álló, az ittenihez megszólalásig hasonlító harangláb falán van, amit keresek. Nos, igazuk lett, öt perc múlva valóban rátaláltam a visszafogottan díszes márványtáblára. Kifelé tartva a számomra roppant kedvessé vált faluból, még egyszer elhaladtam a temető és a mellette álló, kőfallal kerített régi templom mellett, útban Nézsa felé.

  Van itt, a falu kellős közepén egy szerető hozzáértéssel rendbe tett kastély, amely előtt ugyanilyen hozzáértő kezek parkot alakítottak ki. Ebben a parkban kapott helyet a négy oldalán az egyes égtájak pajzsra írt nevét viselő obeliszk (Észak, Kelet, Dél és Nyugat, az elszakított országrészek szimbolikus megfelelői), amelynek talapzatához néhány lépcsőfok megtételét követően lehet feljutni. A kastély és az emlékmű között elfért még egy kétsávos aszfaltút is, mégpedig az, amelyen Legéndre érhet a kalandokat és kihívásokat kedvelő utazó.

  A kihívás kifejezés az öt kilométeres út minősíthetetlen voltára utal, aki ugyanis belevág Legénd kocsival való megközelítésébe, nem kevés feladatra vállalkozik. A faluról különben úgy emlékezik meg az autóatlasz idevágó része, mint három kastéllyal és két templommal bíró településről. Nem semmi egy ilyen eldugott helységtől ennyi remeket felmutatni. Nekem azonban elég volt, hogy a patak felett átívelő híd túlsó felén megláttam a szerény obeliszket, amint afféle kővé dermedt fatörzsként kiemelkedik a körben elültetett virágokból. 

  A Nézsára való óvatos visszatérésemet követően Alsópetényt néztem ki magamnak az imént említett atlaszból. A faluval pont olyan jól jártam, mint néhány órával előbb Nógrádsáppal, amelynek nevét számos érdekessége okán eresztettem az emlékezés tartósító hűs forrásvizébe. Alsópetényen elsőként a dombon trónoló templomhoz hajtottam fel, mivel nem elég, hogy a házak közt kanyargó út szintjéről igen régi darabnak tűnt, továbbá, hogy a tőle pár lépés távolságban, a templomhajótól elkülönülten a templomnál is magasabb, meszelt falú harangláb emelkedett, de a harangláb előtti, piramisszerű kőépítményben a világháborús emlékművet sejtettem. A templom mögötti füves területen földre vetett hosszúkás, piros szőnyegek feküdtek, három asszonyság seprűvel, vízzel és egyéb egyszerű eszközökkel a tisztításukon szorgoskodott. Látszott rajtuk, hogy szeretett falujukban élték le az egész életüket. Emlékmű dolgában hozzájuk fordultam tanácsért, mire egyöntetűen a magas harangláb előtti, két ember magasságú piramisra mutattak, hogy alighanem az lesz a világháborús emberveszteség mementója. Nos, helyi lakos létükre akkorát tévedtek, mint a lórúgás. Az a piramisféle betoncsúcs ugyan valóban egy emlékmű teteje volt, de nem azé, amit kerestem, s amely alatt két borospince bejárata nyílott, ezek előtt pedig kis pihenőparkot alakítottak ki, de ez már több évtizede történhetett, mert a betonpadokat vastag mohabunda fedte. A haranglábtól és a mellette szürkéllő piramistól szintén vastag mohával lepett oldallépcső vezetett az említett kis térre, amelyet minden más oldalról fák és cserjék vettek körül. Odalent, a fél tucat mohás kőpaddal ellátott, földes-füves terecskén állva csak alaposan hátravetett fejjel lehetett felnézni a haranglábra, no meg az előtte terpeszkedő piramisra. Amelynek háromszögű előlapján latin nyelven írt, jókora vörös márványtábla látszott, azon - többek közt - a Hármaskönyvéről (Tripartium) elhíresült Werbőczy nevét olvashatta az utazó. (Azóta olvastam róla, hogy a piramisféle építmény valójában a Werbőczy-gúla nevet viseli. Rövid története: Gyurcsányi Imre, Mária Teréziától akkoriban kapva itt újabb birtokot, fiának, Ignácnak adományozta azt. Akinek a felesége 1791-ben állíttatta a nevezett gúlát. Nem mellesleg, a Gyurcsányi-kastély odalent, a faluban látható.) A szokásos fotózást követően visszamenve az asszonyokhoz, elújságoltam, mit láttam, mire mindegyik úgy bólogatott, hogy hát persze, Werbőczy így meg úgy, mintha tíz perccel korábban nem világháborús emlékműnek akarták volna eladni nekem. Az újból feltett kérésemre, hogy akkor most merre keressem a faluban az emlékművet, némi zavar keletkezett az asszonykórus tagjai közt. Hárman háromfélét javasoltak, amit megköszöntem, és úgy döntöttem, a lökött vén tyúkok egymásnak ellentmondó tanácsai helyett a magam feje után megyek. Miközben háromszor körbeautóztam a falut, megint elkapott a tehetetlenség rémálomszerű érzése; amikor pontosan tudom, érzem, valahol lennie kell, de nem lelem, és a minden bizonnyal jó szándékú, ám megtévesztő segítség inkább hátráltat, mint előrevisz. Azonban megint rátaláltam egy helybéli, igazinak bizonyuló jótevőre, méghozzá egy kutyáját sétáltató idősebb nő személyében. Neki is csak rémlett, hogy attól a helytől, ahol épp álltunk, mintegy száz méterre, egy magánház és az út közötti keskeny füves részre beszorítva áll valami sok nevet tartalmazó kőoszlop. Nosza, nekem sem kellett kétszer mondani, máris odasiettem. Hát igen, ott volt, de annyira eldugva, az élet fősodrától annyira szerényen félrehúzódva, hogy biztosan elhaladtam előtte néhányszor, mégsem szúrt szemet. Most viszont a bújócska véget ért, megcsíptem, s több példányban lefotóztam, ahogy illik. Később vettem észre, hogy minden lépésemet, minden mozdulatomat figyeli egy barna szempár. Annak a gyönyörű, fiatal kuvasznak a szemeiről van szó, amelyik a szomszédos telek vaskapujának rácsai közt kidugott orral leste a ténykedésemet. Amikor észrevette, hogy felfigyeltem rá, farkának barátságos billegetésével jelezte, hogy kedvel. Szőröstől, bőröstől. Nos, életem során szereztem már annyi tapasztalatot a kuvaszok és egyéb nagytestű kutyák hamisságáról, hogy szívfájdalom nélkül le tudjak mondani e remek példány értelmes buksijának a simogatásáról. Majd, ha meszet ettem. Ha megteszem, most lehet, egy ujjal gépelem a mondataimat. Rosszabb esetben a fogaimmal. 

  Alsópetényből padlógázzal tértem vissza a falu és Nézsa között félúton található elágazásig, ahol is Keszegnek vettem az irányt. Ez megint egy látnivalókban igen jól eleresztett település, hiszen a hagyományos katolikus templomon kívül - s mindjárt mellette - található a volt Huszár-kastély, annak háta mögött, lényegében a kastélyudvar hátsó traktusában egy kisebb szovjet katonai temető húzódik, míg a települést átszelő úton odébb az első világháborús hősi emlékmű áll. A templomról nincs mit mondanom, kívülről szakasztott olyan, mint általában a többi, belül meg nem jártam. Viszont a szomszédságában álló kastély, amelynek bejáratánál még látszik, hogy utóbb általános iskolának használták, megér egy hangsúlyos említést. Kár, hogy szinte csontig lelakták, hiába van rajta a műemlék épületet jelölő tábla. A szimmetrikus elrendezésű épületbe, illetve a tágas udvarra a kétfelől álló barokk kőkapukon át lehet bejutni. A jobb oldali kapun momentán az megy be, aki akar, hiszen tárva-nyitva. A bal oldali viszont zárva, mert a kastély arrafelé eső melléképülete magánlakássá lett átalakítva. Az udvarra érve többet látni az épületből, elsősorban, sajnos, a mindenütt nyitott ajtókat. Az egyiken beljebb tértem, de ahogy haladtam teremről teremre, mindenütt kifosztott helyiségeket találtam. A mosdók és a vécékagylók a helyükön maradtak, miképp a folyosói búbos kemencének sem esett baja, de minden egyéb mozdítható tárgynak lába kelt. A belső tér szerkezetén jól nyomon követhetőek a kastély iskolává formálásával járó nyomok. Hátraballagtam a legtöbb helyen bedöntött kerítéssel övezett szovjet temetőhöz. Rongy emberekhez tartozó kezek és lábak nem átallottak több (vörös csillagos) sírkövet felborítani, összetörni, valószínűleg nem annyira valami elfajzott, a halottak nyugalmát sem kímélő politikai megfontolásból, hanem az öncélú barbarizmus által vezérelve. Elhagyva a település központjának számító kastélyt és szűkebb környékét, ötszáz méterrel odébb, néhány szomorúfűz mögött, és egy egy magánház kerítése között felfedeztem a világháborús emlékművet. 

  Ősagárd innenső végén sárgára festett falú katolikus templom hirdeti Isten dicsőségét. Az út felőli falrészen, az épület bejárata mellett, egymás szoros közelségében látható a két világháború egy-egy kőtáblája. Felsőpetény annyira jelentéktelennek látszó falucska, hogy meglepődtem, amikor az előzetes várakozásommal szemben mégis jelét találtam a hősökre való emlékezésnek. A falu patakja melletti füves területen áll a sötét kőből faragott obeliszk, rajta a két világégés elesetteinek névsorával. Szerény emlékmű, de emlékmű. Megjegyzem, hiába vezet ide is (legalábbis egy hosszabb szakaszon) pocsék minőségű út, a környék természeti szépsége feledteti a vezetéssel járó gyötrelmeket. Nőtincsen (ahol régebben már szintén előfordultam) keresztül kijutottam a 2-es főútra, ahol, mivel még mindig ereje teljében sütött a Nap, nem Vác illetve Pest, hanem ellenkező irányba, Rétság felé fordultam. Egy perccel később lefordultam balra, Nógrád település felé. Amikor Anikómmal annak idején, a múlt nyár közepén errefelé kirándultunk (Csicsa kutyánk első autós útja volt), a nógrádi vár alatt és a katolikus templom udvarában fotóztam ezt-azt, de később kiderült, ezek egyike sem első világháborús emlékmű. Ha már ennyire közel jártam, gondoltam, itt az alkalom, ideje kiköszörülni a csorbát. A régi, mondhatni "igazi" első világháborús emlékmű a templom melletti zsákutcában található; a fényképezés terén most bepótoltam, amit annak idején elmulasztottam. 

  Mivel erősen apadásnak indult a járgány tankjának benzinszintje, Vác után háromezerért tankoltam. Ezzel már biztosan hazaérek, véltem nem minden alap nélkül, és jut belőle néhány hétközi városi járatra is. Mint például éjjelente Anikóm elé menni, vagy apámat meglátogatni a kórházban. A sződligeti cukrászdánál megálltam, s vettem egy háromgombócos fagylaltot, de egyik íz (csokoládé, puncs, citrom) sem ütötte meg a kívánt mértéket, nem sok hiányzott, hogy bosszúságomban messzire hajítsam a tölcsért. 

  Göd-Alsónál, egy nosztalgiában fogant ötletnek engedve, lekanyarodtam a főútról, hogy felkeressem a település déli szélén lévő régi temetőt, azt, amely mellett anyám és apám társaságában gyerekként oly sokszor elhaladtam a nyári szünidők alkalmával. Hamarosan ráleltem, bár ez is, mint minden gyerekkorból felrémlő térség, összement, kisebbre zsugorodott. Tíz percen át kószáltam az alkonyi fények alatt búslakodó sírok között. Találtam, és mindjárt fotóztam is egy szerény első világháborús emlékművet, és egy magányos szovjet katonasírt. 

  Este fél hétre értem haza, sötétben. Csicsám örömében majd' kiugrott a bőréből, de el is hiszem. Reggel héttől egészen idáig magányosan morzsolta az óráit, ami meglátszott az általa átalakított szobaberendezésen. Gyorsan rendet tettem, kiengedtem az udvarra, utána megetettem, és jót játszottam vele. Kétszázhatvan kilométert autóztam, közben újabb húsz emlékművet gyűjtöttem be. Most 405 darabnál tart a gyűjteményem. 

  Vasárnap dél körül összeszedtem magam, felöltöztem, és kocsival elindultam apámat meglátogatni az Alsó erdősor utcában (utoljára tegnapelőtt, pénteken jártam bent, Anikómmal karöltve). Menet közben a Szövetség és a Bajnok utca sarkán lévő cukrászdában vettem neki egy finom Rákóczi túróst. Apámat természetesen fekve találtam. Elérhető közelségben elé helyezték az ágyban használható etetőpadot, rajta egy tányérnyi krumplipüré, abban valami apróra vágott darált hússal. Bár az érkezésem idején az öregem maga kezelte a kanalat, átvettem tőle, és segítettem az evésben. Utána szépen elfogyasztotta a süteményt, szinte az utolsó morzsáig. Az étvágyára most nem lehet panasz, bár valamiért nagyon sovány. Evés után megitattam a múltkorról maradt üdítőből, aztán krémmel bekentem a száradásra hajlamos arcbőrét. Felültettem az ágyban, és a vérkeringés javítása érdekében alaposan megdörzsöltem, nyomkodtam, masszíroztam a hátát és a két vállát. Aztán visszafektettem a felrázott, megigazított párnákra, és lábfejig betakartam a pokrócával. Még öt percet "beszélgettünk", aztán hazajöttem. Ennyi volt a hétvégém.  Kelt 2010.03.28.

 

  (Nyolcadik kötet) Harmincegy:

 

  Anikómmal délelőtt tízre bementünk apámhoz az Alsó erdősor utcába. Utoljára vasárnap látogattam meg, akkor egymagam, mert az én szorgos kis feleségem dolgozott. Most elsősorban a nyugdíjfelvételére jogosító megbízási nyomtatvány kórház részéről való hitelesítése ügyében jártunk, amit az osztályos főorvos-asszonnyal kellett rendezni. Amíg Anikóm apám arcát kente a bőrszáradás elleni krémmel, illetve megetette az útba eső cukrászdák egyikében vett Rákóczi túróssal, én a folyosón vártam a bélyegzésre és az aláírásra. Midőn kézhez kaptam, magam is csatlakoztam apámékhoz. Csaknem egy órát voltunk odabent, aztán a két nap múlva esedékes viszontlátás reményében búcsúztunk. Az áprilisi nyugdíjat, melynek összege hetvenötezer pár száz forintra rúgott, a Nyugati pályaudvar melletti postán vettem fel. Nem minden ment simán, de végül eredménnyel jártunk. A kézhez kapott pénzből máris befizettem a következő, azaz április hónapra érvényes kórházi ellátás csekket, ami tízezer-ötszáz forint, s a 72-es trolival jöttünk haza.  Kelt 2010.03.31.

 

  (Nyolcadik kötet) Harminckettő:

 

  Elvégeztem a szokásos napi munkámat, és hazajöttem. Negyedórányi aktív pihenést követően, ami alatt az örök nyughatatlan Csicsa bébivel való foglalkozás értendő, összekaptam magam, és busszal elmentem apámat meglátogatni. Éhes voltam, finom ebéd várt, de mennem kellett, enni később is tudok. A Thököly út és a Gizella utca kereszteződésénél található mintapékségben vettem egy doboz gesztenyepürét, aztán elcsíptem a megállóba érkező 7-es buszt, amivel a Huszár utcáig vitettem magam. Innen gyalog mentem az Alsó erdősor utcáig. Amint elhaladtam a Péterfy Sándor utcai front előtt, felnézve láttam, a terjedelmes méretű kórház errefelé néző oldalán mindössze egyetlen ablak állt tárva-nyitva, az összes többi becsukva. Ahogy felértem apámék kórtermébe, rögvest észleltem, hogy jól tippeltem, tényleg az ehhez a kórteremhez tartozó ablak két szárnya volt sarokig tárva. Ezzel pusztán az a gond, hogy a tegnapi naphoz képest ma jóval hűvösebb, egész délelőtt esőre álló, szeles, felhős idő járta, reggel 4-5 fokot mutattak a hőmérők. Fél négyre értem apámhoz, addigra itt-ott kisütött a Nap, de tizenöt foknál így sem volt több. Az ágya mintegy négy lépésre van az ablaktól. Apámat a meztelen lábfejétől a bepelenkázott derekáig kitakarózva, a mellkasán és a hasán vastag kötéllé sodródott takaró alatt találtam. Első lépésként szó nélkül becsuktam a hűvös szelet beengedő nyílászárót, csak utána fordultam a vén szülőmhöz, hogy köszönjek neki. Mi van, ezek itt direkt az öregem tüdőgyulladására játszanak, vagy ennyire felelőtlenek?! Mármint a kórházi alkalmazottak. Alig váltottunk néhány szót, amikor egyszerre feltűnt a folyadékhiánytól kicserepesedett szája. Nyúltam volna az egyik üdítős flakonért - öt sorakozott a kisasztalon -, de mindet üresen kaptam fel. Jézus Mária! Jó apám mikor ihatott utoljára? Otthagyva csapot-papot, gyorsan leszaladtam a kórházi büfébe, és vettem két palack vitamindús márkás üdítőt a szénsavmentesek közül. Megitattam a szomjúságtól mohón kortyoló öregemet, aztán apránként megetettem vele a közepes adag gesztenyepürét. Semmi nem maradt a doboz alján, mindet megette. Az sem nyugtatott meg igazán, hogy egész idő alatt hallottam, amint a gondosan elrendezett takaró alatt nagyokat kordul a gyomra. Nem elég, hogy nem ivott, ráadásul nem is evett? Amikor kissé megnyugodtam, mert tízpercnyi türelmes munkával elég folyadékot és ennivalót öntöttem és kanalaztam apámba, pár percre otthagytam, hogy a doktornő után nézzek, akinél szerdán az idősek otthonában való elhelyezés papírjait hagytam kitöltésre, lepecsételésre. A nő persze rég hazament, a folyosón megcsípett ápolónő, akinek eddig kétszer nyomtam a zsebébe egy-egy ezrest, hogy időnként figyeljen oda apámra, keddre vélelmezte a főorvos-asszony legközelebbi felbukkanását. Az még odébb van. Mindenesetre még egy ezrest csúsztattam a leányzó markába, de nem tudom, miért, hiszen az előbb panaszkodtam apám helyzetére. De az is igaz, hogy a csaj a közeli napok valamelyikén leborotválta, megfürdette, vagy legalábbis az ágyban szivaccsal lemosta, szóval jobb nem haragban lenni vele. Miután visszatértem atyámhoz, még vagy öt percen keresztül beszéltem hozzá mindenféléről: a közelgő húsvétról, a város utcáin és az üzletekben tapasztalható csúcsforgalomról, Anikóm munkájáról, de nem várhattam csodát, az öregem kifürkészhetetlen tekintetében - hiába szerettem volna látni - nem igazán csillant meg az értelem szikrája. De azért kitartóan duruzsoltam neki, mert hát azért vagyok a fia, hogy törődjek vele a bajban. Ha nem tart rá igényt akkor is, hiszen ki tudja, lehet, már beéri az ismerős nyugodt hanghordozással is. Amikor olykor felnéztem a teljes fogatlanságtól horpadt arcú, az izomsorvadástól elvékonyodott karú, tehetetlenül fekvő apámat jó magaviseletű rabként őrző ágyról, láthattam, hogy odakint hét ágra süt a Nap, mialatt idebent páran haldokolnak. Miként a passzív vegetálás útjára sodródott apám is. Az életnek ezt a gonoszul lecsengő szakaszát idáig nem ismertem. Nem voltak róla elképzeléseim. A játékfilmekben látott, profi színészek által megformált öregemberek az egyik epizódban még tevékeny, ámbár megfáradt lelkek, a következő részben csendben temetik őket. Rövid szenvedés és a szeretteiktől való látványos, megható búcsúzás után. Ezzel szemben a való élet hús-vér öregjei rendszerint hosszas küzdelem után adják fel, és eszük ágában sincs a felesleges hősködésnek tartott "méltósággal" meghalni; igenis, amíg az elméjük tiszta, körömszakadtáig küzdenek minden egyes újabb megélhető napért. Mert hiába hívő vagy nem hívő az ember, mindenki retteg az utolsó leheletet követő ismeretlentől. Rám jelenleg annyi tartozik, hogy azok a dolgok, amik apámmal az utóbbi időkben, de különösen az idei év három eltelt hónapjában megestek, s amelyeknek szomorú szemtanúja voltam és vagyok, az élet még inkább való megbecsülését eredményezték. A világ legnagyobb luxusa lenne, ha figyelmen kívül hagynám a kényszerűen begyűjtött tapasztalatot, ami apám életének hanyatló szakaszából tanulságul szolgál rám nézve: ne csak (egyszer, majd, talán) öregen becsüljem az élet kisebb-nagyobb ajándékait, hanem már most keressem-kutassam, lássam meg azt a kevés jót és szépet, amit egy halandóságra ítélt embernek lehetősége van meglátni. Például a nem kevés éjszakai felriadásaim alkalmával ezért nyugtázom örömmel a mellettem alvó Anikóm szuszogását (netán horkolását). Az első olvasásra tán meghökkentő, mi több, profánnak tűnő kijelentés (megkaparva a felszínt, kiderül:) mélyebb tartalommal bír. Ilyenkor ugyanis semmi más nem számít, csak a megnyugtató bizonyosság, hogy tudom, van mellettem egy ember, akivel szeretjük egymást, és akivel lélekben összekapaszkodhatunk, ha bármi módon bánt minket a világ. Óriási dolog, ha az ember mellett olyasvalaki van, akiért érdemes lényegi áldozatot hozni! Az egy szál ember magában kiszolgáltatottja a világnak, párban viszont ellenfele. A kettő közötti különbség az, ami az egyént életben tartó önbecsülés tüzét szítja az egymásért érzett felelősség, az egymásért bármi áron való kiállás nemes hevületével. Néha úgy érzem, s ez a benyomás a hónapok, évek múlásával egyre inkább bizonyossággá érik, hogy Anikómat, mint legfőbb jutalmat, mint elérendő végcélt küldte nekem az élet. Az érkezése előtt mindössze léteztem, azóta viszont élek.  Kelt 2010.04.02.

 

  (Nyolcadik kötet) Harminchárom:

 

  Ha száz-százötven évvel ezelőtt valaki egész életében feleannyit csavarog az országban, mint én csak az elmúlt félévben, magától értetődően kijárt volna neki a világlátott ember titulusa. Merthogy ezen a hétvégén sem volt maradásom, mentem az orrom után. 

  A szombati napra jutó távolságmennyiség anyám 77. születésnapjának apropóján jött össze, s 470 kilométerre rúgott. Anikómmal szokatlanul korán reggel, öt óra tájban keltünk, hogy gyorsan megkávézzunk, mosakodjunk, felöltözzünk, és fél nyolcra anyám budafoki lakásánál legyünk. Útban anyámhoz, a szokott helyen, a Kőbányai út sarkának közelében található benzinkútnál nyolc és félezerért jól telenyomtam a tankot, a pénz huszonöt literre volt elegendő. Anyám azt kérte születésnapi ajándéknak, hogy kocsival vigyem le a Borsod-Abaúj-Zemplén megyében, a Bükk-hegység déli lábánál fekvő Tibolddarócra, ahová számos szép emléke kötődik. Nos, a konyhában megejtett felköszöntés és a csekély tárgyi ajándékok (egy doboz bonbon és egy Anikóm által vásárolt blúz) átnyújtása után beültünk a Renault-ba, és indulás! 

  A régi 3-as úton haladtunk jó tempóban. A zavaróan szembe tűző nap felé haladva sorra hagytuk el Gödöllőt, Aszódot, Hatvant. Gyöngyösnél álltunk meg először, az itteni nagyobb közértben vettünk egy kis úti nassolni valót, a hölgyek az automatánál megittak egy-egy kávét, én meg egy forró csokit. Másodjára az Egertől délre eső, a 3-as út által átszelt Szihalom temetőjénél parkoltam le, mivel (összekötve a kellemest a hasznossal) itt bukkantam rá az egyszerű, függőleges kőlapokból álló első világháborús emlékműre. Az való igaz, hogy elsősorban anyám kedvéért indultunk útnak, de azért nem hagyhattam ki az orrom elé kerülő emlékműveket. 

  A nyolc kilométerrel odébb található Mezőkövesdet, Matyóföld fővárosát szép kisvárosnak tartom, eddig talál kétszer fordultam meg benne, na, legfeljebb háromszor. A kocsiból a központban álló öreg templomnál kiszállva két csoportra oszlottunk: anyám és Anikóm a régi parasztházakat sejtető keleti, én az ellenkező, a városközpontot rejtő nyugati irányba indultam. Húsz perc múlva feldúltan értem vissza a kocsihoz, mivel nem jártam sikerrel. Nem elég, hogy utamba került úgyszólván mindenféle emlékmű, 1848-as, 1956-os, államalapításos, ezenkívül pestisoszlop, kisebb szovjet katonai temető, matyó múzeum, tököm tudja, mifene fontos dolgok, de a megkérdezett helybélieknek sejtésük sem volt az első világháborúval kapcsolatos szoborról, tábláról stb. Még a hűs templomba is besündörögtem, ahol a másnap kezdődő Húsvét alkalmából hajlott hátú öregasszonyok mázsaszám hordták az oltár elé a vágott virágokat. Egyikük sem tudott érdemi választ adni, de a sekrestyében matató pap is tanácstalanul vakarta fejét. Ezek tök idióták! - jöttem ki dühöngve az Isten szabad ege alatt vakító verőfényben úszó utcára, ahol az arcomat kedvesen cirógató langyos tavaszi szellőben nagy nehezen lecsillapodtam. Pipa voltam, mivel az országjárásom alatt nem tudom, hányadik alkalommal tapasztalom a kétségbeejtő tényt, hogy a helyben született, illetve régóta ott élő emberek ennyire nem ismerik a szűkebb pátriájukat. "Tudod, az ész bajjal járhat, de bűn az ostobaság" - jut ilyenkor azonnal az eszembe az Illés együttes régi igazsága. Márpedig ebben a szerencsétlen országban rengeteg a szellemi értelemben vett bűnös, vagyis az ostoba. A butát az különbözteti meg az ostobától, hogy az első kategóriába eső ember így született, nem tehet róla, míg a másodiknak ugyan lenne esze, de annak a legcsekélyebb pallérozásában visszatartja a lustasága. A kocsi mellett vakaróztam, ekkor tűntek fel a semmiből felbukkanó hölgyek, akik igen vidámnak látszottak. Az út másik oldalán, srégen elhelyezkedő kocsmából érkeztek, ahol megint bedobtak egy-egy kávét. Vidámságuk oka az a spicces fazon volt, aki a fizetni készülő anyám felé fordulva, de a feleségemre mutatva mondta: csinos ám nagyon a kis hölgy! Az elhangzottak ebben a kultúrkörben bóknak számítanak. Udvarolt a részeg marhája a maga faragatlan, darabos, de őszinte módján. A kis anekdotán kívül egyéb jó hírrel is szolgáltak anyámék, mivel a vén kocsmáros megesküdött, hogy a közeli temetőben igenis találunk hősi emlékművet. Valahol a hátsó traktuson keressük, de kis utánjárással meglesz az! Nosza, máris kocsiba vágtuk magunkat, hogy a mintegy kétszáz méterre levő temető mellett rövidesen leparkoljunk. Anyám és Anikóm ugyan bejött a sírkertbe, de a központban álló kápolnánál és golgotánál lehorgonyoztak egy darab időre, minekutána egymagam indultam felfedezőútra. Igaza volt az alkoholterjesztésre felesküdött öreg csatalónak, a temető távoli sarkában felleltem a mezőkövesdi hősöknek fenntartott parcellát. Azért fogalmazok így, mert nem egy magában álló emlékművet kell elképzelni, hanem egy betonkockába tűzött nagyobb fakereszt körül elterülő, szabályos katonai temetőt. Nem számoltam össze, de valami hatvan darab fehérre meszelt, bevésett névvel és halálozási dátummal ellátott, alig húsz centi magas, a feliratos oldalukon enyhén döntött kőlapokról van szó. Mezőkövesd szégyellheti magát, hogy ennyiben hagyta a csatatereken elesett hős fiai emlékét, s nem emelt a város központjában valami méltóbb, megkockáztatom, példaként szolgáló szobrot. 

  A következő megálló a főúttól parányit odébb eső Mezőnyárád lett, ahol a temetőben lett meg az első és második világháborús hősök közös emlékfala. Még ennél is silányabb, szegényesebb monumentumra leltem Bükkábrány központjában, a templommal szemközti parkban. De hát, legalább van. 

  Az anyám által annyira óhajtott végcél, Tibolddaróc, innen, az ebből a faluból északra induló úton érhető el. A Bükk szűk völgyében még egy falu, a fürdőjéről ismert, feljebb fekvő Kács található, ahonnan már vissza kell fordulni, merthogy nem vezet tovább út. Zsákfalu. Öt kilométer és ugyanennyi perc elteltével máris befutottunk Tibolddarócra. Én nem találok benne semmi különöset, nyugalmas, csendes, kiváló levegőjű kis falu a Bükk déli aljában. Útjaim során láttam ennél jobbat, de több rosszabbat. Azért akad benne valamennyi látnivaló, úgymint omlófélben lévő kastély, két templom, a meredek domboldalban barlanglakások, néhány öreg és kevésbé vén köztéri szobor. De nem az én kedvemért autóztunk idáig, s ha édesanyámnak ez a kedvenc magyarországi faluja, szíve joga, akkor annak nyilván személyes oka van. Elsőként a katolikus templom közelében lévő kocsma előtt parkoltam le, hogy aztán pár métert visszasétálva lefotózzam a templomkertben látható szerény, de régi kis emlékművet. A tágas kertbe nem jutottam be, lévén a kapu kulcsra zárva. Hm, szépen vagyunk. Ezt követően felkerestük a templom feletti utcák egyikében lakó Erzsikét, anyámnak a Pestről ideszakadt barátnőjét. A szimpatikus, lábfájós öreglány szép, közepes méretű családi házban lakik, a ház körül gondozott, virágos kertet láttam, néhány sornyi konyhanövénnyel. Akadt itt egy tizenkét éves, Csicsa méretű, vöröses, hosszú szőrű kiskutya, aki a kezdeti távolságtartását hamar feladva roppant barátságosnak mutatkozott. Negyedórát ülhettünk Erzsi néni konyhájában, ezalatt anyámék újfent kávéztak, és ettek a hölgy valami saját recept szerint készült édes süteményéből, amihez nekem nem volt gusztusom, de úgy vélem, sikerült tapintatosan kimentenem magam. Aztán meg kellett néznünk a ház minden zugát, az öreglány láthatóan büszke volt mindenére. Az utoljára megmutatott lakószobában, amelyben anyám szokott aludni olykori itt tartózkodása idején (utoljára két éve járt itt), volt a falon néhány szépen kivitelezett, bekeretezett gobelin. A néni készítette őket, minden valószínűség szerint fáradságos munkával. Miután elbúcsúztunk, a pár száz méterre, szemközt emelkedő dombra települt temetőhöz vitt az utunk. Rögtön feltűnt, hogy a sírkert nincs körülkerítve. A számtalan ősrégi és újabb síremlék között látható itt egy szépen rendbe tett, gömbkupolás kripta, a faluban egykor birtokos Bottlik család kriptája. Innen a szomszédos domboldalt ellepő barlanglakásokhoz sétáltunk. Ezek a lyukak a falu alant elhúzó főutcájáról nézve a folyókat kísérő löszfalba vájt fecskeodúkra emlékeztetnek. Többségüket lakatra zárt vastag faajtó védte a hívatlan látogatóktól. Évtizedekkel ezelőtt itt nagy létszámú szegény családok húzták meg magukat, egész generációk élték itt az életüket. Az egy órával előbb meglátogatott Erzsi néni is egy ilyen barlanglakásban látta meg a napvilágot, és itt élte le a gyerekkorát. Ma már egyik barlangban sem laknak tartósan, többnyire inkább boros és egyéb pinceként szolgálnak, de akad pár, ahová szabad a bejárás. A lakások feletti dombtetőről szép panoráma tárul az ember szeme elé, kiváltképp a völgynek a Bükkábrány felé eső része és a környező, tavaszi zsengéktől zöldellő domboldalak ragadják meg a sasként köröző tekintetet. 

  Kisvártatva ismét Bükkábrányban voltunk, ahonnan a jövet meglátogatott Mezőnyárád érintésével a kisvárosnyi Mezőkeresztesre futottunk be. Igazság szerint, Tibolddaróc elhagyása után egyértelműen az én szám íze szerint alakultak a dolgok, vagyis attól fogva szabad lett a rablás, nyíltan az emlékművek nyomába szegődhettem. Mezőkeresztesen a városháza előtt áll a gyönyörű kőemlékmű. Az oszlop tetején egy fegyveres és egy zászlóvivő katona, az obeliszk tövénél, ölében keresztbe fektetett puskával Hunnia védőasszony látható. A néhány kilométerre, keletre fekvő Mezőnagymihály a sajnálatos történelmi tény előtt inkább csak jelzésszerűen emlékező kőoszloppal tiszteleg. Pedig szép nagy templomuk van, nem is áll nagyon messze. Gelejen elsősorban a rengeteg lakott gólyafészek tűnt fel. Az út melletti beton villanyoszlopok csúcsára szorgos helybéli kezek vasabroncsokat szereltek, amelyekre az utódlás kérdését szem előtt tartó gólyapárok ráépíthetik a maguk vesszőkből összeállított fészkét. A húsz fészekből tizenöt lakott volt, ami gyönyörű állatbarát teljesítménynek számít! A kőből készült, térdeplő katonaalak a központ egy elkerített, virágos kis kertjében található (mögötte a távolsági busz fordulójával), középmagas oszlopra helyezve. Mezőcsát, területre, megint akkora városka, mint a két településsel előbbi Mezőkeresztes. A központ felé tartva először egy vakolatlan téglákból készült, emelet magasságú régi építmény szúrt szemet. A magam részéről elhagyatott templomnak néztem, amit utóbb nem bontottak le, hanem valami raktározási célra használták. Templom vagy sem, még nem lenne késő helyreállítani. A kétszáz méterrel odébb lévő városháza előtti nagyobb tér kiemelkedő alkotása a kétalakos, ráadásul fémből öntött katonapáros. A sebesült bajtársát támogató honvéd figurája mögött magasba szökellő kőoszlop áll, tetején egy szárnyait széttáró turullal. Látható, hogy a madár későbbi készítésű, talán a sérült korábbit váltotta az oszlopcsúcson. A városkából délre tartó, 11 kilométeres úton eljutottunk utunk következő helyszínére, a Tiszához közel fekvő Ároktőre. A faluban meglehetős számú cigányság él, a hivatalos adatok szerint a lakosság tizenegy százalékát teszik ki. Nem tudom, mennyire pontos a statisztika, de az utcákon egy-két kivételtől eltekintve kizárólag cigány felnőtteket és gyerekeket láttam. Nem keveset. Különösen a kocsma környékén. Az is igaz, hogy midőn a központban egy nagyobb bokorcsoport mögé dugva megtaláltam és lefényképeztem a jellegtelen, modern emlékművet, az arra járó cigány gyerekek tisztességes "csókolom"-mal köszöntek, amitől megenyhült az addigi szigorú nézésem. A fotózás végeztével az autóval bemerészkedtem az inkább föld, mint aszfalt borítású mellékutcákba, s szemem-szám elkerekedett az összerogyás határán tengődő, többnyire nádfedeles viskók láttán. Csoda, hogy nem szakadt rá senkire a tetőzet. Márpedig ez a nyomortól szinte síró terület teszi ki a falu nagyobb részét, itt pedig kizárólag cigányokkal találkoztam. Ahogy óvatosan elnéztem a gyűlölködéstől szúrós tekintetüket, tíz év múlva nem mernék közéjük vegyülni. 

  A faluból elsőre téves úton jutottam ki, erre akkor jöttem rá, amikor három perc múlva a túlparti Tiszacsegére vivő kompnál találtam magam. Másodjára sikerült Tiszadorogma felé indulnom. Ez is eléggé nyomorúságos kis település, de rögtön meglátszik a szegénységében is rendezett kinézetén, hogy jóval kevesebb benne a cigány. A református templom előtt felállított kőfalban mindkét háború hőseinek van emléktáblája. Ültem volna vissza az autóba, amikor egy kocsiban mellém kanyarodott a Bocskai-ruhás fiatal tiszteletes a mellette helyet foglaló, apjának látszó, szintén Bocskait viselő úr társaságában. Előzékeny érdeklődésüket, miszerint lenne-e kedvem belülről is megtekinteni a templomot, hasonlóan udvarias formában utasítottam el Még rengeteg látni és fényképezni való várt, a Nap meg rég túljutott a delelőn. Tiszabábolna 2000-ben állíttatta a modern stílusban épült községháza elé azt a fekete márványtömböt, amivel a háborúban elesettek emléke előtt tiszteleg. Tiszavalk a hajdan Kiskörei-víztárolónak, újabban Tisza-tónak nevezett, a Tiszának Kiskörénél való felduzzasztásából kialakult tó északi végénél fekszik. Egyszerű megoldású, nem látványos, de a tisztességet szem előtt tartó emlékműve a takarosan helyreállított községháza bejárata mellett áll. Mivel innen könnyen ki lehet szúrni a száz méterrel hátrébb lévő templom tornyát, s leginkább annak hiányosságát, vagyis hogy se a katolikusok keresztje, se a reformátusok buzogánya vagy kakasa nem díszíti, közelebb mentem. A szemközti családi ház bajsza alatt mosolygó, koros gazdája elbeszélése szerint a kakast a legutóbbi heves szélvihar fújta le a földre. Meggyűrődött maradványa a felújításig zárva tartó templomban látható, ám nem tudni, mikor pótolják, mert nincs rá pénz. Négyes község jött sorra. A vörös terméskőből épített, zömök kőoszlop, amelynek homlokzati részén mindkét háború emléktáblája megtekinthető, a faluszéli temetőben lett meg. 

  Annyit csalinkáztam rajtuk hiába, hogy kezdtem kiismerni magam Borsodivánka utcáin, de az emlékmű csak nem akart meglenni. Végül a mezőcsáti kisebb összeszólalkozásunk óta a hátsó ülésen csendesen gubbasztó Anikóm hívta fel a figyelmet a községháza előtt álló emlékművek egyikére. A márványtáblákat magába foglaló terméskőfal tetején kőkatona áll haptákban. Poroszlón két emléket is találtam, bár megelégedtem volna eggyel is. Az első a Borsodivánka felől jövő út becsatlakozása mellett lévő téren látható, ez egy a tetején csákóval és koszorúval díszített kőoszlop, a második a református templom oldalába helyezett márványtábla. Mivel a következő állomásnak kinézett Besenyőtelek legalább 18 kilométerre volt, a nyílegyenesen odavezető úton beletapostam a gázpedálba. Nem emlékszem, hány óra volt, de csendben kezdett alkonyodni, úgyhogy sietnem kellett. Megérte a rohanás, mert megint egy, a maga nemében páratlan remekművel hozott össze a sors. Az elesettek nevével sűrűn teleírt hengeroszlop előtt álló, fegyverét markoló kőbaka a sétatér másik felén emelkedő, impozáns templom felé veti a tekintetét, mintegy jelezve, kitől, honnan remél segítséget. Míg anyám és Anikóm étkezés céljából letelepedett a tér egyik padjára, én a szomszédos padon ülve figyeltem a falu élénk késő délutáni forgalmát, és a templom ajtaján kiözönlő ministráns gyerekeket, meg a papokat. Ötven méter távolságból nem láttam pontosan, mi végre állnak a bejárat egy oldalsó kiszögellésével szemben, de tíz percen keresztül valami rituális dolgot végeztek, aztán a hívők egy csoportjától kísérve visszatértek az épületbe. A világháborús emlékműtől tíz méterre valami ismertebb gyógyforrás fakadt, a kisebb kupolával fedett forrásnál néhányan üres műanyag kannákkal, türelmesen várták, amíg egy fiatalember a maga kannáit megtölti a lassan csordogáló vízzel.

  Dormándon, illetve Füzesabonyban korábban megfordultam fotózás céljából, ezúttal tehát elsiettem mellettük. A hármas főút melletti Kerecsenddel ugyanígy voltam. Annak idején hiába igyekeztem megtalálni, Kápolnán nem jártam sikerrel emlékmű ügyben. Jelentem, most sem. Még gyorsan letudtam a dél felől közel eső Kompoltot, amelynek modern emlékműve a kisebb dombra épült templom tövében látható. Emlékszem, néhány perc múlva hat óra lett volna, mert a hívők, ki kocsivak, ki kerékpárral, ki gyalog, egyedül vagy családostól, egyre sűrűbb rajokban érkeztek a misére. Kálon a rendőrség kékre mázolt épülete előtt áll az oszlop, ami láthatóan elsősorban az első világháborús hősök előtti tisztelgés jegyében épült. Idővel azonban egyéb évfordulók emléktáblái is felkérezkedtek a mind zsúfoltabbá váló obeliszk oldalára. Ez van. 

  Visszatérve a kápolnai főútra, már csak az lebegett a szemem előtt, hogy mielőbb hazaérjünk. Fáradt voltam, aznapra elteltem a rengeteg látnivalóval. Anyám is elégedett volt, hiszen nélkülem már nemigen jutott volna el a távolba szakadt barátnőjéhez. Egyedül Anikóm duzzogott kitartóan, de a kimerültségtől elfásultam, úgyhogy nem maradt energiám a kiengesztelésére. Pláne úgy, hogy az adott esetben őt tartottam hibásnak. 

  (Mezőcsáton, míg a kocsitól tíz méterre lévő, szerintem elhagyatott templomot fotóztam, Anikóm és anyám, lezárva a kocsit, úgy ott hagytak, hogy azt sem tudtam, hova lettek. Pár lépésre láttam egy nyitva tartó lottózót, de eszembe sem jutott, hogy szombat kora délután ott keressem őket. Az utcákon csak idegenek sétáltak vagy bicikliztek. Eltelt tíz perc, és kezdett felmenni bennem a pumpa. Megalázónak éreztem, hogy szóra sem érdemesítve elhúztak valamerre, mintegy ketten egy ellen. Midőn elsőként Anikóm kilépett a parányi lottózó ajtaján, és mosolyogva, ráadásul valami évődőt, csipkelődőt mondva közeledett a csukott kocsihoz, nem bírván szó nélkül hagyni a számomra megszégyenítőnek számító esetet, odaszóltam, hogy anyámmal egyformán bunkók vagytok. Ezt háromszor megismételtem, de úgy, hogy a már szintén közelgő anyám ne hallja. Na, Anikóm ettől fogva szinte egészen a hazaérkezésünkig lakatot tett a szájára, ami nem kis teljesítmény egy nőtől. Anyámmal jókat beszélgettünk egész úton, de Anikóm tüntetően kuka maradt hátul. Még ő volt megsértve.)

  Hazavittük anyámat Budafokra, aztán rohantunk Zuglóba. Fél nyolcra értünk a Tábornok utcába, négyszázhetven kilométert utaztunk. Kereken újabb húsz emlékművet fotóztam. A mindig könnyen megbocsájtó Csicsával való rövid játékot követően szinte beleájultunk az ágyba.

  Vasárnap reggel fél hétkor azzal ébresztett Anikóm, hogy na mi van, nem megyünk valahová? Mármint autóval. Miután az előző napot könnyed haraggal zártuk, meglepőnek találtam a hirtelen váltást. De nem vagyok semmi jónak elrontója, úgyhogy csóró Csicsát megint magára hagyva, úgy fél nyolc körül nekivágtunk az útnak. A benzintank meglehetősen üresen kotyogott, úgyhogy a szokásos helyen megint töltettem bele, megint nyolcezerért. Miután a benzinkút automatájából kicsalogattuk és elfogyasztottuk a kávét, utánunk a vízözön!

  A Soroksári úton végighaladva rátértem a Kecskemét, illetve Szeged felé vezető régi 5-ös útra. Tehát míg tegnap, szombaton egyértelműen keletre, most egyértelműen délre indultunk. Táborfalvánál letértem a főút melletti faluba, hogy annyi alkalom elmulasztása után, ezúttal végre bepótoljam a hiányosságot. Hosszas kutatás és helyiektől való érdeklődés után a modern, újonnan épült katolikus templom kertjében fotózhattam le a néhány nagyobb márványtáblából álló háborús emlékművet. Kecskemétet elhagyva, az új településnek látszó Városföldön tettem egy hiábavalónak bizonyuló kísérletet. A nem igazán régi építésű családi házak közötti utcákon tekeregve, pláne a kis befogadóképességű, modern katolikus templom láttán azonnal gondoltam, hogy az első világháború idején itt legfeljebb néhány tucatnyi házból álló tanyabokor lehetett. 

  A táborfalvi gyatra, és a városföldi semmilyen emlékművet követő kudarcérzet Kunszállásnál szűnt meg egészen. Az igaz, hogy az első nekifutásunk nem hozott sikert, mivel hittünk a Városföldön minket okosan eligazító hölgynek, aki, látva a helyi emlékmű hiánya miatt csalódott képemet, segítőkészen elárulta, hogy biztosan találunk ilyet a közeli Kunszállás temetőjében. Tudja, mert a saját szemével látta. Csak sajnos - mint a helyszínen kiderült - rosszul látta, ugyanis a faluszéli temetőben második világháborús emlékműre bukkantunk. Kitartásunk és makacsságunk azonban elnyerte méltó jutalmát, mert a falu központjában lévő katolikus templom oldalán igenis ott találtuk befalazva a nevekkel ellátott régi márványtáblát. A templomkertben pedig, a bejárattal szembeni területen, két nagyon dekoratív, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc eseményeit, illetve az 1849. október 6-án Aradon kivégzett 13 főtisztnek emléket állító fekete márványtáblát látni. A táblákra maratással felvitt jelenetek és arcképek döbbenetesen élethűek. 

  Kiskunfélegyháza nagyobb város, mint korábban gondoltam. Azzal együtt szerencsére hamar megtaláltuk a vénségesen vén, dupla platánsorral kísért főút melletti parkban álló, marcona tekintetű katonaalakot. Fémből öntötték, és szuronyos puskát fog a kezében. A széles kőtalapzat előre néző falába két, harci jeleneteket ábrázoló fém féldomborművet illesztettek, egyet jobbról, egyet balról. Az emlékmű hátoldalán elképesztően sűrű sorokban követik egymást az innen származó elesettek nevei. Nem volt időm összeszámolni, de több száz emberről lehet szó.

  Nagy nehezen kikeveredve a Csongrád városa felé vezető útra, Gátér faluban megint csak második világháborús emlékművet találtunk. Ez szinte biztos, mert utánanéztünk minden lehetséges helyen, sőt érdeklődtünk az itteniektől. A falut elhagyva, úgy két kilométerrel odébb láttunk egy, az úthoz közel fekvő tanyát. Az autót az út melletti füves padkán hagyva, elballagtunk az ötven méterre álló tégla- és vályogépületekhez. A központi, egykor minden bizonnyal lakóháznak használt épületnek hiányzott az ajtaja, a bejáratot rajzszögekkel körbetűzött nejlonfólia takarta. Gyerekjáték volt beljebb kerülni, de a kilencven százalékban kiürített helyiségekben nem találtunk érdemlegeset. A lakószobában leltünk egy vén ágykeretet, meg két lerobbant ruhásszekrényt, a konyhában egy lestrapált sparheltet, és némi egyéb apróságot: három használhatatlan bádogvödröt, mosdóállványt és hasonlókat. A konyha és a mellette lévő összekötő kisszoba közös fűtését búbos kemencével oldották meg. A kemencét sértetlenül találtuk. A pár lépésre eső, második legnagyobb épület padlására hiába másztam fel, szinte az utolsó szalmaszálig le volt seperve. Amíg és a fenti félhomályban meresztettem a szemeimet, odalent Anikómat megtalálta egy, nem tudni, honnan előbukkant, közepes testméretű kutya. A láthatóan többszörösen vegyes házasságból született eb  felettébb barátságosan viselkedett, a farkát csóválta, viháncolt, fel-felugrált Anikómra, éppen csak nem mosolygott. Lejutva a felső térből, megnyugtattam a némileg elbizonytalanodott kicsimet, hogy ez az eb ugyan senkit nem bánt, nem kell tőle tartani. Így volt ez különösen azok után, hogy Anikóm megkínálta vagy öt darab kakaós nápolyival. A kutyus nem volt rossz bőrben, de ilyen finomságot eladdig aligha kóstolt. Nem mondta, de gondolom. Kért volna még, de nem adtunk többet, mert nekünk is ízlett a nápolyi. A tanyaépületek előtt lefotóztam Anikómat a kedves ebbel, emléknek jó lesz. A szívem elnehezült, amikor visszafelé tartva a kocsihoz, félúton rá kellett parancsolnom az utánunk jövő ebre, hogy marad! Szegénykém, leült a fenekére, úgy nézte bánatos képpel, amint az újsütetű barátai beszállnak az autóba, és dúlt lelkiismerettel elhajtanak. 

  Elérve Csongrád nyugati szélét, mindjárt félreálltam, mert régóta fagylaltra vágytunk (igen, a nápolyi után), s a hely alkalmasnak látszott. Szekér étterem, mellette a Szekér cukrászda. Ez utóbbiba tértünk be. Anikóm kétgombócost rendelt (cherry és csokoládé), és háromgombócost (két csokoládé, egy citrom). A csokoládégombócok finomak voltak, de kissé kemények és nagyok voltak a beleaprított csokidarabkák. Csongrád várossal sem akadt különösebb nehézségem, mármint abban a tekintetben, hogy bonyodalommentesen rátaláltam a városi park zöld bokrai és tarka virágai által festői keretbe foglalt nagyszerű emlékműre. Hungária asszony úgy tartja karjai közt a sebesült (vagy halott) katonát, mint Szűz Mária a keresztről levett Jézust. A fényképezéssel végezve átautóztunk a város régi negyedébe, a régi katolikus templomot közrefogó házak közé, de itt nem találtam újabb emlékművet. A töltés mellett leálltam az autóval, s egy percre felmentünk a sétányra, ahonnan kiváló rálátás nyílt a közelben lágy kanyart vevő Tiszára, és a távoli templomtornyokra. 

  A Tisza-hídon áthajtva néhány percen belül Szentesen jártunk. Van egy olyan sanda, megalapozottnak tűnő gyanúm, hogy én a büdös életben nem jutottam el ide. Ez idáig. Gyanúmat erősítette, hogy szinte ájulásig magával ragadott az első világháborús emlékművet magába fogadó főtér látványa. Erre biztosan emlékeznék, ha valaha láttam volna. A négyalakos (parasztcsalád kisgyermekkel és a sebesült katona), kőből készült kompozíció mögött a magyar szecesszió stílusában készült iskola impozáns épülete nyújt méltó hátteret. Miután a szobrot minden lehetséges szögből lefotóztam, a tér szélén leparkolt autónál megebédeltünk. Ideje volt. Igaz, addigra bennünk volt a tegnapról maradt, félzacskónyi mézes puszedli, a reggel, még Pesten vett két zacskó nápolyi, némi sima háztartási keksz, valamint a csongrádi fagylalt. Nem szólva az esetenként utánuk küldött kólamennyiségről. Ezúttal viszont hartai csemegekolbászt és finom, lágy sajtot ettünk félbarna kenyérrel. A kocsink orrától öt méterre lévő kőtalapzaton állt a talán legszebben fogalmazó magyar író, az erdélyi születésű és kötődésű, de a második világháború vége után Amerikában élt, s ott meghalt Wass Albert fémből öntött, élethű mellszobra. Fotó. 

  Immáron teljesen jóllakva folytattuk utunkat, ezúttal keletre, azaz a jól csengő nevű Fábiánsebestyén felé tartva. Háborús emlékművet nem leltünk, azonban a településtől mintegy három kilométerre, keletre, megpillantottunk egy rég üzemen kívül helyezett, ám igényesen felújított, kerítéssel közrefogott szélmalmot. Az országúttól kétszáz méteres földút vezetett a kerítésig. Jobbról valami kisebb patak csordogált a magas partok között, vissza, Fábiánsebestyén felé tágas szántóföld húzódott, az országút irányába pedig széles erdősáv zöldellt. Nem juthattam a malmon belülre, de nem is kellett, a kerítés mellől éppen olyan jó képek készültek, mintha odabentről fotóztam volna. Az egész úton kedves, az előző naphoz képest szinte kicserélt, jó kedélyű Anikóm nem szállt ki a kocsiból. 

  Gádoroson egy helyes kis falusi cukrászdába térve Anikóm felhörpintett egy elmondása szerint gyengére sikerült kávét. Meglehet, a kávéban akadt kivetnivaló, az udvarias kiszolgálás és a kedves közvetlenség azonban feledtette a bakit. Különösen, hogy az itteni szakszerű eligazítás után simán rátaláltunk a turulmadaras obeliszkre. A meglepően nagy településnek bizonyuló Nagyszénás sokáig emlékezetes állomása lesz utazásainknak, de nem annyira a vasútállomás és a templom közelébe eső átlagos, tisztességes kiállású katonaszobra miatt, hanem a csintalan kis mopszli miatt, "akit" Anikóm fedezett fel, míg én a szobor fényképezésével foglalatoskodtam. Mire hátrafordultam, annyit láttam, hogy az utca túloldaláról átjött fiatal pár nőtagja zöld színű pórázon tartja a fent nevezett jószágot, s Anikóm lelkesen magyarázza neki, mennyire kedveli ezt a kutyafajtát. És hogy nekünk is hasonló, apai ágon mopszli kutyánk van odahaza. Látván szívem hölgyének gyermeki lelkesedését, megkértem a fiatalokat, hadd készítsek képet a kutyusról. Valamit félreérthettek, mert a lány azonnal Anikóm kezébe nyomta a póráz végét, noha én csak fotózásra gondoltam. Na mindegy, ha így esett, így is jó. A vastag nyakú, gyűrött képű, dülledt szemű, igen kedves kis jószág mindenesetre máris a hozzá leguggoló Anikóm nyakába ugrott, a beakadó körmével szó szerint lehúzva róla a blúzt. A néhány perces nagy viháncolást és az azt kísérő nevetést, mosolygást sikerült több fotón megörökítenem. Elbúcsúztunk a szimpatikus fiataloktól, és a délre, bő tíz kilométerre fekvő Orosházának indultunk.

  Tartottam a térképen meglehetősen terjedelmesnek látszó várostól, vajon mennyi időbe fog kerülni a történelmi városmag, s azon belül az emlékmű megtalálása? Kár volt előre stresszelnem magam, mert, ahogy letettük a kocsit és gyalogosan elindultunk felfedezni, egyik kuncsaftra várakozó taxistól megtudtam a helyes utat. Kétszáz métert ugyan gyalogolnunk kellett, ha nem akartunk visszamenni a kocsiért, de nem akartunk. A régi, hatalmas iskolaépület előtti parkban elhelyezett, ötalakos fémszobor egyszerű szimbolikája mindenki számára érthető. A családját (asszonyt és kisgyereket) óvó parasztember arcvonásai Arany Jánoséra emlékeztetnek. A parasztfigura előtti sebesült (elesett) katona mögött, fegyverrel a kezében, ott áll az új harcra nekigyürkőző friss erő. Nem adjuk fel! Nem, nem, soha! - ez a gyönyörű szobor legfőbb üzenete. Visszasietve a láthatóan hosszú évek óta elhagyatott üzletház és étterem (Alföld) mögötti parkolóban hagyott kocsihoz, tettünk egy gyenge kísérletet, hogy a tér túloldalán megpillantott, a cégtáblán sörözőnek és fagylaltozónak meghirdetett helyiségben hideg nyalánksághoz jussunk. Udvarias mosoly kíséretében hárították el a kérést, mondván, régen volt itt utoljára fagylaltmérés. Sebaj, akkor előre! 

  Még örültem is, hogy húsz méterrel arrébb milyen könnyen rátaláltam a Hódmezővásárhelyre vezető 47-es útra. Erősen benne jártunk a délutánban, igyekeznem kellett, ha végezni akartam a terveim szerint hátralevő öt településsel. Tapostam a gázt, a szél vidáman süvített be a félig leengedett ablakon. Mosolygott a kissé fátyolfelhős, de napos égbolt, mosolyogtak az út mentén vagy a vetésben kapirgáló fácánok, mosolygott Anikóm, mosolyogtam én. Kerek volt a világ. Pontosan addig a pillanatig, amíg meg nem láttam a rohanvást közeledő Csorvás helyiség-névtáblát. Bassza meg! Nekem nem itt, hanem Székkutason kellene lennem! Huh, rossz irányba indultam Orosházáról. Keletre mentem, noha ellenkezőleg, nyugatra kellett volna. Mit tehettem mást, erényt kovácsoltam az elemi hibából, és lefotóztam az itteni hősi emlékművet. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy nem kellett semerre kutatnom, a település főutcája melletti hatalmas parkban egyből megláttam. Mindjárt akadt parkolóhely is, úgyhogy mindössze a helyiség neve nem stimmelt, egyébként rendben voltak a dolgok. A háttér romantikáját a nyúlánk katolikus és református templom biztosította, amelyek előtt pompásan festett a zászlót tartó fémbaka kimunkált alakja. 

  Ezek után hátra arc, spuri vissza Orosházára! Megint segítségemre sietett a szerencse, mert rátaláltam a zűrös várost elkerülő útra, amivel sok időt megtakarítottam. Még nem értem el Székkutast, amikor az innenső határában felfigyeltem a fábiánsebestyénire erősen hasonlító szélmalomra, csak ennek leszerelték a forgólapátjait. De maga a felfelé keskenyedő, kerek alaprajzú, tömör téglaépület egyben volt. Csak át kellett hámozni magamat azon az irdatlanul rossz, hepehupás föld mellékúton, ami átvezetett a vasúti sínek túloldalára. A fotózás végeztével bevetettem magam a faluba. Tíz percnyi hiábavaló bolyongás után helyi segítséggel megtaláltam a sorompós vasúti átjárón túli református templom előtti emlékművet. Az alacsony léckerítéssel határolt szűk területen két kőemlékmű áll. A régebbi és magasabb fölényesen néz le a mellette afféle mostohatestvérként szerénykedő kisebbre. Sajnos mindkettő dugig írva az elesettek neveivel. És most következett a nap szenzációs felfedezése! Egy kilométerre sem távolodtam a falutól, amikor kilencvenes tempóval elsuhantam a szinte a pusztában álló nyers téglaépület sarkánál strázsáló első világháborús emlékmű előtt! Nem akartam hinni a szememnek. Anikóm értetlenkedő kérdései mellett fék, kanyar vissza. Amikor leparkoltam előtte, nem maradt kérdeznivaló. Egyelőre nem tudom magyarázatát adni a mellette elhelyezett kőtáblán felsorolt, az elesett bajtársak előtt földig eresztett zászlóval tisztelgő, paraszti arcvonásokat őrző baka ittlétének, de nem ez a fontos. Őszintén mondom, az eddig felleltek közül ez a leginkább szívbemarkoló, legautentikusabb hősi emlékmű, amit láttam. A katona feje fölé kihelyezett fekete márványtáblán a következő magyarázószöveg olvasható: "Ezen emlékművet a Belső Szőrhátiak emelték 1925-ben. Az ottani iskola és tanyavilág megszűnése után került ide 1979-ben". A rejtélyt fokozza, hogy az elesettek hosszú névsora felett - korabeli írással - ez is oda van írva: "Az 1914-1918. évi világháborúban elesett Vereskutas környékbeli hősök:". A kettőspont után következik a szerb, olasz és román harctéren elesettek, illetve a háborúban kapott sebekbe, fertőzésekbe később belehalt bakák nevének felsorolása. Szóval, van minek utánanézni. Mint ahogy számomra talány az az újabb egy-két kilométerrel odébb látható emlékmű, ami ugyan nem illeszkedik szorosan az általam favorizált, katonai, harctéri vonatkozásúak közé, ettől függetlenül figyelmet érdemel. Az út bal oldalától nagyjából tíz méterrel a szántó (s a távolban felsejlő kisebb kastélyféle) felé álló, nagy méretű kőfalon 14 darab márványtábla van kihelyezve. Ezek közül 13 táblán négy, egyen három név olvasható, legalul egy különálló tábla: "Az 1919-es román megszállás vásárhelyi mártírjai." 

  A hódmezővásárhelyi városháza előtti lovashuszár-szobor rendkívüli művészi teljesítmény. A tavaly ősszel felfedezett jászberényi lovasszobor után ez a második eset, hogy ilyennel - ló és vitéz lovasa felállás - találkozom. Tucatnál biztosan több fotót készítettem, igyekezvén bevonni a képbe a szintén fantasztikus városházi tornyot. Erről nincs mit mondani, nem érdemes beszélni, hiszen mindent elárulnak a fényképek. De még inkább élményszámba megy a helyszíni megtekintés. A remek kulturális csemege után úgy véltük, megérdemlünk még egy adag szénhidrátot, természetesen cukrászsütemény formájában. A főtéri cukrászda készséggel állt rendelkezésünkre, rajta nem múlik, segít, ha mindenáron ki akarjuk hízni a gatyáinkat. 

  Északra indulva, Mártély vasúti átjárójához közeli temetőjében került kiállításra az egyik felén megmunkálatlan, a másikon simára csiszolt szikladarab. A sima felén sorakoznak a hazáért elesett honvédek nevei, akik ennél többet érdemelnek. Mindszentre érve olyan előrehaladott alkonyat fogadott, ami fokozottan igényelte a fényképezőgép precíz kézben tartását. A kardot rántani készülő, hátára vetett puskát hordó huszár fémből készült, az alacsony talapzata kőből faragott. Szép helyen, a település nagy területű, gondozott, a nyíló virágok részegítő alkonyi illatától fűszeres levegőjű parkjában található. 

  A Szegvárig vezető nyolc kilométeres utat versenytempóban tettem meg, de nem lehettem benne biztos, hogy majd tudok-e értékelhető fotókat készíteni. Az obeliszk tetején mélázva térdeplő kőkatonát, biztos ami biztos alapon jó sokszor fotóztam, remélve, néhány kép megüti az elvárt minőséget. A helyszíni utolsó képellenőrzést követően aznapra végleg eltehettem a kemény munkára fogott fényképezőgépet, mert részint elvégeztem a magamra önként kirótt feladatot, részint a továbbiakban legfeljebb vakuval tudtam volna fotózni, azt meg nem akartam. És főleg nem volt mit, hiszen a visszaút olyan falvakon, városokon kanyargott keresztül, ahol a délelőtt folyamán már jártunk. 

  Fél nyolcra járt, és némileg elszorult szívvel gondoltam az egész napra magára hagyott Csicsára, akit legfeljebb két óra múlva láthatok. Az asszony ugyanígy volt vele, de azzal nyugtattam a háborgó lelkiismeretemet, hogy ma, vagyis húsvét hétfőn itthon maradok vele. Nos, tulajdonképpen élveztem az esti vezetést, a vígan száguldó járgány vadonatúj gumijai alatt ütemesen fogytak a kilométerek, s végre fél tízre itthon voltunk. A nagy szívű Csicsa bébi ujjongva fogadott bennünket, nem köpött le, nem küldött minket melegebb éghajlatra. Nagyon rendesen, mondhatni úriember módján viselkedett, alig csinált kuplerájt a lakásból, de főleg nem piszkított sehova. Megetettük, játszottunk vele, kicsit kiengedtük a vaksötét udvarra, hogy elvégezze a dolgát, aztán eltettük magunkat másnapra. 

  Anikóm ma dolgozik, reggel bevittem kocsival. A vasárnapi túra kevéssel hosszabbra sikerült a szombatinál, nemcsak időben, de távolságban is, mivel ötszáztíz kilométert bírtunk megtenni (a két nap alatt 980 kilométer jött össze!). Tizenöt újabb világháborús emlékművel gazdagodtam, momentán 440 darabnál tartok.

  Délben bementem apámhoz a kórházba, gondolván, ebédidőben megetetem, ha szükséges. Már túl voltak rajta, apám állítólag (a saját elmondása, elsuttogása szerint) rendesen kajált. De ezt, sajnos, kötve hiszem, mivel alig vett magához a szemközti kis közértben vásárolt magozott meggybefőttből, a süteményre és az üdítőre rá sem nézett. Bárcsak írhatnám az ellenkezőjét, de akkor hazudnék: apám kifejezetten rosszabb bőrben van, mint legutóbb (pénteken) találtam. Akkor meg az azt megelőző látogatásomhoz viszonyítva láttam gyengébb formában. Feltűnően csendes, ha ritkán szól valamit, alig hallani a szavát, érteni reménytelen, és mintha már nem akarna semmit sem látni a világból, folyton lehunyja a szemeit. A nem létező fogai azonban kitartóan őrlik a nagy semmit, s ez a rossz szokása most már biztosan megmarad. Sovány, és látogatásról látogatásra egyre soványabb. Most nem tudok erről többet írni.  Kelt 2010.14.05. húsvét hétfő

 

  Vége a negyvenhetedik résznek