ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                                    írta Miski György

 

                                 Negyvenhatodik rész 

 

  (Nyolcadik kötet) Huszonhat:

 

  Egész nap azt hittem, ma van hétfő, noha tegnap volt. Ezzel nem vagyok egyedül. Sokaknak, így az ügyfeleim közül is néhánynak megzavarta az időérzékét a hétfői munkaszüneti nap. Kokárdát tűztünk a kabátunkra, s Anikómmal délután kettőre ott voltunk a Vár háta mögötti Dózsa György téren, a híres parasztvezérről elnevezett téren, ahová a Fidesz hirdette meg az egyben választásinak is szánt ünnepi nagygyűlését. A szoborcsoport elé emelt színpadról kicsit jobbra, de legelöl találtunk magunknak állóhelyet. Félórával később, a mögöttünk torlódó tömeg miatt reménytelen vállalkozás lett volna a helyszín elhagyása. De nem akartunk idő előtt távozni, hiszen látni és ünnepelni jöttünk, magunkba szívni a velünk örülő tömeg szellemi értelemben vett optimista kipárolgását, kevésbé kacifántosan fogalmazva: reméltük, akartuk, követeltük a jó irányú változásokba vetett hitünk megerősítését. Megkaptuk. A gyengének nevezhető bevezető műsorban táncosok, népzenészek és énekesek próbálták szórakoztatni a hűs szélben, de többnyire tűző napon toporgó nagyérdeműt. A szél ellen oldalt felhúzott, paravánként szolgáló ponyvák miatt semmit sem láttunk belőlük. Aztán jöttek néhányan a párt nagyágyúi közül (ők viszont már nem voltak takarásban, mert a mikrofonok egészen a pódium elejére voltak helyezve), s szóltak míves, férfiasan kiérlelt mondatokat, megszívlelendő gondolatokat az esetleges (biztosra vett) Fidesz győzelmet követően elkezdődő országépítés legfontosabb teendőiről. Schmitt Pál volt a találkozó tiszteltbeli házigazdája, ő vezényelte fel a mikrofonok elé elsőként Kósa Lajost, Debrecen sikeres polgármesterét, akit a finom humorú, ízesen beszélő Navracsics Tibor, a párt frakcióvezetője követett. A triumvirátust a főszónok, sokak rajongott idolja, Magyarország volt és leendő miniszterelnöke, Orbán Viktor tette teljessé. A beszédeikből nincs mit kiemelni, hiszen ennyire közel (27 napra) az országgyűlési választások első fordulójától a kutyát sem érdekli a program, meg úgysem hallani mást, mint amit eddig már százszor. Általánosságokat. De hát az efféle gyűlések terén nem vagyok már nyeretlen kétéves, rég elvesztettem szüzességem hímporát. Engem nem kellett meggyőzni semmiről, s nyilván a több tízezer embert sem, akik március idusán kifáradtak ide a hideg időben. Jó volt a "fiúkat" látni és hallani, jó volt százezer, hozzánk hasonlóan érző és gondolkodó emberrel együtt lenni, a jópofa politikusi bemondásokon együtt mosolyogni, az ellenfél testén mélyebben ülő poénokon (kárörvendőn) együtt derülni a szélfútta, ugyanakkor napsütötte tabáni völgyben. Természetesen készítettem pár képet, de csak a tisztesség és a dokumentáltság kedvéért, hiszen az évek folyamán annyi, ezzel rokon rendezvényen vettem részt, hogy albumokat tömhetnék ki a fotókkal.

  A tegnapi nap más vonatkozású híre, hogy estefelé felhívott Dudi, közölve, hogy az anyját még pénteken a Péterfy Sándor utcai kórházba szállították. Már csütörtökön, amikor Anikómmal fent jártunk a magára maradt öreglánynál, s utána hívtam a lányát, ugyan szállíttassa már az anyját kórházba, mert feltűnően rossz bőrben van, szóval már aznap történtek kísérletek Dóra bevitelére. A lánya, ahogy nekem megígérte, kihívta a mentőket, akik azonban nem találták jogosnak Dóra elfuvarozását, mondván, nincs annyira rossz állapotban. Nekik legyen mondva. Ennek ismeretében, s ezek után javasoltam a lánynak, hogy pénteken látogasson el a körzeti orvoshoz, s vitesse be általa a kórházba. Nos, ez a forgatókönyv bevált, Tímár doktor úriember módjára segített; Dóra péntek délután óta a nevezett intézmény lakója. Egy négyágyas, világos, tisztaságtól ragyogó szobában helyezték el. Éles a kontraszt a Zichy Jenő utcai lepusztult lakás után. Szegény Dóra, bár a szellemi kondíciója elfogadható, fizikailag annyira legyengült, hogy apámhoz hasonlóan őt is pelenkázzák, mert képtelen vécére járni. Dudi azt mondja, az anyja nem engedi, hogy infúziót kössenek a karjába, mert meg akar halni. Apámék macskája, Kormos lekerült Balatonfüredre, egy rokon öreg házaspár kertes házához. A nyugdíjas pár szereti az állatokat, a cicának remélhetően jó dolga lesz ott öreg napjaira. A Zichy Jenő utcai lakás, ahol negyed századot lehúztak egymás mellett, le lett zárva, s vélhetően se Dóra, se apám (se a kölyökként odakerült macska) nem fog ott többé előfordulni. Egyszerű mondat volt, de a keserűség könnyeket csal a szemembe. Még nincs három hónapja, hogy a tessék-lássék kicsinosított lakásban apám megkésett születésnapi köszöntőjét tartottuk (apám december 18-án született, de technikai okok miatt öt nappal később, 23-án köszöntöttük), s azóta apám, Dóra, meg az apám által oly annyira szeretett macska - hárman háromfelé szaladtak. Végleg. Pedig összetartoztak, s még sokáig úgy kellett volna lennie. Szörnyű dolgokra képes az élet, amely ahelyett, hogy a maga módján istápolná, kímélné a feltorlódott évek terhébe belerokkant embereket, a vége felé még jól odasóz a kiszolgáltatottaknak. A végén jön a feketeleves! S mégis, el kell viselni a csapásokat. Sírással küszködve nézegetem a Szenteste előtti napon készült felvételeket. Nézem az ünnepi alkalomra bájos esetlenséggel, ódivatúan kiöltözött Dóra és az én imádott kedvesem közötti széken üldögélő, csíkos fürdőköpenyében gubbasztó apámat. Látnivaló a tétova tekintetén, nem teljesen érti a felhajtás okát, de mégis sejthet valamit, felületesen érzékeli, hogy mindez érte van, miatta történik. A macska is fel-felbukkan némely fotón. S mindez mára a múlt részévé vált. Szomorú és megrendült vagyok. Könnyek nélkül siratom az élettel való kapcsolatát rég elvesztett, már csak a maga kis világában otthonosan mozgó öregemet, siratom a mindezt mostanság kóstolgató Dórát, és siratom a tarka szőrű, nyolc éves Kormos macskát. Ez utóbbit főként azért, mert az öregeket juttatja eszembe. Ejnye, ez jobban fájt, mint gondoltam volna.  Kelt 2010.03.16.

 

  (Nyolcadik kötet) Huszonhét:

 

  Ma, lévén szerdai nap, nem dolgozom, itthon vagyok. Anikómat azonban reggel kocsival elszállítottam munkába, ahonnét rögvest a Fiumei úti Baleseti Intézethez siettem. Apám ágyát és persze magát apámat nem leltem a kórteremben, tehát Gál doktor úr ígéretének megfelelően átszállították valahova. Azt kellet kiderítenem, hova. Az elsőnél fagyos tekintettel, értetlenül néztek rám, de a második nővérszobánál értékelhetőnek látszó információval szolgáltak, miszerint a Szövetség utcában, az 1-es krónikus belgyógyászati osztályon keressem. Oda vitték - több hétre - lábadozni. A Szövetség utcában viszont már a portánál elakadtam, mivel a kapuőr közölte, náluk nincs 1-es krónikus osztály, de azonnal megnézi a számítógépén, hová varázsolták el az öregemet. A kapu pirospozsgás, mosolygós arcú őre kedves, jóravaló ember benyomását keltette, mivelhogy tette mindezt kérés nélkül, önzetlenül. A technikai őskövületnek számító gépcsoda aztán az Alsó Erdősor utcai intézmény nevét és címét vetette ki a monitorra. Na, itt már jártam a minap Anikómmal, nem messze feküdt, a párhuzamos utca volt az. A kocsit a parányi Barát utcában hagytam, miután a sarki automatánál parkolójegyet váltottam. Mire az ötven méterre eső automatától visszatértem, kezemben az egyórás tartózkodást engedélyező hivatalos cetlivel, egy feltűnően parkolóőrnek látszó hiéna már ott ólálkodott az autó körül. Mohón kereste a szöget, honnan készíthetne a kocsimról tökéletes fotót, hogy aztán jól megbírságoljon engedély nélküli parkolásért. A rusnya férget gyorsan elhessentettem a féltett kocsi közeléből, éppen csak meg nem dobáltam kövekkel, aztán átsiettem az Alsó Erdősor (vagy Alsó erdősor) utcába. Kisebb nyomozást követően az első emeleten rátaláltam az 1-es krónikus osztályra, annak is a 44-es számú kórtermére. Negyed és fél tíz között járt az idő, sajnos éppen az ajtón lógott a kis tábla, miszerint betegellátási teendők miatt a látogatóba érkezőknek átmenetileg nem lehet bemenni. Azzal együtt, amikor egy, a csukott ajtajú terem túlsó végén felhangzó fájdalmas ordításban felismertem apám hangját, berontottam a kórterembe, hogy ha szükséges, akár tettlegesség alkalmazásával tisztázzam a hang vérfagyasztó színezetének okát. Kiderült, valóban atyám ágya felől érkezett a panaszos kiabálás, mert az ápolónő épp tisztába tette, s fektében arra a bal oldalára fordította, ahol a közelmúltban műtött combján még be sem hegedt a seb. Egy gyorstalpaló oktatás keretében felhomályosítottam a nálam másfél fejjel alacsonyabb, s negyven kilóval könnyebb nőt, hogy bánjon óvatosan apámmal, mert az apám. És, hogy a többi beteg szemét ne szúrja, a nyomaték kedvéért stikában a kezébe nyomtam egy ezrest. A nő azonnal értett mindent (pénz beszél, kutya ugat), s megígérte, a jövőben odafigyel a fájós lábra. Megnyugodva tértem vissza az ajtón túlra, és türelmesen vártam a zöld jelzésre. Amíg a többnyire idős, le-felsétáló beteggel zsúfolt folyosón várakoztam, felfigyeltem a néhány méterrel odébb lévő nővérpultnál álldogáló, a szereléséből, orvosi ruházatából, és a többi beosztotthoz képest fensőséges, céltudatos viselkedéséből következően vezető doktornőnek látszó csajra. Odasiettem hozzá, talált, elsüllyedt. A kölcsönös bemutatkozások után az apám elhelyezésére és a benntartásának várható időtartamára vonatkozó kérdéseimre kimerítő válaszokat kaptam. Ezenkívül a kezembe nyomott egy kisebb méretű, sokszorosított cédulát, amelyen fontos kórházi információk, valamint azon doktornők nevei és telefonszámai szerepeltek, akiknél apám ilyen-olyan bajos ügyeit intézhetem. Nos, végül további percek múltán bemehettem a kitakarított kórterembe (14 ágyas teremről van szó), ahol immár az összes beteg megkapta a reggelijét, gyógyszerét, és már mindenkit, aki arra szorult, tisztába tettek. Újfent apám ágyához siettem. Az első alkalommal, amikor a fájdalmas kiabálása után úgyszólván rátörtem az ajtót, apám nem láthatott, mivel nekem hátat fordítva feküdt az oldalán. Most végre szemtől szemben voltunk egymással, ő a mellén összekulcsolt kezekkel, állig betakarva feküdt, és meg az ágya szélénél álltam. Nagyot néztem az öregem láttán, akit időközben csaknem kopaszra nyírtak, s akit gondos kezek a több hetes szakállától is megszabadítottak. Gondolom, emberfeletti erőfeszítések árán. A külső mérethatárokat mindeddig nagyobbnak láttató fej- és arcszőrzet eltűnésével a koponya átmérője egészen kicsire zsugorodott, a hangsúlyossá váló homlokredők és egyéb ráncok előtérbe kerülésével - mondhatni - összeaszalódott benyomást keltett. Apámnak olyan, hogy is mondjam, olyan kopasz teknősbéka feje lett. Írom mindezt a fiúi köteles tisztelet hangján, de nem tehetek róla, a kettős fazonigazítás komikus vonásokkal ruházta fel az arcberendezését. Apámat talán megelőzte a nyughatatlanságával, mozgékonyságával kapcsolatos negatív híre, mert az ágya két szélén, nagyon helyesen, rácsokat helyeztek el. Néhány szót váltottunk, de öt percnél tovább nem maradhattam, mivel vissza kellett érnem a parkolásra engedélyezett időből lassan kifutó járgányhoz. Végül is, elértem a mára kitűzött célt, vagyis biztosan tudom, hol találom apámat, a többi meg majd kialakul. Alaposan kiléptem, csak úgy folyt a víz a hátamon, de a kocsihoz érve kiderült, még van tíz percem, ennyivel néztem el a lejárati időpontot. Objektív elfogulatlansággal kiértékelve magamban az eddigi tevékenységemet, arra a következtetésre jutottam, hogy egészen ügyesen intézem a dolgokat, amiért jutalmat érdemlek. A Szövetség és a Barát utca sarkán évtizedek óta üzemel egy jó nevű, patinás cukrászda. Akkor fedeztem fel, amikor a városban fellelhető régi üzletfeliratokat vadásztam és fotóztam. Ennek ritka jól sikerült cégére és boltfelirata van. Betértem, és csomagoltattam magamnak egy csokis meg egy gesztenyés tortaszeletet. A délután folyamán megeszem őket, talán egy finom tea kíséretében. Még arra is maradt időm, hogy az utcáról felhívjam Anikómat, és összefoglalóan beszámoljak a délelőtt pörgős történéseiről. Szeret, imád, üzente mondókám végén az én kis feleségem. Szeretlek, imádlak, üzentem vissza az én kis feleségemnek. Este elé megyek kocsival, s akkor számolok be neki részletesebben az apám körüli dolgok állásáról.  Kelt 2010.03.17.

 

  (Nyolcadik kötet) Huszonnyolc:

 

  Tegnap, azaz szombaton megint jól sikerült autós túrát mondhattunk magunknak. Anikóm, én és Csicsa kutya, hármasban indultunk neki a kecskeméti útnak, vagyis a régi ötösnek. Kecskeméten nem álltunk meg, egyetlen nemes lendülettel folytattuk utunkat a Tisza felé. Jut eszembe, hangulati aláfestésnek gyönyörű, csak egészen kicsit szeles, viszont napos időt fogtunk ki. A tavasz első olyan kirándulónapját, amelyre hetek óta vártunk. 

  Nyárlőrincre például már olyan langyosban értünk le, hogy az autóban hagyhattam a tél folyamán szinte hozzám tapadt nagykabátot, Anikóm szintúgy. Csicsa nem vetett le semmit, még a rossz modorát sem. Ez alatt azt értem, hogy a kocsiba való otthoni beszállás óta folyamatosan berezelten viselkedő eb kicsit tönkretette a hangulatot, mivel örökös biztatást, vigasztalást igényelt. Sajnos hiába reméltük, az autózással szembeni, kezdetektől meglévő ellenérzése a téli hónapok után sem változott. Most el kell döntenünk, magunkkal visszük, vállalva a kis pöcs szuperérzékeny lelkivilágával való szüntelen törődést, vagy nem, és akkor lesz egy jó napunk. Visszatérve az eredeti témához: az első világháborúban elesettek iránti emlékezés tárgyi megnyilvánulásaként földbe állított márványtömbbel tisztelgő Nyárlőrincet hamarosan magunk mögött hagyva máris leértünk Lakitelek-Tőserdőre. A Renault-t a Holt-Tisza melletti parkolóba kormányozva, fürgén kipattantunk az alattunk befülledt ülésekből, hiszen itt minden egy kellemes andalgásra csábított. A szépséges táj, amelyet egyelőre békén hagyott a nyári turisták iszonytató hada, a változatos madárfüttytől zengő erdő, amelynek az éppen csak rügyet bontogató fái és bokrai közt kanyargó sétányán való andalgás felér egy fiatalítókúrával, a szövevényes ágak közt áttörő langyos napfény balzsamos simogatása, és a többi. Az idegességtől a kocsiban félig fagyottra dermedt Csicsa öt másodpercen belül felengedett, s mire elértük a tavalyi avarral fedett földes ösvény elejét, már csak a minden rögből, bokor aljából és zsenge fűcsomóból felpárolgó, az érzékeire vadítóan ható szagok érdekelték. Pár száz méteres csöndes séta után lekanyarodtunk a tükörsima vizű holtág partjára, amely mentén visszafelé, a távoli parkoló felé vettük az irányt. Eleinte teremtett lélekkel nem találkoztunk. A rezzenéstelen felszínű víz az acélkék hűvös színében játszott a kora tavaszi égbolt makulátlan kupolája alatt. Később már több helyütt találkoztunk felszedelőzködő pecásokkal. A kis butusok, a hosszú tél próbára tehette a legendás türelmüket, hogy elveszítve a józan ítélőképességüket, ilyenkor kiültek a partra, miközben nagyon is tisztában lehetnek vele, hogy ebben a korai időben, március utolsó harmadában legfeljebb a vásárcsarnokban juthatnak élő halhoz. A kocsinál hevenyészett kullancsellenőrzést tartottunk, Anikómnak sikerült is egy vérszomjas kis gazfickót nyakon csípnie Csicsa torkán. A kocsival alig tettünk meg kétszáz métert, máris kiszálltunk belőle, ugyanis nyitva találtuk azt az útszéli cukrászdát, ahol mindenkor, évekkel ezelőtt is, rendkívül finom fagylaltot mérnek. A választék mindössze nyolcféle édességből állt, de nekünk megfelelt, mert volt közte puncs, csokoládé és karamell. Nem csalódtunk az ízekben, a nívó az évek alatt mit sem csökkent.

  Megint vissza az autóba, és Tiszakécskéig meg sem álltunk. A központban álló templom falában elhelyezett négy szürke kőtábla rengeteg nevet tartalmaz, ami igen szomorú. A bejárat feletti márványlapon még a régi településnév, Újkécske van kőbe vésve. Visszafordultunk a tiszaugi közúti és egyben vasúti híd felé, amelyen átkeltünk a zavartalan napsütésben mélyen alattunk csillogó szőke folyó túlpartjára, s mindjárt bekanyarodtunk a parányi Tiszaugra. Az első világháborús emlékművek gyűjtéséhez kapcsolódó utazásaim során most először léptem át a Tisza vonalát. Itt megint a katolikus templombejárata felett találtam rá a fekete márványon megörökített névsorra. A falu méretéből következően ez természetesen jóval szerényebb egyház volt a sokkal nagyobb tiszakécskeinél, de a tisztesség nem a lélekszám függvénye, márpedig Tiszaug becsülettel megtette, amit megtehetett. 

  A gondos fényképezés végeztével újfent rátértem az imént magam mögött hagyott 44-es főútra, ahonnét az ígéretes nevű Tiszakürt kedvéért kisvártatva balra letértem. Fáradozásom jutalmaként a nap első egész alakos, kőből faragott katonaszobra jutott osztályrészemül, ráadásul a kivont karddal őrködő katona nem egyedül, hanem egy kisgyermek és anyja társaságában állt az alacsonyabb talapzaton. Mögötte, a fölébe magasodó obeliszk tetején Hunnia asszony tartott védőn az egyik kezében súlyos kardot, a másikban címeres pajzsot. Tíz lépéssel odébb egyszerű katonasír feküdt a park sarjadó füvén, alatta egy 1944-ben itt elesett szovjet katonatiszt földi maradványai nyugszanak. 

  Tiszainoka következett, ahol aznap már a harmadik olyan emléktáblát találtam, amelyet a templom falába süllyesztettek. Ennek az a sajátossága, hogy a kőtábla felső harmadát féldombormű tölti ki. A kétszáz méterrel odébb eső, igényesen gondozott bokroktól díszes parkban szovjet emlékmű található. Nem is akármilyen, az emberméretű obeliszk előlapján féldomborművesen kialakított régi szovjet címert kissé csicsásan túlszínezve, de a tisztelet legmesszebbmenő megadásával nemrég festették újra. 

  Észak felé tartva Cibakháza jött sorra. Miután néhányszor feleslegesen átautóztunk a mókás nevű falun, hiába keresve az I. világháborús emlékművet (viszont találva öt másfélét), végül a központban elhelyezkedő temetőben találtunk rá. Egy nyugdíjas korú néni gondozta, gyomlálta a kerítés melletti sírok egyikét, akinél rákérdeztem, létezik-e, hogy a két 1848-as, egy ötvenhatos, egy államalapítós, egy pestisoszlopos emlékművel büszkélkedő falunak épp első vagy második világháborús emlékműve nincs? A néni elsőre sajnálkozva tárta szét a karjait, aztán észbe kapott, s rámutatott a mögötte álló temetői kápolnára, mondván, annak a falába van cementezve a két háború emléktáblája. Nos, úgy is volt, s habár a két, egymástól másfél méterre berakott tábla éppen csak a tényt közölte, vagyis, hogy Cibakházának is voltak háborús áldozatai, be kellett érnem ennyivel. 

  Tiszaföldvártól némiképp előre tartottam, ugyanis, rápillantva az autóstérképre, a település igencsak terjedelmes városnak látszott. Ha az idegenkét erre tévedő embernek nincs szerencséje, rengeteg ideje pocsékba mehet, mire felleli az óhajtott objektumot. Ezúttal azonban ölembe hullott az érett gyümölcs, mivel mindjárt az első, városszéli parkban ott emelkedik az öt méter magasba nyúló hengeres oszlop, melynek tetején fegyveres vaskatona silbakol. Lábai alatt az "Őrszem" felirat van beágyazva a kőbe. Az emlékmű kocka formájú tövéhez néhány lépcső vezet, ezen az alsó, szélesebb részen helyezték el a hihetetlenül sok nevet tartalmazó márványtáblákat. A városhoz északról csatlakozó Martfűn (ami a szocialista időkben a cipőgyártásáról volt nevezetes), lévén mindkét temploma (katolikus és református), valamint az ezek szomszédságában látható városháza vadonatúj építmény, nem remélhettem sikert. Az a néhány szobor (államalapítás, 1956, 1848 stb.), amelyek a felsorolt épületek közötti téren állnak, szintén újabb kori alkotások.

  A városszéli körforgalmi irányjelzőtáblák némi hezitálással egybekötött szemrevételezését követően úgy döntöttem, utunkat a keletre, a közel 30 kilométernyi távolságra eső Mezőtúr felé folytatjuk. A térképen másodosztályúnak feltüntetett út minden kritikát alulmúlóan gyenge minőségben tartott napkeletre. Egyes szakaszokon egymásba értek a téli fagyban elszaporodott, a pénzhiány következtében betömetlenül hagyott kátyúk, máshol a rengeteg hepehupa rázta ki az ember lelkét. Nem csoda, hogy alig volt forgalom. Mégis, tengelytörés nélkül elértük a várost, azonban megfogadtam, innen kizárólag tovább mehetünk, ezen az úton én már vissza nem térek. A város szélén egy nagyobb áruház parkolójában megálltunk (lefotóztam a régi stílusú "áruház" üzletfeliratot), és a még nyitva lévő Profi-üzletek egyikében - pénzbedobós automatából - vettünk egy pohár tejeskávét és egy forró csokit. A rövid pihenő és frissítő levegőzés után újult elszántsággal indultam tovább. A nyomorult országúton kiállt viszontagságokért bőven kárpótolt a városháza előtti főtéren álló, grandiózus első világháborús emlékmű. A mintegy ötméteres, hasábforma kőoszlop előtt, amelyre az 1914-1918-as kettős évszámot vésték, nagyjából feleakkora, vagyis két és fél méteres, fémből öntött, élethű megjelenésű, aprólékos kidolgozású katonaalak áll. Öltözéke a huszárok zsinóros mentéjére, kivarrt nadrágjára és csizmájára hajaz, bal kezében a tusánál földnek támasztott puskát tart, jobbjával a háta mögötti évszámokra irányítja a figyelmet. Az embert kirázza a hideg, annyira élő a jelenség. 

  Szándékom szerint soros állomásként a mintegy 18 kilométerrel délebbre fekvő Szarvas következett volna, ám még el sem hagytam a szobra okán máris szép emlékűvé avanzsált Mezőtúrt, pár sarokkal odébb közlekedési tábla figyelmeztetett, hogy nem működik a Körösön való átkeléshez elengedhetetlen komp. Jó, megtehettem volna, hogy a meder alján lépegetve átsétálok a túlsó partra, a fejem fölé tartott Renault-ban a magát a napellenzőbe épített tükörben csinosító Anikómmal, de nem volt nálam fürdőnadrág. Kizárólag emiatt hagytam veszni a lehetőséget. Mivel azonban másik úton jókora kerülővel értem volna Szarvasra, tekintettel az előrehaladott időre, helyben módosítottam a programon, és inkább az északkeletre eső, 16 kilométerre fekvő Túrkevét választottam. Jól jártam vele, mert a katolikus nagytemplom és a hasonlóan impozáns városháza közötti parkban ott találtam a kívánt szobrot. Szablyát rántani készülő vitéz, kőből. Nagyszerű, ámbár kissé túl szabályos alkotás, mindamellett nekem épp ilyenekre van szükségem. 

  (Ezek a vidéki falvak és kisvárosok az általában jól sikerült szobraikon kívül még abban is jeleskednek, hogy elég sok régi üzletfeliratot őriznek a szocializmus korából. Ha valaki, én biztosan nem sírom vissza a húsz éve letűnt (?) politikai rendszert, viszont a gyakorta kellemes emlékeket ébresztő, hangulatos, jellegzetes stílusú boltfeliratok, pláne a neonfeliratok, igenis tetszenek. Ezért nagy kedvvel és kitartással gyűjtöm őket tovább azok után is, hogy Budapesten úgyszólván az utolsó szálig kilőttem a még meglévőket.)

  Megint északra mentünk tovább, a 14 kilométernyi távolságban fekvő Kisújszállásra, ahol, hogy rövidre fogjam, kétszeres élmény ért. Először a református templom oldalában lévő, az évtizedek patinájától megsötétedett kőtábla ragadta meg a figyelmemet, amelyen a 13-as jász-kun huszárok elesetteinek névsora olvasható. A nagyobb, és inkább szem előtt lévő emlékmű a városháza melletti főtéren látható. Különlegessége nem annyira a modern stílusjegyekkel felruházott lovasszoborban, hanem a fémből készült kompozíció talapzatában van. Ennek a talapzatnak a városon áthaladó forgalmas 4-es főútra néző része nyitott, csak egy derékig érő vasrács zárja el a parktól. A kriptaszerű talapzat három belső oldalán egy-egy nagy méretű kőtábla kapott helyet, mindegyik tábla sűrűn teleírva a város hős halottainak neveivel. 

  Innen, tekintettel az idő felgyorsult múlására, csakis nyugatra, azaz hazafelé fordulhattunk. Értelemszerűen útba ejtve a lehető legtöbb helységet. Horthy Miklós szülőfalujában, Kenderesen elsőre nem leltem érdemlegeset, ami sehogy sem stimmelt az elképzeléseimmel. A főút melletti, Horthy építtette városháza közelében ácsorogva megszólítottam egy lassú tempóban arra kerékpátozó középkorú nőt, egyáltalán, van-e itt világháborús emlékmű? Menet közben, a válla felett vetette oda a lehangoló választ: nincs. Még jó, hogy skrupulusaim támadtak a sok egyéb érdekesség, jómódot sejtető építészeti alkotás láttán, mint a református templom, vagy a némileg odébb álló katolikus melletti Horthy-kastély, vagy a nem kevésbé díszes postahivatal, avagy a már említett városháza. Nem beszélve az otrantói ütközetet ellentengernagyi rendfokozatban megnyerő Horthy tiszteletére nyílt tengerészeti múzeumról, és a többiről. Ez utóbbi előtt leparkolva, gondoltam betérek, s a vélhetően kiváló helyismerettel bíró alkalmazottól, a biztonság kedvéért rákérdezek a háborús szoborra. Nos, nagyon jól tettem. A fiatal múzeumi dolgozó nő kedvesen felvilágosított a település ellenkező végén található Horthy-ligetről, ahol megtalálom, amit keresek. A négy futballpálya méretű, féltő gonddal ápolt park kétségkívül leglátványosabb műtárgya a fővárosi Hősök terén emelkedő millenniumi emlékműre emlékeztető első világháborús monumentum. Csinosságán, szó szerinti - méretbeli és esztétikai - nagyszerűségén tetten érhető, hogy a két világháború közötti Magyarországot erős kézzel, kiválóan kormányzó vitéz nagybányai Horthy Miklós falujában járunk. A görög oszlopfőjű, mintegy tízméteres hengeroszlop csúcsán kivont kardú, pajzsos angyal áll, széttárt szárnyaival üzenve az oltalma alatt állóknak: nincs mitől félnetek, mert veletek vagyok! Az oszlop egy kocka alakú vaskos talapzatból szökik a magasba, a talapzat négy oldalán a különféle fegyvernemek alatt szolgáló, elesett kenderesi katonák márványlapokba vésett neveivel. A tér külön érdekessége, bár ezt nem jegyzik sem helytörténeti írások, sem annalesek, sem pedig a legaprólékosabb bédekkerek, hogy évekig az egyik szélső parasztházban élt Anikóm édesanyja. A tér északi oldalán futó aszfaltút mögötti teleksor egyik tagján áll a családi históriában némi szerephez jutott, jó karban lévő, fehérre meszelt falú, földszintes épület. Kenderesről, szintén Anikóm édesanyjának virtuális nyomát követve, elugrottunk a kunhegyesi út harmadánál fekvő Bánhalmára. Mai hivatalos nevén és telekkönyvi besorolásán: Kenderes-Bánhalmára. Anikóm anyja éveken át az itteni téesz tehenészetében dolgozott, miközben a gazdasági épületektől száz méterre eső szolgálati házak egyikében lakott. Noha Bánhalma kiterjedése folytán akár önálló település is lehetne, egyelőre mégsem nyerte el ezt a rangot, hanem Kenderes külterületi részének van bejegyezve, miközben Kenderestől legalább három kilométerre esik. Menet közben elsüvítettünk néhány kunhalom mellett. Érdekes a gazdasági épületek (többnyire tehénistállók) mögötti területet uraló volt Nemes-kastély látványa. Évekkel ezelőtt idősek otthona, vagy valami egyéb szociális intézmény működött benne. Mára a pusztulás jelei mutatkoznak az elhagyatottan árválkodó, terjedelmes épületen, amit nem lenne hiábavaló dolog rendbe tenni, de korunk bejáratott hivatkozásával élve: nincs rá pénz. 

  Kunhegyesen ért a különben jól sikerült nap első és egyetlen csalódása. Többet vártam a kunok e jelentős településétől, főként azok után, hogy a városháza mögötti főteret mintaszerű rendben találtam. Csak éppen meglepett a templom melletti, újabb készítésű háborús emlékmű sematizmusa, jellegtelensége, és az ebből fakadó lélektelensége. Nem is pazaroltam rá az elégséges kötelezőnél több felvételt, inkább ráléptem a gázra, hogy az erősödő alkonyatban mielőbb a Pestre vezető 4-es főúthoz közeli Fegyverneken legyek. Még épp időben értem ide, a lenyugvó Nap halódó fényviszonyai közepette sikerült normális felvételeket készítenem a központban őrködő kőkatonáról. A kora estére bárány- és fátyolfelhőssé maszatolódó égen, miután folyamatosan nyugatnak tartottunk, pompás természeti látványosságban, a vérvörösen lebukó Nap giccsbe hajló tűzijátékában gyönyörködhettünk. Percre pontosan fél nyolckor gurultam át a Tábornok utcai ház Anikóm által szélesre tárt kapubejáróján. Négyszázhúsz kilométert tettünk meg, s eközben tizennégy újabb emlékművel gazdagodtam. Jelenleg háromszáznyolcvanötnél tartok. 

  Ma, vasárnap, nem lévén egyéb programunk, meglátogattuk az élet fősodrából kiszorult apámat az Alsó erdősor utcai kórházban. Az öregem jól van, bár valamivel halványabb, erőtlenebb formát mutatott a pénteki látogatásunkhoz képest. Csendesebb, nem annyira érdeklődő, kevésbé élénk, mondhatni kedvetlen volt. A nyitott tetejű, fehér koporsónak beillő kórházi ágyon soványan, mozdulatlanul elnyúlva pontosan úgy nézett ki, mint akinek újabb évet hazudik az élet. Talán megéri a következő születésnapját, talán nem, akárhogy is lesz, az öregem egy fokkal megint alább szállt a lét és nemlét határmezsgyéjét jelölő vegetálás létráján. Merthogy a vegetálásnak, a valódi világgal való kapcsolatvesztésnek megvannak a maga szintjei. Apámnál a felső, tehát az élethez legközelebb álló, ahhoz még jelentős mértékben kapcsolódó állapotot jelentette, amikor - hivatkozási alapként az örökös térdfájásait felhozva - abbahagyta az utcára, az emberek közé való járkálást, végleg befejezte a lakás elhagyását. Hétvégente többé nem járt a Petőfi Csarnok melletti bolhapiacra Dóra társaságában, aki ettől fogva magányosan árulta a portékáit. Innentől kezdve felgyorsultak az események. A négy fal közé zártság, a mindennapok történéseinek mégoly jelentéktelen információitól való tudatos elzárkózás nemsokára megtette a hatását; a gondolkodást, a kreativitást mindinkább nélkülöző elméje ellustult, elfáradt. Ekkortájt, a második fázisba érve hagyta abba a mindenféle regények addig oly annyira kedvelt olvasását, a keresztrejtvények kitöltését, mondván, mindegyik kérdés megfejtését ismeri, különben is, zavaróan remeg a keze. És ekkor vett végső búcsút az egész azt megelőző felnőtt életén keresztül hű társként kitartó cigarettától és alkoholtól. A pokolba vezető harmadik szinten a szükséges mértéket meghaladó ágyban tartózkodásban vélte megtalálni az örökös fáradtságérzésének ellenszerét, minek következtében nemcsak a szellemi, de a testi kondíciója is viharos hanyatlásnak indult. Ebből, pontosabban az egyensúlyi szervének a rutintalanná válásából, a lábizmai sorvadásából egyenesen következett a szilánkos lábszárcsont törést előidéző esése, abból meg a Baleseti Intézettel való első találkozása. Ahol a fájdalomcsillapítók, valamint a pluszban kapott nyugtatók kinyírták egy rakás agysejtjét, miáltal elérte a mínusz négyes állomást. Midőn a kórházban meglátogattam, több ízben nem ismert meg, anyámról nem is hallott, és meg akarta verni az ápolónőket. Akik aztán elővigyázatosságból leszíjazták. Ettől fogva soha nem tudhattam, mikor beszél félre, és mikor lehet komolyan venni a mondandóját. A leépülés ötös számú szintjén már csak az ágy és az ebédlőasztal melletti széke közötti távot merte bevállalni, ahol órák hosszat üldögélve meredt maga elé. Csekély szellemi munícióként Dóra tartalmatlan csacsogásai, illetve az én viszonylag ritka, átlag mintegy másfél havonta megejtett látogatásaim alatti beszélgetések szolgáltak. Ez egy hosszabb fázis volt apám lassan kihunyó életében, amely a lábtöréstől egészen napjainkig, pontosabban az első Péterfy Sándor utcai kórházba viteléig tartott. Azóta megjárta a hatos szintet, sőt, mióta rövid időn belül a második alkalommal is beszállíttattam a Péterfybe, s onnan az újabb láb (combcsont-) töréssel a Balesetibe vitték, onnan pedig az Alsó erdősor utcába utaztatták, teljesítette a hetes fázist. Hogy a lejtőn mennyi lehet még hátra? Egy, legfeljebb két szint. Aztán annyi, mélypont elérve. Szegény apám! Szeretem és sajnálom, hogy így, ilyen méltatlanul végzi. Ahogy álltam a ki tudja, hány száz beteget kiszolgált, kopott festésű ágya lábánál, és elnéztem a fehér lepedő alatt kibontakozó testének elmosódó, összement körvonalait, a fogak híján beesett arcának két oldalán sötétlő mély gödröket, kiugró vaskos orrát, az öregségtől megnagyobbodott füleit, katonásan rövidre nyírt, megritkult haját, feleszméltem a szívbemarkolóan rideg tényre: egyedüli gondviselője, mondhatni gyámja lettem tulajdon apámnak! Mindenki elment mellőle, aki számított az életében. Anyámnak az apám hogyléte felől érdeklődő telefonjaiban rosszul palástolt, bujkáló hamisságot vélek felfedezni; dehogy akarja részleteiben tudni, hogy egykori nagy szerelme, egy emberöltőn keresztül a férje, egyetlen gyermekének apja hogyan áll az életével és az egészségével, hiszen betegesen retteg az öregedéstől, az elmúlástól. Na hiszen, pont arra van szüksége, hogy folyamatában kövesse, netán a tulajdon szemével lássa, amint a valamikori párjából szó szerint elpárolog a lélek! Én ezt a felfogást nem tudom elfogulatlanul megítélni, mindazonáltal elképzelhetőnek tartom, hogy a maga szemszögéből nézve igaza van. Apám másik "nője", a maga nemében páratlan, hűséges Dóra ugyancsak örökre kilőve, hiszen három évvel vénebb apámnál, és most már ő is a Péterfy ideiglenes lakója. Ha onnan valaha élve kikerül, legfeljebb a lánya, Dudi veszi magához, haza, a Zichy Jenő utcába már nem mehet, miután képtelen az önálló életvitelre. És már az apám által néhány hetes korában, a lépcsőházi fordulóban talált, mostanra nyolcévessé korosodott Kormos macska sincs, aki valamicske vigaszt és derűt csempészett az öregem sivár életébe, hisze - ha minden igaz - lekerült a távoli Balaton mellé. Nos, a vén zupásnak egyedül én maradtam. A tízmilliónyi magyarországi lakosból, illetve a Földön jelenleg élő hatmilliárd emberből mindössze egyetlen egy kíséri féltő gonddal élete alkonyán. Ezt sem gondolta volna, amikor 1954 hideg májusában először megpillantott a János kórház újszülött szobájának rácsos kiságyában. Huszonöt éves fiatalember volt, a nagyobbik fiam most épp ennyi. Most apám ágya van kétfelől berácsozva, őt védi a leeséstől, de nem akarok ezen poénkodni, részint mert ízléstelen, részint nincs kedvem a tréfához. Na jó, teszem a dolgom, mert nem vagyok ócska ember. Holnap felhívom az időskorúak elhelyezési ügyét intéző nővért, akinek a részvételével szerdán szerződést kell kötnöm.  Kelt 2010.03.21.  

 

  (Nyolcadik kötet) Huszonkilenc:

 

  Délelőtt bent jártam apám kórházában, hogy az efféléket intéző doktornővel megírjuk a szerződést. Egynapi ellátás 350 forintba kerül, azaz egy átlagos hónapban körülbelül tízezer forintot kell csekken befizetnem. Nem egy eget verő összeg. Ha már ott jártam, és delet harangoztak, megetettem az ebéd jó részét eltüntető, amúgy csontsovány öregemet. Utána, a kórház szociális ügyekkel foglalkozó nővérének jóindulatú tanácsára átjöttem a Bajcsy-Zsilinszky útra, a Toldi mozi melletti irodához, ahol elindítottam apámnak valamely pesti idősek otthonában való végleges elhelyezésének procedúráját. Legalább fél, de inkább egy évbe telik, mire üresedés lesz valahol, addig egyik kórházi osztályról a másikra tologatják, mivel egy helyütt maximum három hónapot tölthet. Mint kiderült - jól sejtettem -, nem lesz egyszerű eset apám nyugdíját hozzám átirányítani, emiatt is lesz még ide-odaszaladgálás. Holnap délután fél hatra mehetek fel a Zichy Jenő utcai elárvult lakásba, hogy Dudi odaadja apám nyugdíjas igazolványát, mert az ügyintézők mindenhez kérik a törzsszámot. Nem szeretek hosszasan lustálkodni, akkor érzem magam elememben, ha értelmes feladatom van. Ha magától nem adódik, keresek magamnak. De most a feladatok valóságos hegylánca húzódik előttem, látóhatártól látóhatárig, és nem érzem magam tökéletes kondícióban ahhoz, hogy feltörjem és elhordjam a fenyegetően tornyosuló sziklákat. Erőm momentán a tenyérbe köpéshez elegendő, ami a fogadkozással egyenértékű gesztus, gyakorlati haszna viszont nincs. Na jó, mára elegem van az egészből, fáradtnak és fásultnak érzem magam, miközben előttem a munka dandárja. Most mindenesetre megyek aludni. A pánik előszeleként jelentkező kétségbeesés elleni leghatékonyabb szer a testi-lelki védelem érdekében bevetett délutáni pihenés. Addig sem kell gondolkodni és emésztődni. Csak az álmaim, azok ne lennének olyan szörnyűek!  Kelt 2010.03.24.

 

  Vége a negyvenhatodik résznek